12.Fejezet.-Az örökség

Sziasztook.:)  Nos meghoztam az új részt! Remélem elnyeri majd a tetszésetek.:)  A leendő bejegyzésekről csak annyit, hogy ezentúl csak heti 1 fejezet fog felkerülni, az iskola miatt. Suli időben kevesebb időm lesz az írásra, de természetesen nem szeretném se elhanyagolni, se összecsapni a fejezeteket!!.:)  Viszont még van 3 nap az iskola kezdésig, szóval fel a fejjel, és élvezzétek még ezt a pár napot.:)!!!! A feliratkozóimnak pedig köszönöm, hogy velem tartotok a blogon!.:) Jóó olvasást és jóó pihenést a maradék napra minden kedves olvasómnak!!!!.:) Smile.:)

u.i.: A blogot hamarosan megnyitom, ahová a saját idézeteim, verseim, dalaim és egyéb irományaim kerülnek majd külön fel!!.:) 

12. Fejezet

"- Mindenkinek megvan a maga keresztje! Az enyém, a vér mely az ereimben csörgedezik, és a név melyet ha akarnék se tudnék elfelejteni! "  

Katharine szemszöge: 

Igaz szemem be volt kötve, de számításaim szerint, legalább 1 órát utaztunk, mikor a kocsi motorja leállt. Karom, valaki oldalról megragadta, és húzni kezdett ki a járműből. Lábaim biztos talajt értek, ami biztonsággal töltött el. Szememről levették a kendőt, minek hatására pislogni kezdtem,hogy kitisztuljon a látásom. Az ég már sötétedett, a hold pedig kezdett előbújni. Elkezdtem felmérni a helyszínt ahol vagyok. Egy hatalmas ház tárult elém, és egy hozzá tartozó udvar. A pázsiton túl egy kő szökőkút állt, mellette pedig kő padok. Mégis hol a fenébe vagyok? Az engem el rabló férfiakra néztem, akik mutatták, hogy kövessem őket. Én bólintottam, és lassan lépkedtem utánuk. Az elém táruló ház minden pontját alaposan megnéztem. Belépve egy hatalmas előtér fogadott. Fa lépcső mely az emeltre vezetett, rajta faragott mintákkal. A plafonról, egy hatalmas csillár lógott, mely az egész helyiséget bevilágította. Ez kezd egyre furcsább lenni. Kézen ragadva irányítottak a nappaliba, ahol megcsapott a szivar illat. A nappaliban elhelyezett bőr ülőgarnitúra foteljében, egy férfi ült, kezében egy szivarral. Szemeivel alaposan végig mért, majd mutatta, hogy üljek le. Én végig tartva a szemkontaktust, leültem vele szembe. Vártam, hogy megszólal, de semmi. Egy idős hölgy lépett be, kezében egy teás kancsóval, melyből nekem is töltött a gőzölgő teából.

-          Milyen kedves emberrablók. Az előző alkalommal, egy pohár vízre is napokat kellett várnom. – törtem meg a csendet.

-          Ó mi nem raboltunk el. – szólalt, meg mély és kicsit rekedtes hangon a velem szembe ülő férfi.

-          Igen? Nos, egy fekete furgonba ráncigáltak, a maga rejtélyes öltönyös gorillái, majd bekötötték a szemem egy kendővel, és nem árulták el, miért és hova visznek. – magyaráztam. – De, szerintem nagyon is elraboltak.

-          Sajnálom, ha az utazás kicsit kényelmetlen volt, de a biztonság érdekében mindent megtesznek az embereim. – nos, akkor ezt még gyakorolniuk kell, mert ettől nem lett nagyobb a biztonságérzetem. – Most bizonyára tele vagy megválaszolatlan kérdésekkel.

-          Ami azt illeti, akad néhány kérdésem.

-          Akkor talán válaszoljuk meg őket. Te kérdezel én pedig válaszolok.

-          Ki maga?

-          Dan Wilson vagyok. A nagybácsikád. – ennek hallatán még a vér is megfagyott az ereimben. Nem akartam elhinni amit mond. – Az apád a bátyám. Nem emlékezhetsz rám, hisz kicsi voltál még mikor utoljára láttalak. – tehát mégsem halott minden rokonom?

-          Miért hozott ide? – próbáltam komoly és erős benyomást kelteni, de hiába. Az előző tény, lesokkolt.

-          Veszélybe vagy. Ennek pedig a legfőbb oka, az örökséged, amit az apád hagyott rád. – én kérdőn néztem rá. Örökség? Dave is valami ilyesmit említett. – Mit tudsz az édesapádról?

-          Azt, hogy egy mocskos bűnöző volt, aki embereket ölt szabad idejében. Miatta halt meg az anyám, és engem is elhagyott.

-          Ah. Szóval semmit nem tudsz róla. – jegyezte meg magának. – Az apád nem holmi bűnöző volt. Anglia egyik legbefolyásosabb embere volt.

-          Azt hiszem mi nem egy emberről beszélünk.

-          Az apád 6 éves korodban megkért engem, hogy vigyázzak rád. Neki elkellett menekülnie miután az édesanyád meggyilkolták. Elhagyta az országot, és Oroszországban látták utoljára. Ami azt sejteti, hogy rátaláltak és megölték. Én betartottam az ígéretem, és kerestelek, de sehol nem voltál számon tartva. Míg végül az árvaházban akadtunk rád. Azonban a biztonságod érdekben minden hivatalos dokumentumot megszüntettünk a létezésedről. Az apád hátra hagyott egy búcsúlevelet, amely végrendeletnek is mondható. Azt kérte 19 éves korodban keressünk meg, és mondjunk el mindent a családodról. Az apád nem egy bűnöző volt, és nem is egy gyilkos. Ő volt Anglia maffiája. – lélegzetem elállt, és nem jutottam szóhoz sem. – Az Ő halálával te hivatalosan is megörökölted ezt a rangot, valamint a családi vagyont is. Katharine Dorothy Wilson. Te vagy az angol maffia örökös.

-          Tessék? Mi? Ne..nem. Itt valami tévedés van. Én nem lehetek semmilyen örökös. Az apám sosem volt gazdag, és kizárt, hogy Ő a maffia lett volna. Ez..ez teljesen kizárt. – hebegtem mint valami szerencsétlen a sokktól, és a döbbenettől.

-          London gazdag területén van a Wilson birtok. Az apád titokban akarta tartani mind ezt, ezért éltetek egy omladozó kis házban. Nem akart feltűnést kelteni. – ezzel felkelt és a nappali közepén lévő kis dohányzó asztalhoz lépett, melyen egy boríték lapult. Felemelte, majd a kezembe adta. „Katharine Dorothy Wilson részére” – állt rajta kék tollal. Én remegő kézzel bontottam ki, majd a benne lévő levelet figyelmesen, lassan és döbbenten kezdtem el olvasni. „Katharine, mikor ezt a levelet olvasod az csak két dolgot jelenthet: 1. Én már nem élek. 2. Dan bácsikád megkeresett és elmondott mindent a családunkról, amit tudnod kell. Tudom, soha nem voltam minta apa, de szeretném ha tudnád, hogy téged és édesanyád is nagyon szerettem. Próbáltalak megóvni titeket, de nem sikerült. Ezt pedig soha nem fogom megbocsájtani magamnak. Ám, most nagyobb veszély fenyeget, mint eddig valaha is. Óvatosnak kell lenned, és nem bízhatsz meg akárkiben. Dan bácsikád mindent megfog tenni annak érdekében, hogy vigyázzon rád. Bármit kér, vagy mond azt vedd parancsnak. Tudom, nem ilyen életre vágytál, ahogy én sem ilyen életet terveztem neked, de ez van, ha egy Wilson vére csörgedezik az ember ereiben. Ettől a perctől kezdve te a családunk rangját viseled. Ez felelősséggel és áldozatokkal jár. De ne feledd: Egy Wilson soha nem adja fel! Soha!” – szememből könnyek csordultak ki, a kezemben lévő papírt pedig legszívesebben széttéptem volna, de nem volt hozzá erőm.

-           Mi van ha én ezt nem akarom?! – néztem fel az állítólagos bácsikámra.

-          Sajnos, még egy Wilson-tól sem kérdezték meg mit akar. Ha ez akarás kérdése lenne, a családod története is más volna.

-          Na és honnan tudjam, hogy igazat mond és ez az egész nem egy átverés?

-          Ha nem hiszel nekem, kérdezd meg Pault. Ő biztos szívesen elmesél mindent.  – szemeim kikerekedve pásztázták az ott lévőket. – El akarok menni innen. – Dan bólintott. A férfi akivel délután a kávézóban beszéltem, mellém lépett, majd a kezében lévő kendőt felém mutatta. – Muszáj ez?  - néztem fel, ám a válasz egy határozott bólintás volt. Nagyot sóhajtva engedelmesen hagytam, hogy bekössék a szemem.

-          Boldog születésnapot Katharine. – szólt utánam Dan. Én némán hátat fordítottam neki, és hagytam, hogy kivezessenek a házból. Ismét a fekete furgonba találtam magam. A gondolatok össze vissza, kavarogtak a fejembe. Miért van az, hogy az apám még halála után is pokollá teszi az életem? 19 évet éltem le hazugságban. Az életem épp, hogy csak rendeződni kezdett. Azt gondoltam a múltam örökre eltudom temetni. Csak be akartam zárni az elmúlt 12 évben történteket egy kis ajtó mögé, a kulcsot pedig eldobni és tiszta lappal kezdeni egy új és szebb életet. De kit áltatok? Valójában meg sem kellett volna lepődnöm. Hisz ha minden szép és jó lenne, az nem is hasonlítana az én életemre. Szembe kell néznem a ténnyel, miszerint én vagyok a maffia hivatalos örököse. Legyünk őszinték, mikor az ember születésnapi ajándékot kér, nem ilyesmire gondol. Általában. De én mikor fogok az általában kategóriába tartozni?

Mire feleszméltem a kocsi megállt, engem kisegítettek, és a kendőt levették. Louis-ék háza tárult elém, majd mire megfordultam volna az engem el rablók elhajtottak, én pedig mint egy csődtömeg indultam az ajtó felé. Egy csődtömeg, aki még most is erősnek próbálja mutatni magát. A kilincset lenyomva az ajtó nyitva volt. Halk léptekkel mentem beljebb egészen a nappaliig. Liam kezében egy telefonnal mászkált fel alá, a többiek pedig idegesen ültek a kanapén, köztük Paul is. Ránézésre Ő tűnt a legidegesebbnek.

-          Te jó ég. Katy. Hol voltál? Annyira aggódtunk, épp most akartuk felhívni Mr. John-t, hogy eltűntél. – támadott le Liam, ám én mind ezt rezzenéstelen arccal hallgattam és szemeimmel Paul félő és kétségbe esett tekintetét néztem. Igaz nem láttam magam, de tudtam, hogy a nézésem most gyilkosabb volt mint valaha.

-          Katy, hála az égnek, hogy előkerültél. Srácok, nekem most mennem kell, holnap találkozunk. – ezzel felpattant Harry mellől és sietősen az ajtó felé igyekezett. Én azonban egy határozott mozdulattal megállítottam. Jobb kezem a mellkasának nyomtam, ezzel is fent tartva.

-          Leülni. – utasítottam.

-          Katy nekem most mennem.. – kezdett bele, de én ismét visszatartottam.

-          Azt mondtam leülni. – tekintetem rezzenéstelen, hangom pedig komoly és kemény volt. Paul megadva magát visszakullogott a helyére, a többiek pedig értetlenül néztek minket.

-          Mi történt, hol voltál? – támadott le Louis aggódó tekintettel.

-          Egy bizonyos Dan Wilsonnal beszéltem. – szemem nem vettem le Paulról. – Nincs valami mondani valód Paul?

-          Nem tudom miről beszélsz!  - hangja feszült volt.

-          Nem? Jó, akkor segítek egy kicsit. Ma délután találkoztam egy igen rejtélyes férfival, aki egy furgonba ráncigált, és elrabolt. Már megint. Ez még nem nagy újdonság. Ám ami még ennél is érdekesebb volt, hogy találkoztam egy Dan Wilson nevezetű emberrel, aki azt állítja Ő nagybácsikám. Nos, még ez is egy megemészthető tény lett volna önmagában. Viszont a hab a tortán az volt, hogy a kezembe adott egy végrendeletet, amit az apám írt. A levélben az állt, hogy az apám, nem egy csóró kis bűnöző volt, hanem maga a maffia. Ez sem egy könnyen feldolgozható tény, de ami ezután következett, na az vitt mindent a mai napomból. A levélben még az is szerepelt, miszerint én vagyok a hivatalos örökös. Az örökségem pedig a hivatalos Wilson családi birtok, egy szép összegű vagyon, és a családi rang. Miszerint én vagyok a maffia. – mondtam végig egy levegő vétellel. Louis tekintete kővé dermedt, a többiek pedig épp az állukat kaparták a földről, míg Paul csak megbánt arccal a padlót bámulta. – Na így már dereng valami?

-          Sajnálom, ezt nem akartam. – szólalt meg halk és rekedtes hangon.

-          Ó, igen. Az állítólagos nagybácsim erről is tartott egy kis beszámolót, miszerint az ”akarom nem akarom” törvény nálunk Wilsonoknál értelmét veszti. Szóval halljam mit tudsz?!

-          Az édesanyád halála után az apád felkeresett, hogy eltűntél, és hogy Őt üldözik ezért el kell hagynia az országot. Megkért engem és Dan-t, hogy vigyázzunk rád. Nyomod veszett, és csak hosszú keresés után bukkantunk rád. Jobbnak láttuk, ha az árvaházban maradsz, mivel veszélyben voltál. Az édesanyád gyilkosa téged is meg akart ölni. Megállapodtunk, hogy ha betöltötted a 19. életéved akkor megkeresünk, és elmondunk mindent, de újra eltűntél. Dan felszívódott, én pedig családot alapítottam. Az apádról 10 éve senki nem hallott, és utoljára Oroszországban látták. Azt hittem, a Fantom feladta a keresést, és már nem fenyeget veszély. – én megdermedve hallgattam Pault, miközben könnyeimmel harcoltam, hogy ne törjenek utat maguknak.  – Az apád valóban az angol maffia volt, és te valóban az örököse vagy.

-          12 évet éltem le hazugságban. Egy árvaházban nőttem fel, ahonnan az utcára majd Dave-hez kerültem. Nap mint nap azzal a tudattal keltem és feküdtem le, hogy egy senki vagyok. Hogy bár ne is élnék, hisz egy ilyen életnek semmi értelme. Van fogalmad arról mit kellett átélnem? Milyen szenvedés volt ez az elmúlt 12 év számomra? Szenvedtem. Ti pedig ezt nagyon jól tudtátok. Egy rohadt nagy hazugság nem más az életem. - könnyes szemmel fordultam Louis-ék felé. – Most viszont, hogy ez tisztázódott, hadd mutatkozzak be hivatalosan is. Katharine Dorothy Wilson vagyok. A maffia. – tártam szét kezeim tehetetlenül, és immár könnyeket zúdító tekintettel.

-          Katy, én tényleg annyira sajnálom. Tudom, nem ilyen születésnapot akartál, de.. – kezdett szabadkozni Paul, de ez most nem fog bejönni.

-          Elmondjam, hogy mit akartam? Egy normális életet. Normális szülőkkel és gyerekkorral. Egy szerető családdal. Én csak azt szerettem volna, ha valaki szeret. Azt, hogy reggel felkeljek, elmenjek az iskolába, majd a barátaimmal lógjak. Az ünnepeket a rokonokkal tölteni, és csak egy átlagos normális életet akartam élni. Olyan kibaszott nagy kérés ez? Mit ártottam én, ebben a 19 évben, hogy ezt érdemlem? Azt, hogy megszülettem? Hát, bocs, hogy élek. De tudod mit, ezt legjobban én sajnálom. – sírva rohantam ki, az udvarra. Ebben a pillanatban nem érdekelt Paul. Nem érdekeltek a srácok akiket szó nélkül ott hagytam. Nem érdekelt semmi. Csak az- az egy gondolat járt a fejembe, hogy ugyan oda süllyedtem ahonnét jöttem. Sőt még annál is lejjebb. Azt hittem, minden rendbe fog jönni. Boldog leszek, nem egy pillanatra, hanem egy egész életre. De őszintén hogy lehettem olyan barom, hogy mind ezt el is hittem? Egy senki vagyok. Egy senki, aki bűnözők és gyilkosok vezére hivatalosan is. Ezért kár élni. Ezt senki nem akarhatja. Én se akarom. Már pedig én elég nagy senki vagyok. Lábam felhúzva, fejem térdemre hajtva zokogtam mikor valaki mellém ült. Azt hittem Louis, így egyből el akartam küldeni.

-          Bocs Louis, de most nincs kedvem lelkizni. Egyedül akarok lenni, és gyászolni ezt csodás életem.

-          Akkor még szerencse, hogy nem Louis vagyok. – ült mellém Zayn. –Ugye tudod, hogy minket nem érdekel a múltad és ez az egész? Nekünk ugyan az a Katy maradsz aki eddig.

-          Jelen pillanatban csak azt tudom, hogy egy csődtömeg vagyok.

-          Nem mész el megint igaz? - nézett rám félve a válaszomtól.

-          Nem tudom Zayn. Hazudtak egész életemben. Egy hazugságban nőttem fel. Ezt..ezt még át kell gondolnom. Úgy értem én vagyok a maffia. Ez..ezt én még nem fogtam fel. Gyilkosok vezére vagyok. Egy rossz ember.

-          Te nem vagy rossz ember, és soha nem is leszel az. Ezt nem te választottad, hanem mások. Nem a te döntésed, hanem másé. És nem kell magadat hibáztatnod emiatt. Mi melletted vagyunk történjen bármi. Ez a te kereszted, mi pedig nem hagyjuk, hogy összeroskadj alatta.

-          Zayn. Ti felfogtátok mit mondtam? Én vagyok a maffia. – közöltem ezt a tényt komoly hangon vele, hátha nem fogta még fel.

-          Én meg Zayn Malik. – válaszolta mosolyogva. Ez engem egy halvány mosolyra késztetett. – Most pedig bemegyünk és alszunk. Holnap reggel pedig kipihenten, tiszta fejjel fogjuk kitalálni, hogy mi lesz.  Mert ezt is meg fogjuk oldani. Együtt. Mi mindig mindenben támogatni fogunk. Mert egy család vagyunk. És a családtagok segítik a másikat. Nem ítélhetlek el, olyasmi miatt, amihez neked szándékosan semmi közöd nincs! – kezét felém nyújtva felhúzott a földről. Bármennyire is egyedül érzem magam, valahol tudom, hogy ez mégsem teljesen igaz. A srácok mellettem állnak és támogatnak, ami jelen esetben hihetetlen. De nélkülük még ennyi erőm se volna. Az életemben a zűrzavar egyre nagyobb, a káosz pedig érzem, hogy még nem teljes. Számtalan megválaszolatlan kérdés, és rejtély övezik a mindennapjaim. De pontot fogok tenni ennek a felfordulásnak a végére. Még ha ehhez több kérdőjelet is meg kell válaszolnom. Én Katharine Wilson vagyok. És egy Wilson soha nem adja fel. Soha!