20.Fejezet-Hello szívi!

Sziasztoook.:) Remélem mindenkinek jól telik az őszi szünet, és nem úgy mint nekem..mandulagyulladással lázasan az ágyat nyomva.:/ Még van néhány nap a szünetből, szóval pihenjetek sokat.:)!! Az új fejezet pedig megérkezett, tele váratlan fordulatokkal, és régi ismerősökkel.:)  Remélem tetszik majd! Jó olvasást és szép napot minden kedves olvasómnak!.:)  Smile.:)  

u.i.: ha van kedvetek nézzetek be a másik blogomba is.:) http://mylifeismyinsight.blogspot.hu/

20. Fejezet.

"Az élet mindennap tartogat számunkra meglepetéseket. De azt hiszem én már többet kaptam a kelleténél..."

Louis szemszöge: 

Az éjszakát Katy-nél töltöttem. Nem akartam magára hagyni, és főleg nem olyan lelki állapotban, mint amilyenbe tegnap került. Erősnek próbálja mutatni magát és törhetetlennek, de átlátok rajta. Megtört, és nem hagyom, hogy padlóra kerüljön. Igaza van Zayn-nek. Magamtól vállaltam, hogy belekerülök ebbe az őrületbe csak, hogy vele lehessek.  Most pedig, hogy a turnét elhalasztottuk  karácsony utánra, még több időm lesz rá. Ezen a héten biztos. Hisz a repülős baleset nagy port kavart a médiában és a rajongók közt is, ezért a héten szabadságot kaptunk. Mondván pihenjük, ki hogy majdnem meghaltunk. Az órára pillantva, fél 7 volt, Katy pedig még aludt. A konyhában készítettem magamnak egy kávét, és azt szürcsölgetve ültem a nappaliba. Telefonom elővéve felléptem twittere. A rajongók kétségbeesett, és aggódó üzenetei fogadtak. Mindenkit megnyugtattam, hogy jól vagyunk, és csak egy baleset történt. Egy baleset. Ami szándékosabb már nem is lehetne. Gondolatmenetemből a csengő zökkentett ki. Katy még nem ébredt fel, de én nem nyithatok ajtót. Először is azért, mert nem az én házam és furcsán nézne, ki ha én nyitnék ajtót. Másodszor pedig kitudja ki áll az ajtó túl oldalán. A csengő azonban nem akart elhallgatni, Katy pedig olyan mélyen aludhatott, hogy nem hallotta. Nagyot sóhajtva letettem a kezemben lévő csészét az asztalra, és az ajtó felé sétáltam. Félve nyitottam ki, azt. Meglepetésemre egy halványan, de ismerős személy állt velem szembe. Fekete öltönyt és kalapot viselt, kezében egy még el nem szívott szivarral.

-          Jó reggelt Uram!

-          Te ki vagy?  - kérdezte. Nos, nem épp erre számítottam.

-          Louis Tomlinson vagyok..- folytattam volna, de szavamba vágott.

-          Áh. Te vagy Katy kis kócos fiúja. – közölte, majd belépett az ajtón. Kócos? – Ő hol van?

-          Még alszik. A tegnapi nap nagyon megviselte.

-          Akkor megvárom. – ült le a nappaliba, majd meggyújtotta szivarját. Percekig ültünk egymással szembe, miközben végig arcomba szállt a füst. A helyzet kezdett kínossá válni. Nagyon kínossá. – Mi a foglalkozásod?

-          Énekes vagyok. Egy bandában. – mosolyodtam el akaratlanul is.

-          Ó. – hangja lehangolóan hangozott. – Egy énekes. Nem a szívem csücskei a bandák. -  állapította meg. – Reméltem, hogy Katy egy magához hasonló fiút választ. Mondjuk egy bérgyilkost, vagy egy mesterlövészt. Igen, egy mesterlövész jó lenne. – jegyezte meg. Valami azt súgja, nem kedvel. De nem értem miért?!  - Mi a hobbid?

-          A zene és focizom. Van egy csapatom is. – próbáltam fényezni magam, hátha megkedveltetem magam. Sikertelen próbálkozás volt.

-          Nem szeretem a focit. Emberek oda vissza rohangálnak egy nagy pályán egy apró ki labdát kergetve. – gondolkodott hangosan ismét.

-          És Önnek?  - villantottam kedves mosolyt felé. Hiba volt.

-          Bankrablás, lövöldözés. – sorolta teljesen nyugodtan. – De mind közül a robbantgatás. Csodálatos látvány. – meredt maga elé. Kezdem azt hinni, hogy a velem szembe ülő  személynek valami nem stimmel a fejében. Érdekfeszítő, és kicsit sem kínos beszélgetésünkből egy számomra kedves hang zökkentett ki. Katy volt az. Egy fekete nadrágban, fehér felsőben és fekete kabátban viharzott be a nappaliba.

-          Jó reggelt szívem. – köszönt be, majd ki is fordult egyenesen a konyha felé, ám észbe kapott, hogy nem vagyok egyedül és visszapördült. – Dan? Te hogy kerülsz ide?

-          Találkozó. Reggel 8 óra. Rémlik még valami?

-          Ó hát persze. 5 perc és indulhatunk. – vágta rá. Én nem értettem miről beszélnek, de ez esetben nem bántam. Míg Katy megreggelizett mi, némán ültünk egymással szembe. Tenyerem izzadt, testem minden porcikája pedig azt sugallta, hogy fussak el mert ez az ember megrémít.

Katharine szemszöge: 

Miután Louis-nak adtam egy pótkulcsot, ami a házam nyitja, Dan-el el is indultunk a megbeszélt találkozóra. Mivel a helyszínt Dan ismerte az Ő kocsijával mentünk.

-          Miről beszéltetek Louis-al? – kérdeztem rá közömbösen.

-          Erről, arról. – húzta el szája szélét. Majd lapos pillantást vetett rám. – Tudtad, hogy énekel?

-          Igen. – vágtam rá értetlen arccal. Ez miért olyan fontos?

-           Na és azt, hogy focizik?

-          Dan, mégis mi a probléma azzal, hogy nem egy elvetemült bűnöző? Énekes és focizik. Egy normális pasi.  - csattantam fel, továbbra is értetlenül. Kíváncsi voltam mit akar mindebből kihozni.

-          Valójában minden. – válaszolta. – Azt gondoltam egy magad fajtát választasz. De nem esek kétségbe. Ez a kapcsolat nem fog sokáig tartani úgy sem. – a lehető legnyugodtabb és természetesebb hangon. Én szemöldököm a magasba vonva a döbbenettől csak egy szót bírtam kinyögni.

-          Tessék?

-          Katy drágám. Ez a fiú szeret téged, teljes szívéből ez egyértelmű. De ti két külön világból jöttök és két külön világba tartotok. Most lehet azt gondolod, hogy Ő a te nagy hősöd. A fiú, akit kirántott a sötétségből és megmutatta a fényt, de ez nem teljesen igaz. Te mindig is a sötétségben fogod élni az életed, Ő legfeljebb egy halványan világító gyertya lehet benne. Egy halványan pislákoló fény, mely a legkisebb fuvallattól ki is alszik. – magyarázta még mindig nyugodtan, végig az utat figyelve. Szívem egyből tiltakozott a Dan szavait követően ám az agyam kattogni kezdett. Úgy érzem sikeresen el ültetett egy gondolatot a fejemben, ami nem hagy majd nyugodni. Talán igaza van? Ez az egész csak egy ideiglenes érzés? Nem. Ez nem lehet igaz. Csak Dan gondolja így. Ez semmit nem jelent. Saját magam győzködése közben azonban meg is érkeztünk a helyszínre. Egy szöges dróttal körül határolt raktár épülethez értünk, mely mogorva szürkeséggel magaslott az égbe. Kiszállva alaposan felmérte a területet. Kétségtelen, hogy ezen a helyen még soha semmilyen tisztességes dolog nem történt. Dan fejével a kapu felé biccentett utalva ezzel arra, hogy kövessem. Végig mellettem sétálva haladtam. Nagy erővel lökte be a vas ajtót mely a raktárba engedett utat. Belépve halk, de beszélgetés hallatszott. A raktár valószínű legnagyobb helyiségébe mentünk. Hatalmas dobozok, és raklapok sorakoztak a fal mellett. A magasba  emelkedett ablakok néhánya be volt törve, így érezni lehetett bent is, a hűvös ősz végi időt. A helyiség közepén magas, izmos, és cseppet sem barátságos tekintetek fogadtak. Nem egy nem kettő hanem legalább 50 ember várt ránk. Dan eléjük lépett, én pedig engedelmesen követtem. Öltönye belső zsebéből elővett egy szivart, majd meggyújtotta azt. – Kedves társaim. – kezdte. Kicsit úgy éreztem magam mintha egy város polgármestere készülne beszédet tartani. – Mint tudjátok korábbi vezetőnk halálával az utódára szállt át a Wilson örökség. – Ők egyértelműen bólintottak. – Mind ismeritek hát az eljárást. Hivatalosan is az Ő gyermeke örökli az elhunyt tisztségét. Így hát engedjétek meg, hogy bemutassam Őt. – felém intve jelezte, hogy menjek oda hozzá. – Kedves bűntársaim Katharine Dorothy Wilson. Az egyetlen és még élő Wilson örökös, és egyben hivatalosan is a maffia. – értetlen arcok fogadtak hirtelen. Az emberek összesúgtak és felháborodva kapták tekintetük Dan-ra.

-          Egy nő?  - hallottam egyikük hangját.

-          Dan! Ugye ez csak valami vicc. Ez egy nő. Nem lehet a maffia. Kizárt, hogy Ő legyen az örökös. – csattant fel egy másik férfi.

-          Elég!  - kiáltotta el magát Dan. – Ő az örökös, és egyben ezentúl a ti vezéretek is. Mindannyian ismeretiek a törvényt. Felesküdtetek. Megvéditek, és véretek ontjátok, ha kell a maffiáért.

-          Nekem egy nő nem lesz vezérem. – állt előre egy középkorú férfi. Dan rám pillantott, mintha csak az mondaná: Gyerünk, mutasd meg neki, hogy te egy Wilson vagy! – Csak egy nő. Egy védtelen kislány, aki még pisztolyt se látott életébe. – hirtelen indulattól fogva előrántottam eddig rejtett fegyverem. Soha nem volt probléma lelőnöm valakit. Persze csak, úgy hogy a lövésbe ne halljon bele. Tisztába vagyok azzal, hogy ezentúl újra fel kell támasztanom azt az énem, akinek a vére olyan rideg, mint a jég. Ennek pedig valahol örültem, hisz már hiányzott is kicsit. Rászegezve a pisztolyt, hangos nevetésbe tört fel, melyet a mögötte állók viszonoztak is. – Egy pisztoly? Valóban azt hiszed megijedek ettől? De csak egy nő vagy, aki nem hogy lőni nem tud, de talán még azt sem, hogy hogyan kell meghúzni a ravaszt. Nincs bátorságod lelőni engem. Nincs mitől félnem. – Éreztem Dan pillantását magamon. Arcom kacér mosolyra húzódott. Mintha a testem minden porcikája újra azt az érzést érezné amit anno Dave-el. Tűz, harag, és egyszerű lazaság, miszerint lelövöm ha kell. Minden ok nélkül is.

-          Ez fájni fog, de ne izgulj 10 napon belül gyógyuló sérülést okoz majd. – közöltem, mire még hangosabban kezdett nevetni.

-          Na persze. Hallottátok ezt srácok? – fordult feléjük majd vissza rám. Kihívó arca azt sugallta lőjek. Én pedig mit tehettem volna? Lőttem. Könnyed mozdulattal húztam meg a ravaszt a vállára célozva, hisz az, az én névjegyem lövés tekintetében. Bőrét épp, hogy érintette a golyó, mivel szándékosan úgy céloztam, hogy megijedjen, de a többiek is rémüljenek csak meg. A mögötte állók mellett, suhant el a golyó, mely hangos csattanással a falba csapódott. Elégedetten húztam vissza a ravaszt. Végig nézve az arcokon elismerést véltem felfedezni.

-          Esetleg van még valaki, aki kételkedik abban, hogy valóban Wilson vér csörgedezik az ereimben?

-          Engem meggyőzött. – szólalt fel az egyik magas és agyon tetovált férfi. Dan-ra pillantva elismerően bólintott.

-          Most, hogy ezt tisztáztuk, mindenki menjen a dolgára. – utasította Őket. – Kivéve titeket. – mutatott a tömegben két személyre, akiket nem tudtam kivenni a sok ember közül. – A jelenlegi helyzetet elnézve szükséged lesz védelemre. – fordult felém. – Kijelöltem a két legjobb emberem akikben meg is bízom. Mark és Adam. Ők fognak rád vigyázni.

-          Ez kedves tőled Dan, de nincs szükségem testőrökre. Tudok vigyázni magamra. – erősködtem, ám felnézve a két illetőre egy ismerős arcot véltem felfedezni. Barna haja kócos volt, zöld szemei mosolyt és boldogságot tükröztek. Ám ízlése nem változott az évek során semmit sem. Fekete nadrág, póló és a változatosság kedvéért egy fekete bőrkabát. Arcomon hatalmas mosoly jelent meg, mely jelenleg levakarhatatlan volt.

-          Hello szívi. - köszönt a már ismerős megszólítással. Arcán csábos mosoly jelent meg melytől elbűvölő volt pont, mint az emlékeimben.

-          Ő Adam. Egy mesterlövész. Talán a legjobb. – vigyorgott Dan. Ezt nem tudtam hová tenni, de jelenleg nem is érdekelt.

-          Tudom ki Ő. - válaszoltam. – Volt pár közös évünk. – mosolyogtam rá. – Jó újra látni.

-          Téged is szívi. – ölelt szorosan magához. – Hiányoztál. – engedett el, majd alaposan végig mért. – Nem kíméltek az évek. – jegyezte meg elismerően. – Szebb vagy mint emlékeztem. Mikor is volt? Talán 3 éve? – mivel Dan semmit nem értett ezért felé fordultam.

-          Adam és én ugyan abban az árvaházban nőttünk fel. Ő volt az egyetlen, akire mindig számíthattam. Mindig megvédett a nagyokkal szembe, és segített, ha bajba kerültem. Az oda kerülésem követve talán pár héttel kerülhetett oda. Együtt nőttünk fel. – magyaráztam. Elismerően bólintott, jelezve hogy ez jó néven veszi.

-          Na igen. Már akkor is oda voltak érted a pasik, de valakinek meg kellett védeni a nyáladzó rossz fiúktól. – lökött meg viccelődve. –  Ez az ára ha valaki ennyire dögös mint te. – húzta száját kacér mosolyra.

-          Vigyázz mit mondasz Adam. Katy-nek van barátja, és mindezzel még nem is volna probléma, de a gond az, hogy szereti is. – közölte szem forgatva. - Bár ezen könnyen változtathatunk… -  én azonban mondatába vágtam. egy szúrós tekintet kíséretében. – De elfogadom a döntésed. Hisz egy popsztárt jobb mint egy mesterlövész. – magyarázkodott. Bár azt hiszem ezzel csak magát akarta meggyőzni.

-          Ugyan már Dan. Mióta akadály az, hogy egy csajnak pasija van? Egy kocsinak is lehet tulajdonosa mégis ellehet lopni. Csak ismerni kell a kocsit, és profinak kell lenni. – mosolyodott rám. Nos igen. Adam mindig is egy olyan srác volt aki rossz fiú miközben egy imádni való ember. Ilyen az Ő stílusa. Dan láthatóan mérlegelte a hallottakat, és látszólag megindította. Miért érzem azt, hogy Dan nem kedveli Louis-t? 

Miután a másik testőröm is megismerhettem Márkot, Adam felajánlotta, hogy haza visz. Hálás voltam érte, mivel úgy gondoltam ha Dan-el kell mennem, biztos olyan gondolatokkal ostromol, melyek azt igazolják, hogy Louis nem hozzám való. Erre viszont kicsit sem voltam kíváncsi, így maradtam Adam társaságában. A haza fele úton, elmesélte, hogy az árvaházból való távozásomat követően pár hónappal hagyta el a helyet mondván, már nem bírta tovább azt a környezetet. Megértem. Onnan munkát keresett egy autó szerelő üzemben, majd otthagyta, és belekeveredett abba a világba melybe én is. Valahol mindannyian sejtettük, hogy az olyan gyerekeknek akik az árvaházat maguk hagyták el, nem is fog szebb és jobb sors jutni ennél. Elzüllött, bűnözők, és az alvilágban jártas személyekké válnak. Bár a különbség köztem és közte az, hogy Ő elkerülhette volna mindezt, ellenben velem. Nekem ez volt a sorsom. Ha akartam volna, se menekülhettem volna. Ez van, ha Wilson az ember. Megállva a házam előtt, megköszöntem Adamnek, hogy haza hozott.

-          Ha bármi gond van, csak hívj fel szívi. Állok rendelkezésedre a nap 24 órájában. – én egy széles mosolyt küldve felé becsuktam a kocsi ajtót, majd a ház ajtaja felé sétáltam. Körülnézve a parknak elrendezett udvart körülvevő fák leveli már szinte mind lehullottak. A szél kicsit fújdogált, az ég pedig be volt borulva. Kifejezetten őszi hangulat uralkodott. Kabátom zsebéből előhalászva a kulcsot, épp nyitni készültem a bejárati ajtót, ám az résnyire már nyitva volt. Ezt furcsálltam, hisz Louis kocsija már nem állt itt, így Ő nem lehetett. Halk és óvatos léptekkel létem át a küszöböt. Síri csend fogadott, ami sose jelent jót. Fegyveremmel a kezembe elindultam a lakásban. Először a konyhát térképeztem fel majd a nappalit de semmi. A földszint teljesen üres volt, ami azt jelenti a betolakodó az emelten van. A gyanús csendet egy halk zörgés felváltotta fel, mely pár másodperc után elhallgatott. Lassan lépkedve a lépcsőn fejem nyújtogatva figyeltem látok e valami mozgást. A folyosó üres volt. A fürdő és a vendégszobák tiszták. Már csak egy szoba maradt az én szobám. Az ajtó be volt csukva, ami már alapból nem stimmelt hisz tisztán emlékszem, hogy a nagy sietségben nyitva hagytam reggel. Valamint sáros lábnyomok voltak felfedezhetők előtte. Lenyomva a kilincset hirtelen téptem fel az ajtót, és szegeztem magam elé a pisztolyt. Ám a személy, akit ott találtam nem az volt, akire számítottam. Nem a Fantom. 

19.Fejezet-Az alvilág angyala

Sziasztook.:)  Dobpergéééés..és meghoztam az új részt, így az őszi szünet első napján.:) Annyit mondhatok, hogy az elkövetkezendő részek nem lesznek unalmasak! Izgalom, bonyodalom és persze a már megszokott rejtélyek!.;) Katy múltjából néhány ember felbukkant majd, valamint Louis életében is! Kik? Szerelmek, barátok vagy épp ellenségek? Ezt csak Isten tudhatja, na meg persze én.:D!! A léyneg, hogy jó pihenést minden kedves olvasómnak, és élvezzétek az őszi szünet mindennapját!!.:) Jó olvasást minden kedves olvasómnak!!!!.:)  Smile.:)


19.fejezet

"Bolond voltam, amiért azt gondoltam létezik tisztességes játszma. Ez itt a pokol. Itt nincs tisztesség.."

A gondolat, hogy a puszta létezésem gyilkossá tesz elborzaszt. Elég a konyhába ülnöm egy széken, a kávém szürcsölgetve és emberek halnak meg miattam. A mai nap egy kivétel volt. Az idő kegyes volt hozzám. Ma. De mi lesz holnap, vagy azután? Mi lesz ha egyszer későn érek oda?!  A szerencse barátomként sétál mellettem, de vajon meddig? Mi kell ahhoz, hogy Ő is elpártoljon tőlem?

-          Katharine Dorothy Wilson. – szólt ki, az egyik rendőr az ajtón jelezve, hogy én következek a vallomás tétellel. A szobából ahová sétáltam Louis jött ki. Mindegyikünket egyesével hallgattak ki, mégis úgy érzem Mr. John az én vallomásom várta a legjobban mind közül. Tekintetem a velem szembe sétáló Louis-ra emeltem, aki haragos és egyben csalódott arckifejezéssel nézett vissza rám. Lépéseim a bizonytalanból határozottá váltak. Belépve becsukták utánam az ajtót. Egy asztal és 2 szék volt a szobában. Leülve az egyik székre, Mr. John velem szembe foglalt helyet.

-          Ki maga? – kérdezte sejtelmes és egyben kíváncsi hangon.

-          Egy lány, aki mindig rosszkor van rossz helyen. Ha ismerne tudná, hogy általában ilyen szerencsétlen esetekbe botlok, mint a mai.

-          Ne akarja elhitetni velem, hogy mindez puszta véletlen. Majdnem meghaltak. – hajolt közelebb nyomatékosítva bennem a tényeket.

-          Szerencsém volt. – arcom mindvégig rezzenéstelen maradt.

-          A szerencse ide már kevés. – ráncolta össze homlokát.

-          Százados. – dőltem hátra a székben. – Engem a szerencse tart életben. – torkom megköszörülve folytattam. – De ha jól tudom azért hívott ide, hogy vallomást tegyek.  

-          Felesleges volna. Úgysem mond el semmit, ami előbbre vinné a nyomozást. – jelentette ki puszta egyszerűséggel. – A gépen 1 ember vesztette életét. A másodpilóta egy 42 éves férfi,  szerető családapa. Két kis gyereket hagyott maga után. Az egyikük 4 a másik 6 éves. Valamint egy gyászoló özvegyet. A másik pilóta még időben eltudta hagyni a repülőt. – mondta monoton hangon egyenesen a szemembe. – Még mindig nem óhajtja elmondani ki maga?  - én felállva a székből a kijárat felé vettem lépteimet.

-          Ha szereti a családját és az életét nem avatkozik bele olyasmibe, ami nem kéne. – kilépve éreztem, hogy már nem tudom sokáig tartani magam. Körülnézve csak Zayn ült a folyosón kezébe a telefonjával, mellette pedig egy nagydarab férfi őrködött. Bizonyára a testőre. Én már majdnem elhaladtam mellette mikor utánam szólt.

-          Észhez fog térni. Csak..idő kell neki. – állt fel a székről,kezeit pedig tehetetlenül maga mellé ejtette.

-          Az idő gyilkos, és kicsit sem kegyes, hogy mások eszére várjon. – mondtam szemébe, majd határozott és nagy léptekkel a parkolóban álló kocsim felé haladtam. Nagy lendülettel szálltam be a járműbe. Sírni akartam, sírna és nem foglalkozni senkivel és semmivel. De nem tudtam. A könnyek megalázkodva elbújtak szememben. Testem minden porcikáját átjárta az adrenalin, a félelem és a düh. Visszatekintve a rendőrség épületére Zayn az ajtóban állva figyelt engem. Elindítva az autót teljes erőmmel a gázra léptem. Nem érdekelt, hogy egy rendőrség épülete előtt száguldozok. Csak mentem, és az utat figyelve száguldottam.

Louis szemszöge: 

Idegesen mászkáltam fel alá a nappaliban Katy-t hívogatva, miközben a többiek próbálták feldolgozni a ma történteket. Hirtelen az ajtó csapkodására lettem figyelmes. Fejem a hang irányába kapva reméltem, hogy Katy az.

-          Nagy barom vagy ugye tudod?  - rontott be Zayn.

-          Miről beszélsz? – kérdeztem rá, hisz nem értettem kirohanásának okát.

-          Arról, hogy belegondoltál már miért is haragszol rá? Azért mert nem mondta el a teljes igazságot? Louis! Gondold csak végig. Valójában a te hülyeséged miatt kell hazudnia neked.

-          Az én hülyeségem miatt? Zayn, hazudott nekem. Mert nem bízik bennem.

-          Emlékszel mit mondott a legelején? Emlékezz csak vissza. Azt, hogy nem akar senkit közel engedni magához, mert nem akar bajba keverni, de te addig erősködtél még beadta a derekát. Önként mentél bele ebbe az agyrémbe, amitől már akkor is meg akart óvni. Önként vállaltad, hogy történjen bármi, te mellette leszel. Ha nem teszed meg akkor ezt a lépést, már rég egy szállodába üldögélnénk, vagy épp interjút adnánk valahol. Ezzel pedig nem arra akarok utalni, hogy hiba volt beleszeretned. Ő a legjobb dolog a világon ami veled történhetett. Belekeverted magad ebbe az őrült világba, amitől meg akar kímélni. Ezt pedig csak úgy tudja megtenni, hogy hazudik. Mert különben tényleg halott lennél. Amikor ezt az egészet vállaltad, azért tetted, hogy vele lehess mert szereted. Ez pedig azt is magával vonja, hogy megbízol benne annyira, hogy ráhagyod mit tegyen. Ráhagyod, hogy mit mondjon el és mit ne. Vállaltad a hazugságokat is, csak hogy szerethesd. Te keverted bele magad ebbe, és Ő próbál minél távolabb tartani tőle, ha már nem tud kihúzni ebből a világból. – döbbentem hallgattam szavait, melyek teljesen igazak voltak. Én akartam, hogy vele lehessek, és tudtam mivel jár.

-          Ezzel azt akarod mondani, ..te jó ég, hogy én.. – kezdtem volna bele mondatomba de Zayn közbe szólt.

-          Ezzel azt akarom mondani, hogy egy seggfej vagy. – én szemeim lesütve, telefonomra pillantottam.

-          Hol van most? – emeltem tekintetem barátomra. – Nem veszi fel a telefont.

-          Nem tudom. A elhajtott a rendőrség elől, és nagyon idegesnek tűnt. – kocsi kulcsom felkapva az ajtó felé rohantam. – Hé. – kiáltott utánam Zayn. – Ne szúrd el. – én bólintottam, majd becsapva magam után az ajtót, olyan gyorsan hajtottam el a ház elől amilyen gyorsan csak tudtam. Zayn-nek igaza van. Ő a legjobb dolog ami valaha is történhetett velem. Még ha nehéz is beletörődnöm abba, ami körülötte és így körülöttem is forog tudom megéri.  Mert nincs még egy olyan lány mint Ő.

Katharine szemszöge: 

Miután feszültség levezetésképp végig száguldottam London egyik legelhagyatottabb részén, haza felé vettem az irányt. Nem veszíthetem el a fejem. Nem hagyhatom, hogy a düh teljesen eluralkodjon rajtam. Józannak kell maradnom, és résen lennem. Minden pillanatban  tudnom kell mi folyik körülöttem, és, hogy mire készül a Fantom. A lehető legtisztességesebben akartam kikerülni ebből az egészből. Becsületes játékszabályokkal akartam megnyerni a Fantom elleni játszmát. De mivel ez a módszerem kudarcot vallott, maradt a B terv. Hogy mi az? Ha leakarod győzni az ellenséget nem elég, ha ugyan olyanná válsz mint Ő. Egy fokkal mindig rosszabbnak kell lenned nála. Egy lépéssel mindig előtte kell járnod. Nem elég, ha sejted a gondolatát. Tudnod is kell. Kavargó gondolataimból egy ismerős hang zökkentett ki. A telefonomé. Hagytam csörögni, hisz azt gondoltam Louis, mivel már órák óta hívogat. Ám mit sem törődve felvettem, remélve, hogy most valaki másnak jutottam az eszébe.

-          Hol a fenébe vagy? – szólt bele Dan. Visszagondolva, volt egy kis hiányérzetem. Mintha elfelejtettem volna valamit. Már tudom miért.

-          Nos, nem otthon.

-          Tényleg? Nem mondod? Erre én is rájöttem. Fél órát vártam az ajtód előtt, aztán haza jöttem. Mégis hol vagy?

-          A rendőrségről jövök. Ma felhívott a Fantom. Louis-ék gépén egy bomba volt. Felakarta robbantani Őket! De szerencsére időbe oda értem.  – hadartam el.

-          Remek. Szóval fenyegetéseket küld neked. Nem akartál volna szólni minderről?

-          Igazából nem. De ha már így alakult.. – közöltem nyugodt hangon.

-          Ha már így alakult? Mégis mit gondoltál? Kayt! Azonnal szólnod kellett volna. Miért titkoltad el? – emelte fel hangját.

-          Mi a franc baja van ma mindenkinek? – csattantam fel, és ejtettem kezeim tehetetlenül a kormányra. – Olyan nehéz megérteni, hogy csak megakarom védeni a szeretteim? Olyan nehéz felfogni, hogy jót akarok?!  Nem akarok hazudni, de ha egyszer muszáj!  Louis, ma majdnem meghalt. Ezt nem hagyhatom annyiban!

-          Ah. Szóval innen fúj a szél. – hangján éreztem a megvilágosodást. Kár, hogy én nem értettem mire fel mondta mindezt.

-          Nem tudom Dan. Nem vagyok meteorológus. Fogalmam sincs honnét fúj a szél, de őszintén szólva nem is nagyon érdekel, mert van fontosabb dolgom is annál, hogy ilyenekkel foglalkozzak. 

-          Nem úgy értettem. Hanem..hagyjuk. Holnapra nem terveztél semmit ugye?  Nem? Nagyszerű. Akkor bepótoljuk a mai találkozót. Reggel 8-ra ott vagyok érted, és ajánlom, hogy ne keljen a küszöbön ácsorognom megint fél órát.

-          Ez nem rajtam múlik. – mondtam, majd kinyomtam a telefont. Mire lettem, a készüléket pont haza is értem. Megállva a kapu előtt, a járda másik oldalán egy férfi véltem felfedezni ahogy kézen fogva sétál kisfiával. „A gépen 1 ember vesztette életét. A másodpilóta egy 42 éves férfi, szerető családapa. Két kis gyereket hagyott maga után. Az egyikük 4 a másik 6 éves. Valamint egy gyászoló özvegyet.”  Futott át gondolataimon mindaz, amit Mr. John mondott. A sokk amit a robbanás és a tény, hogy miattam halt meg valaki most jött ki rajtam. Ebben a pillanatban szembesültem velem mi is történt. A hideg futott végig minden porcikámon, könnyeim amik eddig nem tudtak utat törni most egymás után gördültek le arcomon. Reszketve siettem az ajtó fele. Zokogva rogytam a nappaliban lévő kanapéra. Tehetetlennek éreztem magam, és olyan érzés járta át mindenem amit senkinek nem kívánok. Félelem, és bűntudat. Ez a kettő pedig egyszerre maga, a pokol. Félelem, amiért a halál minden percben a nyakamba liheg, és bűntudat amiért ártatlanok bűnhődnek. A csendet mely a házban uralkodott, hirtelen felváltotta egy hangos ajtó csapódás. Alap esetben most felpattannék, és fegyverem elővéve várnám ki az, de most gyenge volt hozzá. Ha a Fantom, hát jöjjön csak. Nem érdekel ki az, és mit akar csak az, hogy ennek az egésznek vége legyen. Halk léptekkel sétált oda hozzám a házba bejövő személy. Ismerős illat, és kellemes érintés a karomon. Leülve mellém, nem szólt csak magához húzott. – Egy gyilkos vagyok. – zokogtam még mindig.

-          Nem. Te egy ugyan olyan áldozat vagy ebben az egészben mint mások. Te nem vagy gyilkos.

-          Vér tapad a kezemhez, úgy hogy még nem is láttam azt a férfit aki meghalt a gépen. Családja volt, gyerekei, akiket szeretett. – toltam el magamtól kicsit, hogy feltudjak nézni rá. Könnyes arcom megtörölve néztem szemébe, mely megbánást és aggodalmat tükrözött. – Azok a gyerekek ugyan úgy fognak felnőni mint én. Teljes család nélkül. Apa nélkül, akit megöltek, holott nem tett semmit. Én öltem meg, még ha nem is közvetlenül. Mert ha én nem vagyok, akkor ez az egész nincs, és Ő még él.

-          Véget fogunk vetni ennek az egésznek. Mi. Együtt.  

-          Mi? Louis. Ma majdnem meghaltál. – közöltem vele ezt az egyszerű ám kevésbé boldog tény.

-          Csak majdnem. -  vágta rá, halvány mosollyal.

-          Szeretném ha tudnál valamit. – fordultam komoly arccal felé.  – A Fantom olyasmit tett amire nem számítottam. Ez pedig azt jelenti, hogy le kell állítanom. Viszont ez békés módszerekkel nem fog menni. Mindent megfogok tenni, hogy eltűnjön az életünkből. Ha kell emberekre fogok lövöldözni, ha kell betörök a rendőrségre. Bármit megteszek, hogy holtan lássam.  Will-nek pedig nem szólhatsz erről semmit. Csak rólam tud. Fent kell tartanunk azt a látszatot, hogy ti még mindig csak úgy gondoltok rá mint a legjobban utált személyre aki a menedzseretek. Nem több. – Lou aprót bólintott.

-          Nagyon szeretlek ugye tudod? – arcára félelem ült a válaszra várva.

-          Tudom. Ahogy azt is, hogy egy bátor de nagyon nagy hülye vagy. Csak egy idióta sétál be önként a pokol kapuján.

-          Ha a poklot kell bejárnom azért, hogy ez az angyal az enyém legyen, akkor megéri tennem egy kört ott, nem gondolod?

-          Angyal? – emeltem tekintetem rá.

-          Angyal. - mosolyodott el aranyosan, így arcán megjelentek a kis gödröcskék.

-          Egy sötét angyal. Aki még a pokolban is megbukott. – vágtam rá.

-          Az alvilág angyala. De még akkor is az enyém. – szorított magához védelmezően. A Fantom aljas módszerekhez folyamodott, amibe majdnem belehalt az a személy akire sok éven át vágytam. Egy ember aki szívből szeret és nem csak felszínesen. Egy fiú aki bízik bennem és megért. Képes volt megmutatni, mi a szeretet, és megtanított újra szeretni. Holott azt hittem, ezt az érzést már soha többé nem fogom érezni. Ő egy kincs az életemben. És nem hagyom, hogy egy gyilkos bántsa Őt. Ha pedig ehhez olyanná kell válnom mint akivé sose akartam megteszem. Őrangyalként fogok rá vigyázni, mert szeretem. Egy koromfekete szárnyú bukott angyalként. 

18.Fejezet.-Óra indul!

Sziasztook.:)  Jelentem itt az új rész!!.:)  Sajnálom, hogy 1 hét után tudtam csak hozni, de a tesóm gépéről tudok csak blogolni, mivel az enyém tönkre ment. Viszont ez nem akadály, mert amikor csak időm van írok és hozom az új részeket.:)  Remélem tetszik majd.:) Kellemes vasárnapot nektek.:)!! Jó olvasást minden kedves olvasómnak.:)  Smile:)
u.i.: a másik blogomba már felkerült néhány iromány.:) Ha van kedvetek és időtök nézzetek be.:)!! /nem vagyok egy nagy költő, szóval kérlek nézzétek el nekem, ha egy-egy vers vagy idézet nem tökéletes.:) / 
http://mylifeismyinsight.blogspot.hu/

18.fejezet.

"- Kiszállnék én ebből a játékból. De az a baj, hogy innét nincs kiszállás"  

A konyhámban ülve kortyolgattam forró kávém. A napsugara kedvesen árasztották el a konyha minden pontját. Szép napnak indul ez a mai, és remélem ez nem fog változni. Órámra nézve megállapítottam, hogy 7 óra. Loius-ék gépe kereken 1 óra múlva indul. Tegnap este elbúcsúztunk és megegyeztünk, hogy amint leszálltak a gépről felhív. Mint kiderült ez csak egy amolyan „pillanat turné” lesz a filmhez amit forgatni készülnek. Ez pedig azt jelenti, hogy pár hét és újra haza jönnek. Mindez pedig számomra jó hír. Ezalatt az idő alatt kiderítek minden információt a Fantomról, megtalálom és elintézem, hogy többet ne tudjon ártani nekem.  Most van időm foglalkozni vele. Most nem kell Louis-ért, és a srácokért aggódnom. Míg Ők turnéznak és elhárítom a problémákat. Gondolatmenetemből telefonom csörgése zökkentett ki. Louis nem lehet hisz még el sem indultak.

-          Igen? – vettem fel, nem is törődve azzal ki hív.

-          Jó reggelt az én kedvenc  és egyetlen unokahúgomnak. – szól bele a telefonba Dan. – Ma elviszlek egy kis találkozóra. Nem sokára ott vagyok.

-          Találkozóra? – ráncoltam össze értetlenül szemöldököm.

-          Igen. Bemutatlak a népednek.

-          Helyes. Már azt hittem el is felejtetted, és csak dísznek kaptam a rangom. Különben is szükségem lesz a segítségükre.

-          Mihez is?

-          Majd megtudod. – ezzel mosolyogva kinyomtam a telefont. A tervem egyre jobban kezd össze állni. Louis-ék kikerültek a képből, a bűnöző hadseregem pedig be. Szépen nyomozni fognak majd a Fantom után, és mire a srácok haza érnek nyoma se lesz a problémának. Élhetem a nyugodt, és megérdemelt életem. Felsietve az emeletre összeszedtem magam, és valami kinézhető külsőt varázsoltam. Egy fekete összeállításba, kiengedett göndör hajjal indultam el a nappali felé, hogy rákészüljek Dan érkezésére egy kis lazítással. Leérve a lépcsőn azonban ismét megszólalt telefonom. Értetlenül vettem fel, hisz egy ismeretlen számot jelzett a képernyő.

-          Ami fent az lent. Ami egyszer az égbe emelkedett az valamikor földre is fog szállni. Csak nem mindegy hogyan. Lássuk, milyen gyors vagy ha a drágalátos szerelmedről van szó. Félóra múlva a barátaid gépéből egy tűzijáték lesz. Remélem szereted a tűzijátékot. – torkomba gombóc keletkezett, mely nem akart megszűnni. Szemeim összeszorítva tartottam vissza könnyeim a hang hallatán.

-          Mi..miért csinálja ezt.  

        Óra indul. Lássuk félóra alatt tudsz e életet menteni? Óh, már csak 29 perc 55 másodperc. – ezzel megszakadt a vonal. Villámgyorsan ragadtam meg a kocsi kulcsot, és rohantam ki a házból. A gázra lépve szélsebesen száguldottam ki a birtokról, egyenesen az útra. Nem törődtem a forgalmi szabályokkal, a piros lámpákkal, vagy a sebesség korlátozással. Kezeim remegve tartottam a kormányon. Nem eshet bajuk. Nem eshet baja. Időbe fogok odaérni, megfogom menteni, és nem lesz semmi baj. Nyugtattam magam de hiába. A fejemben csak a Fantom szavai vízhangoztak. Tudja, hogy tegyen tönkre. Ez is csak azt bizonyítja, hogy figyel, és tud minden lépésemről. Ám a legnagyobb baj, nem az, hogy az én lépéseim tudja, hanem az, hogy a körülöttem élőket is megfigyeli. De nem fogom hagyni, hogy bántsa azokat akiket szeretek. A reptérhez érve hatalmasat fékeztem, mely a kerekek csikorgásán is hallatszott. Ahogy csak bírtam rohantam előre, keresve, hogy vajon melyik gépen is lehetnek a fiúk. Ám van egy kis probléma. A biztonságiakon át kell jutnom. Szerencsémre a rajongókkal nem kell megküzdenem, mivel a legnagyobb titkokban indultak el a fiúk. Megpillantva az útvonalat melyre szükségem volt, rohanni kezdtem, az őrök felé. A sor hatalmas volt, és láthatóan mindenki teljes nyugalommal araszolt előre. Én befurakodva egyenesen a kapuig rohantam.

-          Azonnal át kell engednie. – közöltem lihegve az őrrel.

-          Sajnálom hölgyem, ki kell várni a sorát.

-          Ha azt kivárom, akkor itt hamarosan 5 ember is megfog halni. Szóval engedjen át. – próbáltam átjutni.

-          Biztonságiak. Kérem vigyék el a hölgyet. – szólt két férfinak. Hirtelen ötlettől vezérelve átbújtam az őrök kezei közt, és tovább rohantam. Ám ekkor már két ember is üldözőbe vett. A tömegben Pault véltem felfedezni a kijáratnál.

-          Paul. – kezdtem el, kiabálni de nem hallotta. Zsebemből elő kapva a telefonom Louis számát tárcsáztam. Három kicsengés után fel vette. - Azonnal le kell szállnotok a gépről!

-          Katy mi a baj?

-          Veletek van a gépen Will? – éreztem a telefonon keresztül is, ahogy meglepődik kérdésemen.

-          Nem. Ő egy másik géppel jön utánunk. De miért? Mi történt? Hol vagy?  - tehát Will nincs velük. Ez azt jelenti, hogy a Fantom igazat mondott, és valóban felakarja robbantani a gépet.

-          Louis a rohadt életbe ne kérdezősködj csak szálljatok le. Most!  - kiabáltam telefonba. Mondatom végére Pault is utol értem, és sajnálatomra a két őr is engem. Gyorsan az órára pillantottam, mely szerint pontosan 5 percem volt még. –Paul. – kiáltottam. Végre felém fordulva, igaz lepettséggel arcán de felém igyekezett.

-          Katy mi történt? Mit keresel itt?

-          Nincs időm elmagyarázni. Louis-ék veszélybe vannak. Te intézd el azokat. – mutattam hátam mögé. – Én meg hadd menjek. – továbbra is értetlenül, de bólintott. Bízott bennem annyira, hogy higgyen nekem. Én az ablakokhoz siettem, ahol a srácok gépe, már elindult a felszálló pályán. Nem volt nehéz rájönnöm, melyik az Ő gépük, hisz biztonsági őrök, és fekete autók tömkelege volt ott. Tüdőm kiköpve is, de tovább rohantam egyenesen a felszálló pályáig. Mire leértem a gép kezdett lelassítani. Megtörtem próbáltam levegőhöz jutni, közben pedig csak a gép ajtaját bámultam, hogy mikor szálnak már le a fiúk. A gép alighogy megállt, a srácok villámgyorsan futottak le a lépcsőkön. Legelöl Louis rohant, mögötte pedig a többiek. Szívemről hatalmas szikla esett le.

-          Katy, mi történt? Mit keresel itt?  - támadott le, Louis. Én nem törődve a kérdéseivel ráborultam és olyan szorosan öleltem ahogy csak bírtam. Úgy éreztem minden erőm elhagyott. Lábaim remegve tartottak. – Hé. Nyugi. Minden rendben. – suttogta miközben hátam simogatta megnyugtatva.

-          Én elhiszem, hogy az elválás nagyon nehéz, de valaki elmagyarázná mi folyik itt?  - háborodott fel Liam.

-          A Fantom.. – kezdtem bele, ám ebben a pillanatban telefon rezegni kezdett jelezve, hogy üzentem érkezett. „Bumm!”  - állt a rövid üzenet, melyet halkan suttogva olvastam fel.

-          Bumm? – kérdezett vissza Lou. - Ijedten kaptam fejem a gép felé, majd felkiáltottam.

-          Földre!  - húztam magammal Louis-t is. Hatalmas robbanás hallatszott. Hirtelen egy forró légáramlat futott végig rajtunk melyet a felrobbant gép okozott. A robbanás okozta lökést mi is éreztük. Lassan felemelve a földről fejünk, már csak azt láttuk, ahogy a gép roncsai lángokban állnak, a részei pedig hamu foszlányokként a földre hullnak.  Szirénázó autók, és jajveszékelő emberek hangját hallottam csak.

-          Katy. Katy, szólalj már meg. Jól vagy?  - zökkentem vissza, Louis aggódó hangjára.

-          Igen. Ti jól vagytok?  - a földről a többiek is óvatosan kezdtek felkelni.

-          Úristen. – bökte ki Zayn. – Ez..

-          Az én hibám. – fejeztem be lesütött szemekkel.  

-          Ezt hogy érted?  Mi történt?  - támadott le Louis idegesen és aggódva. Nem csodálom. Hisz 1 percen múlt, hogy nem halt meg.

-          A Fantom műve. Felhívott ma és tegnap is. Azt mondta, hogy aki átlépi a házam küszöbét azt tekintsem halottnak. Figyelmeztetett és én nem hallgattam rá. – gyűltek könnyek szemembe. -  Majdnem meghaltatok miattam. Egy percen múlt és rajtam az életetek. – szipogtam immár.

-          Egy téves szám hívott tegnap este mi?!  - vágta oda Louis szemrehányóan. -  És miért volt olyan fontos, hogy Will velünk van e a gépen?

-          Mert Will a Fantom embere.

-          Tessék? Will a Fantomnak dolgozik? Ez..mégis mikor akartál erről szólni? Várj. Te ezt az egészet szándékosan eltitkoltad előlem? Katy, mégis hogy gondoltad? Ennyire nem bízol meg bennem?

-          A rohadt életbe Louis. Hát nem érted? Megakartalak óvni. – emeltem fel hangom én is. – Egy perc. Érted Louis?! Ennyin múlt az életetek! Ha egy perccel később érek ide már halott vagy, és te komolyan azt kérdezed miért nem szóltam? Ezért. Pont ezért. Mert így is, hogy keveset tudtál majdnem meghaltál. Ha mindent elmondanék, már rég a temetésed szervezhetném.  – kiabáltam és nem érdekelt, hogy ki hallja. Nem érdekel más, csak az, hogy ennek az egésznek véget vessek. Louis fejét felkapva mintha észre vett volna valakit a tömegben.

-          Mr. John!  - kiáltott fel Louis. Már csak ő hiányzott az a mai napomból. Felénk fordulva egyátalán nem tűnt meglepődöttnek.

-          Megint maguk? – kérdezte, miközben rám nézett.

-          Rosszkor voltunk rossz helyen. – vágtam rá, próbálva összeszedni magam.

-          Vagy inkább a legjobbkor vannak mindig a legjobb helyen. – ráncolta össze homlokát. – Be kell vinnem magukat az őrsre. Vallomást kell tenniük, mivel nem hogy szemtanúi, de majdnem áldozatai lettek ennek a támadásnak.

-          Támadás? – kérdeztem vissza. Tudtam, hogy valóban az volt, de érdekelt, hogy Mr. John miből gondolja, hogy nem egy véletlen műve ez az egész.

-          Nézze. Nem hiszek a véletlenekben. Ahogy abban, sem, hogy baleset történt.

-          Na, és miért olyan biztos ebben.

-          Mert maga is volt. – vágta rá határozottan. Utalva ezzel arra, hogy szerinte közöm van mindehhez. Milyen jól gondolja, csak kár, hogy nem tudhatja. – Jöjjenek. Egy rendőr bekíséri Önöket, az őrsre. – Louis-ra pillantva, megakartam szólalni de inkább nem tettem. Tudtam, hogy haragszik rám. De vajon jogosan?! Megakartam menteni az életét, és ebbe majdnem belehalt. A legveszélyesebb dolog történt vele, amit csak eltud képzelni. Az, hogy belém szeretett. Ennél nagyobb baklövést el sem követhetett volna. Ezzel pedig, egyenesen a halálba szeretett. Ha eddig azt hittem az életem már nem lehet rosszabb tévedtem. Amíg a Fantom él, minden egyes percben csak rosszabb lesz. De nem fogom hagyni, hogy a félelem, a bosszúvágy, és a lelkiismeret-furdalás felemésszen. Észnél kell lennem. Mert ha figyelmetlen vagyok akkor hibázok. És nem engedhetem meg magamnak hogy hibázzak. Az életem csak úgy mint ez a bomba felrobbant, és millió kis darabra hullott. Amit áldozatok nélkül kell összeraknom, hogy legalább hasonlítson ahhoz, amilyennek kellene lennie, ha már ugyan olyan nem lehet mint régen. 

17.Fejezet.-Találkozás a Sátánnal

Sziasztook.:)  Dobpergééés!! Meghoztam az új részt.;) A történetben bonyodalmakból ismét nincs hiány! Remélem tetszik majd!! Minden kedves olvasómnak szép napot és jóó olvasást kívánok!.:) Na, meg fel a fejjel, tudom még csak hétfő van, de nézzétek a jó oldalát: egy nappal közelebb van a hétvége ismét.:)!!! Smile.:)  

17. Fejezet.

"Néhány ember elmondhatja magáról, hogy van egy ősellensége. De azt hiszem én viszem a pálmát: Mert nekem egy egész világ az ellenségem!"  

Legmélyebb álmomból a telefonom hangos és idegesítő rezgése billentett ki. Kezemmel tapogatva kerestem a takaró alatt a telefont, mire végül megtaláltam. Résnyire nyitott szemmel, még ébredezve vettem fel.

-          Igen? – hangom rekedtes volt.

-          Katy, azonnal ide kell jönnöd. Vészhelyzet van! – kiáltott bele a telefonba Louis. Eddig résnyire nyitott szemeim kipattantak, tekintetem rémülté vált, a fáradság pedig leperegett rólam egy pillant alatt.

-          Azonnal ott vagyok. – kiesve az ágyból a bőröndjeimhez siettem mivel még nem volt időm kipakolni. Az első kezembe akadó ruhát magamra kaptam, és lerohantam a lépcsőn. Kezembe a kocsi kulccsal, és a telefonommal beültem az autómba. Hangos kerékcsikorgás jelezte, ahogy a gázra léptem. Nem is figyelve a sebességet amivel haladtam, csak száguldottam végig London utcáin. Szívem a torkomba dobogott, kezeim pedig a kormányon tartva is remegtek. Az idegesség és a félelem átjárta minden porcikám. Rettegtem attól, hogy mi történt?! Mi van ha a Fantom elrabolta, vagy bántotta Őt. Megmondta. Figyelmeztetett, hogy veszélybe vannak azok akik közel állnak hozzám. De ha csak egy újjal is bántani merte Louis-t, én esküszöm, hogy nem éri meg a holnapot az-az ember. Megállva a srácok háza előtt, be se csuktam a kocsit. Csak kiugrottam belőle, és mint valami távfutó rohantam az ajtóhoz. Lenyomva a kilincset szerencsére nyitva volt. Beesve Liam-el találtam szembe magam. –Hol van? – kapkodtam a levegőt.

-          Neked is jó reggelt. Amúgy ki hol van?

-          Hát Louis. – próbáltam levegőhöz jutni sikertelenül.

-          Ja, hogy Ő. Azt hiszem a konyhába lesz. –mondta teljesen nyugodt hangon, majd a nappaliba sétált. Tovább rohanva a konyhába is beestem.

-          Mi történt? Mindenki jól van? Bántott? – támadtam le Louis-t, aki az asztalnál ült és a legnagyobb nyugalomba kávézott, vele szembe pedig Zayn ült. Kezében még a kávés csésze is megállt.

-          Katy, de jó, hogy itt vagy. Borzalmas dolog történt. – állt fel az asztaltól és jött oda hozzám. – Will reggel közölte velünk, hogy holnap turnéra indulunk. Azt mondta meglepetésnek szánta. Szerinted örülnöm kéne? Holnap indulunk bejárni az egész Egyesült Királyságot. Milyen meglepetés az ilyen?  – háborodott fel. Én nem igazán tudtam észhez térni. Leroskadva az egyik székre,könyökömre támaszkodva fogtam fejem. Első reakció: Kinyírom. Második reakció: Kinyírom. Harmadik reakció: Örülök, hogy jól van, de akkor is kinyírom.

-          Te komoly ezért hívtál ide reggel fél 7-kor? Ez volna a vészhelyzet? – néztem rá jelentőségteljesen. – Végig száguldottam fél Londonon. Nem törődve a sebesség korlátozással, még egy piros lámpán is áthajtottam. Kiköptem a tüdőm mire ide értem. Te pedig azt mondod, hogy holnap turnéra indultok? – hangom ironikus ám nyugodt is próbált maradni. Bizonytalanul bólintott. – Kérek egy kávét. Egy jó erős kávét. – temettem arcom tenyerembe.

-          Van itt még valami. – kezdett bele Louis. Félve fordultam felé. – Will látni akar téged.

-          Miért?  - értetlenkedtem, hisz valóban nem tudtam hová tenni ezt.

-          Mert tegnap bejelentettem, hogy a barátnőm vagy, Ő pedig ne tudott róla. Gyerekesen hangzik, de mindenről bekell neki számolnunk. Csak találkozni akar veled, meg beszélni. Ez amolyan „szabály”. A sátán szabálya.  – rajzolt macska körmöt ujjaival. Érdekes szabályok mit nem mondjak.

-          Jó, rendben. – egyeztem bele miközben elkortyolgattam a Zayn-től kapott kávém.

-          Akkor hozom a telefonom és mehetünk is. – viharzott ki a konyhából, mire észbe kaptam. Máris? Azt hiszem ez a nap ilyen lesz. Élményekkel dús. Már akinek élmény. Louis erősködött, hogy az Ő kocsijával menjünk, de nem hagytam. A makacsságom ismét győzedelmeskedett. Útközben Louis, elmesélte milyen városokban fognak fellépni a turné alatt. Az a boldogság és büszkeség ami a hangjából áradt engem is örömmel töltött el. Valóban szeretik a munkájukat. Bár ez nem is munka számukra hanem szórakozás. Ha valamit sikernek lehet nevezni, akkor az Ő életük az. Egy munka, ami valójában szórakozás. Na és én? Ők 17 évesen már világhírnévre tettek szert. Én meg 19 évesen egy bűnözőkkel teli világ vezére vagyok, akit a változatosság kedvéért ki akarnak nyírni. Erre mondom én azt, hogy menő állás. Ha az apám most látna biztos büszke lenne rám. Már csak tudom. Hisz, míg Ő örülne, hogy tovább viszem a családi vállalkozást, és sötét dolgokba ütöm az orrom, addig én utálom, a tényt, hogy ebbe kényszerítettek. De minden erőmmel azon leszek, hogy ne váljak olyanná mint Ő. Hasznot fogok húzni abból amit örököltem tőle. De, nem fogom hagyni, hogy a hatalma alá kerítsen ez az egész. Az már nem én volnék. – Megérkeztünk. – mutatott egy magasba nyúló épületre Louis. Ez bizonyára valami központ. Beparkolva, Louis kétségbe esetten fordult felém.

-          Mi az?

-          Amint kiszállunk a kocsiból maradj szorosan mellettem. – engedelmesen bólintottam. Kiszállva, Lou az én oldalamra sietett, erősen összekulcsolva kezét az enyémmel indultunk a bejárat felé, mikor a semmiből legalább 5 fotós jelent meg. A vakuk csak villogtak, és mindenki Louis nevét ismételgette. – Kérem hagyjanak. Elég. Nem fotózzanak. – próbált utat törni. Nagy nehezen de bejutottunk az ajtón.

-          Szóval ezért kellett szorosan melletted maradnom. – néztem vissza az ajtón túl tolakodó férfiakra akiket épp a biztonságiak próbáltak elküldeni. – Honnan tudták, hogy ide jövünk?

-          Ezek mindent tudnak. Néha még azt is amit mi nem. – vágta rá. Velünk szembe egy magas izmos férfi jött, akit láthatóan Louis ismert, hisz kezet fogott vele. – A sátán? – érdeklődött fintorgóan, mire fel a másik férfi is hasonló képen tett.

-          A pokol Ura, még nem tért vissza. – nevetett fel, majd tovább is állt. Louis arcán egy kis aggodalmat véltem felfedezni. Talán pár percet állhattunk ott, mikor hangos kiáltozásra lettünk figyelmesek az ajtó felől. Szemeim majd kiestek a helyükről. Egy ismerős arc közeledett felénk. A férfi kezében egy aktatáska volt, fülhez szorítva pedig egy telefon. Ezzel a férfival már találkoztam. Amikor Dave elvitt magával abba az elhagyatott raktár helyiségbe leadni az árut. Ennek az embernek a társát ölte lőtte le a szemem láttára. Ő futott el a táskával a kezében.

-          Mi a fenét keres a helyemen egy matt fekete Audi? Ki volt az a vadbarom aki beállt a kocsijával az ÉN helyemre? – arca vörös volt a dühtől. Mi Louis-al összenéztünk, majd vissza. – És, mit keresnek a fotósok a bejáratnál? – ordította el magát idegesen. – Megmondtam, hogy tartsátok Őket távol. – folytatta.

-          Főnök, a producer.. – kezdett bele egy titkárnő kinézetű lány. Nos igen, belekezdett, de be már nem fejezte.

-          Nem érdekelnek a producerek. Termeljék a pénzt. Ennyi dolgok van csak. Ha ezt sem képesek jól végezni kirúgom Őket. – elénk érve alaposan végig mért engem. Tekintetén látszott, hogy felismert, ahogy én is Őt. – Az irodámba. Most. – utasított minket. Engedelmesen követtük, ám szemem megakadt Louis kezén, mely ökölbe volt szorítva. Egy sötétített ablakokkal körül vett irodába vezetett minket. – Leülni. – Lou követte az utasításait ám én nem. – Louis nem mondtad, hogy a barátnőd nem beszéli a nyelvünket. Ja bocs, azt sem mondtad hogy barátnőd van. Ezt is az interjúkból kell megtudnom.

-          Sajnálom. Legközelebb azt is közlöm hányszor veszek lebegőt egy nap. – vágott vissza cinikusan.

-          Ne nevettess Louis. – horkantott fel. – A minimum az lenne, hogy percenként tájékoztatsz erről. – De nem ezért hívattalak ide titeket. – nézett fel rám. Én gondolván, hogy ez a beszélgetés hosszú és érdekes lesz helyet foglaltam Louis mellett. – Neved? Származásod? Foglalkozás? – dőlt hátra fekete karosszékében. Ez most komoly?

-          Úgy csinál, mintha ezeket még nem tudná. – utaltam ezzel arra, hogy nagyon is jól tudja ki vagyok. Ám Louis előtt ezt nem fedhette fel sem Ő sem én.

-          Na ide figyelj. Tisztázzunk valamit. Ez itt nem mese ország Ő pedig nem a szőke herceg fehér lovon. Ez itt az én birodalmam ahol ti csak szolgák vagytok. Szolgák akik rendes mennyiségben, korlátlanul és megállás nélkül termelitek a pénzt. Eszközök akiket úgy rángatok ahogy én akarok. Legyen szó róla, a barátnőjéről, a barátairól vagy bárki másról. Ha csak egy rossz cikk vagy kép megjelenik rólad, vagy rólatok kicsinállak titeket. A lényeg, hogy mosolyogjatok a kamerákba, és ne keveredjetek sötét dolgokba. – nézett rám, jelezve hogy ezzel inkább csak rám utalt. Ugyan, hogy tudnék én sötét dolgokba keveredni? Hisz én irányítom gyakorlatilag Őket! – Röviden ennyi volna. Louis, ha megkérhetlek most menj ki egy kicsit, szeretnék pár szót négyszemközt váltani az újdonsült barátnőddel.

-          De..

-          A „megkérhetlek”  csak formalitás volt, a mondat pedig kőkemény kijelentés, és utasítás. – Louis rám nézve aggódó tekintettel nézett rám. Én bólintottam jelezve, hogy nem lesz semmi baj. – Katharine Dorothy Wilson. A maffia személyesen. – tért rá mondandójára miután csak ketten maradtunk az irodában.

-          Igen. Személyesen és életnagyságban. De maga ki is? Egy nagyképű pénzsóvár bűnöző? Tudom mit tett, és tudok a mocskos ügyleteiről. Szóval nem ajánlom, hogy fenyegessen. Lehet, hogy azt gondolja, hogy ezt az alpári viselkedést bárkivel szembe tanúsíthatja, de jól jegyezze meg azt amit most mondok: Én nem vagyok se bárki, se akárki.

-          Mindegy ki vagy, én úgy beszélek veled ahogy akarok, azt teszed amit én akarok, és nem mondhatsz nemet. Azt hiszed tudod, hogy működik ez a világ? Hát akkor rosszul hiszed. Itt te ugyan olyan játékos vagy mint mások. Annyi különbséggel, hogy téged meg akarnak ölni. – ezzel felállt székéből, és mögém sétált. Fülemhez hajolva, halkan súgta. – Ő mindent tud, és megfog találni. El sem tudod képzelni hányan figyelnek nap mint nap. Minden percben és pillanatban tudja mit csinálsz és kivel vagy. Megfog ölni, és ebben sokkal többen fogják támogatni mint gondolnád. Ez a bosszú édes de annál hosszabb lesz. Nem nyugszik míg az utolsó Wilson is lélegzik.

-          Én pedig addig amíg Ő él. Várni fogom, és akkor majd meglátjuk ki nevet a végén. Minden játékot csak egy valaki nyerhet meg. Itt nincs olyan, hogy döntetlen. – felpattanva, a székből határozott lépésekkel indultam el az ajtó felé, ám még egyszer vissza fordultam. – Ja és még valami. Az a vadbarom a matt fekete Audia- val, én vagyok. – elégedett mosollyal az arcomon hagytam el az irodát. Louis kint várt, és sietve jött oda hozzám.

-          Minden rendbe? Mit mondott? Meg fenyegetett? – támadott le.

-          Nyugi, nincs semmi gond. – nyugtattam meg, majd miután nagyjából de sikerült is lehiggadnia elindultunk haza. Már három embert is tudok aki a halálom akarja. A Fantom, Dave, és Will a srácok menedzsere. Úgy érzem a játék csak most vette kezdetét. Ám a több ellenfél nagyobb tétet is von maga után. Napról napra nagyobb veszélybe van Louis, és félek, hogy meddig tudom megvédeni. Nem tudhatja, meg hogy a Fantom tegnap este megfenyegetett, nem mondhatom el neki, hogy a menedzsere egy bűnöző aki a Fantomnak dolgozik mert ezzel csak nagyobb bajba sodornám. Néha a tudatlanság áldás. Az Ő esetében pedig kész élet mentés. Ha pedig ahhoz, hogy megóvjam az kell, hogy hazudjak neki megteszem. Képes vagyok feláldozni az igazságot érte. Képes vagyok feláldozni és veszélybe sodorni magam azért, hogy Ő sértetlen maradjon. Az egyetlen kérdés már csak az, hogy meddig?!