11.Fejezet-Boldog születésnapot.

Sziasztook.:)! Először is sajnálom, hogy egy nap késéssel tudtam csak hozni az új részt! Másodszor pedig ez a hét is eljött. A nyári szünet utolsó olyan hete amikor nem kell korán kelni és tanulni.:// Tudom, hogy már mindenki készül a sulira, de azért használjátok még ki ezt a pár napot és pihenjetek.:) Ehhez kapcsolódóan pedig lenne egy bejelenteni valóm: Mivel jövőhéttől iskola, valószínű a heti 2 bejegyzés 1-re fog csökkenni,mert kevesebb időm lesz egy-egy fejezet megírására, és nem szeretném összecsapni őket. De természetesen 1 bejegyzés minden héten fel fog kerülni.:) Remélem megtudjátok érteni.:) Harmadszor pedig nagyon szépen köszönöm az új feliratkozókat.:)!! De nem is fecsegek többet.:D  Íme az új rész! Jó olvasást minden kedves olvasómnak.:)!! Smile.:)  

u.i.: A blog amit múltkori bejegyzésekben említettem még mindig érvényes van esetleg akit érdekelne?:) A saját kis irományaim tenném fel oda.(versek, dalok, idézetek stb..) Ha valakit érdekelne egy ilyen blog jelezze.:) 

11.Fejezet

"- Az életem titkok hálózzák be, s mire egyet megfejtek 100 másik terem a helyén." 

Katharine szemszöge: 

Mivel ébredésemkor az ágy másik fele üres volt, felöltöztem és elindultam felkutatni, hogy vajon hová tűnt mindenki? Bejárva az egész házat senkit nem találtam. Biztos interjúra mentek vagy valami hasonló. Feladva a keresést a konyhába mentem,hogy készítsek magamnak egy jó erős kávét melytől teljesen felébredek. Útközben eszméltem, hogy ma milyen nap is van. Ma van a születésnapom, ami azt jelenti, hogy immár hivatalosan is 19 éve tart szenvedésem. Vagyis csak tartott. Valami azt súgja mostantól minden megfog változni. Ez a változás pedig nem mást, mint Louis. Úgy érzem az eddig koromfekete életembe fényt hozott. A jéggé vált szívem mintha napfényt ért volna, s kezd felolvadni. Azonban a szikla szilárd makacsságon még a helyén van. Ez pedig azt bizonyítja, hogy nem egy álomban élek. A valóságban mindig is makacs leszek. Beérve a konyhába állam a padlót súrolta és talán még Kínába is ellátogatott. A konyha pulton egy hatalmas rózsacsokor díszelgett mely 19 kis rózsaszálból állt, benne egy fehér cetlivel. Mellette egy kis doboz becsomagolva, és ha ez nem lett volna elég, egy tálcán kávé várt, mely mellett egy csoki torta szelet várt elfogyasztójára. Ámulva léptem egyre közelebb. Beleszippantva a csokorba megcsapott a rózsák kellemes illata. Kivéve a köztük lévő kis papírlapot olvasni kezdtem a ráírt sorokat. „Boldog születésnapot! Tudom nem szereted ezt a napot, de én téged annál jobban! Remélem örülsz az ajándékodnak, mert valami azt súgta erre szükséged lesz! Louis:)” Mosolyogva tettem le a pultra a kis cetlit, majd a csokor mellett hever dobozhoz nyúltam. Óvatosan bontottam ki és szedtem le róla a masnit. Leemelve a doboz tetejét fejem nevetve ráztam meg. Vigyáznom kell a gondolataimra, hisz úgy tűnik Louis olvasni kezdett bennük. A dobozban egy fehér telefon díszelgett, melyet már oly régóta hangoztatom, hogy ideje lenne beszereznem. Immár vigyorogva kortyoltam bele a még gőzölgő kávába. Ez a fiú képes volt elérni azt, hogy ne utáljam teljes szívemből ezt a napot. A végén még kiderül, hogy egy csodatévő. Hirtelen az ajtó nyílására lettem figyelmes.

-          Katy? – szólított nevemen egy ismerős hang.

-          Szia Paul. – mosolyogtam kedvesen a felém közeledő személyre. – A fiúknak délelőtt két interjújuk és egy fellépésük lesz de… - majd ahogy a konyhába ért hangja elnémult. – Hűha. Louis kitett magáért. Én mondom megütötted a főnyereményt az Ő személyében. – vigyorgott, és hiába próbáltam leplezni elpirulva mosolyogtam vissza rá. Várjunk csak elpirultam? Még soha senki nem volt rám olyan hatással, hogy elpirultam volna.

A délelőtt folyamán Paul-al beszélgettünk, majd mire feleszméltünk délután lett. Rápillantva az órára negyed három volt. Épp hogy levettem szemem az óra mutatójáról hangos zajra lettünk figyelmesek. Az ajtó csukódott, a nappaliba pedig a srácok viharoztak be miközben a Happy Birthday-t énekelték. Ezen akaratlanul is elmosolyodtam. Mindegyiküktől egyenként ölelést kaptam, ami melegséggel töltött el. Louis-tól pedig egy csókot is, minek hatására a minket körülvevő emberek huncut mosollyal pásztáztak minket. Még mindig nehéz elhinni, hogy ez valós. Louis mellém ült a kanapén kezét összefonva az enyémmel. Harry épp szóra nyitotta volna száját, mikor csengettek. Mind az ajtó felé kaptuk a fejünk. Elsőként Zayn pattant fel és ment az ajtóhoz. Nem sokkal később egy fehér borítékkal a kezében tért vissza.

-          Az ajtóban nem állt senki,és mire kiértem csak egy fekete furgon hajtott el a ház elől. Viszont a küszöbön ezt találtam. – mutatta fel a kezében lévő tárgyat. – A te nevedre szól. – nézett rám.  Én felkeltem eddigi helyemről, és elvettem a felém nyújtott borítékot. Kinyitottam, majd lassan olvasni kezdtem a benne rejlő papír tartalmát. „Légy a Stratford sarkán lévő kávézóba 5-re. Ne hozz magaddal senkit! u.i.: Boldog születés napot Katharine!”  - én értetlenül fürkésztem, a kezembe lévő papírt.

-          Mi az?  - kérdezett rá kicsit aggódva Niall.

-          Egy üzenet, miszerint délután ötre a Sratford sarkán lévő kávézóba kell mennem. Egyedül.

-          Biztos csak valaki szórakozik. – vágta rá, Liam.

-          Liam ez a levél a nevemre szól, és a feladója tudja, hogy ma van a születésnapom.

-          Most mit akarsz csinálni? Ugye nem mész oda?! – támadott le Louis aggódva.

-          De igen. Oda megyek, és kiderítem ki a feladója, és azt is, hogy mit akar tőlem.

-          Ez nem jó ötlet.

-          Tudom. – vágtam rá egyből. Louis tekintete kétségbe esetten pásztázta az enyémet. Nem kellett kimondani, tudtam mire gondol. Szinte halottam ahogy a szemembe mondja: „Katy nem mehetsz oda. Főleg nem egyedül. Mi van, ha ez egy csapba?” Ez halvány mosolyt csalt arcomra.

-          Én se tartom jó ötletnek. – szólalt fel Paul, azonban Ő nem féltő hangon mondta mind ezt. Nem, inkább Ő félt, mintha ott megtudnék valami olyat, amit nem kéne. Mintha titkolna előlem valamit.

-          Valószínű azért, mert ez nem jó ötlet. De kiderítem mi folyik itt. Szóval ne is próbáljatok lebeszélni. – nyomatékosan közöltem ezt a tényt mind a hat emberrel aki velem szembe ült.  Épp, hogy mondatom végére értem Paul telefonja csörögni kezdett. A készüléket felvette, majd, rövid beszélgetés után döbbent arccal meredt rám. Aggódjak?

-          Dave-t kiengedték. – közölte félve. Bennem másodpercek alatt ment fel a pumpa.

-          Tessék? – hangom idegességet és döbbenetet sugallt egyben.

-          Mr. John volt az, és azt mondta, hogy letették az óvadékot érte, a vádat pedig eltörölték ellene. – szemeimmel most gyilkolni tudtam volna. Én elkérve Paul telefonját a legutóbbi hívásokat kerestem. Ideje lenne a saját számomon hívnia a rendőrségnek. Főleg, mert azt gyanítom, hogy az elkövetkezendő időben elég sokat fogunk beszélni. Tárcsázni kezdtem Mr. John-t, a kanapén ülő személyek pedig döbbentem figyelték minden mozdulatom.

-          Igen, tessék? Itt Mr. John beszél. – mutatkozott be hivatalos hangon.

-          Itt pedig egy ideges ember. – támadtam le.

-          Katy? Miben segíthetek? – és még van képe megkérdezni?

-          Mondjuk elárulhatná, hogy mi a francot gondoltak amikor hagyták kisétálni a börtönből azt a lelketlen gyilkos Dave-t?!

-          Sajnálom, nem tehettünk semmit. Az óvadékot letették érte, és személyes ügyvédet kapott, aki percek alatt intézte el, hogy az ellene felhozott vádakat töröljék.

-          Ennyi? Egy kis pénz, és egy magán ügyvéd aztán minden elvan rendezve, mintha misem történt volna? Az - az ember egy gyilkos, bűnöző, embereket bántalmazó rothadó lelkű drog  és fegyverkereskedő. – vágtam rá mindent ami hirtelen eszembe jutott.

-          Ó. Igen? Mindezt pedig maga honnét is tudja?

-          Itt nem az a kérdés, hogy én honnét tudom mind ezt. Hanem az, hogy a maguk fejében van e valami egy borsószemen kívül.

-          Ha nincs több kérdése, akkor letenném, mert vannak fontosabb ügyek is amik megoldásra várnak ellenben néhány szidalmazó bizonyíték nélküli váddal. – ezzel a vonal megszakadt. Idegesen dobtam oda a telefont Paul-nak, aki ügyesen elkapta. Louis már épp kelt volna fel a kanapéról, de én gyorsabb voltam. Hirtelen mozdulattal fordultam ki a nappaliból. Egyedül akartam lenni, és felkészülni a délutáni találkozásra a rejtélyes üzenet feladójával. A többiek mind ezt tiszteletben tartották mert nem jöttek utánam, ezért pedig hálás voltam nekik. Úgy érzem most fognak csak igazán bonyodalmak költözni a már bonyolult életembe. Több megválaszolatlan kérdésem is van. Ki a Fantom? Mit akar tőlem? Miről beszélt Dave? Mégis ki tette le érte az óvadékot? Vajon szövetkezett az elrablómmal? Ki vár rám délután, és mit akar tőlem? Kérdések, kérdések kavarogtak bennem jócskán, de tudom, hogy lassan mindegyikre meg fogom kapni a választ. Mert meg akarom kapni! 

Elkészülve mentem vissza a többiek közé. Mind aggódva fürkészték a tekintetem, de ez nem fog beválni. Tudom, mire megy ki a játék. Nem fogok 6 aggódó és féltő szempár miatt itt maradni.

-          Na ki lesz az a vakmerő szabály szegő aki elvisz? De ha senki akkor nekem elég egy kocsi kulcs, és már itt sem vagyok. – álltam eléjük. Louis kelt fel elsőnek a helyéről, zsebéből elővéve egy kocsi kulcsot.

-          Ez veszélyes. – nézett rám, megpróbálva marasztalni.

-          Ha nem lenne az, akkor nem mennék oda. – egy kacsintás felé, és már kint is voltam a kocsijában. Louis beletörődve rázta meg fejét, és egy halvány mosoly is szökött arcára mondtatom hallva. Az út nem volt hosszú, ám közben nem beszélgettünk. Én London utcáit fürkésztem. Mosolygós arcok, és kézen fogva sétáló szerelemes párok. Na ez az amit én sosem értettem. Az emberek olyan önfeledt boldogok tudnak lenni, miközben a világ közel sem az. De lehet, hogy ezek az emberek azért boldogok, mert fogalmuk sincs a világ sötét oldaláról. Bár jobb is.

-          Itt vagyunk. – Louis leállította a kocsi motorját, és épp kiszállt volna, mikor visszarántottam.

-          Te maradsz. Egyedül kell bemennem. Most menj haza, majd megyek én is.

-          Teljesen megörültél. – kerekedtek ki szemei.

-          Nem, csak épp nem akarlak kinyíratni. – válaszoltam nyomatékosan. – Menj, csak én megleszek. Hisz ne feledd ennél veszélyesebb szituációból is kikerültem már. – nehezen de rávettem Louis-t, hogy maradjon a kocsiba, és menjen haza. Magabiztosan szálltam ki a kocsiból, és léptem be a kávézóba. Csak pár ember lézengett az épületben. Szinte minden asztak és box üres volt. Ám szemem megakadt egy hátsó boxon. Nem kellett gondolkoznom, tudtam, hogy az ott ülő személyhez kell mennem. Egy harmincas éveiben járó férfi ült ott, kezében egy újságot tartva. Én leültem vele szembe, ám Ő még mindig nem emelte fel a fejét az újságról.  – Miért hívott ide? Ki küldte és miért? – tértem a lényegre. A férfi összehajtotta majd letette maga mellé a papír darabot.

-          Tessék? Miből gondolja, hogy én hívtam ide? – kérdezett vissza lágy és nyugodt hangon.

-          Nos, lássuk csak. Először is azért mert gondolkodás nélkül vissza kérdezett. Másodszor, mert a fekete öltöny, a fekete kalap, drága óra, és nyakkendő tipikus öltözéke azoknak akikkel találkozni szoktam. Bár megjegyezném: Az a Glock 17-es fegyver ami az öltönyéből ki kukucskál nem gondolja, hogy egy kicsit túlzás? Mégis csak egy kávézóban vagyunk. Harmadszor pedig, csak tippeltem. – mondtam végig egy levegő vétellel, majd elégedetten dőltem hátra.

-          Igaza volt. Magát nehéz becsapni.

-          Bárki is mondta, nem tévedett. De ha már itt tartunk. Ki küldte és miért? – hangom erélyes, mégis kíváncsi volt.

-          Egy régi ismerőse. Azonban mást nem mondhatok, velem kell jönnie. – állt fel. Én azonban nem követtem. – Kérem. Vagy önként, vagy kényszerrel, de velünk fog jönni. – mosolygott rám. Én megadva magam mellé álltam, és mutattam, hogy menjen előre. Engedelmesen követtem, a férfit akinek a kiléte még mindig rejtély. Egy fekete furgon állt a kávézó előtt, sötétített ablakokkal. Az ajtót egy szintén fekete öltönyös férfi elhúzta, majd kezet nyújtva akart besegíteni, de én makacsságomnak köszönhetően magam is megoldottam. Ekkor egy kendőt vett elő az egyikük.

-          Az minek? – kérdeztem, rá de hiába. Bekötötték a szemem, mielőtt ellenállhattam volna. – Miért van az, hogy akárhányszor egy fekete furgonba kötök ki, sose tudom kik visznek el, miért, és hová?  - tettem fel magamnak a kérdést, ám nem érkezett válasz. Csúcs. Ha ezt Louis látná, már a haját tépné. De szerencsére megnyugtattam, hogy ne aggódjon. Bár, ahogy ismerem ettől még jobban aggódni kezdett. De hisz mitől is kéne félnie? Végül is, épp egy furgonban készülnek elrabolni. Megint.