50. fejezet
"Aki azt állítja, hogy ezt józanul bírni lehet, az hazudik. Nem lehet. Kizárt."
-
Akkor mindenki érti mi a dolga? – kérdezte Dan.
-
Igen. – vágtam rá. – Bemegyünk, előadom a
történetünk, megegyezünk, aztán kijövünk.
-
Ha pedig valami gond van, akkor kicsináljuk
azokat, akik bántani akarják Katy-et. – tette hozzá Oliver. – Dan aggodalmasan
mérte végig kis csapatunkat. A kaszinó előtt álltunk. Adam és Oliver öltönyben,
mint azok az emberek, akik játszani jöttek ide, én pedig egy elegáns térdig érő
fekete ruhában voltam.
-
Rendben. Menjetek. Én a kocsiban várlak titeket.
- mondta. - Ja, és ha lehet, akkor ne romboljátok le a helyet. - engedelmesen bólintottunk, majd utunkra is indultunk. A kaszinóba belépve milliomosok és
szerencsejátékosok hada fogadott minket. Egyik oldalamon Adam és a másikon
pedig Oliver sétált.
- Tiszta James Bond. - szólalat meg hirtelen Oliver, egy mosoly kíséretében. Adam és én egyszerre kuncogtunk fel, majd mind a hárman alaposan felmértük a helyet magunknak, majd
megakadt a fiúk tekintete megakadt egy alacsony, kövér már őszülő férfin, akinek
a bal keze helyén egy robothoz hasonló kar volt, mely az asztalon pihent, ahol
éppen pókerezett. Nem kellett sokat gondolkodnom. A Fantomnak biztosan van köze
ahhoz a kézhez.
- Készen állsz? – súgta oda Adam.
-
Készen. – feleltem. Testőreim két különböző
irányba elsétáltak és elvegyültek az emberek között. Én pedig felszegett állal
sétáltam közelebb az említett férfihoz. Másodperceken belül az illető is észre
vett engem. Oda hívta maga mellé az egyik emberét, aki felnézve rám szegezte a
tekintetét. A férfi bólintott, majd mellém sétált és gyengéden megérintette a
vállam ezzel is mutatva, hogy kövessem őket. Mögöttem egy méretes gorilla,
mellettem egy, férfi, előttem pedig maga a helyi maffia sétált. A kaszinó jobb
oldalán egy kis páholy helyezkedett el. Oda mentünk be. A páholyt egy áttetsző
vörös függöny választotta el a kaszinótól. A függönyön keresztül látni lehetett
amint a pénzükért játszó emberek betöltik az egész helyet, valamint a függöny
körül két szintén nagydarab férfit akik kintről őrködtek, hogy senki ne tegye
be a lábát ide.
-
Köszönöm, hogy szakított rám időt, Mr. Brown. –
szólítottam meg immár nevén. Mr. Brown egy felsőbb rangú mosollyal nyugtázta
mindezt.
-
Hagyjuk a formalitást. Ki vagy, ki küldött
pontosan és miért? – tért rá a lényegre. A helyi maffia és köztem voltak
különbségek. Mégis a legnagyobb az volt, hogy ő nem röstellt megölni senkit, én
viszont nem voltam a gyilkolászás híve. Megsebesíteni és megölni valakit két
külön módszer. Én pedig az előbbit űztem. Ez a helyzet pedig azt is
feltételezte, hogyha valamit elszúrok, akkor lehet, hogy nekem annyi. Még akkor
is, ha tudom, hogy kint két testőröm is árgus szemekkel figyeli valahonnan
mindazt, hogy éppen mi is történik most a függöny mögött velem. Helyet foglaltam
a függönyhöz hasonló vörös színű kanapén, így pont szembe ültem a maffiával.
-
A főnököm nem csak üzlettársként tekint magára.
Szeretné, ha pártfogója és egyben segítője lenne egy ügyben. – kezdtem. Dan-nel
azt beszéltük meg, hogy nem azzal fogom kezdeni, hogy kibököm, én vagyok az
angol maffia. Nagy valószínűséggel annak nem lenne jó vége. Először ki kell
puhatolóznom milyen kapcsolat is áll fenn jelenleg közte és a Fantom között.
-
Drogról volt szó, nem barátság kötésről. –
szegezte nekem.
-
Talán meghallgatná a főnököm ajánlatát.
Szerintem érdekelné.
-
Engem a drog érdekel. Ha azzal kapcsolatban nem
tudsz nekem hasznos információval szolgálni, akkor attól tartok, hogy a főnököd
nem veszi többet hasznodat. – burkolt fenyegetés. Biztató. Hallgatásomnak nem
lett jó vége. Másodpercek alatt történt, hogy a körülöttem álló két férfi
előkapott egy-egy éles kést és egyenesen rám szegezte. Ezzel párhuzamosan
szinte láttam magam előtt, ahogy Adam már rohanna is a megmentésemre, és azt
is, ahogy Oliver vissza foglya. – Öljétek meg, a hullát pedig tüntessétek el. –
adta ki az utasítást, majd hátat fordítva nekünk elindult, hogy ismét
csatlakozzon egy játszmához odakint.
-
Fantom. – bukott ki belőlem. Láthatóan elértem a
kívánt hatást. Mr. Brown kidülledt szemekkel és ideges tekintettel meredt rám.
– Hasznos információt akar? Akkor meghallgat. – feleltem nyugodtan és
magabiztosan. Már amennyire nyugodt és magabiztos lehet az ember, miközben két
éles kést szegeznek rá.
-
Ki a franc vagy te, és mit tudsz a Fantómról?
-
Előtte, ha kérhetem. – néztem rá az engem
megtámadni készülő férfiakra. Látva, hogy felkeltettem Mr. Brown figyelmét
ledobtam magamról a szerepet. – Van egy közös barátunk. És az ő lenne.
-
Nekem ő nem a barátom. – sziszegte a fogai közt,
és jobb kezét a sérült kézfejére helyezte. – Még egyszer megkérdezem. Ki vagy
te?
-
Katharine Wilson. Az angol maffia. – mutatkoztam
be.
-
Az angol maffia hónapokkal ezelőtt meghalt.
Gyorsan terjednek a hírek még erre felé is. – felelte bizonytalanul.
-
Ha azt akarom, hogy halott legyek akkor halott
vagyok. De nem mindenkinek. – válaszoltam. – Két férfi, amióta bejöttünk ide
figyelnek. A testőreim. Ha úgy érzik, veszélybe vagyok, minden szó nélkül
megölik magukat.
-
Nem hiszek neked.
-
Pedig kéne.
-
Szóval kint van két férfi, akik az életük árán
is megvédenék a főnöküket? – kérdezte sejtelmesen. – Jól van. Akkor bizonyra
semmi okod nincs az aggodalomra. – fejével emberei felé bökött. – Vágjátok el a
torkát. – az utasítás meglepett. Erre nem számítottam. Az egyik férfi
megragadta a karom és lábra kényszerített. Próbáltam ellenállni, de túl erős
volt. Lefogott és hátraszorította karom, hogy ne tudjam használni őket. A felém
közelítő alaknál volt a kés, és vigyorogva közelített felém. Lábaimmal a férfi
felé rúgtam. Térden találtam. Felszisszent és bosszúsan emelte a magasba a
kést. A lámpák fényében megcsillant a fém. A hajamnál fogva hátra rántotta a
fejem és már csak pár milliméter választotta el a kést a bőrömtől, mikor hangos
dörrenés töltötte be a helyet. Az emberek sikoltozva rohantak ki az épületből.
Kitört a pánik. A kést szorongató férfi vállához nyúlt, melyből vérszivárgott,
kezéből pedig kihullott a kés. Mr. Brown meglepve kapta a fejét a hangforrás
irányába, ahogy én is, és az engem még mindig szorító férfi is. A függönyön
keresztül láttam, ahogy mindenki eszét vesztve rohan az emeltről is le, két
illetőt kivéve. Az egyik fegyvert tartott a kezében, a másik pedig fenyegetően
méregette a páholyt. Már értem miért hívja Dan mesterlövésznek Adamet. Az
emeltről pontosan eltalálta férfit, aki elakarta vágni a torkom.
-
Ideje volt. – suttogtam kalapáló szívvel magam
elé. Még egy másodperc és biztosan elvágott torokkal fekszek a földön. A páholy
előtt őrködő két férfi testőreim után rohant és mivel jóval nagyobb darabnak
bizonyultak Adamnél és Olivernél hamar el is kapták őket. Valamint az egész
kaszinó kiürült a pisztoly elsülése után. Nem maradt más csak mi és Mr. Brown
emberei. Hátraszorított kezekkel vonszolták be őket a páholyba. Mr. Brown
elismerően mérte végig mindhármunkat. Fejével biccentett, így mindannyian
megszabadultunk az erős karok szorításától. Testőreim kapva az alkalmon egyből
mellém szegődtek és védelmezően mellém álltak.
-
Katharine Wilson. – mondta méltóságteljesen és
meglepve egy kicsit.
-
Élőben és személyesen. – feleltem halvány
mosollyal arcomon.
-
Egy italt? – kérdezte majd a kanapé mellett lévő
kis asztalról elemelt két poharat és tele töltötte azt.
-
Azt hittem már meg se kérdezi. – elvettem a
poharat és vissza ültem a kanapéra. Mr. Brown kiküldte az embereit. A meglőtt karú
férfi fenyegető pillantást vetett Adamre, aki vállat vonva leült mellém. Oliver
pedig a falnak dőlt. A páholyban csak négyen maradtunk. Mr. Brown szintén
kezébe vette az itallal teli poharat és vissza ült a helyére.
-
Akkor beszélgessünk.
Louis szemszöge:
Ha az ember popsztár az azzal a kellemetlen ténnyel is
együtt jár, hogy idegen emberek olyan kérdéseket tesznek fel neki, amikre még
önmagával szembe sem szívesen válaszol néha. Ez történt most is. Az interjús
férfi, akinek a nevét pár perc után elfelejtettem unalmasabbnál unalmasabb és
személyesebbnél személyesebb kérdéssel bombázott minket már egy jó ideje. A
kanapén ültünk mind az öten. A kanapén, amit eléggé elszámítottak mivel Harry,
aki a szélén ült éppen, hogy le nem esett róla. Mellettem egyik oldalamon Niall
a másikon pedig Liam ült. Zayn a kanapé túl végén foglalt helyet. Gyanítom nem
szándékosan ült a legmesszebb tőlem. Miért is tenné?!
-
…és mondjátok, milyen érzés, hogy több tízezer
ember előtt léphettek fel szinte minden este? – tette fel újabb kérdését.
-
Nos, igazán nagyszerű. – kezdte Liam. – Úgy
értem, az idei turné sokban más, mint az eddigiek. Eddig arénákban léptünk fel,
most meg stadionokban koncertezhetünk. Hihetetlen érzés és igaz már túl vagyunk
jó pár ilyen koncerten, de azt kell, hogy mondjam még mindig nehéz elhinni,
hogy ez valóság. Amikor kiállsz oda többtízezer sikítozó ember elé, akik már
órák óta csak arra vártak, hogy lássanak minket, akkor kicsit mindig magamhoz
kell, hogy térjek. A stadion őrjöng, a rajongók sikítoznak, és a nevünket
kiabálják. Aztán elindul a zene és teljesen kikapcsolsz. Csak mi és rajongók
maradunk. Elmúlik a lámpaláz. Onnantól már csak az a dolgunk hogy felrobbantsuk
a stadiont és élvezzük, amit csinálunk. – magyarázta. Mind helyeselve bólogattunk.
-
Fantasztikus lehet nap, mint nap ezt átélni. –
válaszolta az interjús, majd lapozott egyet a kezében lévő papírok között és
rám szegezte a tekintetét. – De bizonyára nehéz lehet önfellett örülnötök.
Szörnyű, ami pár hónapja történt. Louis barátnőjének elvesztése nagyon megrázta
a bandát? – én némán meredtem magam elé. Végül néhány másodperc néma csend után
Niall törte meg a csendet.
-
Nehéz időszakon vagyunk túl. Persze ötünk közül
ez Louis-nak a legnehezebb. Minket leginkább az viselt meg, hogy végig kellett
néznünk, ahogy a legjobb barátunk szenved. De persze Katy közel állt hozzánk
is. Nagyon megszerettük őt, így az elvesztése mindenkit megrázott.
-
Részvétem srácok, így utólag is. – mondta. – És
kérlek, ne vegyétek tolakodásnak, de azt hiszem, mindenkit érdekel a válasz.
Ami az volna, hogy valójában mi is történt? Ha jól értesültem egy baleset igaz?
-
Ha tudja, minek kérdezi? – böktem oda neki
szemrehányóan. Harry megköszörülte a torkát és gyorsan átvette tőlem a szót.
-
Baleset történt, igen.
-
A rajongókat is megrázta a hír. A twitteren
azonnal trend lett arról, hogy maradjatok erősek, és hogy ők támogatják
Louis-t. Azonban mindezek mellett is biztosan nehéz lehetett. Te hogy élted ezt
meg Louis? – ”Te hogy élted ezt meg Louis?” Ennek hallatán mintha elpattant
volna bennem valami. Kitört belőlem minden, amit az interjú kezdete óta magamba
fojtottam.
-
Hogy hogy éltem meg? – bukott ki belőlem. – Ezt
most komolyan gondolta? A barátnőm meghalt. A lány, akit szerettem porig égett
egy rohadt tűzben. Maga szerint ezt, hogy éli meg az ember? Hogy élné meg, ha
egyik pillanatról a másikra beállítana a házába egy rendőr és közölné magával,
hogy a felesége meghalt? – az interjús ledermedt én pedig felemeltem a hangom.
– Tudja mit? Menjen a francba. Maga is, a média is, az az érzéketlen barom is,
aki ezeket a kérdéseket írta, és a rajongók is. Mind menjenek a francba. Cikket
akarnak rólam?! Hát tessék. Írják csak meg, hogy Louis Tomlinson elküldte
magukat a fenébe. Csak nyugodtan. Teszek rá. Csináljanak, amit akarnak, csak
engem hagyjanak békén. Hagyjanak gyászolni. Érti?! Nem kérek mást, csak hogy
hagyják hadd gyászoljam meg azt a lányt, akit szerettem, és aki most egy
koporsóban fekszik a föld alatt.
-
Louis. – sziszegte mellettem Liam.
-
Azt…azt hiszem ideje egy kis szünetet tartanunk.
– hebegte a velünk szembe ülő férfi. A kamerák már nem vettek minket, az
interjús felkelt és kiment a helyiségből, rám pedig 4 ideges szempár
szegeződött.
-
Egy idióta barom vagy. – vágta hozzám Harry.
-
Mégis hogy gondoltad ezt? Várj. Nem is
gondolkodtál csak egyszerűen elküldted melegebb éghajlatra őt és vele együtt
még több százezer embert is. – folytatta Niall.
-
Értjük, hogy ideges vagy és felzaklat ez a téma,
de az ég szerelmére Louis, nem viselkedhetsz így. – csatlakozott Liam is. Zayn
nem szólt semmit. Csak felkelt a kanapéról, elővett egy öngyújtót és egy szál
cigit a zsebéből majd elsétált. Legszívesebben utána kiáltottam volna, hogy ne
lépjen le. Mondja csak el mi a véleménye, mondja csak ki ő is, hogy mekkora egy
idióta vagyok és, hogy tönkre teszek mindent. Azt akartam, hogy kimondja, mert
a távolságtarása rosszabb volt, mintha kimondta volna, ami a fejében jár. Nem
akartam ebben a pillanatban semmi mást, csak a hotelszobámba lenni egy üveg
vodka társaságában. Egy pillanatig végig
is futott az agyamon, hogy felállok innen és én is elsétálok. Itt hagyom a
srácokat és visszamegyek a hotelszobámba. Aztán arra gondoltam, hogy akkor
végképp megutálnának, Ha itt hagynám őket egy interjú kellős közepén, amit
miattam kellett félbeszakítani. De hisz négy emberből egy már így is utál. Mit
számít, ha még három meggyűlöl? Mit számít már bármi is? Semmit. Az égvilágon
semmit. Egy popsztár két úton indulhat el élete során: a lejtőn felfele vagy a
lejtőn lefelé. Én már egyszer megmásztam azt a lejtőt. Felértem vele egészen a
csúcsig. Mégis a sok pénz, a rajongók, a hírnév nem vigasztal már. Elindultam
le a lejtőn, ami a süllyesztőbe visz. A lejtő végén pedig, összetört szívek és
a józanságtól rettegő lelkek vannak. Pont olyanok, mint én.
Egy egyszerű mozdulattal felkeltem a kanapéról én is. Mind a
három srác érdeklődve nézett fel rám. Én rájuk se nézve otthagytam őket, majd
kisétáltam az épület elé, ahol sikítozó rajongók százai fogadtak. Fáradtan
néztem végig rajtuk. Mind a nevem kiáltozták. Mély levegőt vettem, és az egyik
lesötétített ablakú autó felé vettem az irányt. Beszálltam, elmondtam a
sofőrnek, hogy hová vigyen, majd előhalásztam a telefonom és kikapcsoltam. A
legkevésbé vágytam arra, hogy idegesítő üzeneteket és több millió nem fogadott
hívást keljen nézegetnem. A sofőr kifordult a rajongóktól megtelt az utcából és
egyenesen a legközelebbi szórakozó helyre vette az irányt. Nem voltak terveim
és céljaim. Csak azt tudtam, hogy beleakarom vetni magam ma este az éjszakába,
egy jó buliba, leakarom inni magam és felvinni a hotelszobámba egy jó csajt,
akinek még a nevét sem tudom, hogy aztán másnap reggel fejfájással küszködve
elküldjem. Mindenki, aki a lejtőn lefelé halad hasonlóan kezdte, és ezt én se
fogom más kép tenni.
Katharine szemszöge:
Felfrissülve léptem ki a fürdőből. Jó volt megszabadulni a
kényelmetlen ruhától és magas sarkútól. Egy fekete farmerben és egy sima
pólóban dobtam le magam a kanapéra. Lábaim feltettem, fejem hátrahajtottam és
örültem, hogy túl vagyok a mai napon is. A délutáni akciónk jól sikerült.
Mindent elmagyaráztunk Mr. Brownnak. Mire mindenről beszámoltunk neki úgy
éreztem határozottan megkedvelt minket. Biztosított afelől, hogy ha bármit meg
tud a Fantomról, akkor azonnal értesít bennünket, valamint, hogy szívesen segít
elkapni őt. A lehető legjobb emberhez fordultunk csatlósként.
A csendet kopogás törte meg. Fáradtan keltem fel és mentem
az ajtóhoz. Kinyitva Adammel találtam szembe magam. Ő is fáradtnak tűnt, ezt
pedig karikás szemei is bizonyították.
-
Dan küldött, hogy ellenőrizd nem e ittam le
magam örömömben, amiért sikerült megegyeznünk Mr. Brownnal? – kérdeztem, majd
vissza ültem a kanapéra, Adam pedig a falnak dőlt.
-
Nem. Csak kíváncsi voltam, hogy vagy? – felelte.
-
Jól. – válaszoltam. – Gondolom. – tettem hozzá.
– Ma még nem volt időm az önmarcangolásra. – Adam mosolyra húzta a száját.
-
Lassan több mint 4 hónap telt el a történtek
óta. Talán ideje lenne tovább lépned és felejteni.
-
Felejteni. – mondtam halkan. – Tudod te hányszor
próbáltam már felejteni? – kérdeztem erőtlenül. – Nem tudom csak úgy kiverni a
fejemből azt, ami történt. Azt, amim volt hónapokkal ezelőtt. Boldog voltam.
Nem akarom elfelejteni azt az érzést. És tudom, hogy Louis tönkre tette mindezt
és kidobott de… - egy pillanatra elhallgattam, majd lustán Adamre szegeztem a
tekintetem. – de ő volt az oka annak, hogy boldog voltam. Ő tett boldoggá,
aztán ő volt az is, aki ezt elvette tőlem. Ha elfelejtem őt, akkor elfelejtem
azt is, milyen volt boldog lenni vele.
-
Mással is lehetsz boldog. – vágta rá. – Mással
is, aki talán többet tud adni, mint ő. Te nem ezt érdemled Katharine.
-
Hát akkor mit érdemlek? – kérdeztem.
-
Egy olyan fiút, aki meg véd, ha kell. Olyat, aki
megbecsüli a bizalmad és a szereted. – mély levegőt vett majd folytatta. –
Tudod, amikor ott álltunk és figyeltünk téged Oliverrel, majd megláttuk, hogy a
torkodhoz szorítanak egy kést, akkor én egy percig sem gondolkoztam. Tudtam,
hogy meg kell védenem téged. Bármi áron. Fontos vagy nekem Katy.
-
Tudom. – feleltem halkan.
-
Talán fontosabb is, mint te azt gondolnád. –
tette hozzá, én pedig felkaptam a fejem. Tekintetemmel Adamet fürkésztem. Egy
rémült szempár nézett vissza rám.
-
Ezt, hogy érted? – érdeklődtem félve.
-
Katharine. – minden idegszálam pattanásig
feszült. Nem tetszett Adam tekintete, se a hangsúly, amivel beszélt. –
Szerelmes vagyok beléd. – a szemei elkerekedtek, és levegőt is elfelejtettem
venni. Adam meggyötörten nézett vissza rám. Mondani akartam valamit, mondanom
kellett valamit, de lefagytam. Kővé dermedve ültem vele szembe a kanapén és
szerintem még pislogni se pislogtam. Azt hiszem ilyen érzés, ha sokkot kap az
ember. – Mondj, már valamit. Kérlek. – könyörgött.
-
Én..nem..nem.. – hebegtem aztán azon kaptam
magam, hogy a lábaim maguktól útra keltek és elindultak az ajtó felé. –
Sajnálom. – böktem ki, és kifordultam az ajtón, majd nagy léptekkel még mindig
sokkos állapotban elindultam a folyosón és végig az aranyszínű szőnyeget
figyeltem, amivel leterítették az egész emeletet. Egészen addig, amíg neki nem
ütköztem egy másik személynek.
-
Bocsánat én.. – kezdtem, aztán megláttam kibe is
botlottam pontosan. Oliver rémült tekintettel meredt rám, és úgy nézett ki,
mint aki szellemet látott. – Oliver. Minden rendben? – kérdeztem, de ő nem
válaszolt. Karót nyelve pásztázott. Ott álltunk egymással szembe, mindketten
zaklatott és ijesztően ijedt tekintettel egymásra nézve.
-
Melissa. – bökte ki végül. Szemöldök ráncolva
vártam, hogy folytassa, de ő csak újra meg újra ugyan azt a nevet ismételte,
úgy mintha egy kísértetről beszélne, akivel épp az imént futott össze. – Melissa.