5.Fejezet - Fájó múlt

Sziasztook!.:) Meghoztam az új részt is! Sok hozzáfűzni valóm nincs is.:) Remélem tetszik majd! Jó olvasást mindenkinek!!.:)  Smile.:)

5. Fejezet.

"A múlt olyan mély sebeket tud okozni, melyek teljesen sosem gyógyulnak be. Legfeljebb csak elhalványodnak, de a hegek mindig ott maradnak. S mind ezt csak elrejthetjük, de feledni sosem fogjuk." 

Fejfájással keltem ki reggel az ágyból. Sebeim fájtak, de próbáltam nem tudomást venni róluk. Körülnézve az üres szobában az ágyvégén ismét egy ruhakupacot véltem felfedezni. Ideje lesz elhoznom a cuccaimat Dave-től. A saját ruháimban jobban érezném magam. Felöltözve és rendbe szedve magam, elindultam, hogy felkutassam merre vannak a többiek. Se a konyhában, se a nappaliban nem találtam senkit. Leléptek volna? Egy hely volt még ahol nem kerestem őket, a kert. A nagy üveges teraszajtót amely az udvarra vezetett elhúztam, és kiléptem rajta. A napfény kellemesen érintette a bőröm, és mind emellett hangokat halottam oldalról. Elindultam a hangok felé, és legnagyobb meglepetésemre mind az 5 srác ott volt.

-          Jó reggelt. Jól aludtál?  - indultak felém, miközben Liam érdeklődött felőlem.

-          Nektek is, és igen. – jelentettem ki kedvesen.

-          A sebeid?

-          Már nem fájnak annyira. –ez hazugság volt, mert mind egyes mozdulatomnál azt hittem szétmegy az oldalam és a karom. – Lenne itt valami. – érdeklődve fordultak felém. – A cuccaim el kellene hoznom. Valaki vissza vinne majd a lakásomhoz?

-          Ez nem túl jó ötlet. – vágta rá Niall, aggódó tekintettel.

-          Nyugi, tudom mikor nincs otthon Dave. Bemegyek, összepakolok, és kijövök. Nem lesz gond. Na? Ki lesz a bátor jelentkező aki elvisz?  - válaszra várva Louis szólalt meg elsőnek.

-          Majd én elviszlek. – ezt megbeszéltük. Ebben a pillanatban megszólalt Niall telefonja.

-          Bocs, de nekünk most el kell mennünk egy kis időre. Lesz egy interjúnk, de Paul itt marad veled. – magyarázta miközben elindultak be, hogy készülődjenek. Én engedelmesen bólintottam, hisz mi mást tehettem volna? Csak reméltem, hogy Paul a tegnapi nap után nem küld el. A nézeteim nem változtak én nem is fognak a múltam és apám iránt, de nem akarok konfliktust. Csak pár nap, ezt ki kell bírnom. Amint a fiúk kiléptek az ajtón egy másik személy belépett. Arcom közömbös volt, és jelezve, hogy tudom miért van itt bementem a nappaliba.

-          Ne haragudj a tegnapiért. De meglepett, hogy találkoztam veled. A srácok csak annyit mondtak, hogy van egy lány és vigyáznom kéne rá, mert megsebesült és nem akarnak ebből egy újabb cikket lehozatni a médiában. Nem értettem miről beszélnek, de segítséget kértek, és mint a testőrük az a dolgom, hogy segítsek nekik, amiben csak tudok. Amikor megláttalak, egyből beugrott az a kislány aki 4-5 évesen még körülöttem futkározott.

-          Nem haragszom. Bár ez az egész kicsit furcsa. Ebben a két napban, többször kértek tőlem bocsánatot mint egész életemben.

-          Szerencséd van, hogy ehhez az 5 sráchoz kerültél. Én már csak tudom. Az X faktor óta én felügyelek rájuk. Néha úgy érzem mintha egyszerre 5 fiam lett volna. – mosolyodott el.

-          Tényleg rendesek, de ez csak pár nap az életemből. Amint tehetem lelépek, és folytatom onnan ahol abba hagytam, csak valahol máshol.

-          Mégis hova akarsz menni? Arra a helyre nem mehetsz vissza.

-          Tudom. 6 éves korom óta magamra voltam utalva. Meg fogom oldani ezt is.

-          Makacs vagy. Ugyan úgy mint az apád, és erős mint az édesanyád.

-          Ezek nem vele született tulajdonságok. Ezeket meg kellett tanulnom ahhoz, hogy életbe maradjak. – a nap hátralévő részében hanyagoltuk az én sorsomat illető témákat. Ezért hálás is voltam, mert semmi kedvem nem volt  arról vitatkozni mit hogy kellene tennem?!  Paul sokat mesélt a srácokról, így jobban megismerhettem őket. Az ő elmondásai alapján is szeretik a munkájukat, és azt amit csinálnak. Jó hallani, és látni, hogy vannak kiknek bejött az élet, és a legkisebb gondjuk az, hogy az nap milyen ruhát vegyenek fel, vagy melyik kocsijukkal menjenek az éppen adott stúdióba. Nekik ezt dobta ki a gép, nekem pedig valami egészen mást. Két külön világból jöttünk, és megyünk tovább. Ez így van rendjén.

Este 5 óra:

Dave este 5 után mindig lelép otthonról. Olyankor végzi a mocskos kis üzleteit. Ez a legmegfelelőbb alakalom, hogy oda menjek és elhozzam a dolgaim. Louis szobájában már indulásra készen léptem volna ki az ajtón, de egy valami még hiányzik. A fegyverem. Anélkül nem megyek oda. Az egyik fiókban meg is találtam.

-          Muszáj az?  - lépett be Louis, és méregette a pisztolyt amit épp lőszerrel töltöttem.

-          Fegyver nélkül kellene mennem egy részben fegyver csempész lakásába? – ezzel pisztolyom is indulásra kész volt. Egy utolsó kattanás, amivel kibiztosítottam. , majd felé fordultam. – Mehetünk. – Ő nagyot nyelve bólintott. A többiek elég aggódó tekintettel engedtek minket utunkra. Egy fekete terepjáróba szálltunk be, ami valószínűleg az övé. Navigálásomra nem volt szükség, hisz tudta hol van a hely ahová megyünk. Jó 20 perc utazás után végül megérkeztünk. Útközben nem beszélgettünk. Én az ablakon kifele bámulva méregettem a járókelőket, míg Louis az utat figyelve vezetett. Az utca másik oldalán álltunk meg. Kiszállva végig mértem a helyet. Mint mindig hajléktalanok és mocskos titkokat rejtő alakok mászkáltak csak elszórtan, néha - néha.

-          Biztos ne menjek be veled?  

-          Nyugi, Dave ilyenkor sosincs otthon. Bemegyek elhozom a cuccaim és már mehetünk is. –bizonytalan bólintást követően utamra engedett. Gyors léptekkel szaladtam fel a lépcsőn, és nyitottam be az ajtón, ami mint mindig hangos nyikorgást okozott maga után. Belépve senki nem volt ott. Pont ahogy gondoltam. A szekrényből elővettem egy utazó táskát, és a ruháimat beleszórva igyekeztem minden itt lévő holmim belepakolni. A fürdőszoba szekrényéből a nyugtatót, és pár Dave számára kedves dolgot pakoltam el. Kitudja, talán egyszer még jól jönnek ezek a kis bogyók. Miután mindent összeszedtem, sietősen indultam ki a fürdőből, de a sötét szobában hirtelen egy kar rántott vissza és nyomott a falhoz.

-          Hová igyekszel Cica?

-          Nem tudom minek látszik, de el innen. – hangom flegma volt, és egyben közömbös.

-          Szerintem ezt nem gondoltad át alaposan. Azok a gyökerek bármikor feldobhatnak a rendőröknek. Jól gondold meg mit csinálsz. Megbocsátom, hogy ellenem fordultál és képes lettél volna lelőni. Emiatt nem kell aggódnod. Úgysem tudnál hova menni. Nincs senkid, csak én. Egyedül rám számíthatsz, máskülönben mehetsz vissza az utcára.

-          Inkább megyek oda, mint, hogy egy percet is itt maradjak. Nem tudsz rám ijeszteni. Mindent tudok rólad, és a mocskos ügyleteidről. Bármikor beköphetlek a zsaruknak. – ezt kimondva Dave hatalmas  ütéseket mért az oldalamra, és a mellkasomra.

-          Nem mondasz te semmit. Ha én lebukok jössz te is. – ezzel neki lökött a falnak teljes erejéből, aminek következménye az lett, hogy a szám széle vérezni kezdett. Erőt véve magamon rohanni kezdtem az ajtó felé. – Kapsz egy utolsó esélyt. Jól gondol meg. Ha kilépsz azon az ajtón soha többé nem jöhetsz vissza ide, és számolnod kell a következményeivel is. – én határozottan felé fordultam, és kiléptem azon a bizonyos ajtón, majd bevágtam magam mögött. Amilyen gyorsan csak tudtam lerohantam a lépcsőn, és végleg elhagyva az épületet a kint váró autóhoz mentem. Utazó táskám bedobtam az ülésre, és beszálltam.

-          Te jó ég. Mi történt? – Louis kétségbe esett arccal kémlelte minden porcikám.

-          Úgy látszik az ördög is kivesz néha egy szabadnapot a pokolban. – magyaráztam miközben letöröltem a vért magamról.

-          Megmutatom annak a rohadéknak, hogy így nem viselkedhet. – ezzel kiakart szállni, de én vissza rántottam.

-          Nem. Semmi nem köt már ehhez a helyhez. Tűnjünk el innen. -  nagy nehezen de rávettem, hogy meggondolja magát, és elindultunk. A sötét London utcáin kanyarogva csak az járt a fejemben, hogy Dave bosszút fog állni, ezért is kell minél hamarabb eltűnnöm az srácoktól. Nem akarom bajba sodorni őket, bár ezzel kicsit már elkéstem. Azonban ehhez az is hozzájárul, hogy nem szabad közel engednem magamhoz senkit. A vissza út gyorsabbnak tűnt mint előtte. Sietősen szálltam ki, és kaptam fel táskám.

-          Minden rendben? – kérdezett rá Zayn egyből miután beviharoztam.

-          Igen.– Louis már épp szóra nyitotta volna száját, hogy beszámoljon az ott történtekről de én megelőztem. –  Minden simán ment. Dave nem volt otthon, én pedig nyugodtan elhozhattam a cuccaim. – jelentőség teljesen néztem Louis-ra, aki nehezen de bólintott. A srácok megrendelték a vacsit, így mire vissza értünk már ehettünk is. Semleges témákról kezdtünk el beszélgetni közben, és a mai interjút is elmesélték a fiúk. Szinte le se lehetett állítani őket. Valóban élvezik amit csinálnak. Egy idő után azonban kicsit szédülni kezdtem.  Az oldalam iszonyatosan fájni kezdett, mintha azt a bizonyos kést nem csak belém szúrták volna, de még fogatnák is bennem.

-          Hé, Katy jól vagy? – hallottam meg magam mellől Harry hangját.

-          Persze, csak az oldalam kicsit fáj. Inkább felmegyek lepihenek. – felkeltem ám ezzel a lendülettel megbillentem, és a derekamnál fogva két erős kar tartott meg. Harry pattant mellém. Kezét elemelve azonban majdnem Ő esett össze.

-          Katy, te vérzel. – oldalamra nézve a sebemből vér folyt. – Hívjátok ki a dokit. – már épp rohant Zayn a telefonért, de én megállítottam.

-          Nincs rá szükség. Csak át kell kötözni, és eláll. – nyugtatgattam Őket.

-          De hát..

-          Nyugi. Nincs bajom. – lenyugtatva a kedélyeket, felmentem, hogy lezuhanyozzak. Ruháim levetve, láttam, hogy az oldalamon lévő kötésen a vér átszivárgott. Levéve a kötést is, elég ronda seb tárult elém. Sok vért vesztettem, és mintha mélyebb lenne mint gondoltam. Vajon mennyi sérülést kell még elviselnem? Vajon melyik lesz az utolsó, mely végleg végez velem? A zuhany alá állva, nem is kicsit marta a tiszta és hideg víz a sebem. Amennyire tudtam letisztítottam. A vállamon lévő vágás se volt túl szép, de annyira nem volt vészes. Kilépve a zuhany alól magamra vettem egy általam hozott nadrágot, és egy sima fehér újjatlant. Kiléptem a fürdőből, és a kötszerrel együtt leültem az ágyra. Ekkor az ajtó nyílódására lettem figyelmes, melyen a szoba tulajdonosa lépett be.

-          Segítsek? – érdeklődött, mire én bólintottam. Felsőm felhúztam, és sebeim kivillantottam. Ám, nem csak azok látszódtak. Dave által szerzett ütések nyomai is elé tárultak. – Úristen. – nem számítottam jobb reakciókra. – Ezek..

-          Ezek a büntetéseim. – mondtam ki halkan ezt a tényt, miközben Ő is leült az ágyra, és óvatosan kezdte el bekötözni a sebeim.

-          Miért maradtál ott, ha ezt művelte veled? Miért?

-          6 éves voltam mikor az anyám meghalt. Az apám azelőtt is rendszeresen ivott, és lőtte magát, de a helyzet csak rosszabb lett. Feszült és ideges volt. Mind ezt kin tudta volna levezetni, ha nem rajtam? Nap mint nap szembesülnie kellett azzal ki is Ő? Szembe kellett néznie velem. Nem tudta feldolgozni, hogy ott maradtam vele. Minden egyes rám mért ütése belevésődött a fejembe. Felvettette, hogy bead egy nevelő intézetbe. Nem akartam egy intézetbe menni, így egyik este míg Ő épp nem volt otthon kiosontam a házból és megszöktem. Az nap láttam utoljára az apám, és azt a helyet is. Egész éjjel London sötét utcáin kóboroltam. Egy védtelen gyerek voltam, aki semmit nem ártott a környezetének, pusztán csak azt, hogy megszületett. Az apám gyűlölt, így csak jót tettem azzal, hogy megszöktem. Épp egy elhagyatott környéken sétáltam céltalanul, mikor egy járőr autó rám talált. Mivel az apám lelépett, és talán még az országot is elhagyta állami gondozásba kerültem. 6 évesen árvaházba vittek. Utáltam azt a helyet. A gondozók rühellték a gyerekeket. Nem tettek különbséget kicsi vagy nagy gyerek közt. Az a hely, azok a szobák. Mint egy gyerek börtön. Ha bementél nem jöhettél ki egy jó ideig. Ki voltunk szolgáltatva. Bedugtak minket egy üres szürke szobába, amik egy fehér rácsos ágyon kívül csak az ott élő gyerekek hangos zokogását tartalmazták. Mindegy hány éves voltál ha nem azt tetted amit a nagyok kértek, akkor bűnhődnöd kellett. Ez volt az az időszak amikor felkellett nőnöm. Az ott eltöltött éveim borzalmasak voltak. 10 évig éltem ott. 16 éves korunktól választhattunk, hogy megyünk vagy maradunk? A legtöbben maradtak, hiszen nem volt hova menniük. Ahogy nekem se, de nem bírtam tovább azon a helyen maradni. Mivel senkinek nem kellettem és azalatt a 10 év alatt nem adtak örökbe úgy döntöttem elmegyek. Emlékszem arra a napra. Az intézetben kapott ruhámmal és az édesanyámtól kapott nyakláncommal kiléptem azon a vaskapun, és elindultam a nagyvilágban. Nem volt senkim. Utca gyerek lettem, aki minden nap a túlélésért küzdött. Az esőben és a fagyban is azon imádkoztam, hogy másnap reggel felébredjek. Egy, talán másfél évig élhettem így, mikor egy délután jött Ő. Azt mondta segít nekem. Hogy van kiút, és nem kell tovább ezt csinálnom. Mit tehettem volna? Nem akartam tovább az utcán maradni ezért vele mentem. Segített nekem. Törődött velem, és vigyázott rám egészen addig, amíg meg nem erősödtem annyira, hogy részt vehessek a mocskos kis üzleteiben. Akkor jöttem rá, hogy egyik pokolból sodródtam a másikba. Innen nincs kiút. Minden egyes elkövetett hibámért, vagy rossz szavamért ez járt. Azt kérdezed miért nem hagytam ott? Miért maradtam vele mind ezek ellenére is? Mert nem tehettem mást. Legbelül tudtam, hogy nincs senkim, akire számíthatnék magamon és a fegyveremen kívül. De volt hova mennem, és volt mit ennem, még ha ilyen árat is fizettem érte. Egy idő után már nem azért küzdesz, hogy túl élj, és életbe maradj. Egy idő után mind ez feleslegessé válik, és nem érdekelnek a következmények. A verések mindennapossá váltak, én pedig minden eddigi gondolatom és tettem szembe fordítottam az előzőekkel. Már nem akartam túlélni. Rájöttem, hogy a valódi pokol nekem az élet, és nem a halál. Számomra az utóbbi lett volna a feloldozás. – Louis keze néhol megremegett, és szinte lefagyott történetem hallatán. Még, soha senkinek nem mondtam mind ezt. Magam sem értem miért tettem, egyszerűen csak kikellett mondanom a szavakat,és a bennem rejlő fájdalmas múltam.

-          Soha nem kerested az apád?

-          Keresni? Ha tehetném azt is letagadnám, hogy ismerem. Soha nem kerestem, és nem is fogom. Nincs rá szükségem. Az Ő vére folyik az ereimben, de semmi más nem köt össze minket. Számomra az az ember halott. – Szemem könnyes lett, mégsem engedtem szabadjára egy könnycseppet sem. Nem tehettem, és nem is akartam.

-          A szemed könnyes mégsem sírsz. Miért nem mutatod ki az érzéseid?

-          Csak a gyengék sírnak, és én nem vagyok gyenge. Az erősek képesek ara, hogy a fájdalmuk elfojtsák.  – végül az utolsó sebem is bekötve a kötszert a polcra helyezte és halk léptekkel elindult az ajtó felé.

-          Köszönöm. – suttogta szinte olyan halkan, hogy senki más ne hallja.

-          Mégis mit? – értetlenkedtem neki háttal ülve, miközben a holdfény által megvilágított ablakon bámultam ki.

-          A bizalmad, és azt, hogy mind ezt megosztottad velem. – ezzel kilépett azt ajtón, mondata pedig elgondolkodtatott. Nem bízhatok senkiben. A bizalom mindig áruláshoz vezet. Az a célom, hogy senkit ne engedjek közel magamhoz míg itt vagyok, hogy senkiben ne bízzak. Ehhez kell tartanom magam. Ahhoz aki valójában vagyok. Egy rideg szívű, rothadó lelkű, árva, aki senkinek nem kellett soha, és ezek után sem kell. Ez a mai beszélgetés egy kisebb kizökkenés volt. Egy egyszeri és utolsó alkalom, amikor közel engedtem magamhoz bárkit  a kelleténél is jobban. Hisz egy bűnözőnek nincsenek barátai csak bűntársai. Egy árvának nincsenek szerettei, csak érdek ismerősei. Nekem nincs kire számítanom, magamon és a fegyveremen kívül.