38. Fejezet - Boldog karácsonyt!

Sziasztooook.:) Végre meghoztam az új részt!!! Nagyon sajnálom, hogy ilyen soká hoztam!! Most, hogy végre kitört a nyári szünet rendszeresen jönnek majd a részek, és ígérem nem lesznek több hetes késések.:)!!! Csodáááás nyári szüntet nektek, és sok sok pihenést.:))  Na meg persze jó olvasást!!!!!!!! Smile.:)

 

38. Fejezet
 

"Úgy érzem, most minden ami körül vesz sziklaszilárd. Ez pedig csak egyet jelenthet: holnap ismét minden dominóként dől össze körülöttem..." 

 

Azt mondják a karácsony a legszebb ünnep. Békés, nyugodt és a szeretetről szól. Az évek során ezt sose tudtam megérteni, hisz az árvaházban nem igazán számítottak az ünnepek. Ott minden nap ugyan olyan volt. Monoton, unalmas, és rideg. Mindig is irigyeltem azokat, akik a családjukkal és szeretteikkel tölthették a szentestét. Míg a karácsony másoknak a szeretet ünnepe volt, addig nekem a vágyakozás, és a gyász napja. Vágytam egy szerető családra, akivel együtt kibonthatom az ajándékokat a fa alatt. Azonban gyászoltam is, mert tudtam, hogy ez velem soha nem fog megtörténni. Eddig.
 

Szerencsére a kötést már levehettem, és a sebem is elég szépen gyógyult, így anélkül kocsiba ülhettem, hogy bárki is pánikba esett volna rajtam kívül. London utcáit ellepte a hófehér hó, ami már napok óta megállás nélkül szakadt. Fehér karácsony lesz idén, ami még gyönyörűbbé teszi ezt a napot. Vidáman szálltam ki a kocsiból, és siettem a szakadó hóesésbe az ajtóhoz. Fekete szövetkabátom csuklyáját ledobtam a fejemről és lerázva magamról a havat, léptem be a srácok házába.

-            Boldog karácsonyt! – sétáltam be a nappaliba, de meglepetésemre az üres szobán kívül senki nem nézett vissza rám. Konyha. Ha más nem is, de Niall biztos ott lesz. – Boldog… karácsonyt... - kezdtem lelkesen, de semmi. Az ég világon senki se volt ott. Vagyis azt hittem. Letörten indultam el ki a konyhából, mikor zörgést hallottam az asztal mögül. Érdeklődve léptem közelebb, és vettem szemügyre a hangok forrását. Csak két lábat láttam kilógni a konyhapult alól.

-          Öhm..Zayn?

-           Hello. – szólt ki a szekrény alól.

-          Mit csinálsz?  

-          Szerelek. – közölte egy koppanás kíséretében. – Hülye csap! – gyanítom a koppanás Zayn feje volt. Szinte már kongott az ürességtől. – Nem folyik le a víz. Valami dugulás lehet a csőben. – mászott ki kócos fejjel, és poros ruhával a csap alól.

-          Értem, és miért nem hívtatok valami szerelőt? Aki mondjuk ért is hozzá?!

-          Katy. Karácsony van. Ilyenkor szerinted ki fog kijönni, megszerelni egy eldugult lefolyót?

-          A többiek? – néztem körbe jelezve, hogy senkit nem találtam rajta kívül a házban.

-          Niall és Harry elmentek Louis ajándékáért, ahogy megbeszéltük. Liam és Louis leléptek elhozni néhány dolgot az esti vacsorához. – hadarta el egy csőfogóval a kezében. – Liam főzni akar ma még. Szóval meg kell javítanom a csapot. – levetve a kabátom, feltűrtem az pólóm ujját, majd kivettem Zayn kezéből a fogót. – Mit csinálsz?

-            Szerelek. – vigyorogtam rá.  - majd befeküdtem a csap alá, Zayn pedig mellém. Tény Liam-ről, hogy szeret főzni, és mint megtudtam minden évben ő készíti el a karácsonyi vacsorát. Ezért szükségszerű volt, hogy ezt a problémát elhárítsuk mire haza érnek. Jól szemügyre vettem a szét szerelt csőt.

-          Tudod mit csinálsz? – kérdezte a mellettem fekvő fiú, miközben én elkezdtem piszkálni a fogóval a cső belsejét.

-          Zayn. Emberekre lövöldözök, és hébe-hóba megszökök néhány gyilkostól, akik ép emberrablós kedvükbe vannak. – komoly arccal fordultam felé, majd vissza. – Egy ártalmatlan dugulással csak megbirkózom. – vállat vonva figyelte, ahogy ügyködök tovább. Jó 10 perc után egy furcsa hang ütötte meg a fülem. – Te is hallod?

-          Mintha valami zörögne a csőbe. – felelte szorosan mellettem feküdve. Érdeklődve tekintettünk az említett csőbe. – Egyre közelebb hallani. – füleltünk tovább.

-          Zayn. – hümmögéssel válaszolt. – Ugye elzártad a vizet a házban, mielőtt szétszerelted a fél csőrendszert? – kérdeztem, ő azonban nem válaszolt. Szemöldök ráncolva néztünk össze továbbra is a rejtélyes hangokat adó csap alatt.

-          Nem. Miért? – nyögte ki végül. Hirtelen minden világossá vált. Azonban mire a felismerés elért hozzám, addig valami más is megtette mindezt.

-          Ezért… - az utolsó szó, amit kitudtam mondani, mielőtt a víz ránk zúdult. Menekülni nem volt érdemes. A víz gyorsabb volt, mint mi. A jéghideg víz elárasztott bennünket. Néhány percig eltartott mire kijutottunk a veszélyzónából. Zayn haja most nem olyan volt, mint szokott. Lelapult fekete haja, a rajta lévő ruhák pedig átáztak. Én hasonló képpen néztem ki. Komoly arccal néztem Zayn-re, majd sokáig egyikünk se bírta tovább. Hangos nevetésbe kezdtünk.

-          Király. Mi eláztunk, a csap pedig nem jött helyre. – nevette el magát, miközben kicsavarta a felsőjét.

-          De legalább valamit biztosra tudunk. – mondtam vigasztalás kép, miközben a hajam csavargattam a vízből.

-           Igen? Mi volna az? – kérdezte érdeklődve.

-          Most már tuti, hogy nem vagy sellő. – nevettem tovább, Zayn pedig hatalmas vigyorral megrázta a fejét. A mosoly azonban egy bizonytalan tekintetbe ment át részéről. Szemöldök ráncolva pillantott a földre, amelyet elárasztott a víz.

-           Ez.. – emelt ki a vízből egy ezüst gyűrűt. – Te jó ég. – kapott bal kezével a fejéhez.   Nem értettem mi baja. – Ezért dugult el a lefolyó. – mutatta felém a kis tárgyat.

-           Egy gyűrű. Mi a fenét keresett egy gyűrű a csőben?!

-           Harry. – mondta megadóan. – Mr. Styles tegnap úgy gondolta, hogy Ő és a mosogatás jó barátok lesznek. Nagy hiba volt ezt hinni. – Harry és a mosogatás. Érdekes kombináció. – Gondolom lecsúszott az újáról a vízben.

-          Zayn. Megjöttünk. – kiáltotta el magát egy ismerős hang. – Segítenél kipakolni a kajákat, amiket… - Liam egy nagy szatyorral a kezében toppant be a konyhába ami úszott a vízben, és nem utolsó sorba mi is. Zayn és én csurom vizesen álltunk egymással szemben, miközben Ő egy gyűrűt tartott a kezében felém nyújtva. – Mi a..

-          Itt meg mi folyik? – Louis is megjelent szintén egy zacskóval a kezében. A két srác értetlenül és gyanakvóan nézett hol a gyűrűre hol pedig rám és Zayn-re. 

-          Liam. Louis. – kezdte a velem szembe lévő srác. – Ez nem, az aminek látszik.

-          Miért van nálad egy gyűrű Zayn? – kérdezte Louis lesápadva és félve a választól.

-          Ez öhm..nem az én gyűrűm.

-          És nem is az enyém. – vágtam közbe. Gondoltam ideje megszólalnom.

-          Harry-é.

-          Harry-é?! – kérdezett vissza Liam. Zayn nagyot sóhajtva tette az asztalra a gyűrűt.

-          Eldugult a lefolyó. Úgy gondoltam megjavítom. Mint láthatod ez sikertelen próbálkozás volt, de hangsúlyoznám, hogy én megpróbáltam, és a szándék a lényeg nem? Meg aztán, ha úgy nézzük nem csak én voltam. Katy is közre játszott abban, hogy a konyha most egy medencés parti színhelye lett szóval…néző pont kérdése minden Liam. – hátrahőkölve néztem Zayn-re.

-          Ez aljas húzás volt. – néztem rá gyilkos tekintettel.

-          Jó, jó. De minek a gyűrű? Mármint Zayn..ugye..ti nem..vagyis te meg Katy. Szóval.. – elképedve néztünk először egymásra majd rájuk.

-          Liam. Ezek egy rosszul sikerült lefolyó megszerelésének a maradványai, nem egy leánykérésé. – tisztázta a tényeket Zayn maga elé tartott kezekkel.

-          Még jó. – böktem ki. Néhány másodpercig mind a négyen felváltva szemezgettünk a másikkal. A néma csöndet hirtelen a nevetésünk törte meg. A helyzet röhejes volt, a szitu kínos, de leginkább nevetséges. Mindent elmondtunk a srácoknak. Elmagyaráztuk, hogy a gyűrű, hogy került oda és miért áll a víz a konyhában. A beszámolónk végén Liam meg sem lepődött, elintézte annyival, hogy Harry ezentúl csak enni jöhet a konyhába. A mosogató számára tiltott terület. Louis pedig felajánlotta, hogy ad egy pólót nekem amíg megszárad a felsőm, nehogy megfázzak.

-          Ugye egy percig se hitted, hogy Zayn megakarja kérni a kezem? – nevettem el magam, mikor beértünk a szobájába. Ő a szekrényhez lépett, és elővett egy szürke rövid ujjút nekem.

-          Persze, hogy nem. – mosolyodott el. – Zayn olyan nekem mintha a testvérem, lenne. De tudja, hogyha ilyesmivel próbálkozna, akkor belefojtanám egy pohár vízbe. – felvettem a Louis által kapott felsőt. Kicsit bő volt rám, és hosszú is, de Louis illata volt. Imádtam ezt az illatot. – Te az enyém vagy. Nem hagyom, hogy bárki másé légy. Pláne nem Zayn-é.

-           Pedig jó partinak ígérkezett. Jól belegondolva lehet, lecseréllek. – közöltem komoly arccal. Louis közelebb lépett hozzám, és két kezét a derekamra tette.

-          Lecserélném engem Malikra? – suttogta. Olyan közel húzott magához, hogy legszívesebben azonnal megcsókoltam volna, de nem tettem. Még kicsit játszani akartam az idegeivel.

-          Hmm. Lássuk csak. Fekete haj, egy igéző barna tekintet, helyes pasi vonzó borostával. Mondtam már, hogy kifejezetten vonzanak a Z betűvel kezdődő nevek, és a fekete csőgatyás srácok? – elmélkedtem tovább.

-          A sírba viszel Katharine Wilson. – elégedett mosollyal néztem kék szemeibe. Azok a kék szemek. Mondhatni engem ez a szempár vitt a sírba. Nem tétováztam tovább. Kezeim mellkasára tettem, majd megcsókoltam. Éreztem, ahogy gyorsul a légzése, és hevesebben ver a szíve. Tetszett, hogy mindezt én váltom ki belőle. Kezei a derekamról a hátamra vándoroltak, majd az egyik megpihent az arcomon. Percek kérdése volt, és már az ágyon kötöttünk ki. Louis felém magasodva nézett le rám. Épp újra megakart csókolni, mikor hangos kiabálást hallottunk lentről.

-          Szerelmesek gyertek le. Először segítsetek feldíszíteni a fát, és csak aztán menjetek ágyra. – Liam nevetve kiáltott fel az emeletre. Egy utolsó csókot adva Louis leszállt az ágyról, én pedig követtem Őt.

A nappaliban egy hatalmas plafonig érő fenyőfa állt. Alatta dobozok különböző színű díszekkel és gyöngysorokkal. Utoljára 6 évesen díszítettem karácsonyfát anyával. Emlékszem egy kis fa volt beállítva a szoba sarkába. Néhány dísz és egy csillag volt, rajta ami csúcsdíszként szolgált. Az utolsó karácsonyom volt az édesanyámmal. Aznap este az apám nem jött haza. Napokig nem is halottunk felőle semmit. Kettesben töltöttük a szentestét. Az intézetben sose volt valami családias a karácsony. Sőt. Ott semmi nem volt az. A társalgóba mindig beállították ugyanazt a mű fenyőt, rászórtak a nevelőnők néhány dísznek mondható valamit, és kész. A karácsony ott egy gyásznap volt az intézet minden lakójának. Olyankor még nagyobb volt bennünk a hiányérzet és az üresség. A család és a szerető szülők hiánya csak felerősödött ezen a napon. Most pedig valami olyan vett körül, amiről azt hittem soha nem lesz az életem része. Egy család.

Zayn büszkén tette fel az utolsó díszt is a fára, majd átadva nekem a csúcsdíszt mutatta, hogy azt én helyezzem el. Mosolyogva sétáltam fel a létrán, hogy elérjem a fa tetejét. Az ezüstszínű tárgyat feltéve az őt megillető helyére, én is elégedetten másztam le a létráról, és sétáltam oda a többiekhez, hogy messziről is szemügyre vegyem a művünk. Louis megfogva a kezem csillogó szemekkel nézett rám.

-          Idén a legszebb a karácsonyfánk, és idén a legszebb a karácsonyunk.

-          Miért?

-          Mert te is részese vagy. – halvány mosollyal néztem szemébe.

-          Hé. Srácok. Megjöttünk. – kiáltotta el magát Niall az ajtóból. Mind a hang irányába kaptuk a fejünket. Liam egy konyharuhával jött ki a konyhából. Nos, igen. Amíg mi a fát díszítettük, addig ő főzött. Furcsa volt Liam-et a konyhában látni, mint valami apuka, aki épp a gyerekeknek készíti a vacsorát, de meg kell hagyni jól állt neki. És bár az is szokatlan látvány volt, hogy mikrofon helyett egy főző kanál van a kezében, még mindig jobb ötletnek tűnt, hogy ő főzzön, mintha mondjuk Harry vagy Niall tenné ugyan ezt. – Liam segítenél behozni a hollót?

-          A mit? – Liam arckifejezése ekkor olyan értetlenné vált, hogy azt kár lett volna nem látni.

-          A hollót. – ismételte meg Niall. Mondata végére Harry is megjelent mellette.

-           Miféle hollóról hadobálsz itt? 

-           A nagy feketéről. – folytatta, majd mutogatni kezdett az ajtó felé. – Ami az ajtóban van. De mi ketten nem tudjuk behozni Harry-vel.

-          Miért van az ajtónkban egy holló? Egyáltalán miért akarjátok ti behozni ide?

-          Niall ma a szokásosnál is furcsább. Nem gondoljátok? – kérdezte Louis odasúgva nekem és Zayn-nek. Mi tudtuk, hogy a Niall által megnevezett ”fekete holló” egy fedő név, ami Louis ajándékát takarja.

-          Nem tudom, mire gondolsz. – állapította meg Zayn. Én helyeselve bólogattam. – Niall mindig ilyen…furcsa. 

-          Liam. – köszörültem meg a torkom. – Szerintem arra a hollóra gondoltak, ami olyan nagy, és fekete, és olyan lábakon álló. Tudod ..olyan, karácsonyi és zenélő. – Liam megvilágosodva tátogott el egy „Oh”-t, majd elnézést kérve sietett Harry-ék segítségére.
 

Louis ajándékát a srácok sikeresen behozták. A fa mellé helyezték, ami alap esetben elég feltűnő lenne, hisz egy zongora elég nagy nem? Louis sokat mondogatta nekem, hogy szeret zongorázni, de a sok munka miatt nincs rá ideje. Gondoltam, ha végre lesz egy a házban, akkor ennek a hobbijának is eleget tud tenni. Egy nagy fehér ronggyal volt letakarva, így csak egy fehér tárgynak tűnt a fa mellett.

Louis-nak ideje sem volt megkérdezni, mit rejt a letakart tárgy, mert Liam hívott minket vacsorázni. Furcsa mégis kellemes érzés járta át minden porcikám, ahogy leültünk az asztalhoz. A mosoly egész este alatt levakarhatatlan volt az arcomról. Körül nézve egy családot láttam. Az én családomat, akiket egész eddig hiányoltam az életemből. Mert nem a vér és a név köti össze az embereket. Annál sokkal több. Valami furcsa és megmagyarázhatatlan érzés. Egy érzés, ami azt súgja jó helyen vagy, a megfelelő emberek között.
 

-          Beszéd. – ütögette meg Harry a poharát egy kiskanállal. – Először is nagy köszönet neked Liam, amiért ilyen isteni vacsorát készítettél. Ezt ne mond el anyámnak, de még az övénél is jobbat főztél. – az asztal körül helyet foglaló társaság egyszerre nevetett fel. – Ez a köszönet pedig neked szól. – Harry pohárral a kezébe mutatott felém. meglepődve mutattam mutató újammal magamra. – Azt hiszem, mindannyiunk nevébe mondhatom, amit mondani fogok. Köszönjük, hogy itt vagy nekünk, és nem hagyod, hogy unatkozzunk. – kijelentésén halkan felnevettem. Tény ami, tény. A maffia mellett senki nem unatkozik. - De leginkább azt köszönjük, hogy itt vagy Louis-nak. Megváltoztatod őt a közelségeddel. A legjobbat hozod ki belőle, ha mellette vagy, és ilyen hatással még soha senki nem volt rá. Tökéletes párost alkottok így ketten, és bár sose hittem az ilyesmikben, mégis azt hiszem kijelenethetem, hogy ti ketten egymásnak lettetek teremtve. Ha rátok nézek nem szerelmet látok. Annál valami sokkal többet, és jobbat. Szóval köszönjük neked Katharine, hogy itt vagy és őrangyala valamint társa vagy a mi bolond Louis-unknak.  - Harry szavai elgondolkodtattak, és egyben meg is hatottak. Tudtam, hogy örülnek annak, hogy együtt vagyunk, de azt nem gondoltam volna, hogy én vagyok az első ember aki ilyen hatással van Louis-ra. Az említett megszorította a kezem, és biztató mosolyt küldve felém adott egy puszit az arcomra.

-          Nos. – köszörültem meg torkom. – Ha már a köszönetnyilvánításoknál tartunk, akkor szeretnék én is szólni néhány szót. Tudjátok furcsa ez az egész. Úgy értem, most valami olyat kaptam vissza mi eddig hiányzott az életemből. Egy igazi családot. Az egészben az igazán furcsa az, hogy soha nem reméltem, hogy ez megfog történni. Valami olyat kaptam, amiről éveken át azt hittem meg se érdemlem. A család, mint fogalom nálam kimerült abban, hogy volt egy édesanyám, akit elvesztettem. Sokáig azt gondoltam, hogy ha nincs egy élő vérszerinti rokonom se, akkor nincs is senkim. De tévedtem. A család nem azokból az emberekből áll, akikkel közös vér folyik az ereidben. A család azokból áll, akik ha szükséged van, rájuk ott vannak melletted. Biztatnak és támogatnak, legyen szó bármiről. A család egy olyan ajándék, ami kevés embernek adatik meg. Én viszont hálát adok az égnek azért, hogy megkaphattam ezt a csodálatos ajándékot, a ti személyetekben. – könnyekkel küszködve fejeztem be mondandóm. A karácsony nem egy olyan ünnep, amin az emberek sírni szoktak. Azonban nekem nem csak az ajándékokról, a közös vacsoráról és fa díszítésről szólt ez az egész. Annál sokkal többről. Valami olyannak a részese lehettem, ami eddig hiányzott az életemből. A hiányérzet betöltése melegséggel töltött el. A sok tátongó űr közül egy már a múlté.

-          Az érzés kölcsönös. – emelte fel poharát Zayn, majd koccintottunk.

-          Most pedig. – dörzsölte össze két tenyerét Liam. – Jöjjön az este legjobb része. – csillogó szemekkel nézett körbe.

-          A desszert? – kérdezte reményteli hangon Niall. Tőle nem is vártunk szerintem mást. A mi kis szőke írünk, aki csak a gyomrára tud gondolni.

-          Öhm. Nem. – vágta rá Liam. – Én az ajándékokra gondoltam. – Mind a nappaliban felállított fához sétáltunk. Harry és Zayn leültek a kanapéra. Niall mint egy kis gyerek megrohamozta az ajándékokat, amiket az ő neve állt, Louis pedig felém fordult. – Mint egy 5 éves. – állapította meg vigyorogva Liam, ahogy az ajándékokat izgatottan bontogató Niall-ra nézett.

-          Kezd te. – fogta meg a kezem Louis.

-          Miért pont én?

-           Mert én még bátorságot gyűjtök magamnak ahhoz, hogy oda adjam a te ajándékod. – fejem csóválva sétáltam a Harry-ék által leszállított tárgyhoz.

-          Sokat mondogattad, hogy imádsz zongorázni, és legszívesebben amikor csak itthon vagytok zongoráznál, de se időd, se zongorád szóvaaaal…. – félve rántottam le a leplet a nagy fekete hangszerről. Figyeltem Louis reakcióját. Reméltem, hogy annyira nem néztem el a karácsonyi ajándék választást. Elkerekedett szemek, rezzenéstelen arckifejezés. Ez nem jó. Nagyon nem. – Te jó ég. Mondj valamit. Még vissza vihetjük ha nem tetszik és …

-          Imádom. Egyszerűen tökéletes. A legjobb ajándék, amit csak kaphattam. Ezentúl ezen fogok zenét írni, és  már tudom is hova tesszük és.. – áradozása közepette hirtelen elhallgatott majd, oda sietve hozzám gyorsan megcsókolt. A körülöttünk lévőktől egy "úúúúúú" -t hallottunk, majd elpirulva hátra léptem egyet. - Imádlak. - suttogta csillogó tekintettel.

-          Te jössz hősszerelmes. – zökkentett ki minket az idilli pillanatból Zayn. A vigyort nem tudtam és őszintén szólva, nem is akartam levakarni az arcomról. A mai nap minden egyes pillanatában azt érzem, hogy egyre boldogabb vagyok, ami ritkaságnak számít az én éltemben. Louis zavartan és félve lépett az ajándékokhoz. Egy kis dobozt és egy kis ajándék táskát nyújtott felém. Érdeklődve nyitottam ki a kis dobozt. Elképedve tekintettem a doboz tartalmára. Egy gyönyörű gyűrű lapult a doboz mélyén. Egy végtelen jel volt a gyűrűn, a belsejébe pedig egy kis feliratot véstek: ”Az én angyalom” – suttogtam magam elé halkan.

-          Mint már egyszer mondtam: az én angyalom vagy Katharine. Még akkor is, ha a te birodalmat az alvilág. – könnyes szemmel néztem fel rá.

-          Ehhez kellett a bátorság gyűjtés Louis? – nevetett fel Niall.

-          Nem. Az ehhez kellett. – adta kezembe a másik ajándékom is. Lehámoztam az ajándékról a csomagolást, és ismét elállt a lélegzetem. Egy CD volt benne. – Ez egy dal. Egy dal, amit írtam. – nyögte ki egyesével a szavakat. – Neked. – folytatta. – Úgy gondoltam majd meghallgatod, de…a dalt a stúdióba vettem fel, zongorán. Most pedig itt van is egy tehát… - bizonytalanul vette ki a kezemből a CD-t, majd a zongorához lépett, és leült mögé. Ahogy lenyomta az első billentyűt a hideg is kirázott. Nem azért mert fáztam, hanem mert tudtam, valami csodálatosat fogok hallani. A dallam néhány másodperc alatt már a fejemben dúdolva szólt, Louis pedig elkezdte énekelni a dalt, amit írt. Azonban ez nem csak egy dal volt. Ez a DAL volt. Minden egyes sora rólunk szólt. Kettőnkről, és arról, hogy mindegy ki mit gondol, azt soha nem fogják megérteni, ami köztünk, van. A sorok egymás után írták le azt, amit éreztem Louis-val kapcsolatba. Egyik gondolatom követte a másikat, és végig kísérte az egész dalon. Az, hogy Louis pont így érez, csak még egy okot adott arra, hogy soha ne akarjam elveszíteni. Mellőlem szipogást hallottam. Lassan fordítottam el a fejem, és Niall vörös könnyekkel teli szemébe néztem. Nem is kellett több, az én könnyeim is utat törtek maguknak és kis patakként folytak végig az arcomon. Imádtam a dal minden egyes sorát, a dallamot, az érzést, amit kiváltott belőlem, és őt. Őt, aki a zongora mögött ült, és csak játszott. Nem csinált semmi mást, csak játszott, mégis valami olyat hozott létre vele, ami megmagyarázhatatlan, csodálatos és elképesztő volt egyszerre.
 

Louis félve pillantott fel az őt körülvevő társaságra. Nem tudtam mit kellene mondanom. Egy köszönöm vagy egy szeretlek olyan elcsépelt lett volna, és nem tükrözné azt a hálát és szeretet, amit ebben a pillanatban éreztem. Nem találtam a megfelelő szavakat. Nem is lehetett szavakba ejteni. Szó nélkül sétáltam oda hozzá, ő felállt a zongora mögül én pedig megöleltem. Olyan erősen szorítottam, mintha valaki elakarná rabolni tőlem, én pedig nem engedném.

-          Louis. – szólalt meg Liam halkan. Gyanítom a halkság arra utalt, hogy nem sok kellett neki is a síráshoz. – Ez gyönyörű volt. Ennek a számnak az albumon a helye.

-          Mi? – döbbent le.

-          Igaza van. – állt fel a kanapéról Harry. – Ez a szám hivatalosan is fel került az albumra. Zseniális lett. – én szintén a dal dicsérésébe akartam kezdeni, de továbbra se jöttek ki a szavak a számon, így inkább csak újra megöleltem.

Az ajándék bontás befejeztével és a desszert elfogyasztását követően kisétáltam az erkélyre, és csak ültem a lépcsőn. Nem azért mert szomorú voltam. Sőt. Talán az elmúlt hónapok után most voltam a legboldogabb. Egyszerűen csak, egyedül kellett lennem egy kicsit ahhoz, hogy felfogjam, valóban megtörténik mindez velem. Valóban egy családdal ünneplem a karácsonyt, a legjobb barátaim és életem szerelme mellett.

-          Mi a helyzet? – ült mellém Zayn.

-          Boldog vagyok. – feleltem egyszerűen mégis kicsit hitetlenül. – Tényleg boldog vagyok. – ismételtem meg. Zayn mosolyogva megölelt.

-          Annak örülök. Rád fért a sok fegyver dörrenés, és emberrablások közepette egy kis boldogság. Megérdemled.

-          Még most sem vagyok biztos abban, hogy valóban megérdemlem e ezt az egészet, de hálás vagyok azért, hogy része az éltemnek.

-          Megérdemeld. – jelentette ki, ellentmondást nem tűrve. – Van valami hír, az apádról? – kérdezte kicsit tartva választól.

-          Nincs. – sóhajtottam. – 1 héttel ezelőtt beállított, mintha mi se történt volna, most pedig ismét eltűnt. Azóta nem halottunk felőle. Ez pedig azt jelenti, hogy tervez valamit. Nekünk pedig fel kell készülünk, minden eshetőségre. Nehezen viselem a vereséget, de ellene nem tudnám elviselni. Tönkre tette az én és édesanyám életét is. Ez nem marad büntetlenül. Nem hibázhatunk, vele szembe nem.

-          Mindenki hibázik. – javított ki halkan Zayn. – Mind követünk el hibákat. Néha azért, mert nem mérjük fel a tetteink következményeit, néha pedig azért, mert úgy gondoljuk jól cselekszünk, közben pedig a legrosszabb dolgot tesszük amit csak megtehetünk. - miközben beszélt, úgy éreztem a tapasztalat szól belőle. Nagyon is jól tudtam, hogy érti mindezt. A hibák elkövetése az egyik specialításom. - De a hibáink nem mi vagyunk Katy. A hibák, amiket elkövetünk, egy adott pillanat és szituáció döntései. Döntések, amiket vissza vonni már nem tudunk. Viszont helyre hozhatjuk a hibáinkat, ha helyre tudjuk.

-          Igen. – válaszoltam. – Ha tudjuk. De ez a legtöbb esetben lehetetlen.

-          A sérült félnek, nem az a dolga, hogy helyre hozza a hibákat, hanem hogy megbocsássa az elkövetőnek, hogy elkövette. – a mondat nem igazán illett az előzőkhöz. Felvont szemöldökkel fordultam Zayn felé.

-          Ezt, hogy érted?

-          Sehogy. Csak…mondtam. – zavartan felelt.

-          Szóval itt vagytok. – szólalt megy vidám hang mögülünk. – Titeket kerestelek. Vagyis inkább elmenekültem azzal az ürüggyel, hogy titeket kereslek.

-          Menekültél?  Ki elől? – kérdeztem, miközben felálltam a hideg lépcsőről.

-          Harry. – Louis és Zayn úgy néztek össze, mint akik nagyon is tudják, mit rejt göndör barátunk neve, én azonban az értetlenség mintaképeként tekintettem rájuk.

-          Te jó ég. Már vicceket mesél?

-          Ó. De még mennyire. – felelte Louis szem forgatva.

-          Vicceket? És az miért baj?  - tényleg nem értettem, mire ez a nagy ”lelkesedés”.

-          Tudod Harry és a viccek…nos. – Louis nem találta megfelelő szavakat.

-          Olyan mint Harry és a mosogatás. – fejezte be Zayn. Ekkor eszembe jutott minden, ami délelőtt történt a lefolyó szerelése közben, és az is, hogy mindezt egy gyűrű okozta ami Harry-é volt.

-          Az tényleg nem valami jó párosítás. – állapítottam meg. – De azért annyira csak nem lehet borzalmas. Úgy értem, viccek. Azokat olyan nehéz elrontani? – Zayn és Louis összenéztek.

-          Oké. – kezdett bele Louis. – Inkább bemutatom, így könnyebb megérteni. Íme egy Harold Edward Styles féle vicc. - felkészülve kezdett bele, én pedig figyelmesen hallgattam. - Kopp kopp.

-          Ki kopog?  - kérdeztem nevetve.

-          Káposzta. – én szemöldök ráncolva kérdeztem vissza.

-          Milyen káposzta?

-          Kelkáposzta. – vártam a csattanót, de másodpercek némasága után rákellett jönnöm, hogy az már meg volt. Már amennyire.

-          Hát ez..

-          Borzalmas. – egészítette ki mondatom Zayn bólogatva. 

-          Rettenetes. – halk nevetés árasztotta el a teraszt.

-          Megyek, meghallgatom Harry esti vicc parádéját. Kitudja, talán lesz köztük valami új, amit eddig még nem hallottunk. – mosollyal az arcán hagyott kettesbe minket. Louis hátulról ölelt át a derekam fejét pedig a vállamra tette. Én kezeim dörzsölgettem remélve, hogy így majd talán felmelegszenek, de hiába.

-           Köszönöm. – suttogtam.

-          Mit?

-          Mindent. – foglaltam egy szóba a megköszönni valóim. Hisz felsorolni se tudnám, mi mindent köszönök ennek a fiúnak, aki velem szembe van.  Louis lassan maga felé fordított, hogy felvehesse velem a szemkontaktust. Két kezem kihúzta a kabátzsebemből, majd megfogta azt, amelyiken a tőle kapott gyűrű volt. Néhány másodpercig némán forgatta a kezem a tenyerében, majd ismét a szemembe nézett.

-          Nagyon szeretlek, ugye tudod? – kételkedő tekintetét nem tudtam hova tenni hirtelen. Vagy talán nem is kétely volt? Nem. Ez valami más. De nem tudtam mi lehet az.

-          Nem Louis, nem tudom. – közöltem. Egy könnycsepp szabadulni szeretett volna, a szememből, de én nem engedtem neki. – Én érzem. – böktem ki végül, majd kezeim a nyaka köré fontam, és megöleltem. Az a makacs könnycsepp végül végig folyt az arcomon. Ajkamba harapva akadályoztam meg, hogy a többi is követhesse őt. Egy gondolat keringett csak a fejemben, és vízhangozva kiáltozott: Nem akarom Őt soha elveszíteni! Mert ha őt elvesztem, elvesztek mindent. MINDENT.