31. Fejezet - Mi számít jónak?

Hellohello.:)  Meghoztam a következő részt is!! Remélem elnyeri majd a tetszésetek.:) Kitartást mára mindenkinek, holnap már hétvége *-* Jó olvasást és szép hetet minden kedves olvasómnak! :) Smile.:) 

31. Fejezet

" A jót és a rosszat csak egy vékony vonal választja el..én pedig úgy érzem, hogy ezen a vékony vonalon egyensúlyozok..." 

Szemeimmel Mr. John-t kerestem, de nem láttam sehol.

-          Elnézést Mr. John-t keresem. – szólítottam meg egy épp a folyosón sétáló rendőrt.

-          Az irodájában van. Esetleg óhajtja, hogy szóljak neki? – én fejem megrázva megköszöntem az információt, és Adammel a nyomomban elindultam az emeletre, ahol az iroda volt. Az ablakon lévő redőnyök levoltak engedve, ebből pedig arra következtettem, hogy nem szívesen lát senkit. Kopogva az ajtón nem érkezett válasz így beléptünk.

-          Jó napot! – magába roskadva ült az asztalánál, kezében egy papírt szorongatva. – Miért kellett idejönnünk? – érdeklődtem. Ő tekintetét rám emelve felém nyújtotta a papírt.

-          Ezért. – érdeklődve vettem ki kezéből, majd olvasni kezdtem. „ Függessze fel a nyomozást, vagy megölöm Önt és a családja minden tagját. F.”- Ezt a levelet ma kaptam. A házam küszöbén találtam reggel.

-          Az üzenet elég egyértelmű. Abba kell hagynia a nyomozást. – jelentettem ki a papírt pedig az asztalra ejtettem. – A Fantom nem ismeri a tréfát. Tegnap este hozzám is ellátogatott, és higgye el, nem mondanám, ha nem lennék teljesen biztos abban, hogy egy elvetemült, aki bármire képes. Adja fel. Ez innentől nem a maga harca, hanem az enyém. Kizárólag az enyém.

-          Nem fogom feladni, és nem ijedek meg holmi fenyegetéstől. Már közel járunk, érzem. Megtalálom és rácsok mögé juttatom. Vissza a diliházba, oda ahová való. – állt fel Mr. John és egy lépéssel közelebb jött hozzám. Tekintete határozott és szikla szilárd volt.

-          Én is ezt gondoltam. De tegnap este megváltozott a véleményem. Megakarja ölni a szeretteimet, és biztos vagyok benne, hogy a szavak nem sokára tettekké válnak. Azt viszont nem akarom megvárni. Bízza rám ezt az egészet. Hagyja a fenébe ezt az ügyet. Csak vesztesként kerülhet ki ebből, ha nem engedelmeskedik neki. – álltam a tekintetét, ám cseppet sem tetszett, amit az övében láttam. Elszántság. Ez nem sejtet jót.

-          Folytatom a nyomozást. Ezen az álláspontomon pedig nem vagyok hajlandó változtatni. – ült vissza székébe.

-          Legyen. De ha a szeretteinek bármi baja esik. – léptem közelebb asztalához. – Emlékezzen arra, hogy én előre figyelmeztettem. Egy rendőrnek nem kell belefolynia az alvilági ügyletekbe. Főleg nem a maffiáéba. – nyomatékosan közöltem a tényeket, melyek látszólag elgondolkodtatták Mr. John-t. Én pedig csak remélni tudtam, hogy megváltozik a néző pontja, mert ha nem akkor elfognak fajulni a dolgok. Én pedig nem szeretnék temetésre menni.  Határozott lépésekkel indultam el a kijárat felé. Adam mindvégig csak némán sétált mellettem. Furcsálltam, hogy ilyen csendes. Szó nélkül sétáltunk ki az épületből. Adam kinyitotta a kocsit, majd beszállt. – Minden rendben? – kérdeztem rá, mikor már végképp kezdett furcsa lenni a viselkedése.

-          Igen, csak nem értelek. – fordult felém, miközben kezét a kormányra helyezte.

-          Megnyugtatlak. Ezzel sokan vannak így. – villantottam egy büszke mosolyt.

-          Nem úgy értem. Mr. John-t próbáltad meggyőzni arról, hogy hagyja abba a nyomozást. Minden körülötted lévő embert próbálsz megvédeni, és a lehető legmesszebb terelni a Fantomtól és magadtól. De mégsem tudod, hogy hogy védd meg a szeretteidet tőle. Eltaszítasz magadtól olyan embereket is, akik segíthetnének a nyomozásban. Megakarsz védeni mindenkit, de közben magad se tudod hogyan.

-          Vagy így vagy úgy, de elkapom. Elvette tőlem az édesanyám, tönkre tette a családom és az életem. Pokollá teszi a mindennapjaim. – mélyen Adam szemébe néztem. – Véget akarok vetni ennek az őrületnek, amilyen gyorsan csak lehet. Mert attól tartok belefogok őrülni, ha ez így megy tovább. – szemeimben könnyek jelentek meg, de nem sírtam. Nem akartam sírni. Amíg Dave-el éltem azt gondoltam, hogy a sírás a gyengeség jele, én pedig nem vagyok az. Nem engedhettem meg magamnak, hogy gyenge legyek. Ám mióta kikerült az életemből többet bőgök, mint egész eddigi életemben. – Ő az én démonom Adam. Olyan, mint egy árnyék, aki folyton követ a nap minden milliomod másodpercében. Kísért engem. 

-          Tudom szivi. Tudom. – ölelt magához sorosan.

-          Vigyél a raktárhoz. Beszélnem kell Dan-el. – jelentettem ki. Ez az ötlet már reggel óta érlelődött bennem, de most vált biztossá. Ha az ellenség erős én sem lehetek gyenge. Muszáj kezdenem valamit ezzel a helyzettel. Muszáj valamit lépnek, elsősorban a többiek testi épségének érdekében, másodsorban pedig azért mert lassan tényleg beleőrülök ebbe az egészbe. Adam bólintott majd beindította a motort.

Határozott léptekkel haladtam előre az iroda felé, amelyben megbeszéléseket szoktunk tartani. Pontosabban Dan, Adam és én. Jól belegondolva másról nem is tudok, aki belenne avatva a titkos kis terveinkbe. Ez azonban felveti a következő kérdést: Akkor mégis mi a francot csinálnak az embereim?! Adam mögöttem szinte már futott, hogy utol érjen.

-          Katy. Jól vagy? Adam mesélte, hogy tegnap este .. – kezdett bele Dan amint beléptem a terembe, ám szavába vágtam. Szúrós pillantást vettem az említett fiúra. Természetesnek vettem, hogy azonnal értesítette Dan-t, de az aggodalommal nem megyünk semmire.

-          Igen. Tegnap este nálam járt a Fantom. Rám szegezett egy pisztolyt majd részletesen elmesélte kit, hogy fog megölni. – fejeztem be mondatát. – Dan beszélnünk kell. Ez így nem mehet tovább. Ha tétlenül várunk, akkor valaki nem csak szóban, de ténylegesen is halott lesz.

-          Rendben. Igazad van. – zakója belső zsebéből elővett egy szivart, majd meggyújtotta azt. – Kell egy jó terv. – hitetlenkedve tekintettem le az asztalnál szivarozó férfira.

-          Egy jó terv? – hangom hisztérikus volt és ideges is egyben. A testem minden porcikáját átjárta az idegesség és a feszültség. A pohár ismét betelt. Ám jól belegondolva, soha nem is volt üres.  – És ha szabad kérdeznem milyen az a jó terv? Várj, nem is. Egyáltalán mi számít itt mát jónak Dan? Jó ha otthon ülök, és várom, hogy majd hirtelen egy csettintésre minden helyre jön? Mert azt kétlem. Tegnap tapasztalhattuk, hogy már a saját házamban se lehetek biztonságban. Vagy talán az lenne a jó, ha elhagynám az országot? De kérdem én mégis minek? Nem bujkálhatok előle. Tudja, hogy mikor hol vagyok, tud mindent rólam. Esetleg áljak ki egy száguldó vonat elé? Mert lassan azzal is többre mennénk! Szóval kérdem én Dan. Mi számít itt már jónak? Mert kezdem azt hinni, hogy ezek a tervek a ”JÓ” döntésinkre épülnek, és mint látjuk, rohadtul nem jönnek be. Mert mi magunk se tudjuk mi a jó és mi a rossz.  – kiabálva csaptam az asztalra, mire a mellettem álló Adam összerezzent, Dan pedig értetlenül vizslatta tekintetem. – Most pedig ha kérhetem, mellőzzük a ”Kérlek, nyugodj meg” és a ”Mindben rendben lesz” mondatokat!  Mert legalább mi hárman ne hazudjunk egymás szemébe. – döbbent szempárok tekintettek rám. Úgy érzem a tegnap esti kirohanásom nem volt az utolsó. A feszültség hatalmába kerít, és nem tudok ellene mit tenni. Túl akarok lenni ezen a borzalmon. Ismét azt az érzést érzem melyet még anno, mikor Dave-el éltem. Túl akarom élni az életet. Küzdeni a holnapért, mert már az is csoda hogy van számomra ma! 

-          Meg kérdezhetem, mit akarsz akkor most tenni? – dőlt hátra Dan. Már épp válaszoltam volna, mikor telefonom rezegni kezdett a zsebemben. Üzenetem érkezett méghozzá Louis-tól. Érdeklődve nyitottam meg az értesítést. ”Holnap csak egy interjúnk lesz a napunk többi része pedig szabad. Ide kellene jönnöd, a jegyeket már lefoglaltam. Pault, majd a reptérre küldöm érted. Hiányzol és szeretlek. xx. L.”  Elégedett vigyorral néztem fel Dan-re, telefonom pedig zsebre tettem.

-          Holnap Amerikába utazom. – jelentettem ki. Dan kezében megállt a szivar, arca pedig olyan formát vett fel mely egyszerre volt döbbent és értetlen.

-          Mit csinálsz te Amerikába?

-          Louis-hoz megyek. – rántottam vállat.

-          Louis. – a név hallatán összeráncoltam szemöldököm. Pontosabban a hangsúlyom, ahogy kiejtették ezt a nevet. - Nagyszerű. – hangja cinikus volt, ami nem tetszett.

-          Megmondanád, mégis miért utálod Őt ennyire? – tártam szét karjaim értetlenül.

-          Ó. A válasz nagyon egyszerű: Mert szeret. – nem csak ez én, de a mellettem álló Adam arca is a legnagyobb értetlenséget sugározta. – Túlságosan is szeret, ami azt jelenti, hogy nem tágít mellőled.

-          Tudod Dan, lehet én vagyok a hülye, de mégis mi azzal a baj, hogy szeret engem?

-          Az, hogy túlságosan is fájni fog neki, amikor elhagyod. Mert valahol mindketten nagyon jól tudjuk, hogy ez befog következni. Előbb vagy utóbb. Bár ez attól is függ, hogy ki lesz a gyorsabb te vagy a Fantom? Mert ha az utóbbi, akkor valószínűleg nem lesz már lehetősége arra, hogy bármit is érezzen. – furcsa érzés járta át minden porcikám. Valójában én magam is tudtam, hogy ezek az opciók állnak fent, de nem akartam ez percig se arra gondolni, hogy elveszíthetem. – Na meg legyünk őszinték. – állt fel a székéből és elénk sétált. – Hozzád egy kemény és magabiztos srác való. Olyan, aki tud bánni a fegyverrel és tapasztalt az alvilágban. Mondjuk Adam. – lélegzetem elállt, szemeim pedig úgy kikerekedtek, hogy aggódtam nem maradnak a helyükön. Adam reakciója hasonlónak bizonyult. – Összeilletek. Szép párt alkotnátok. – hatalmas vigyor terült el arcán, majd közelebb hajolt hozzám. – Ja és említettem már, hogy mellékállásban mesterlövész? Én mondom, Ő lenne a tökéletes választás. – fél szemmel Adamre, pillantottam, aki padlót fogott. Nem csodálom, a helyébe én is így reagálnék. Ó, várjunk csak, hisz én is így reagálok.

-          Mi ez a mesterlövész mánia nálad? – törtem meg a csendet. – Van egy normális pasim. Ha más nem, legalább ez az egy dolog had legyen normális az életemben!

-          Wilson vagy drágám. A te életed sose lesz normális. – szavai elgondolkodtattak egy másodpercre, ám nem akartam újra a gondolataim áldozata lenni, így jobbnak láttam távozni.

Adam leparkolt a ház előtt, én pedig fáradtan tekintettem a sötétségbe borult épületre, majd a mellettem ülő fiúra.

-          Dan agybajos. Nem gondolta komolyan, amit délután mondott. – láttam rajta, hogy egész úton ezen gondolkozott.

-          Tudom, csak.. – láthatóan nem volt biztos abban, hogy befejezi a mondatot. – Jó éjt. Ha bármi van, hívj fel. 24 órás készenlétben állok. – mosolyodott el halványan, de tudtam, hogy ez a mosoly igencsak erőltetett.

-          Ha valaki ma este csak kopogni mer az ajtómon, nem várom meg, hogy bemutatkozzon, vagy elmondja mi célból jött. Lelövöm. – jelentettem ki határozottan, de magam sem gondolhattam komolyan ezt pedig az is bizonyította, hogy elnevettem magam. – Na jó, én megyek. Amint vissza értem Londonba hívlak.

-          Vigyázz magadra szivi, és ha lehet, ne nyírasd ki magad. – én kiszállva a kocsiból ismét elnevettem magam.

-          Kinyíratni? Ugyan. Úgy ismersz te engem? – Adam drámaian elgondolkodott majd mikor válaszolni akart volna közbe szóltam. – Ne. Ne válaszolj. Jó éjt. – mosollyal arcomon csuktam be a kocsi ajtaját. Ő rátaposva a gázra el is hajtott. Kicsit fáradtan estem be a házba és dobtam le magam a kanapéra. Telefonomra pillantva este 7 óra volt. Fejem hátra döntve kémleltem a plafont. Még össze is kell pakolnom. Már épp rászántam magam, hogy felmegyek az emeletre előszedni a bőröndöm, mikor csengettek. Meg kellene már tanulnom, hogy a rácsos vas kaput, mely elzárja az utca emberétől a birtokot ne hagyjam nyitva. Így bárki betud sétálni a kerten keresztül és úgy, ahogy az ajtóm előtt álló illető be is tud kopogni vagy épp csengetni. Elvánszorogva az ajtóig kinyitottam azt. Első gondolat: A Fantom tanult valami jó modort tegnap este óta, és most már csenget, mielőtt betörne hozzám. Második gondolat: Adam elfelejtett valamit, és vissza jött. Harmadik gondolat: Mindegy ki az megmondtam, hogy lelövöm, aki ma bemer kopogni hozzám.. Ja mégse, ezt nem gondoltam komolyan.

-          Helloka. – Jól belegondolva ezt a lövöldözős dolgot fontolóra kéne vennem. Az ajtófélfának támaszkodva tekintettem a nem várt személyre.

-          Hello. Ha jól emlékszem Lisa. – Ő elégedett mosollyal bólintott. – Mi járatban? – mosolyogtam vissza.

-          Lou bébit, keresem. De a srácok háza üres volt. Gondoltam itt találom.

-          Nos, ez esetben rossz helyen jársz. Nincs itt. Amerikába vannak és egy ideig ott is lesznek.

-          Sajnálattal hallom. Kezdem azt hinni, hogy Lou mostanában szándékosan kerül. – drámaian biggyesztette le száját.

-          Nem is értem miért. – jegyeztem meg.

-          Ha találkozol, vele adj át neki egy üzenetet. Mond meg neki, hogy nem adom fel. Nekünk még van egy befejezetlen ügyünk.

-          Átadom. – villantottam egy bájos mosolyt. Majd arckifejezésemmel jeleztem, hogy ha ez minden, akkor mehet is.

-          Akkor én megyek. Kezd későre járni, és nem akarok összefutni egy bűnözővel, vagy egy gyilkossal. London megváltozott mióta vissza jöttem. Azt rebesgeti, hogy egy diliházból szabadult őrült bóklászik a városban. Állítólag az emberek csak Fantom néven ismerik. – felé kaptam a tekintetem a név hallatán. Állkapcsom megfeszült. Nem szerettem, hogy ilyen hatást vált ki belőlem pusztán csak a neve is. – Puszilom Lou bébit. – fordult sarkon. – Ja és még valami. Azt mond meg neki, hogy amint vissza ért Londonba keressen fel. – én bólintottam, majd becsuktam az ajtót. Furcsa egy lány az biztos. Louis biztos örülni fog neki, hogy nem sikerült lekoptatnia. Ám valamit nem értettem. Honnan tudta, hogy hol lakom? Louis-tól biztos nem, de hisz miért is mondta volna el neki? A srácoktól szintén nem tudhat róla, más közös ismerősünk viszont nincs. Egy pillanatig elgondolkodtam ezen a rejtélyes kérdésen. Aztán vállat vonva indultam az emeltre, hogy össze pakoljak. Az legyen a legnagyobb bajom, hogy a pasim volt pénzéhes IQ bajnok csaja valamilyen titokzatos módon rátalált a lakcímemre…

 

30. Fejezet - Nem kell tudnia

Sziasztook.:)  Meghoztam az új részt.:) Sok hozzá fűzni valóm nincs is, csupán csak annyi hogy: Jó olvasást és szép hetet minden kedves olvasómnak!!.:)  Smile.:)

30. Fejezet

" A pokol ehhez képest csak mennyország lehet..." 

Lassú és bizonytalan léptekkel haladtam le a lépcsőn. A tegnap este történtek még elven képként éltek az elmémben. A Fantom látogatása, a kirohanásom miután Adam idejött. Szemem lehunyva sétáltam tovább, mikor eszembe jutott, ahogy a folyosón összetörtem egy vázát. Szégyelltem a tetteim. De valahol érthető volt. Az anyám gyilkosa pár centire ült mellettem. Nagyot sóhajtva kerestem Adamet a házban remélve, hogy még itt van, hisz az utolsó emlékem, hogy a földön ülve zokogok, miközben Ő védelmezően átkarol. Zajokat halottam a konyha felől, így arra vettem az irányt. Adam kezében egy söprűvel és egy lapáttal ált a szemetes előtt. A lapáton a tegnap földhöz vágott váza darabajit véltem felfedezni. Halvány mosolyt erőltetve magamra tekintettem rá.

-          Jó reggelt. – hangja rekedtes volt, mégis megnyugtató.

-          Neked is. – nem tudtam mit kéne mondanom. Rossz volt tudni, hogy látott tegnap este összeomolni. Nem most történt meg először, de most volt itt velem valaki először, hogy támogasson. Legutóbb akkor volt ilyen mikor még Dave-el laktam. Az pedig a világ 7 csodája közé tartozott volna, ha pont Ő vigasztal meg.

-          Hogy aludtál? – kérdezte miközben még mindig kezében tartotta a takarítóeszközöket. Én támaszkodtam.

-          Jól. – vágtam rá egyszerűen.

-          Össze söpörtem a váza maradványait. – mutatta fel a lapátot, majd a szemetesbe öntötte.

-          Amúgy is utáltam azt a vázát. – vállat rántva elintéztem ennyivel.

-          Louis mit szólt a történtekhez? - kérdése meglepett. Ugye Ő se gondolta komolyan, hogy elmondtam neki.

-          Semmit. Ha nincs, miről tudjon, akkor nem tud mit szólni hozzá. Amiről pedig nem tud, az nem is fáj neki. – ellökve magam a faltól a nappali felé sétáltam.

-          Várj. Még nem tudja? – jött utánam. – De ugye elakarod neki mondani a közeljövőben? Mondjuk még ma? – nyomatékosan beszélt hozzám, de nem hatott meg. Nem fogom még nagyobb szenvedésnek kitenni Őt.

-          Nem. Nézd Adam. Ő ezt nem értené. Tudom, hogy szeret, de nem véletlenül nem mondok el neki dolgokat. Félre értené, és csak felidegesítené magát. Ő most nincs itt, tehát nem is baj, ha nem tud mindenről. Nem akarom még nagyobb bajba keverni. Ő a barátom, akit szeretek, és minden olyan dolgot, amiről úgy gondolom, hogy tudhat, elmondok neki. De csak azokat, amikkel nem keverem bajba, és nem teszem ki veszélynek a testi épségét. Vele más a helyzet, mint mondjuk, ha te lennél a pasim. Te megértenéd, mi folyik itt, és azt is értenéd, hogy mi zajlik le bennem. Mert az én világomból való vagy. Ő csak megpróbálhatja elképzelni mindazt amin, keresztül megyek, de te át is éled. Bízom benne, de két külön világból jöttünk és két külön világban élünk. – magyaráztam miközben telefonom után kutattam.

-           Akkor már csak azt nem értem, hogy miért Ő és miért nem én vagyok a pasid. – hadarta el ezt az egy mondatot, melyet valójában csak motyogott az orra alatt, de én tisztán értettem. Értetlenül tekintettem rá, majd rám kapva tekintetét észlelte, hogy kicsit hangosra sikerült a kijelentése. - Hozok egy pohár vizet. – ezzel ki is sietett a nappaliból. Értetlenül néztem magam elé, majd vállat vontam. Biztos csak félre értettem. Telefonra pillantva kerestem egy nevet, majd mikor megtaláltam épp tárcsáztam is. Adam nem sokat volt a konyhában. Vissza érve kezében egy pohár vízzel leült a kanapéra. – Na megjött az eszed és felhívod Louis-t, hogy elmond neki mi is történt?

-          Már csak az kéne. Nem Őt hívom. – vágtam rá gondolkodás nélkül.

-          Hát akkor kit? – értetlenül tekintett fel rám. Ravasz mosollyal néztem rá. Néhány kicsengés után fel is vette az illető a telefont.

-          Szia. – szólt bele kedves hangon, mely csak szélesítette az arcomra terülő ravasz mosolyt.

-          Zayn. Jó hallani téged. Loius ott van?

-          Igen, átadjam neki a telefont?

-          Ne! Menj olyan helyre, ahol nem hallhatják a telefonbeszélgetésünk. – aggódtam, hogy majd kérdőre vonja utasításom, de nem tette, amiért hálás voltam. Ajtó csapódást halottam, amiből arra következtettem, hogy talált egy üres szobát.

-          Katy mégis mi történt? Minden rendben?

-          Persze. Minden a legnagyobb rendben.  – mosolyogtam, mire Adam amolyan ”Komolyan?”  fejjel nézett rám. – Na jó, a minden a legnagyobb rendben kicsit túlzás. Tegnap este betört hozzám a Fantom megfenyegetett, hogy megöl mindenkit, aki fontos számomra, és csak aztán végez velem. A kellő hatás elérése kép pedig részletesen elmesélte kivel, hogy fog végezni. Azt mondta a játék még csak most kezdődik, és sajnos biztos vagyok benn, hogy nem viccelt. – hadartam el, arcomról pedig eltűnt a mosoly. – Zayn ami most mondok az nagyon fontos. Szemmel kell tartanod Louis-t. Ügyelj arra, hogy ne maradjon egyedül. Nem tudom, mire készül pontosan a Fantom, de abban is biztos vagyok, hogy Louis-al fogja kezdeni az életem tönkre tevését.

-          Louis még nem is tud erről? Mégis hogy gondoltad azt, hogy nekem elmondod, de a pasidnak nem? – szinte láttam magam előtt, ahogy a szemét forgatja.

-          Látom, ma mindenki jobban tud mindent nálam. Olyan nehéz felfogni, hogy nem akarom bajba keverni? Neked elmondtam, mert tudom, hogy nem fogsz, fel alá futkározni idegességedben miközben azon gondolkozol, hogy vajon most épp ki akar kinyírni, és nem ülsz fel egy repülőgépre, hogy haza utazz megnézni, nincs e semmi bajom!  - hadartam el az opciókat, amelyeket Louis biztos megtenne most, azonnal ha tudna a történtekről. – Gondolom abban mind egyet értünk, hogy Louis ezt tenné, ha tudná mi történt tegnap este. – nyomatékos pillantást vetettem Adam felé hisz neki is szántam ezt a gondolatot.

-          Tudom, hogy meg vagy győződve arról, hogy ezzel csak jót teszel, de tévedsz. Nagyon nagyot tévedsz. A kapcsolatotoknak az árt a legjobban, ha túlságosan is védeni akarod Őt. Beszélj vele. Mond el neki mi történt tegnap este. Mert inkább legyen ideges 1 napig mint, hogy éljen hazugságban egy életen át. – hangján éreztem, hogy nem viccel. Valahol pedig tudtam, hogy igaza van. Nem hazudhatok neki folyamatosan, mert azzal csak magamat próbálom meggyőzni arról, hogy így nem ártok neki.

-          Elmondom neki amint lesz rá alkalmam.

-          Nyugi az lesz bőven, mert Louis azt tervezgeti, hogy idejössz. Will azt mondta, hogy az első héten interjúk lesznek csak meg fotózások. Ezek annyira nem megterhelők, mint a koncertek, szóval több szabad időnk lesz. Gondolta, ha már így alakult eljöhetnél 1 napra.

-          Remek. – böktem ki. – De ha már Will-nél tartunk. Szeretném, ha szemmel tartanád Őt is. Tudjuk, hogy a Fantom embere, és attól tartok nem csak Ő. Nem bízok a testőrökben sem. Kivéve persze Pault.

-          Meglesz. – vágta rá. Jólesik, hogy Zayn így viszonyul ehhez az egész őrülethez. Tudom, hogy bízhatok benne. – Most le kell tennem, mert kezdődik az interjú, de nem búcsúzkodom nagyon, ha Louis terve simán megy, akkor holnap már személyesen is találkozunk. – nagyot nyelve bólintottam, ezzel is bíztatva magam, majd letettem a telefont.

-          És most mi a terved?  - dőlt hátra a kanapén Adam. Önelégült mosoly szökött az arcára, amely arra utalt, hogy szerinte össze zavarodtam. Ám ez csak félig igaz. Megvárom Louis hívását, és akkor ráérek majd kitalálni, hogy mit mondjak neki.

-          Várunk. – jelentettem ki. Tisztába vagyok vele, hogy a tegnapi nap figyelmeztetés volt. A Fantom valami nagy dobásra készül, ami számunkra nem jelent jót. Felkell készülnünk minden eshetőségre. Ez pedig magával vonja azt is, hogy be kell keményítenem. Nem maradhatok többé a kedves mindenkivel barátságos maffia. Hisz a maffiának, keménynek határozottnak és kegyetlennek kell lennie. Nem igaz?

-          Várunk? Mégis mire? – emelte fel kezeit értetlenül. – Itt akarsz várni addig, amíg valami csoda folytán nem jön egy égi jel? Mit gondolsz, a semmiből megszólal majd a telefonod és valaki megmondja a vonal túloldalán, hogy mit kell tennünk vagy, hogy van valami nyom, amivel elkaphatjuk azt az őrült sorozat gyilkost? – akadt ki, és mutogatott össze vissza. Kicsit vicces látvány volt, de nem nevettem. Mindvégig komoly arccal hallgattam monológját.  Már épp reagáltam volna, mikor telefonom csörögni kezdett a kezemben. Elégedett mosollyal tekintettem Adam-re, akinek tekintete megdermedt, szemei pedig majdnem kiestek. – Komolyan? – nyögte ki végül még mindig megkövülve.

-          Halló? – szóltam bele.

-          Katy. Mr. John vagyok, és azonnal ide kell jönnie.

-          Máris indulok. – a telefont kinyomva vegyes érzések kavarogtak bennem. Mr. John hangja zaklatott volt, ami nem jelent jót.

-          Ez lett volna az égi jel? – mosolyodott el Adam, miközben kabátom magamra kapva az ajtó felé haladtam. – Azt hiszem, kezdek hívő ember lenni, és a végén még meg térek. – szorosan mögöttem haladt.

-          Miért eddig nem hittél Istenben?  - kérdeztem halvány mosollyal arcomon, miközben becsuktam a lakást.

-          Nem tudom, mi van a halál után. De kétségtelen, hogy én nem a pálmafás koktélos helyre fogok kerülni. – kacsintott rám, én pedig beszálltam a kocsijába mely a ház előtt parkolt. Ő követve engem szintén beszállt és elindította a motort. – Ezt figyelembe véve pedig nem pazarlom az időm olyanokra, mint a megtérés.

-          Nézd a jó oldalát. Ha létezik, a pokol együtt kerülünk oda.  – széles mosollyal fordultam felé. – És ingyenes valamint korlátlan szaunában lesz részünk. – elnevetve magát megrázta a fejét, majd szótlanul vissza fordult az utat figyelve. Én fejem az ablaknak döntöttem és úgy kémleltem London utcáit. Csak egy nyugodt napra vágyom, amikor nem kell aggódnom semmi és senki miatt. Hisz ma délelőtt is annyi minden rám szakadt. Itt van Adam és az okoskodása. Tudom, hogy jót akar, és ami még rosszabb azt is tudom, hogy igaza van. Ahogy Zayn-nek is. Bár ha jól belegondolok még Dan-nek is igaza van abban, hogy Louis nem hozzám való. Más világból jöttünk és más világba tartunk. De már túl késő. Ezen akkor kellett volna gondolkoznom mikor hagytam felolvasztatni a jéggé fagyott szívem vele együtt az érzéseimmel. Így hát összegezve mindenkinek igaza van. Mindenkinek kivéve nekem, ez pedig aggasztó. Gondolatmenetemből a kocsi ajtó csapódása zökkentett ki. Követve Adamet, én kiszálltam és a bejárat felé vettem az irányt. Amint átlépem azt az ajtót ismét bővülni fog a megoldatlan problémák című listám…

29. Fejezet- Valóra vált rémálom

Sziasztook.:) Tudom soká hoztam az új részt, de mentségemre legyen, hogy mostanában alig volt időm.:(  Remélem elnézitek nekem.:) Sajnálom, hogy sokat kellett várni, de most itt az új fejezet.;) Remélem tetszik majd. A hétre kitartást mindenkinek. Már csak 2 nap és újra hétvége *-* Szép hetet, és jó olvasást minden kedves olvasómnak!.:)

29. Fejezet

"A gyűlölet belülről mardos, a bűntudat gyötör, a félelem pedig felemészt...."

 

Reszketve néztem anyám gyilkosának szemébe. Jól mondta. Ő az én rémálmom. Egy szörny, aki évek óta kísért. Szemeimből könnyek csordultak ki, melyek egymást követve gördültek le arcomon.

-          Meg akar ölni? Hát tessék. – hangosan kiáltottam támadómra, aki mosollyal arcán csak nézett rám. – Nem halja. Itt vagyok. – hangom elfojtotta a sírás. Tehetetlenül ejtettem le kezeim. Se fegyverem, se erőm nem volt ahhoz, hogy élve megússzam ezt a helyzetet. – Öljön meg. Hisz azt akarja nem? Megölni, úgy ahogy az anyámat is megölte.

-          Ő különleges volt. Igaz a bosszú vezérelt, de mégis más volt, mint a többiek. Ő nem ellenkezett. Nem kért könyörületet, csak egy kívánsága volt a halála előtt: Az, hogy téged ne bántsalak. Azt kérte, hogy hagyjalak életben. Szívszorító volt. – sírásom nem akart abba maradni. Az ágyamon ülő férfi csak meredt maga elé, mintha csak egy filmet nézett volna, melyet csak Ő lát. Egy darabig így nézett előre, majd rám kapta a tekintetét, melynek hatására összerezzentem. – De azt nem kötötte ki a feltételei között, hogy meddig. 13 évet vártam. Most viszont itt az idő. Az apádnak megkell fizetnie a tetteiért. Ha téged is megöllek, akkor már senkije se marad.

-          Az apám meghalt. Életében se számítottam neki semmit, most hogy halott, még annyit sem.

-          Úgy terveztem, hogy gyors és könyörületes halálod lesz. De felbosszantottál a kíváncsiságoddal és az elszántságoddal. – szája széle mosolyra húzódott. Hányingerem volt ettől a tekintettől ahányszor csak ránéztem. – Hosszú, és fájdalmas halálod lesz. Most még nem öllek meg. Először pokollá teszem az életed. Igen, még ennél is jobban. Mert ez még csak a kezdet volt, az igazi játék most kezdődik. Tönkre foglak tenni. Először végzek a kis barátoddal, hogy is hívják? Louis igaz? Aztán elteszem láb alól a kis testőrödet, Adamet. Majd az utolsó még élő rokonod is elsöpröm az útból. Dan bácsi még nem tudja mire vállalkozott. Aztán jössz te. Miután végig nézted a körülötted lévők halálát, már nem akarsz majd küzdeni ellenem. Nem leszel már olyan bátor és vakmerő, mint eddig. Akkor már te magad fogod kérni, hogy öljelek meg. Könyörögni fogsz a halálodért, amit én a legnagyobb örömmel fogok végrehajtani.

-          Maga őrült. – arcomra undor ült, ahogy szemébe néztem. Legszívesebben megfojtottam volna, vagy csak pusztán szíven lőném. Ha nem volnék ilyen gyenge, mint fizikailag, mint lelkileg megtenném.

-          Inkább nevezném magam zseninek, mintsem őrültnek. – mosolyogva nézegette fegyverét, melyet kezében szorongatott. – Most ha megbocsájtasz. – kelt fel ágyamról. – Nekem mennem kell. Még kikell tervelnem, hogy pontosan hogy is fogom megölni a kis barátaid. – vigyorogva sétált az ajtó felé. Remegő testtel figyeltem minden egyes mozdulatát. – Szép álmokat Katharine. - tehetetlenül meredtem magam elé, miután elhagyta a szobám és a házam. Könnyeim megállíthatatlanul folytak végig arcomon. Nem tudtam feldolgozni azt, amit néhány perce történt. Az édesanyám gyilkosa itt ült tőlem néhány centire, én pedig tehetetlenül hallgattam fenyegetéseit. Mozdulni akartam. A Fantom után rohanni, de gyengeség hatalmába kerített. Darabokra hullottam. Úgy éreztem mintha a lelkem apró szilánkokra törött volna. Perceken át ülhettem ott magamba roskadva, mikor erőt vettem élettelen testemen. Telefonom után kezdtem matatni, idegesen dobáltam le párnám, mikor nem találtam. A sírástól elhomályosult látásom, de észrevettem, hogy a keresett tárgy a kis éjjeli szekrényemen hever. Kapkodva kerestem rá az első névre mely eszembe jutott. Több csengés után végül felvette.

-          Álmatlanságban szenvedsz, vagy csak telefon betyárkodni támadt kedves így éjfél után? – rekedtes hangon vette fel.

-          Adam. – elfojtott hangon szóltam a telefonba. – Azonnal ide kell jönnöd.

-          Katy mi történt? – hallani lehetett, hogy ha eddig nem hát most nagyon is felébredt.

-          Kérlek. Csak gyere ide. – megállíthatatlanul zokogtam. Erőtlenül ejtettem kezeim magam mellé, a telefont pedig az ágy végébe hajítottam. A fejemben cikáztak a gondolatok. Kételyek, félelmek, kérdések, és tettek. Szemem előtt láttam a Fantom arcát. Mintha csak beleégett volna az emlékezetembe, minden egyes szavával együtt. Kiakartam törölni a fejemből mindent vele kapcsolatban, de képtelen voltam rá. Arcom tenyerembe temettem. A szavaiból gondolataim képet alkottak. Láttam, ahogy megöli Louis-t, ahogy elkapja Adamet, és ahogy Dan értetlenül tekint támadójára. Láttam magam tehetetlenül földre rogyni. Láttam a jövőm és ez megrémisztett. Tenni akartam valamit, hogy megakadályozzam mindazt, ami rám és leginkább a körülöttem lévőkre vár. Az életem áldoznám értük, de ehelyett ők fogják az életüket adni értem. Mindezt csak azért, mert az apám feldühített egy őrült gyilkost. Ez a családom átka. Úgy látszik ez az én büntetésem. Gondolatmenetemből a bejárati ajtó csapódása zökkentett ki.

-          Katy. – halottam Adam kétségbeesett hangját, és lépteit melyekkel felrohant a lépcsőn. Szó szerint berontott az ajtón, és lefagyva meredt rám. Én maradék erőm összeszedve felkeltem az ágyról, és Adamhez rohantam. – Te jó ég. Mi történt? – szorosan ölelt magához.

-          Itt volt. – eltávolodva néztem szemébe. – Itt ült az ágyamon. Érted? Itt volt a szobámba.

-          Mégis ki?

-          A Fantom. – vágtam rá keserűen.

-          Úristen. De hát mégis.. – kezdett bele lesokkolva, de én közbe vágtam.

-          Mégis hogy? Nagyon egyszerűen. Betört hozzám Adam. Igaza volt mindegyiküknek. Ő mindent tud. – lerogyva az ágyra Adam ismét magához ölelt, és próbált megnyugtatni. Ám ebben a pillanatban ez esélytelen volt. Nem tudtam, és nem is akartam lenyugodni. A bosszú és a félelem keveredett bennem. Tenni akartam valamit, most azonnal. – Még azzal is tisztába van, hogy Louis milyen parfümöt használ. Mikor felébredtem az hittem Ő van a szobámba.

-          Minden rendben lesz. – simította végig hátam. Ez volt az a mondat, amit nem kellett volna kimondania. Tudom, hogy csak jót akart, de akkor is hiba volt. Nem kellett több, elég volt ez az egy mondat és végleg kiborultam. 

-          A rohadt életbe is Adam, ne mondd ezt! Mert mindketten tudjuk, hogy semmi nem lesz rendben, amíg Ő él. Nem rég itt ült velem szembe, és felsorolta kit, hogy fog megölni. Feltudod ezt fogni? Megfog ölni titeket. Szerinted ez rendben van? – teli torokból ordítottam, holott Ő nem érdemelte meg, hogy kiabáljak vele. Nem tehetett semmiről. Mindent csak magamnak köszönhetek, és annak, hogy egy ilyen átkozott családból származom.

-          Holnap kitalálunk valamit, de most semmi nem lesz jobb attól, hogy kiabálsz. – felállt, az ágyról, hogy egy szintben legyen velem. Nyugodt hangon közelített felém. Nyugodt volt, legalábbis az próbált maradni, ez pedig még jobban felidegesített. Hogy tud még most is ilyen higgadt maradni? – Kitalálunk egy tervet.

-          Egy tervet? – úgy éreztem a düh teljesen magával ragadt. Törni, zúzni akartam. – Tudod mi volt az én tervem?! Az, hogy ebben a nyamvadt 1 hónapban, míg Louis távol van, megoldok mindent. Helyre hozom, amiket az apám elrontott, elintézem a Fantomot, és normális életet varázsolok abból az őrületből, ami mindennap körül vesz. Ez volt a tervem. Most pedig nézd meg hol tartok! Egy gyilkos üldögélt néhány perce az ágyamon, megfenyegetett, és részletesen beavatott minden kis apró részletbe, hogy hogy is fogja elvenni az életetek.  – hangom ingerült és ideges volt. – Szóval Adam szerinted ezek után milyen tervnek lenne értelme? Mert ha engem kérdezel, akkor felesleges terveket szövögetnünk. Ennyi erővel kifeküdhetnénk a sínekre várva, hogy átgázol rajtunk egy vonat, vagy akár le is ugorhatunk a Big Ben-ről. Bár a Tower Bridge-ről stílusosabb lenne. – dühöm hisztérikába ment át monológom végére.

-          Tudom, hogy most ideges vagy, de próbálj meg lehiggadni.

-          Nem akarok lehiggadni. Elegem van. – nagy léptekkel viharoztam ki a szobámból. A düh felülkerekedett a józan eszemen. Az első tárgyat mely kezembe akadt a folyosón megragadtam és földhöz vágtam. Egy váza esett áldozatomul. Földet érve milliónyi darabra hullott. Hallva a reccsenést, észbe kaptam. Mi a francot csinálok? Döbbenten néztem a földön heverő darabokra. Adam együtt érző arccal sétált ki a szobámból. Könnyeim ismét utat törtek maguknak. Szétestem. Valóban én, is mint a váza millió kis darabra hullottam. Arcom tenyerembe temettem, úgy csúsztam le a fal mentén a padlóra. Két erős kart éreztem magam körül. Leülve mellém, szorosan magához húzott. Csak sírtam és azt kívántam, bárcsak egy rémálom lenne ez az egész. Egy rémálom, melyből hamarosan felébredek. De hiába kívánta ezt minden porcikám, tudtam, hogy nem fogok felébredni semmiféle álomból. Ideje lenne beletörődnöm, hogy az életem maga egy rémálom, tele démonokkal, akik csak engem akarnak. Ez az én poklom.

 

Kicsit megkésve, de nagyon boldog új évet kívánok minden kedves olvasómnak!!! :) 
Használjátok ki ezt a pár napot még ami hátra van a szünetből!! :)
Még egyszer nagyon boldog új évet nektek!!! Smile.:)