35. Fejezet
"Önző dolog túlságosan is ragaszkodni ahhoz a személyhez, akiről tudjuk, hogy nemsokára el kell engednünk. Méghozzá örökre..."
-
Áu. – szisszentem fel a rendelő ágyán ülve,
miközben a doktor Úr épp a sebem kötözte be.
Reggel nem a legjobban ébredtem, bár kizártnak tartom, hogy
egy meglőtt sebbel jól lehet indítani a napot. Mikor először kinyitottam a
szemeim egy kórházi szobában feküdtem. Fel akartam kelni, de a kimerültség és
az éles fájdalom, ami a karomba hasított megakadályozott ebben. Gondolataim
között kezdtem kutatni. Eszembe jutott a tegnap este. Fegyverek dörrenése,
ahogy rohantam a kocsi felé Lucy-vel. Majd az is, ahogy az egyik minket üldöző
férfi meglőtt. Még arra is emlékeztem, hogy berohanok vele a rendőrségre.
Megláttam Mr. John-t és Adamet. Ezt követően pedig se kép se hang.
-
Sajnálom. De muszáj volt kitisztítani a sebet.
Így is szerencséje volt, hogy a golyó nem fúródott olyan mélyre, hogy műteni kelljen.
– mondta, majd a gézt az asztalra téve a papírjaim után nyúlt.
-
Doktor Úr. Ha eddig még nem tudta volna: engem a
szerencse tart életben. – mosolyt küldve felé, Ő csak értetlenül nézett rám,
majd megrázta a fejét. – Itt volnának a papírjai. A sebet nem érheti víz néhány
napig, a kötést pedig naponta 3x kössék újra, valamint a karját jó ideig ne
erőltesse meg. – engedelmesen bólintva elvettem a szabad kezemmel lapokat
tartalmazó mappát. Felkötött karral indultam az ajtó felé remélve, hogy mikor
kilépek rajta Adam fogad. Ám minden reményem tova szállt, mikor elhagytam
kórházi szobát. Két olyan személlyel találtam szembe magam, akikre kicsit sem
számítottam. Egyikük aggódva mért végig, míg a másik fiú dühös és sértett
arccal meredt rám. Zayn maga elé font karral dőlt a falnak, Louis pedig
idegesen lökte el magát tőle. Ez van akkor, amikor az ember azt gondolja, hogy
az a legrosszabb, ami aznap reggel vele történhet, hogy meglőtték.
-
Van fogalmad róla, hogy milyen érzés volt arra
haza érnem, hogy te a kórházban fekszel, mert meglőtték, miközben fegyveres gyilkosok
elől menekültél, akik történetesen elraboltak? – mély és rekedtes hangon
szegezte nekem kérdését.
-
Neked is szia, és igen nekem is hiányoztál. Hogy
jól vagyok e? Persze. Köszi, a kérdést. Na és te? Jól? Remek. – színpadiasan
lebonyolítottam magammal egy párbeszédet. Zayn lehajtotta a fejét, Louis pedig
szikrákat szóró szemekkel láthatóan elég dühös volt.
-
Ez rohadtul nem vicces Katy. – emelte fel
hangját kicsit.
-
Mert szerinted én nevetek? Meglőttek Louis. Ez
minden csak nem vicces. – hangom erélyes volt, de nem kiabáltam. Annak még
nincs itt az ideje. Még.
-
Ezt szerintem ne itt beszéljétek meg. – szólt
közbe Zayn. Louis nagy és határozott léptekkel indult el ki a kórházból. Követtük
Őt, egészen a parkolóban álló kocsiig mellyel jöttek. Pontosabban Zayn
kocsijáig. Az említett fiú kinyitotta a járművet, és már épp beszállt volna,
mikor Louis megtorpant.
-
Tudod, azért egy ”Bocsánatot” igazán elvártam
volna. – kezeit tehetetlenül ejtette maga mellé. A kijelentése olyan váratlanul
ért, hogy nem csak nekem de Zayn-nek is döbbent arckifejezése lett.
-
Ó. Igen? Elárulnád, hogy mégis miért kellene
bocsánatot kérnem tőled?
-
Azért mert a frászt hoztad rám, és mert hazudtál
nekem.
-
Nem
hagyhattam ott Lucy-t. Részben az én hibám volt, hogy elrabolták. Kötelességem
volt vissza hozni Őt az édesapjához. Nem engedhettem, hogy vele is az
történjen, mint velem. A Fantom megölte volna az szüleit. Milyen ember lennék,
ha engedtem volna, hogy Ő is árván és szülők nélkül nőjön fel? Senkinek nem
kívánom azt az éltet, amit nekem kellett elszenvednem. Tudom neked ezt elég
nehéz felfogni, de azért megpróbálhatnád! – emeltem fel hangom.
-
Önző vagy Katharine. – hirtelen akartam
reagálni, de egy szó se jött ki a számon. – Önző vagy, mert minden körülötted
lévő ember érdekeit figyelembe veszed kivéve az enyémet. Mindenkinek teljesíted
a kívánságait kivéve nekem. Mindenkinek igazat mondasz, nekem viszont folyton
hazudsz. Elvárod, hogy higgyek neked, de mégis, hogy ha nem tudom, mikor
mondasz igazat és mikor nem? – kiabálni akartam vele. Elmondani, hogy a
hazugságaimnak köszönheti az életét. Elmagyarázni, hogy a nap minden percében
csak az Ő érdekeit tartom szem előtt, de nem tettem. Hitetlenkedve ráztam meg a
fejem. Nem akartam elhinni, hogy ezeket a szavakat valóban kimondta. Legfőképp
pedig azt nem, hogy pont Ő.
-
Tudod mit Louis? Igazad van. Önző vagyok. A
világ legönzőbb embere, amiért helyetted próbálom megoldani azt, amit te
elcsesztél. – hangom nyugodt mégis nyomatékos volt. – Gondolkozz csak el azon,
hogy most miért vagy itt? Miért törődsz egy olyan lánnyal, mint én? Elmondjam?
Azért, mert belekeverted magad valami olyasmibe, amiből nem tudsz kimászni és
ez zavar. – egy lépéssel közelebb léptem hozzá, majd egyenese a szemébe néztem.
– A világ legönzőbb embere vagyok, te meg a világ leghülyébb fiúja, amiért
önként belém szerettél.
-
Na jó. – köszörülte meg torkát Zayn. – Most
szépen mind beszállunk a kocsiba, és lenyugszunk. Rendben? – még pár
másodpercig tartottuk a szemkontaktust, majd idegesen beszálltam a fekete autó
hátsó ülésére. Becsapva magam mögött az ajtót. Zayn aggódva pillantott hátra én
azonban nem néztem rá. Louis feszülten tördelte az ujjait. Fejem a kocsi
ablakának döntöttem, és gondolataimba merültem. ”Önző vagy Katharine” Csalódott bennem. Az egyetlen ember, akinek a
véleménye érdekelt most csalódott bennem és önzőnek tart. Pedig ha elmondhatnám
neki, hogy a hazugságok csak az Ő érdekeit szolgálták. Ha eltudnám magyarázni
valahogy. De nem tehetem. Egy részem azt kívánta bár ne gondolta volna
komolyan. Bár csak a hirtelen felindulás és düh beszélne belőle. Egy másik
felem azonban titkon azt remélte, hogy mégis szívből beszélt. Mert talán az
lenne a legjobb, ha Louis magától távolodna el tőlem. Valahol mélyen legbelül
én is tudom, hogy Dan-nek igaza van. Nem lenne szabad kötődnöm hozzá. Az Ő
érdekében. De attól tartok ezzel már elkéstem. Jobban kötődök hozzá, mint
valaha bárkihez is. Lehet, hogy egy nap azonban elkell fogadnom a tényt,
miszerint el kell engednem. Ezt viszont nagyban megkönnyítené az, ha Ő maga
hagyna el. Annyi borzalom és nehézség után azonban mégsem adta fel. Míg mindig
nem gyűlölt meg, holott meg lenne rá az oka. ”Önző vagy”. Meglehet ez
volt az utolsó csepp a pohárba. Talán most egyszer s mindenkorra lemondott
rólam. Gondolatmenetemből a kocsi fékezése zökkentett ki. Elfordulva a Wilson
birtokkal találtam szembe magam. Otthon, ”édes otthon”. Mély levegőt véve
szálltam ki a kocsiból. Zayn és Louis is hasonló képen tettek.
-
Talán itt kellene maradnom veled. – szólalt meg
halk és rekedtes hangon Louis. Meglepődve és hitetlenkedve néztem a szemébe. Az
a kék szempár mely eddig mindig megbabonázott most megbánást tükrözött.
-
Bocs, de most valahogy nem vágyom a
társaságodra. – közöltem szemrebbenés nélkül.
-
Akkor legalább Zayn hadd maradjon itt veled. –
nyúlt egyik kezével feszülten a tarkójához.
-
Lenyűgöző az aggodalmad Louis, de megleszek
egyedül is.
-
Itt maradok veled és kész. Nem óhajtok erről
vitát nyitni. – lépett mellém magabiztosan Zayn. – Itt a kocsi kulcs. – dobta
oda Louis-nak, a fekete jármű kulcsát. Néhány másodpercig még egyhelyben állt,
talán arra várva, hogy majd meggondolom magam, de tévedett. Beült az autóba és
elhajtott. Némán sétáltunk el az ajtóig. Zsebemből előszedve a lakáskulcsot kinyitottam
az ajtót, ám mikor beléptem valami szokatlan dolgot véltem felfedezni. Erős női
parfüm illat terjengett a lakásban.
-
Te is érzed ezt? – Zayn vállat rántott.
-
Parfüm. Mi van vele?
-
Az, hogy nem az enyém. – halk léptekkel a
bejáratban lévő szekrényhez nyúltam, majd elővettem belőle egy pisztolyt. Zayn
szemei majdnem kiestek a helyéről. Gondolom nem erre számított.
-
Remek. Végül is teljesen normális, hogy emberek
egy fegyvert vesznek elő a cipős szekrényből. – szem forgatva fordultam hátra,
kezem pedig a szám elé tettem jelezve, hogy maradjon csöndben, mert valaki van
a lakásban rajtunk kívül. Gyorsan végig gondoltam, hogy ha valaki betörne,
hozzám milyen célból tenné? Bizonyára nyomós okának kell lennie, ha egy ember
úgy dönt, hogy betör a maffia házába. Szemem megakadt a fölszinti folyosó egyik
ajtaján. Az iroda. Hát persze. Ott vannak elrejtve a Mr. Johntól kapott iratok
a Fantomról. Bizonyára azt kereste az illető, bárki legyen is az. – Ez biztos
jó ötlet? – suttogta oda nekem Zayn.
-
Nem, de ha valaki van oda bent, akkor
garantálom, hogy innen nem távozik, amíg én azt nem mondom. – kezem az ajtó
kilincsére tettem, majd hirtelen mozdulattal kinyitottam. A szoba üres volt, az
ablak nyitva a földön pedig papír kötegek és mappák hevertek. Az asztalhoz
siettem, majd kirántottam az alsó fiókot. Az ott elrejtett papírok eltűntek.
-
Te jó ég. Szólnunk kell a rendőrségnek. – nézett
körbe Zayn. – Még jó, hogy nem voltál itthon mikor betörtek.
-
Azt nem mondanám. – közöltem, majd lehajoltam és
felvettem egy ablak alatt lévő papírt. – Nem volt valami ügyes a kis tolvajunk.
Ezt itt hagyta. – lobogtattam meg a kezemben lévő lapot. – Bárki is volt az
tudta mit keres. Elvitte a Fantomról szóló dokumentumokat, amiket még Mr. John
adott oda. Azonban elég nagyot hibázott, mikor ezt itt hagyta. Kieshetett a
mappák közül mikor elmenekült. Holnap felhívom a századost. A papírom rajta
lesz a tettes újlenyomata, tehát kideríthetjük, ki volt az az elszánt ember,
aki betört személyesen hozzám. – a kezemben lévő tárgyat az asztalra ejtettem,
majd kisétáltam a szobából.
-
Holnap? Katy. Betörtek hozzád közvetlen azután,
hogy elraboltak. Szerintem ez..
-
Felhívom Mr. Johnt, és mindent elmondok neki. De
nem ma. – szögeztem le. Hirtelen éles fájdalom nyílalt a karomba ott ahol,
meglőttek. Kicsit megszédültem, de nem tulajdonítottam neki túl nagy
jelentőséget. Fáradtan huppantam le a nappaliban lévő kanapéra. – Most csak
pihenésre és egy kis fájdalomcsillapítóra van szükségem. Ide hoznád? Konyha,
jobb felső polc. – utasítottam, Ő pedig bólintott és kivonult a konyhába.
Poharak csörgése hallatszott be, majd néhány percen belül Zayn vissza is tért
kezében két pohárral, és egy üveg whiskyvel.
-
Ez lenne a fájdalomcsillapító? – emelte fel a
kezében lévő üveget. Lábaim kinyújtva magam mögé pedig egy párnát téve feküdtem
el a kanapén.
-
Nem is gondolnád milyen hatásos. Ha csak
ideiglenesen is, de jó orvosság az elcseszett életemre. – nyúltam a pohárért,
és az üvegért egy féloldalas mosollyal.
Louis szemszöge:
A szavak, amiket nem rég kiejtettem a számon lavinaként
zúdultak rám. ”Önző vagy Katharine”.
Képtelen vagyok felfogni, hogy ezt mondtam annak a lánynak, akit mindenkinél
jobban szeretek. Túl ideges voltam, és olyanokat vágtam a fejéhez, amiket magam
sem gondoltam komolyan. Haragszik rám, és lehet meg is gyűlölt. 1 hónapon
keresztül távol voltam tőle. Minden egyes nap azt kívántam bár mellettem
lehetne, bár átölelhetném. A telefonba át tudott verni, de ha a szemébe
nézhettem volna. Jól hazudik, de a tekintete mindig elárulja, hogy valami nincs
rendben. Így volt ez akkor is mikor legutoljára Amerikában láttam. Azt mondtam
minden a legnagyobb rendben, de tudtam, hogy hazudott. Hogy miért tettem, úgy
mintha hinnék neki? Mert tisztába vagyok azzal, hogy úgy gondolja, a
hazugságokkal megtud védeni. De téved. Így csak még nagyobb bizonytalanságban
tart. Néha pedig azt gondolom, hogy már nem is bízik bennem. Kedvtelenül
fordultam be a stúdió parkolójába. Útközben Will hagyott egy üzenetet,
miszerint beszélni akar velem. Kíváncsian várom, hogy ezúttal milyen problémája
lesz velem. Tény, hogy egyikünket se kedveli, és habár ez az érzés kölcsönös,
mégis engem gyűlöl a legjobban. Ennek pedig hangot is ad, ahányszor csak
teheti. Nagy léptekkel szeltem át a stúdió folyosóját, néha - néha oda
biccentve egy ismerős arcnak. Kopogás nélkül rontottam be az irodájába. Az
udvariasság megkövetelné, hogy kopogjak, de Will-el szembe az udvariatlanságom
értelmét veszti. Az asztal mögött ülve épp letette a telefont mikor beléptem.
-
Úgy látszik, nem csak agyatlanok vagytok, de az
udvariasságból is hiányt szenvedtek. – lenéző tekintetét az enyémbe fúrta. - Azt
hittem már soha nem érsz ide.
-
Akadt fontosabb dolgom, is mint veled
találkozni.
-
Ó. Hát persze. Gondolom Katy-nél voltál. Hogy
van? Hallottam mi történt vele. Igazán borzalmas. – színpadiasan részvétet
nyilvánított, amitől csak még jobban felidegesített.
-
Ajánlom, hogy ne legyen semmi közöd ahhoz, ami
vele történt. – léptem közelebb. – Mert ha megtudom, hogy te is benne voltál én
esküszöm a két kezemmel fojtalak meg.
-
Megható, ahogy megpróbálod megvédeni. De jelen
pillanatban csak nekem van jogom fenyegetőzni.
-
Miről beszélsz? – kezdett aggasztani a túlzott
magabiztossága.
-
Arról, hogy vannak dolgok, amiket el kell
engednünk és hagyni, hogy nélkülünk éljenek tovább. Tudod Louis ez olyan, mint
egy madár, akit kalitkába zártak. Jobb neki szabadon, mint bezárva. – székéből
felállva közelebb sétált hozzám. Szemöldök ráncolva követtem minden egyes
mozdulatát, míg végül megállt tőlem néhány lépésnyire. – A tények nyelvére lefordítva:
Csak arról beszélek, hogy szakítani fogsz a kis maffia csajoddal.
-
Te teljesen hülyének nézel engem?
-
Ugyan Louis. – szem forgatva lépett közelebb
hozzám. – Mindegyikőtöket hülyének nézem, de itt most nem ez a lényeg. Kirakod
Katy-t és kész.
-
Nem fogok szakítani vele, csak a te kedvedért.
-
Ó dehogynem. Bármit megtennél azért, hogy
megvédd. Ha pedig nem teszed azt, amit mondok, garantálom, hogy bántódása esik.
-
Miért olyan fontos neked, hogy mi van köztem és
Katy között?
-
Mondjuk úgy, hogy a Fantommal volt egy kis
nézeteltérésünk. Talán fogalmazhatnék úgy is, hogy immár külön utakon járunk és
szövetségesekből ellensége lettünk. – az ablakhoz sétálva a kilátást figyelve
folytatta. – Bosszút akar állni rajtam és a kis barátnődön is. Neki úgy tud
ártani, hogy megöl téged, azzal viszont én is veszteséget szenvedek. Ugyanis ha
eddig még nem tűnt volna fel zsenikém én belőletek élek. Rühellem a bandátok
minden egyes tagját, de bármi áron megvédem azt a mihaszna életetek, mert ha ti
nem vagytok, akkor én se leszek sehol. – felém fordulva az eddig látott
legkomolyabb arcával néztem szembe. – Nem azt kérem, hogy fontold, meg amit
mondtam. Valamint nem is kérésnek szántam mindezt. Ez részemről egy utasítás,
amelyhez vagy tartod magad, vagy biztosíthatlak afelől, hogy elintézem a lányt.
Ha kell, vért ontok. Azt pedig mindketten tudjuk, hogy képes lennék rá, és ha a
helyzet úgy kívánja gondolkodás nélkül meg is teszem. – rezzenéstelen
tekintettel és megdermedt testtel álltam Will-el szembe. Nagyot nyelve indultam
el az ajtó felé. Minél előbb elakartam hagyni azt a szobát. – Ja és Louis. –
szólt utánam. – Mielőtt azt hinnéd, hogy egy szívtelen gyilkos vagyok, nem most
azonnal kell véghez vinned mindezt. 1 hetet kapsz. Hisz milyen ember lennék, ha
pont a születésnapod előtt fosztanálak meg a lánytól, akit szeretsz. Tekintsd
ezt részemről karácsonyi ajándéknak. – nem fordultam meg. Bevágtam magam mögött
az iroda ajtaját egyenesen a kocsimhoz mentem. Elakartam tűnni erről a helyről.
Rosszul voltam Will-től és attól, amit kért tőlem. Beszállva az autóba néhány
másodpercig csak meredtem magam elé, majd mikor összegeztem magamba, az imént
elhangzottakat idegesen ütöttem a kormányba. Ez hangos dudálást eredményezett,
mire fel mindenki a kocsi felé kapta a fejét, de nem érdekelt. Hidegen hagyott
az emberek véleménye. Rátapostam a gázpedálra és elhajtottam a stúdió épülete
elől. Egyik kezem a kormányon pihent, míg a másikkal idegesen a hajamba túrtam.
Félelem, aggodalom, üresség és értetlenség. Ezek az érzések kavarogtak bennem,
és úgy éreztem majd felemésztenek. Képtelen voltam felfogni, hogy mire is
utasított Will. Szakítanom kell vele, és még azt sem mondhatom el miért. ”Önző vagy Katharine”. Pontosan ezt
mondtam neki, most pedig úgy érzem, én vagyok a világ legönzőbb embere, amiért
képtelen vagyok elengedni Őt. Nem tehetem meg vele, hogy csak úgy ott hagyom.
Mikor megismertem egy összetört lány volt, akit az élet minden téren
megkínzott. Épp, hogy összetudtam rakni a szilánkokra tört szívét, amit olyan
emberek törtek össze, akiket mélyen elítélek. Most viszont én is ugyan azt
fogom tenni vele, mint Ők. Magára hagyom. Bizalom, szeretet, hűség, megértés és
elfogadás. Mindent megkaptam tőle, amit eddig senkinek nem adott oda. Bízott
bennem, és rám bízta magát. Nem akart szerelmes lenni, sőt még kötődni se akart
senkihez, mert félt, hogy azzal nem csak Ő, de a másik fél is rosszul jár.
Rettegett a szeretettől. Sokkal jobbat érdemel annál, amije most van. Sokkal
jobbat érdemel nálam.
A ház feljárójára hajtva feszülten léptem be a házba,
amelyben hatalmas csend uralkodott. Telefonomra pillantva este 7 óra volt. Az
idő hamar eltelt mivel a gépünk délután szállt le a londoni reptéren, onnan
pedig egyenesen a kórházba mentünk Zayn-nel. Zayn. Most Ő van vele. Ő
vigasztalja meg helyettem, Ő öleli át és nem én. Fájt, hogy valaki más
társaságára vágyott, de megtudtam érteni. Hisz megbántottam. Mélyen azt
kívántam bárcsak egy életre megutált volna a mai kijelentéseimért. Akkor
könnyebb lenne az elengedése. Már csak azért is, mert amíg én szenvednék a
hiányától, Ő nem gyötrődne attól, hogy cserben hagytam. De azt is tudtam, hogy
felemésztene a tudat, ha azzal kellene együtt élnem, hogy utál engem. Ha
azonban ez az ára annak, hogy biztonságban legyen, hát megteszem. Inkább fájjon
nekem, mint neki. Inkább szenvedjek én, mint Ő. Mély lélegzetet véve Zayn egyik
kabátjának zsebében kutattam, és meg is találtam, amit kerestem. Kezembe véve
egy szál cigit az udvarra mentem, és rágyújtottam. Habár tudtam ez nem fog
enyhíteni a dühömön mégis kellett valami, ami eltereli a gondolataim.
Legalábbis ezt terveztem, de hiába. Az agyam, mint valami gépezet folyamatosan
kattogott és rosszabbnál rosszabb gondolatokkal árasztotta el a fejem….
