41. Fejezet - Ég veled!

Hellohello.:)
Először is szeretném megköszönni az új felirakozóknak, hogy ellátogattak ide, és feliratkoztak a blogomra.:) Másodszor pedig remélem mindenkinek jól tellik a nyári szünet. Már csak 1 hónap és újra suli, szóval pihenjetek sokat, és használjátok ki a nyár minden percét.:)
Az új résszel kapcsoaltban nem is tudom, mit mondhatnék. Á nem is mondok semmit..:D Beszéljenek helyettem a sorok.;)  Jó olvasást és szép hetet minden kedves olvasómnak.:)  Smile.:) 

41. Fejezet

"Azt hiszed törhetetlen vagy? Tévedsz. Egyikünk sem az. Mind olyanok vagyunk mint az üveg. Először megrepedünk majd egyszercsak szilánkokra törünk. Az üvegszilánkok pedig megvágnak ha puszta kézzel nyúlsz hozzájuk. Nem azért mert bántani akarnak. Egyszerűen csak megsérültek ők maguk is..." 

5 keserves napot töltöttem a kórházban. Bárhogy is néztem ténylegesen is életem egyik legelkeserítőbb 5 napja volt. És nem csak a pocsék kórházi koszt, a kényelmetlenül kemény ágy, meg a folyamatos infúziók és gyógyszerek miatt. A testi fájdalmat elnyomta, amit belül a lelkem mélyén éreztem. Louis-t utoljára a balesetünk másnapján láttam. Azóta még egy telefonhívás se érkezett tőle. Kérdeztem Zayn-t, kérdeztem Liam-et, kérdeztem mindenkit, de senki nem felelt az én egyszerű kérdésemre: Hol van Louis? Nem kértem nagy dolgokat, se lehetetlent. Azonban úgy tűnik a lehetetlen mindenkinél mást jelent. Így hát a kórházi napok elég monoton teltek. Zayn mindennap bejött hozzám, amikor pedig épp nem ért rá, felváltotta valamelyikük. Örültem annak, hogy Harry, Liam és Niall is szinte mindennap meglátogattak, de valakinek még jobban örültem volna. Kétségek közt hagyott, válaszok és magyarázatok nélkül. Viszont szívmelengető érzés volt, hogy végre itt hagyhatom ezt a borzalmas klór szagot árasztó épületet. Az orvos még ragaszkodott hozzá, hogy néhány napig bent maradjak, de én természetesen saját felelősségre elhagytam a kórházat.

A papírjaim átvettem, a gyógyszereim elraktam. Fájó porcikákkal indultam meg a parkolóban álló Adam felé. Testőröm hűen várt rám a kocsijában ülve. Némán segített bepakolni a kis utazótáskám a csomagtartóba, majd mindketten beszálltunk. A helyzet az, hogy Adam-el most találkoztam 5 nap után először. A Louis kontra Adam balhé óta nem beszéltünk és nem találkoztunk. Hagyott üzeneteket, és milliónyi nem fogadott hívásom volt tőle, amelyeket többnyire az éppen mellettem virrasztó személy nyomott ki az én utasításomra. Nem haragudtam rá, pusztán csak szükségem volt arra, hogy egyedül legyek, távol attól a két embertől, akik egymásnak estek a szemem láttán.

-          Megütötted. – közöltem miközben a belvárosi forgalom magával ragadott minket.

-          Meg. – felelte végig az utat nézve. – Ne kérd, hogy bocsánatot kérjek. Az nem fog megtörténni.

-          Nem kérem. – az történtek után mérges voltam arra, ahogy Adam viselkedett. Első nap legalábbis még ez volt a reakcióm. Aztán második nap mikor Louis még mindig nem adott semmi életjelet magáról kezdtem meggondolni magam. Végül mire ma reggel felébredtem, már hálás voltam, azért amiért Adam behúzott neki. Voltak pillanatok, amikor én magam akartam volna felképelni Mr. Tomlinson-t.

-          Mi történt Louis-val Katy? – fordult felém bizonytalanul. Én kifejezéstelen arccal néztem az utat. Válaszolni akartam, de fogalmam sem volt mit kellene. Nem tudtam a választ. Egy részem bármit megtett volna, hogy kiderítse azonban egy másik azt súgta jobb lenne, ha nem tudnám. De én tudni akartam. Talán ez az én hibám. Hogy többnyire arra a kis hangra hallgatok, amely a veszélyes utat választja tele rejtélyekkel és titkokkal. A hosszú másodpercekig beálló csendet továbbra sem törtem meg. Nem volt mivel. Csak némán előrenyúltam és felhangosítottam a rádiót.

A haza fele út csendesen telt. Az agyam folyamatosan kattogott. Egyik kérdést tette fel a másik után, és szinte láttam magam előtt egy kérdőjelet, mely gúnyosan lebeg előttem azt sugallva, hogy van olyan kérdés, amire én se tudom megfejteni a választ ennyi idő után se, és hogy van olyan titok, amit én se tudhatok. Ez pedig egy olyan embernek, mint én, aki mindig is kézben tartotta a dolgokat, és aki előtt kevés dolog maradt rejtve, mert többnyire én titkolóztam…nos, egy ilyen embernek ez maga az őrület.

-          Menj. Feküdj le. Szükséged van a pihenésre. – mondta Adam, miután bekísért és felvitte a szobámba az utazótáskám. – Én haza megyek néhány cuccomért. Negyed óra és itt vagyok. – az agyam egészen idáig kattogott szüntelen, azonban erre a kijelentésére felkaptam a fejem.

-          Néhány cuccodért? – kérdeztem vissza.

-          Igen. Dan-el megegyeztünk, hogy a történtek után nem fogsz egyedül maradni. Ideköltözöm. Addig, amíg nem rendeződnek a dolgok. – Ó. Értem. Tehát örökké, csak ő erről még nem tud. Szegény.

-          Nincs szükségem egy lakótársra. – közöltem a tőlem megszokott határozott ellentmondással.

-          De igen. Nagyon is szükséged van rá, mert ha elfelejtetted volna néhány napja fel akartak robbantani, utána pedig a pasid úgy gondolta beáll a sorba és megkísérli a kinyírásod. - Én ismét szólásra nyitottam a szám, de Adam megelőzött. – Negyed óra. Addig ne ölettesd meg magad. - Én szemöldököm felvonva néztem rá, miközben kisétált a házból. Elmotyogtam egy gyors ”Majd igyekszem”- et leginkább magamnak, majd a konyhába mentem egy pohár vízért, hogy bevegyem a fájdalom csillapítóm. Jó érzés volt újra itthon lenni, tudván, hogy végre a saját ágyamba alhatok anélkül, hogy a hátam reggelre fájna, valamint végre ehető ételnek nevezhető kajákat ehetek. Leültem a székre, és kezembe vettem a poharat. Ittam pár kortyot, majd már épp belemerültem volna a gondolataimba, mikor megszólalt a csengő. Adam ilyen gyorsan vissza is ért volna? Kizárt. Meg ő nem is csengetne. Lassú léptekkel sétáltam el az ajtóig, majd mikor kinyitottam hirtelen levegőt is elfelejtettem venni.

-          Beszélnünk kell. – közölte Louis köszönés nélkül, és belépett a házba. Vissza sétáltam a konyhába, s a konyhapultnak dőlve rezzenéstelen arccal bámultam rá.

-          Gondolod? – karba font kézzel álltam a konyha egyik végében, míg Ő maga mellé engedett karokkal állt velem szembe a másik felén. Nagy volt köztünk a távolság. És nem fizikai értelembe. Messze volt tőlem, és ez az érzés furcsa valamint szokatlan volt egyszerre. – Mi ütött beléd? – kérdeztem végül, mert nem úgy nézett ki, mint aki meg akar szólalni.

-          Nem tudom, hogy mondjam el de…azért jöttem, hogy… - kezdte bizonytalanul. Én kérdőn néztem rá. A tekintetünk találkozott és egy pillanatig sebezhetőnek tűnt. Olyannak, aki nem elég bátor ahhoz, hogy bármit is tegyem vagy mondjon jelenleg. Aztán ez másodpercek alatt meg is változott. Határozottan kihúzta magát, az arcizmai pedig megfeszültek. – Ez nem mehetek így tovább.

-          Szerintem se. Fogalmam sincs, hogy mi bajod. Nem tudom miért akartál rám ijeszteni néhány napja, és azt se, hogy mi célod volt azzal, hogy majdnem kinyírtad mindkettőnket. Nem kértem tőled soha, hogy magyarázkodj. Nem várom el. Alap esetbe nem. De ez most nem egy alap eset. El kell mondanod, mi történt. Meg kell magyaráznod, mert ez..ez így nincs rendbe és..

-          Nem. Félre érted. Ez nem mehet tovább. – mutatott rám majd magára. – Ami köztünk van.

-          Tessék?

-          Jól hallottad. Vége. Befejeztem. Részemről ennyi volt. – néhány másodpercig döbbenten pislogás nélkül meredtem Louis-ra, majd mikor újra és újra elismételtem magamba az általa halottakat megszólaltam.

-          Ezt most úgy érted, hogy..

-          Úgy. – vágta rá gondolkodás nélkül. Elkerekedett szemekkel meredtem rá. – Ez várható volt. – tette hozzá.

-          Várható? Mégis kinek? Neked?

-          Nem kell a dráma. – mondta üresen mindenféle érzelem nélkül. – Eleinte még jó buli tűnt. Gondoltam egy ideig elleszünk. Pontosan megfeleltél a célnak. Szép vagy, okos, és nem kérdezel sokat. Ideális barátnő számomra, akiről a hírek szinte mindennap írnak. Kérlek, ezt ne vedd sértésnek. Millió lány lett volna végig a helyedben. Egy árva voltál, aki vágyott a szeretetre. Könnyű volt behálózni. De aztán a helyzet kezdett bonyolódni. Kezdtél bonyolult lenni. Kiderült, hogy ki is vagy valójában, és ez mindent megváltoztatott. Már nem csak egy átlagos lány voltál, hanem egy veszélyes személy. Már rég óta érett, hogy szakítsak veled, de sose volt alkalmam ezt elmondani. Megelégeltem, hogy abból, ami szórakozásnak indult egy közveszélyes kapcsolat lett. Nem csak te vagy veszélyben Katy, hanem általad mi is. Ezt pedig nem hagyhatom. Egy eszköz voltál az életemben, de nem érsz annyit számomra, hogy emiatt bajom essen nekem, vagy a többieknek. Sajnálom. Ez van. – vonta meg egyszerűen a vállát. Döbbenten hallgattam őt. Nem tudtam felfogni, hogy mindezt Louis mondja. Nekem. Képtelenség, hogy így érezzen. Az nem lehet. Szemem megtelt könnyekkel, a torkomban lévő gombócot pedig lenyeltem.

-          Ez nem igaz. Hazudsz Louis. Tudom, hogy hazudsz. Nem lehetettem egy polcról leemelt baba, akit kedved szerintem használtál. Nem. Az nem lehet. Szerettél. Azt mondtad szeretsz. A szemembe mondtad. – elgyengültem, és már nem érdekelt, hogyha sírni lát. Sírtam, és úgy éreztem mindjárt összeroskadok.

-          Kettőnk közül nem én vagyok a hazugságok szakértője, és ezt te is nagyon jól tudod. És igen azt mondtam, hogy szeretlek, de tudod te, hogy hány lánynak mondom ezt nap, mint nap?! Úgy, hogy semmiféle jelentéssel nem is bír részemről?! Katy! Gondolkozz már. Több millió rajongónk van. Valamit mondanunk kell nekik. Ez részemről egy jól megszokott kijelentés, amit nem volt nehéz elmondani a sokadik lánynak.

-          Dalt is írsz mindegyik rajongódnak?

-          Ugyan. Mindez részletkérdés. – folytatta. – Most elmondom még egyszer lassan, hogy megértsd. Nem szeretlek, soha nem is szerettelek. Csak egy kaland voltál. Egy életveszélyes kaland, amiből köszönöm szépen, de többet nem kérek. Ezért azt szeretném, ha örökre elfelejtenél, ne keress, ne hívj! Egyszerűen csak lépj túl rajtam, törölj az emlékeid közül, menj, legyél a maffia, mit bánom én. Csak hagyj békén! – emelte fel mindkét kezét, és egyenesen a szemembe mondta a kis monológját.

-          Louis… - kezdtem erőtlenül, de nem bírtam tovább folytatni. Képtelen voltam megszólalni. Sírva néztem, ahogy rezzenéstelen arccal végig mér. Majd sajnálkozva még hozzá tette.

-          Mi az? Talán összetörtem a szíved? – gúnyos mosolyra húzta a száját. – Ez volt a cél. – hirtelen indulattól vezérelve, felemeltem az asztalon lévő üres poharat, és elhajítottam egyenesen felé. A pohár Louis mellett pár centire haladt el, és neki ütközött a falnak. Apró üvegszilánkok hevertek szanaszét a földön. Louis rémültem fordult felém.

-          Menj el. – sziszegtem. – Kérlek! Menj már! – szinte könyörögtem. Nem bírtam rá nézni, nem bírtam hozzá szólni, egyszerűen csak azt akartam, hogy ne legyen a közelembe. Louis megfordult és elindult a kijárat felé én pedig lehajtott fejjel sírva követtem. Kitártam az ajtót, a fejem pedig elfordítottam. Louis kisétált, de megállt a küszöbön. Továbbra se néztem rá, de azt láttam a szemem sarkából, hogy felém fordul.

-          Ég veled Kathaine. – suttogta alig hallható hangon, majd ismét hátat fordítva végleg kilépett a házamból. Épp, hogy kitette a lábát, bevágtam utána az ajtót. Kitört belőlem a zokogás. Erőtlenül csúsztam le az ajtómentén a földre. Térdeim felhúzva lehajtott fejjel csak sírtam. Megsemmisültem. Louis szavai belülről mardosták a gondolataim, a mellkasom pedig majd kiszakadt, de nem a baleset okozta fájdalomtól. Nem. Szorító érzés kapott el, amelytől nem tudtam szabadulni. Éreztem, hogy valami kettéreccsen bennem. Az, amit több mint félév alatt sikerült összeraknom, most újra darabokra hullott. Sőt, most rosszabb volt, mint előtte. Mert ezek a darabok még kisebb szilánkokra törtek. Üresnek, tehetetlennek és szerencsétlennek éreztem magam. Olyan volt, mintha valamit, ami eddig éltetett elvettek volna tőlem. Egy hatalmas űr tátongott utána. Az üresség érzete pedig magába kerített. Zokogva, mint egy sajnálatra méltó csődtömeg ültem a padlón. De hisz az is voltam. Egy sajnálatra méltó csődtömeg. Nem más. A fejemben pedig ugyan az vízhangozott szüntelen: ”…Nem szeretlek, soha nem is szerettelek. Azt szeretném, ha örökre elfelejtenél, ne keress, ne hívj. Egyszerűen csak lépj túl rajtam, törölj az emlékeid közül, menj, legyél a maffia, mit bánom én. Csak hagyj békén..”

Louis szemszöge: 

Néhány percig tehetetlenül álltam Katy ajtaja előtt, és össze szorított fogakkal, lehunyt szemmel türtőztettem magam, hogy ne menjek vissza hozzá. Percekig hallgattam, ahogy az ajtó túl oldalán megállás nélkül csak zokog. Mozdulni akartam, de nem voltam rá képes. A lábaim földbe gyökereztek. Végül több percnyi ácsorgás után, erőt vettem magamon, és otthagytam. Egyedül, összetörve. Beszállva a kocsiba idegesen rácsaptam a kormányra. Átfutott az agyamon, hogy vissza futok a házba, és magamhoz ölelem. Elmondom neki, hogy miért tettem, amit tettem, miért mondtam, amit mondtam. Megakartam magyarázni, hogy mindegyes szavam hazugság volt, és egyet sem gondoltam komolyan. Pusztán csak egy jól begyakorolt szöveg volt. De nem tettem. Nem tehettem. Azzal végleg aláírnék egy halálos ítéletet neki. Ahhoz viszont nem adom a nevem. Nem fogom hagyni, hogy miattam bármi baja essen. Még akkor sem, ha ebbe majd belepusztulok. Így hát inkább elmenekültem, még mielőtt valóban vissza mentem volna, és elrontottam volna mindent. Bár kétlem, hogy ennél is jobban ellehetne rontani a dolgokat. A gázra tapostam, és kerék csikorgatások kíséretében elhajtottam.

Néhány órával később egy üveggel a kezembe ültem kint a lépcsőn a hideg januári éjszakában. Belül nem éreztem mást, csak maró fájdalmat. Fájdalmat ami felemészt, és kínoz.

-          Megint leiszod magad? Mert akkor előre elkobzom az összes autó kulcsát, ami a garázsban található. – ült le mellém Zayn.

-          Még nem bontottam meg. – mutattam fel a kezemben lévő üveget. – Egy ideje azon gondolkodom, hogy megéri e kinyitnom. A legutóbb mikor megtettem majdnem megöltem életem szerelmét, akivel nem mellesleg ma szakítottam.

-          Egy ideje?

-          Úgy 3 órája. – közöltem rezzenéstelen magam elé meredő arccal.

-          Mi történt?

-          Elmentem hozzá. – kezdtem el mesélni. – Aztán megálltam vele szembe és egy pillanatra megfutamodtam. Ott állt, fáradtan és gyengén. Én pedig azt gondoltam: nálam nagyobb idióta nincs, ha ezt most megteszem. – egy pillanatra Zayn-re néztem majd ismét az udvart kezdtem el nézni. – Én vagyok a világ legnagyobb idiótája. Mert megtettem. Rezzenéstelen arccal a szemébe mondtam, hogy csak egy játékszer volt nekem, egy lány, akit kihasználtam. Elmondtam neki, hogy sose szerettem. Megkértem, hogy hagyjon békén, és örökre felejtsen el. – nagyot nyeltem. – Mielőtt oda mentem a tükör elé álltam és ott gyakoroltam ezt a szöveget. Mint valami ostoba színházi szerepet, elmondtam a tükörképnek újra, és újra és újra. Ha most vissza mehetnék az időbe, akkor legszívesebben felképelném magam. Bár, ha jól belegondolok ezt ma majdnem elintézte egy üvegpohár. Katharine nekem hajította. – nevettem fel kínomba, és a tenyerembe temettem az arcom. Zayn nem szólt semmit, csak némán ült mellettem és emésztette az imént hallottakat. – Majdnem 10 percen keresztül álltam az ajtaja előtt miután elküldött. Hallottam, ahogy földre roskad és sír. Néma csend volt, és nem hallatszott semmi más csak a keserves zokogása, amit én váltottam ki belőle. Ha becsukom a szemem még mindig ezt hallom. Ahogy szüntelen sír. Oda mentem, földbe tiportam, összetörtem azt, amit én magam raktam össze, majd otthagytam egyedül. Milyen ember vagyok én Zayn?!

-          Kétségbeesett.

-          Inkább seggfej.

-          Egy kétségbeesett seggfej. – válaszolta, én pedig kezembe vettem az eddig lábam mellett magányosan várakozó whiskys üveget, és lecsavartam a kupakját, ami halk koppanással ért földet.

-          Nem kell többet gondolkodnom, hogy kinyissam e vagy ne. – mondtam erőtlenül. – Ezt józanon nem lehet túlélni. – ez volt részemről a végszó. Meghúztam az üveg tartalmát, Zayn pedig némán felkelt mellőlem és besétált a házba. Talán azért mert nem tudott már mit mondani erre az egészre, vagy azért mert tudott volna, de nem akart. Ő is tudta, én is tudtam: ezen már nem segítenek a szavak. Rajtunk már nem segít semmi és senki.

 

40. Fejezet - Bonyodalmak

Sziasztooooook.:)  Ismét jelentkezem méghozzá egy új résszel!  Igaz egy kicsit rövidebb mint az előző részek, de azért remélem tetszik majd.:)  Mit is mondhatnék az új részről? A két főszereplőnk kapcsolata nagy fordulatokat készül venni, de az igazi csavar még csak a következő részben lesz, amit igyekszem minnél előbb megírni és hozni.;) Addig is jó olvasást minden kedves olvasómnak.:)! Smile.:) 

40. Fejezet

"Azt mondják bizonyára van egy őranagyalom, aki kitartóan vigyáz rám, és csak ezért nem haltam még meg. Nos. Ami engem illet: szerintem nincs itt szó semmiféle őrangyalról. Pusztán csak a sátán még nem akarja átadni nekem a trónját a pokolba..." 

Szemeim résnyire nyitottam, de az ablakon beszűrődő fény majdnem kiégette a retinám, így inkább újra becsuktam, majd szép lassan hunyorítva próbáltam körülnézni. Fehér falak, ketyegő gépek (reményeim szerint nem egy újabb bomba, mert nem biztos, hogy még egyet túlélek), irritáló klór szag, és egy kényelmetlen ágy. Kómásan próbáltam feltápászkodni, de sajnos odáig se jutottam el, hogy megmozdítsam a kezem. Nyöszörögve fordítottam el a fejem, és Zayn-nel találtam szembe magam. Aggódva pillantott rám.

-          Hol vagyok? - kérdeztem rekedtes hangon, és kissé kábán.

-          A kórházba. - felelte halkan. Nem válaszoltam. – Hogy érzed magad?

-          Borzalmasan. – mondtam gyengén. – Mi történt? – nem teljesen voltam biztos abba, hogy mi is történt, és hogy kerültem ide, így jobbnak láttam megkérdezni.

-          Louis történt. – a hangján érződött, hogy legszívesebben most azonnal megfojtaná Őt. – Mire emlékszel?

-          Nem sokra. – ez igaz is volt. Csak foszlányok maradtak meg a tegnap estéről. – Louis este eljött hozzám. Részeg volt. Megparancsolta, hogy szálljak be a kocsijába. Kiabált, és fenyegetőzött. Azt mondta gyűlölnöm kellene…én könyörögtem neki, hogy álljon meg, de csak tovább kiabált. A kocsi száguldott, Louis dühöngött aztán jött a kamion..Louis elrántotta a kormányt, és onnantól se kép se hang. – magyaráztam.

-          Az este autóbalesetet szenvedtetek. A kocsi, amiben ültetek átszakította a kordont. Kisiklott az útról, és felborult. Totál káros lett, és az is csoda, hogy élve megúsztátok. – mondta, a hangja pedig elcsuklott.

-          Louis? – kérdeztem rögtön. – Louis hol van? Mi történt vele? Jól van? – árasztottam el kérdésekkel Zayn-t, aki nagyot nyelt, majd rám nézett.

-          Jól. – válaszolta kelletlenül. – Neki szinte semmi baja nem lett. Kitudott mászni a kocsiból. Megúszta néhány karcolással. – megkönnyebbülve lélegeztem fel. – Viszont te. – folytatta. – A kocsi pont azon az oldalán állt meg, ahol te ültél. A karod beszorult, és néhány üvegszilánk belefúródott, ahogy kitört az ablak üvege. Az ütközés következtében, pedig elszakadt a biztonsági öved, és ezt egy bordád bánta. Az egyik bordád megrepedt, de szerencsére nem tört el így nem okozott nagyobb bajt. Valamint kaptál egy kisebb agyrázkódást. – így már érthető miért érzem úgy, mintha a bordáimon egy úthenger haladt volna végig. Aprót bólintottam, azonban ezzel még nem volt vége. – Van itt még valami. – érdeklődve pillantottam fel Zayn-re. – Az orvos szerint komoly idegösszeomlásod volt.

-          Nos, elnézve a mindennapjaim ez nem túl meglepő. – mosolyodtam el halványan.

-          Katy. – komoly hangon folytatta. – Ez nem játék. Vigyáznod kell magadra és kímélned magad. A szervezeted kikészül a folyamatos sérülésektől. Mire meggyógyulna, egy seb arra keletkezik egy újabb. És itt most nem csak a testi épségedről van szó. Az idegrendszered kivan téve a folyamatos stressznek, és idegességnek. Ha így folytatod, felfogja mondani a szolgálatot.

-          Ilyen az életem. – válaszoltam. – Nem tudok elleni mit tenni. Próbálok túl élni. – láttam Zayn-en, hogy nincs megnyugodva a válaszom hallatán, de nem szólt semmit. – Miért csinálta? – kérdeztem halkan. Zayn nem felelt, csak némán meredt maga elé. – Tudom, hogy eltitkolsz valamit Zayn. Erre utaltál karácsonykor? Mikor azt mondtad, hogy az emberek követnek el hibákat?...Mondj már valamit!

-          Tudom, hogy most haragszol rá. Hidd el én is. De…ez.. – kereste a szavakat. Láttam a tekintetén, hogy azt fontolgatja, vajon mit mondhat el és mit nem. – Louis nem volt beszámítható tegnap este. Részeg volt. Nem tudta mit cselekszik. – hadarta el zavartan. – Megyek, hozok egy kávét. Mindjárt jövök. – ezzel felkelt a székből és egy bizonytalan mosoly kísértében elindult az ajtó felé.

-          Zayn. – szóltam utána. – Tudta mit cselekszik. Láttam a tekintetén. Nagyon is jól tudta mit tesz, és nem akart ellen tenni semmit. – mondtam könnyes szemmel. Zayn nem válaszolt, csak némán kisétált a szobából. Értetlenül meredtem a velem szembe lévő falra. Nem értettem semmit. Se a tegnap este történteket, se azt ahogy Zayn viselkedik.

Nem sokkal azután, hogy Zayn elment kávéért, hangos kiabálásra lettem figyelmes. A hangok tulajdonosait felismertem. Fejem a kórterem ablaka felé fordítottam, amely a folyosóra nézett. Először Louis-t pillantottam meg. Az arcán néhány karcolás látszódott, a keze pedig bevolt kötözve. A szeme alatt karikák voltak, ami azt tükrözte, hogy nagyon fáradt. Mégis kemény és határozott tartással állt. Néhány másodperc múlva a másik hang forrása is megjelent. Adam. Ideges, és szikrákat szóró tekintettel rohant oda Louis-hoz.

-          Te idióta barom. Mégis mit képzeltél? Majdnem megölted! – láttam, ahogy a székekből Harry és Liam felpattannak.

-          Állítsd le magad. Ne rendezz jelenetet. – vágta oda Louis cinikusan zsebre tett kezekkel. Rá sem ismertem.

-          Miattad fekszik most itt. Érted, amit mondok?! Te jutottad ide!  - kiáltott rá Adam, Liam és Harry pedig óvatosan próbálta lenyugtatni. Szegényeknek ez egyáltalán nem jött össze.

-          Baleset volt. – sziszegte Louis idegesen, eddig zsebre tett kezei pedig ökölbe szorultak.

-          Baleset? – kérdezett vissza hitetlenül. - Balesetnek nevezed te azt, hogy megpróbáltad megölni?  - Adamnél elszakadt a cérna. Kirántotta a karját Liam szorító kezeivel közül, és Louis-nak esett. Egy határozott és gyors mozdulattal vágta állon. Louis döbbenten kapta oda a kezét. A szája sarka felrepedt és vérszivárgott végig a nyakán egészen rá a fehér pólójára. Niall lefogta őt, de több se kellett. Louis már épp vissza akart ütni, mikor Zayn elkapta a már meglendített karját, és valamit a fülébe súgott. Az ér kitüremkedett Louis nyakán. – Az az egyetlen szerencséd, hogy nem halt bele. Mert istenemre mondom, akkor én magam öltelek volna meg. – szegezte neki Adam, az arcán pedig olyan komolyságot láttam, amit eddig soha. Döbbenten figyeltem őket, mikor Adam felém fordult. Egy ideig engem figyelt így Louis is elfordult, hogy szemügyre vegye mit is néz. Louis-sal találkozott a tekintetünk. Némán és zavartan meredtem rá. Louis arca megenyhült. A tekintete két dolgot tükrözött: kétségbeesést és dühöt. A szemem megtelt könnyekkel, de nem akartam, hogy sírni lásson. Az nem fog megtörténni. Most nem! Elfordultam, és a fal felé fordítottam az arcom. Szemeim össze szorítottam, és már csak azt hallottam, hogy Niall közli Adammel, hogy jobb lenne, ha most elmenne. A kiabálás elhallgatott, én pedig zokogva bámultam a rikító fehér falat. Most először éreztem úgy, hogy én vagyok az áldozat. Túl sok minden volt rejtély számomra. A dolgok nem álltak össze, a szálak túl sok fele futottak, a gondolataim összekuszálódtak, a testem pedig gyengébb volt, mint valaha. Áldozat lettem. De az, hogy az életé vagy a szerelemé e? Ki tudja. Talán mindkettőé.

Louis szemszöge: 

Miután átvettem a recepción a papírjaim, sajgó testtel vánszorogtam ki a kórházból. Szemeimmel egy ismerős arcot vagy kocsit kerestem. Liam szemrehányó képével találtam szembe magam a parkolóban, ahogy a terepjárójának támaszkodik. Valójában Zayn-re számítottam, de rájöttem, hogy ő nem tudott volna haza vinni. Ma egész nap a kórházba lesz Katy mellett. Persze, hogy ott lesz. Hol máshol lenne? Megteszi azt, amit én most nem tehetek. Szó nélkül szálltam be a kocsiba, Liam pedig beült mellém.

-          Ha kérhetem, mellőzzük a szentbeszédet. – vitatkozás helyett az ölembe dobott egy újságot, amely címlapján én virítottam, mellettem pedig a totál káros jaguárom. A kép sarkába kerestem, hogy vajon hányadik oldalon lesz a rólam szóló cikk, de felesleges volt. Ahogy kinyitottam az újságot ismét a nevembe botlott a szemem. Remek. Enyém a napi újság címlapja és az első 3 oldala. Éljenek a híres emberek és a hírnév. Liam látva az értetlen arckifejezésem, végül megszólalt.

-          1 oldal, 3. bekezdés. – bökött az említett bekezdésre, miközben a parkolót bámulta. Olvasni kezdtem. ”Louis Tomlinson a One Direction énekese az éjjel autóbalesetet szenvedett barátnőjével Katharine Wilsonnal. A híresség és párja egy fekete jaguárban ültek. A kocsit Louis Tomlinson vezette, és habár a rendőrség nem adott ki túl sok információt, azt mégis megtudtuk, hogy a fiatal énekes ittas volt a baleset bekövetkeztekor. Ebből pedig az következik, hogy nem is biztos, hogy baleset történt. A helyszínen lévő autósok közül többen is úgy nyilatkoztak, hogy a jaguár sofőrje száguldozott, és majdnem nekihajtott egy szembejövő kamionnak is. Azt nem tudjuk, hogy pontosan mi sarkalta arra, hogy ittasan és teljesen beszámíthatatlanul autóba üljön, viszont annyit tudunk, hogy ő szerencsésebben megúszta az esetet, mint barátnője, akit a mentősök miután kiszabadítottak a roncsok közül azonnal a kórházba szállítottak. Állapota stabil, de gyanítjuk amint, felépül annyira, hogy beszélni tudjon a történtekről érdekfeszítő beszélgetést fognak lebonyolítani Louis-val. Mindezek mellett az énekesnek nem ez volt az első megdöbbentő cselekedete az elmúlt hetekben. Néhány napja egy rajongó twitter kommentjére elég agresszíven válaszolt. „@Louis_1Dthebest Louis miért nem írsz ki valamit? A rajongók aggódnak miattad. Szeretünk és te vagy a legjobb.” az énekes válasza mindössze csak ennyi volt. „@LouisTomlinson Van magánéletem, és nem tartozom elszámolással minden percemről. Ha nem tetszik, kövess ki vagy rajongj másért. Vannak még rajtam kívül 4-en. Nagy a választék!”  A rajongók szemében túl lépett egy határt, és ami azt illeti, szerintünk Mr. Tomlinson-nak autóvezetési leckéket kellene vennie. Amolyan, biztos ami biztos alapon….” – Idegesen dobtam hátra az újságot. – Mit csinálsz? – kérdezte Liam döbbenten. – A legjobb rész még csak most jött volna. A 2. oldalon már azt találgatták, hogy vajon milyen drogokat kezdtél el szedni. – vágta oda cinikusan. – Mégis mi a fene ütött beléd? Mi?!  - emelte fel a hangját, közben pedig elindult a kocsival. – Van róla fogalmad, hogy milyen szerencsések vagytok, amiért ennyivel megúsztátok? Arról nem is beszélve, hogy mázlid, amiért nem vették el a jogsid. Bár jobban bele gondolva ez csak azért van, mert te vagy Louis Tomlinson a One Direction egyik énekese. Alap esetben, mindenféle hírnév nélkül már rég elvették volna a jogsid, és a sitten ülnél most. – a felemelt hangnem kezdett hangos kiabálássá alakulni. Kezem az arcomba temettem és próbáltam kontrolálni magam, de nem sikerült. A fejem szétakart robbanni hol a fájdalomtól, hol a benne kavargó gondolatok tömkelegétől. Fáradt voltam, másnapos és kimerült.

-          Elég. – kiáltottam rá. – Nem vagyok kíváncsi a véleményedre. Sőt egyikőtök véleményére se vagyok kíváncsi. Szóval tehetnél egy szívességet, és befoghatnád. – a düh elöntött, és abban a pillanatban, amikor mindezt kijelentettem így is gondoltam. Liam gyilkos pillantásokat lövellt felém, és tekintete megakadt az arcomon lévő kisebb seben, amit Adam-től kaptam.

-          Tudod. – kezdte. – Adam nagyot hibázott, amikor behúzott neked egyet. Én a helyébe kettőt adtam volna. – elgondolkodva nézett az útra majd újra vissza rám. – Igen. Ez határozottan Adam hibája, az enyém pedig az, hogy lefogtam Őt, amikor a másodikat készült adni. – nem szóltam semmit, csak némán neki döntöttem a fejem az ablaknak, és lehunytam a szemeim. Nem érdekelt Liam papolása, az sem ha elvették volna a jogsim. Még Adam düh kitörése sem hatott meg. Ebben a pillanatban arra tudtam gondolni, hogy elcsesztem. Méghozzá nagyon. Az idióta próbálkozásaimnak az lett, az eredménye, hogy Katy megsebesült. Mindebben a legszomorúbb, hogy jobban, mint én. Nem én feküdtem most a kórházba gépek között, infúzióval a karomba, hanem ő. Nem nekem szenvedték meg a bordáim a tegnap esti balesetet, hanem neki. És ami a legjobban fájt, hogy nem én ültem most az ágya mellett, és fogtam a kezét, hanem Zayn. Jelen pillanatban én vagyok az utolsó személy, aki ezt tehetné. Egy éjszaka és elsőből utolsó személy lettem Katy életében. De hogy is szokták mondani? Utolsókból lesznek az elsők?!  Hm. Érdekes mondás, és bizonyára hamis. Ha mégse. Nos, abban az esetben kétségtelenül én alkotom a kivételt, akire ez nem igaz. Mit is mondhatnék? Kivételesen nagy barom vagyok…

39. Fejezet - Gyilkos nap

Sziasztook.:) 
Remélem mindenkinek jól tellik a nyári szünete.:) Igaz az idő nem mindig a legjobb, de még csak július közepe van, szóval használjátok ki a nyár minden percét a suliig.:)
Az új rész remélem tetszik majd! Katy és Louis kapcsolata váratlan fordulatokhoz érkezett.:) Hogy mi lesz ezek után velük? Az maradjon meglepetés egyenlőre.;)
Addig is jó olvasást minden kedves olvasómnak.:)! Smile.:)
u.i.: A véleményeteket a fejezetről szívesen várom, szóval komizzatok és pipáljatok nyugodtan.:))!!
 

39. fejezet

 "Forgott velem a világ és csak egyre tudtam gondolni: Ha most meghalok, a pokolba valaki nagyon boldog lesz..." 

-          Fogd! – nyomtam Adam kezébe 2 üveg pezsgőt, és egy whiskyt.

-          Pontosan mit is ünnepeltek?  - kérdezte, miközben zsonglőrködött a kezébe lévő üvegekkel, hogy le ne ejtse őket. Mosolyogva fordultam felé. Lassan több mint 1 hete, hogy karácsony volt, de már a szilveszternek is vége. Azonban Louis-ékat, meghívták fellépőként és egyben díszvendégként egy szilveszteri bálba, tehát ezt az ünnepet nem tudtuk együtt tölteni. A következő hónapban pedig már indulnak is az első világkörüli turnéjukra. Féléven át fognak turnézni és egyik stadion után a másikat fogják felrobbantani pusztán csak a jelenlétükkel. Így hát megállapodtunk abban, hogy egy utó szilveszteri bulit tartunk, amíg itthon vannak. Én vállaltam az italok beszerzését. Azonban mióta az apám vissza jött, majd ismét eltűnt senki nem nyugodt. Nem tudjuk mire készül, vagy mit tervez ellenünk vagy éppen más ellen, ezért Adam minden hová velem jön. Mondván: a testőröm, szóval ez a dolga.

-          Ezt is. Meg azt is. – zártam rövidre a témát. Az italokat kifizettük, én pedig vettem magamnak egy kávét. Már épp kifele indultunk a bevásárló központból, mikor megcsörrent a telefonom. Zayn volt az.

-          Szia.

-          Szia. Merre vagy?

-          5 perc és… - mondatom nem tudtam befejezni, mert egy férfi az utunkat állta. – ott vagyok… - böktem ki. A telefont nem tettem le, csak elemeltem a fülemtől. Alacsony, kissé görnyedt hátú férfi volt, rendezetlen hajjal, és kialvatlan szemekkel.

-          A bűnösöknek meg kell halnia. – mondta, nekem pedig a kávé majdnem kiesett a kezemből. – Te bűnös vagy. – folytatta. – Meg kellett volna tennie, de elhibázta. 1 hetet kapott. Nem többet. – nem értettem miről beszél.

-          Mi…miről beszél?

-          Ő küldött. Azt mondta meg kell tennem, különben megöli őket. A feleségem és a kisfiam. Sajnálom. Nem akarom…de muszáj. – lassan nyitotta szét kabátját, melyet eddig szorosan összehúzott magán. Meglátva mi rejlik a kabát alatt, a kezemben lévő kávés pohár a földön landolt. Reszketve emeltem vissza a telefont a fülemhez. Hangom kerestem, ami igencsak elveszettnek látszott. Halk hangon szóltam bele, remélve, hogy Zayn még ott van és hall engem. – Tudod mit? Inkább legyen 10 perc. – ez volt az utolsó mondat, amit mondani tudtam.

-          Katy. Fuss. – hallottam Adam hangját, de a lábaim földbe gyökereztek, nem hogy futni, de megmozdulni se tudtam a döbbenettől. Egy férfi állt előttem egy bombával a mellkasához erősítve. A kis tárgyon piros számok számoltak vissza fele. Az utolsó szám, amit láttam egy 5-ös volt. Ennyi másodpercem volt még arra, hogy elmeneküljek. Én azonban kővé dermedtem. Adam látva ezt, megragadta a csuklóm és olyan erővel kezdett el a kijárat felé ráncigálni, hogy hirtelen fel se tudtam fogni, honnan van ennyi ereje. Az áruház kijáratát már láttuk, de nem értünk el odáig. Hirtelen történt minden. Először egy nagy robbanás hallatszott, amitől a dobhártyám is majdnem beszakadt, aztán pedig egy hatalmas lökést éreztem magamon. A robbanás földre terített. Testem a kemény kövön ért földet. Kezeimmel próbáltam védeni magam, de még így is éreztem a körülöttem szerte szét repülő tárgyakat. Nem tudom meddig feküdhettem a földön. Az emberek sikolyát foszlányokban hallotta csak. A világ forgott velem egy darabig, a látásom pedig kicsit homályossá vált. A fülem csengett, a ruhám és a karom pedig tele volt porral és törmelék maradványokkal. Hunyorogva tápászkodtam fel, majd a földön ülve a fejem fogtam, remélve, hogy a velem pörgő emberek megállnak. Szédülve álltam két lábra, és botorkáltam a tőlem pár méterre fekvő Adam-hez. Mozdulatlan volt. Féltem, attól hogy komoly baja történt. Letérdelve mellé rázogatni kezdtem. Pulzusa volt, de a karját felhasította egy az épület üveg ajtajából szerte repülő szilánk. Kómásan nyitotta ki a szemeit, nekem pedig hatalmas kő esett le a szívemről.

-          Jól vagy? Megsérültél? – motyogta. Hihetetlen. Felrobbant előttünk egy bomba, Ő megsérült, de az az első gondolata, hogy én jól vagyok e?! 

-          Kiborítasz. – vágtam rá. – Én jól vagyok. De te megsérültél. A karod. – kábán tekintett le a szilánk által okozott sebre.

-          Nem vészes. Majd begyógyul.

-          De igen, vészes. – csattantam fel, miközben felsegítettem a földről. Az épületet szirénázó mentők, és rendőrök vették körül. Megrohamozták a csatatérre hasonlító helyet, és mindenkit kitereltek a parkolóba. A mentősök, minden sebesültet elláttak.

-          Hölgyem. Jól vannak? – sietett oda hozzánk egy mentős. Adam egyből helyeselni akart, de én gyorsabb voltam nála.

-          Nem. A barátom megsérült. – testőröm vitába szállt velem, de engem nem hatott meg. A mentős férfi kezeire bíztam. Idegesen túrtam a hajamba. A tömegben egy ismerős arcot szúrtam ki. Mr. John. Nagy léptekkel indult el felé, azonban ahogy közelebb értem hozzá, észre vettem, hogy nincs egyedül. Mellette állt, egy magas őszes hajú férfi. Láthatóan nagyobb pozíciót töltött be, mint a százados. Az épületet megrohamozó rendőröket ő irányította. Nem kellett sok, hogy rájöjjek ő Mr. John utódja.

-          Százados. – kiabáltam oda, ő fejét felkapva intett. Rohanásom az állította meg, hogy egy rendőr elém vágott.

-          Hölgyem oda nem mehet be. – kezét elém emelte, figyelmeztetve, hogy ne próbáljak áttörni a lezárt terülten.

-          Ó, dehogy nem. – közöltem.

-          Engedje be. Ismerem. – utasította Mr. John. Elégedett mosollyal sétáltam el az utamat álló férfi mellett, majd egy hálás bólintást küldtem a megmentőm felé. – Katy. Jól van?

-          Persze. Végül is csak fel akartak robbantani. De semmi bajom. – nyugtáztam, egy érdekes arckifejezés kíséretében. Tekintetem a Mr. John mellett álló férfire siklott. Vádló nézéssel mértem végig. Első ránézésre, nem tűnt gyanúsnak, ami számomra teljes mértékben gyanús volt. Egy belső hang azt súgta, hogy tartsam távol magam tőle, mert a végén még ő is kiakar nyírni. Hasznos tanács volt ez tőlem magamnak. Megfogadtam.

-          Jó napot! – lépett elém, majd kezét nyújtotta. – Jack Robinson felügyelő vagyok. – vonakodva ráztam kezet vele. Gondolom, most jött volna az a rész, hogy bemutatkozzak én is, azonban ez részemről elmaradt. Mr. John is azon a meglátáson van, hogy a Fantomnak dolgozik. Nem véletlenül vette át a százados helyét a rendőrségnél egyik napról a másikra. Ebből pedig egyértelműen következik, hogy tudja, ki vagyok. Innentől pedig számomra a formalitás nem létezik.

-          Remek. – böktem ki.

-          Tett már vallomást a kollégáiknál? – kérdezte hízelgő mosollyal. Én fejem rázva tudattam vele, hogy a válaszom egy nem. – Ez esetben ezt most meg is teheti. – kezébe vett egy kis füzetet és egy tollat, majd rám szegezve a tekintetét várta a beszámolóm. Én magam köré font kézzel álltam meg előtte. – Szóval…mondja el, pontosan mi is történt?

-          Rendben. Az történt, hogy én és a barátom épp indultunk ki az épületből az ártalmatlan bevásárlásunkat követően, mikor egy felettébb unszimpatikus és barátságtalan férfi utunkat állta és pofátlan módon megpróbált minket felrobbantani egy ketyegő kütyü kíséretében. – hadartam el a tőlem telő legnagyobb drámával megfűszerezve. – Ha engem kérdez, ez nem volt túl szép tőle. – tettem hozzá egy műmosollyal.

-          Értem. Van valami sejtése arról, hogy miért akarták megölni? Ez egyértelműen egy emberölési kísérlet volt.

-          Igen, nagyon is egyértelműnek tűnt, ahogy az a bomba ketyegett előttünk. – helyeseltem. – De nem. Fogalmam sincs miért mi voltunk a célpont.

-          Pontosabban csak ön.

-          Pontosabban csak én. - egy lépéssel közelebb léptem a nyomozóhoz. – Sejtelmem sincs, arról ki akarhat megölni. Hisz én egy törvényt tisztelő és betartó becsületes és ártatlan állampolgár vagyok. – álltam a sokat sejtő tekintet. Egészen addig, amíg a hátam mögül meg nem hallottam, ahogy egy ismerős hang a nevem kiabálja.

-          Hé. Minden rendbe? – jött oda hozzánk Adam. A sebesült karja bevolt kötözve. Megnyugodtam, hogy nem esett nagyobb baja.

-          Persze. – vágtam rá határozottan. – Mehetünk is. – sarkon fordultam, de nem jutottam messze.

-          Várjon. – szólalt meg Mr. Jack. – A jegyzőkönyvbe felkell tüntetnem kitől van a vallomás. Nem mondta meg a nevét. – fél oldalas mosollyal néztem fel rá.

-          Ó. Tudja maga nagyon jól, hogy milyen nevet kell a füzetre írnia. További szép napot! – a nyomozó amolyan ”természetesen tudom” tekintettel mért ismét végig. Innentől kétségem se volt afelől, hogy a Fantom egyik embere. Annak érdekében, hogy ezt a megállapításom közöljön Mr. Johnnal, küldtem neki egy üzenetet, amiben leírtam, hogy nem bízhat meg Mr. Jack-ben, és hogy semmiféle információt nem adhat ki neki. Nem fogok a Fantom kezére játszani. Ha keresztbe akar tenni nekem, akkor ügyesebbnek kell lennie.

Hamar elhagytuk a helyszínt, ami cafatokba állt a robbantást követően. Leakartam beszélni Adamet, hogy ő vezessen, de hajthatatlan volt. Igaz az ő autójával jöttünk, de akkor se tartottam jó ötletnek, hogy sérült karral üljön kormány mögé. Viszont most már tudom, hogy milyen is lehetett Adamnek, és Louis-nak, amikor meglőtt karral vezettem. Közveszélyes. Legalábbis szerintük az voltam…Tejes gázzal tartottunk a srácok háza felé. Az ünnepek alatt sokat voltam a fiúknál. Most hogy nekik is több szabadidejük volt, többet tudtunk találkozni. Ennek azért is örültem, mert már hiányoztak a Louis-sal töltött napok. Azonban mindamellett, hogy többet tudtam találkozni velük más is megváltozott. Louis. Karácsony óta mintha valami nem stimmelne vele. Úgy érzem távolság tartóbb lett. Mindennel kapcsolatban. Velem, a srácokkal, a szavaikból ítélve pedig a rajongókkal is. Tudom, hogy nincs rendben valami, csak még azt nem hogy mi. De kiderítem.

Adam lassan parkolt le a ház előtt. Megkértem, hogy várjon meg kint a kocsiban. Nem azért, mert nem akartam, hogy halja a beszélgetésünk, hanem inkább azért, mert valami furcsa és számomra rejtélyes ok miatt, Louis és Adam együtt, egy légtérben tartózkodva érdekesen viselkedik. Erre nincs jobb szó: érdekesen.

Kopogtam, majd csengettem, de mivel egy árva lélek se nyitott ajtót inkább úgy döntöttem, hogy ha ők nem akkor majd én beengedem saját magam. Halkan csuktam be magam mögött az ajtót. A házban csend volt, nyomasztó és szokatlan csend. Elindultam a nappali felé, és szerencsémre meg is találtam a többieket. Bár, utólag átgondolva ez nem biztos, hogy akkora szerencse volt. Zayn arcára aggodalom ült, Liam sápadtan nézett fel rám, Louis pedig…nos ami azt illeti, nehéz volt eldönteni, hogy az érdektelenség vagy a rejtett düh árad belőle?!

-          Jól vagy? – pattant fel a kanapéról Zayn. – Mr. John nem rég telefonált ide. Azt mondta robbantás volt a bevásárló központban. Én…én úgy megijedtem. Mikor a telefonon beszéltünk egyszer csak elhallgattál aztán, a nagy robbanást halottam és megszakadt a vonal.

-          Nos. – kezdtem bele. – Jól vagyok. – zártam rövidre. Nem tudtam mit mondani. A figyelmem lekötötte az, hogy Louis szó nélkül maga elé meredve ül, és még rám se néz.

-          De mégis mi történt? – szólt közbe Liam.

-          Valaki ismét kísérletet tett arra, hogy megöljön. Az történt. – válaszoltam. Zayn és Liam vissza ültek a kanapéra, Louis továbbra is mozdulatlanul ült a fotelbe, én pedig inkább állva maradtam, és úgy kezdtem bele a ma délelőtti ”élménybeszámolómba”. – Adam és én épp kifelé tartottunk a bevásárlóközpontból, amikor elénk ált egy férfi. Azt mondta, hogy a bűnösöknek meg kell halnia. Majd valaki másról kezdett el beszélni. Olyasmikről hadobált, hogy 1 hetet kapott, de nem tette meg, és ezért meg kell ölnie engem. Elég zavaros volt. – Louis lassan emelte fel a fejét. Tekintete találkozott az enyémmel egy pillanatra. Nem voltam biztos abban mit láttam a szemeiben. Félelem? Döbbenet? Rémület? Nem tudom biztosra, de ha nem ismerné, azt gondolnám, hogy tud valamit a ma délelőtti robbanással kapcsolatban. Sőt nem is valamit, hanem mindent. - Én..én nem tudom kiről beszélhetett. Még soha nem is láttam ezt az embert. Az egyik pillanatban még őt láttam, a másikban pedig a hozzá erősített bombát. Onnantól pedig képszakadás. Az utolsó emlékem az, hogy látom a piros számokat vissza felé számlálni és hallom a bomba ketyegését. – hadartam el gyorsan.

-          Bizonyára a Fantom embere volt ő is. – mondta elgondolkodva Liam.

-          Nem. – fejem rázva néztem barna szemeimbe, amelyek most hirtelen értetlenséget tükröztek. – Vagyis nem hiszem. Liam. Az az ember nem rólam beszélt. – magyaráztam. – Valaki másról. 

-          Ezt nem értem. Akkor mégis miért te voltál a célpont? – tűnődött el Zayn is. – Louis. Te mit gondolsz? – fordult barátja felé Zayn, ő azonban fagyott tekintettel nézett körbe mind hármunkon.

-          Mit gondolok? – ismételte. - Azt, hogy Katharine-t újra megpróbálták megölni, és nem tudom, miért vagytok ezen annyira meglepődve. Várható volt. Ezt gondolom. – a döbbenettől hirtelen nem tudtam mit mondani. Kerestem a szavakat, de egyiket se találtam megfelelőnek, mint választ.

-          Ez aztán az aggodalom. – köszörülte meg a torkát Liam.

-          Belefáradtam, hogy folyton csak aggódjak. – felelte rá idegesen.

-          Én meg abba, hogy folyton megakarnak ölni. - szólaltam meg végül. – Mi bajod? – törtem meg a csendet, ami kijelentésem követte. A feszültség tapintható volt.

-           Ó semmi. Végül is minden a legnagyobb rendben nem? Téged megakartak ölni, mindenki ideges és keresi a kérdésekre a válaszokat, holott semmi értelme, ha engem kérdeztek. Nekem pedig…nekem el kellene játszanom ismét az aggódó szerelmes szerepét. Hát kösz, de nem. Eleget játszottam már, belefáradtam. A barátnőm vagy Katharine. A barátnőm, akit majdnem felrobbantottak és én…ez így…nem normális. Ez nincs…rendben. – fejezte be végül szinte már hebegve a monológját.

-          Mi nem normális Louis? – kérdeztem éllel a hangomban. – Mi nincs rendben? Az hogy a barátnődet megakarták ölni, vagy azt, hogy a maffia a barátnőd, akit nem mellesleg meg akartak ölni? – kérdeztem egyenesen a szemébe nézve. Én rezzenéstelen arccal tartottam a szemkontaktust, neki azonban megrándult a szája széle. Nem válaszolt, csak néztünk egymásra. A farkasszemezést én untam meg előbb. Sarkon fordulva indultam el a kijárat felé.

-          Mégis hová mész? – kiáltott utánam Zayn. Idegesen fordultam vissza.

-          El. Valahogy szívesebben lennék most a közveszélyes utcán, mint ebbe a házba. – egy utolsó pillantást vetettem Louis-ra, majd végleg elhagytam a srácok házát. Nagy léptekkel szeltem át az utca és a ház közötti részt, majd dühösen becsaptam magam után Adam kocsijának ajtaját. A kormány mögött ülő fiú hirtelen összerezzent, én viszont szó nélkül magam elé font karokkal az utat bámultam. Éreztem, hogy megfog szólalni. – Ne. – állítottam meg. – Meg ne szólalj! – közöltem mutató ujjam fel tartva. – Vigyél a raktárhoz. Most. – Adam engedelmesen elhajtott a ház elől, és egyenesen a raktár felé vette az irányt.

A gondolataim össze vissza kavarogtak a fejembe. Ha kívülről látnám, mi zajlik le benne, azt mondanám, hogy egy összegabalyodott gomolyagra hasonlít. Louis szavai kemény hangon vízhangoztak körülöttem. ” …nekem el kellene játszanom ismét az aggódó szerelmes szerepét. Hát kösz, de nem. Eleget játszottam már, belefáradtam…” Nem tudtam, hova tenni Louis kirohanását. Hazudnék, ha azt mondanám, nem értem mire céloz. Ó nagyon is értem. Belefáradt abba, hogy örökké aggódjon értem. Belefáradt ebbe a macska egér játékba. Miattam egy olyan környezet veszi körül, ami nem biztonságos. Se neki, se a srácoknak. És mi lesz, ha már nem csak engem akarnak megölni? Hisz volt rá példa, hogy a fiúkat is elakarták tenni láb alól. Felakarták robbantani a magángépüket, és azért ha az nap megsérül bármelyikük is csak én lehettem volna a felelős. Talán Dan-nek volt igaza. Talán néha túl nagy árat kell fizetnünk, azért ha valamihez ragaszkodunk. Megfizethetetlenül nagy árat….

Louis szemszöge: 

A konyhában ülve hallgattam az óra monoton ketyegését kezembe egy üveg whiskyvel.  A délelőtt történtek után természetesen kérdőre lettem vonva, hogy mégis mi a franc ütött belém?! Zayn tudta a választ, Liam pedig szó szerint letámadott. Én azonban némán tűrtem mindent, ami a fejemhez vágott. Hisz mit is mondhattam volna? Az igazat? Ugyan már. Mégis hogy magyarázhattam volna el, hogy azért viselkedtem így, mert miattam majdnem meghalt Katy. Ő majdnem halt, én pedig támogatás kép közöltem vele, hogy tőle nem is várni mást, és hogy nem igazán hatott meg a majdnem halála. Holott ez közelében sincs annak, amit valójában éreztem. A félelem szinte belém hasított. Nem akartam tudomásul venni, hogy mit tettem, azt pedig főleg nem, hogy ezután mit fogok tenni.

-          Remek terv a problémák megoldására. – szakította félbe gondolatmenetem Zayn hangja.

-          Ezt most ne. – kérleltem elgyötörten. Valóban nem éreztem elég erősnek magam ahhoz, hogy bármi értelmeset mondjak vagy tegyek.

-          Mégis mit gondoltál Louis? – a velem szembe lévő szék mögé állt, egyik kezét pedig a szék karfájára tette. – Hogy néhány rossz szó elég lesz? Louis. Nála nem elég egy rossz szó vagy nézés. Ő nem fog megfutamodni ennyitől, nem fog önként magadra hagyni. Mégis csak Katharine-ről beszélünk. Nem másról

-          Igen. – csattantam fel. – Róla beszélünk és nem másról. Ez a gond. Ha másról lenne szó bizonyára már rég képes lettem volna elengedni. De őt nem tudom. Képtelen vagyok rá. Ez..ez nekem nem megy. – erőtlenül könyököltem az asztalra. – Ma majdnem meghalt. Tudom, hogy ez nem az első alakalom, de most először van közöm hozzá. Will küldte azt az embert, amiért nem teljesítettem a kérését, és nem szakítottam vele 1 hét után. Will küldte azt az embert Zayn, de mégis én öltem meg majdnem. Miattam történt, és ezen nincs mit tagadni se szépíteni. Ha meghalt volna az én kezemhez tapadna most a vére.

-          Tudod, sokat gondolkoztam azon, amit tenni készülsz. Azon, hogy szakítani akarsz vele. Louis, ha ezt valóban megteszed, akkor azt hiszem, többet ártasz neki, mint segítesz. – értetlenül emeltem fel a fejem. Az alkohol miatt kezdett elhomályosulni az agyam, azonban ez a mondat megfogta még az épen gondolkodó részem. – Úgy értem, ha magára hagyod nem lesz senkije. Ha kilépsz az életéből, nem lesz kihez kötődjön. Márpedig ő kötődik Louis. Hozzád. Te vagy az egyetlen oka, amiért még nem adta fel, te vagy neki az indok arra hogy túléljen minden majdnem halált, minden fájdalmat ami őt éri. A rohadt életbe is Louis te vagy az, aki életben tartja. Ha nem leszel, ott neki összefog törni. Végleg. Ez viszont nem történhet meg, mert annak attól félek végzetes hatása lenne rá nézve. – üveges tekintettel meredtem rá. Lassan próbáltam értelmezni minden szavát. – Csak hogy értsd. Amit mondani akarok az az, hogy ha te nem leszel már többé az élete része, akkor nem lesz kiért éljen. Nem lesz, akiért harcoljon és küzdjön. Nem lesz oka arra, hogy bármit is tegyen az élete védelmének érdekében.

-          Katy erős. Tudom. Ő a legerősebb ember, akit valaha láttam. Túl fogja élni. – magyaráztam leginkább magamnak, mint Zayn-nek. – Meglesz nélkülem. Majd kiheveri, és…

-          Louis. – kétségbe esve kaptam fel nevem hallatán a fejem. Zayn lágy hangon folytatta. – Téged nem fog kiheverni. Soha.

-          Akkor sem hagyhatom, hogy bántsák miattam. Nem tehetem.

-          Képes lennél végig nézni, ahogy összeomlik a szemed láttán?!

-          Mond csak Zayn. Melyik a rosszabb? Végig nézni, ahogy a szemed láttán összeomlik, vagy végig nézni, ahogy meghal.

-          Ezt akkor sem teheted. Nem vele. Nem ezt érdemli. Biztos van valami, amit kitalálhatunk, valami ami… - idegesen csaptam az asztalra. Tenyerem sajgott, de figyelmen kívül hagytam. Felálltam a székről, amibe eddig ültem, és az egyensúlyom megtartva próbáltam összeszedni minden erőm, hogy ne rogyjak vissza az eddigi ülőhelyemre.

-          Nincs semmi. – kiabáltam. – Semmi bassza meg. Nem fogom hagyni, hogy miattam, haljon meg. Hallod, amit mondok Malik. Nem hagyom. Nem lehet a közelembe. Ha ezt önként nem érti meg, akkor majd rásegítek. Ha magától nem akar elhagyni akkor majd okot adok rá, hogy megtegye. Addig nem állok le, amíg magától nem hagy el. Biztosra kell mennem. Ha önként hagy el, akkor nem kell félnem attól, hogy a közelembe lesz és baja esik. – nem igazán voltam tudatába annak, hogy mit is teszek, csak cselekedtem. Felkaptam az előttem lévő üveget, és a kocsi kulcsom, majd rohamléptekkel elindultam az ajtó felé.

-          Most meg hová mész? Louis! Nem ülhetsz így kocsiba. – Zayn utánam kiáltott, de nem volt semmi haszna. Nem törődtem se vele, se azzal, hogy milyen veszélyes, és idióta dolgot készülök megtenni. Nem érdekelt semmi, se a kockázat se a következmények, csak az, hogy Katy biztonságba legyen, ami azt jelenti jelen esetben, hogy a legmesszebb tőlem. Mint fizikailag, mint érzelmileg...

Katy szemszöge:

Hihetetlen, hogy egy pillanat hogy eltudja rontani az ember napját. Csak egy nyamvadt pillanat, és minden, ami eddig működött kártyavárként dől össze. Jelen esetben Louis és az én kapcsolatom van az omladozó kártyavár helyében. Egy belső hang azt súgja, hogy ezen igazán nem kellene meglepődnöm. Sőt. Várnom kellett volna. Hisz a szikrázó napsütést felváltja a tomboló vihar. Ez már csak így megy nem de bár? Nálam legalábbis biztos, hogy így.  Mélázásomból a csengő hangja rántott vissza a valóságba. Nagy erőfeszítésembe telt, de felkeltem a kanapéról és az ajtóhoz sétáltam. Az egyik felem azt kívánta bár Louis állna a túloldalán. A másik viszont nem akart még beszélni vele. Kinyitva az ajtót nem ért nagy meglepetés. Louis állt velem szembe kifejezéstelen, de sápadt arccal.

-          Ó. Jöttél bocsánatot kérni? Vagy esetleg folytatni kívánod a gondolatmenetet azzal kapcsolatban, hogy...

-          Velem jössz. – a döbbenettől hirtelen megakadtak a szavak a torkomban. Louis határozott és kemény hangom utasított. Volt valami fenyegető a hangjában, valami ellentmondást nem tűrő. Lefagyva néztem a távolodó alakját, ahogy nagy léptekkel a kapu felé siet. Hirtelen időm se volt gondolkozni. Az ajtót becsapva magam mögött rohantam utána

-          Hé. Mi bajod?! Louis! – értem utol, de addigra ő már a kocsijához ért. Nem a terepjárójával jött, hanem egy fekete jaguárral. Ritkán közlekedett ezzel a kocsival. Többnyire nem is használta.

-          Szállj be! – ismét egy ellentmondást nem tűrő kemény kijelentés. Szemöldök ráncolva álltam meg a kocsi ajtaja előtt.

-          Louis..

-          Azt mondtam beszállni! – szám szólásra nyitottam, de jobbnak láttam nem tiltakozni. Szó nélkül ültem be mellé. Ő a kormányra tette a kezét. Ujjai elfehéredtek, ahogy azt szorította. Rezzenéstelen arccal az utat bámulta, majd egy nagy lendülettel a gázra taposott. A lendület olyan hirtelen jött, hogy majdnem lefejeltem a műszerfalat, valamint ezzel egy időben valami a lábamhoz gurult az ülés alól. Egy whiskys üveg, amiben egy csepp ital se maradt. Elkerekedett szemmel fordultam Louis felé, aki továbbra sem szólt hozzám.

-          Te ittál?!  - vontam kérdőre. Nem válaszolt. Sebességet váltott, és ismét a gázra lépett. Megijesztett az a Louis, aki most mellettem ült. Soha nem láttam még ilyennek. Soha. Kemény volt minden mozdulata, sőt még a nézése is. A düh mintha keveredett volna a vak elszántsággal. A félelem apró szikraként jelent meg bennem. Nagyot nyeltem, majd ismét beszélgetést próbáltam vele kezdeményezni, miközben ő felhajtott az autópályára.

-          Louis. – fordultam felé. – Hová megyünk?

-          Tudnál gyűlölni Katharine? – most először hagyta el bármilyen szó a száját, mióta elindultunk.

-          Mi? Nem. – vágtam rá automatikusan és egyben zavartan is. – Louis. –szinte már esedezve szólítottam meg. – Mi ez az egész?! 

-          Nagy hiba Katy. – válaszolta monoton hangon, de továbbra sem nézett rám. – Gyűlölnöd kellene. Gyűlölni fogsz.

-          Nem. Nem foglak. Azt sem értem miért kellene, hogy gyűlöljelek. Sőt, nem értek semmit. Az égvilágon semmit. Miért vagy részeg, és miért vagyunk az autópályán? Miért jöttél el hozzám, és a rohadt életbe is Louis, miért csinálod ezt?!  - kiakadtam. Szó szerint kiakadtam. Louis szerintem legalább 200-al száguldott az autópályán, a kormányt továbbra is erősen szorította, de még mindig nem nézett rám. Kezdtem kétségbe esni.

-          Azért teszem, hogy gyűlölj. Gyűlölni fogsz olyannyira, hogy soha többé nem akarsz majd keresni. Azt akarom, hogy annyira utálj, hogy rám se bírj nézni. Érted?! Meg kell gyűlölnöd Katy. Ha ezt magadtól nem teszed meg, akkor majd okot adok rá.

-          Részeg vagy. – jelentettem ki. – Nem tudsz tisztán gondolkodni. Szóval kérlek, állj meg. Cseréljünk helyet, és menjünk haza. Holnap józanon, tiszta fejjel mindent megbeszélünk. – könyörögtem neki. Semmi reakció, semmi válasz. Louis volt az egyetlen, aki mellett nem féltem soha, most azonban szabályosan rettegtem. – Ha most azonnal nem állsz meg ezzel a rohadt kocsival, én esküszöm, hogy kiugrom. – közöltem fenyegető magabiztossággal. Magam sem számítottam rá, hogy ezt fogom mondani, de valamit tennem kellett. Ekkor olyasmi történt, amire nem számítottam. A kocsiban a zár kattant, ami azt jelentette, hogy innen se ki, se be nem megy senki. A kattanások hallatán teljesen elöntött a pánik. Egy teljesen más ember ült mellettem, nem az a Louis, aki egy hete karácsonykor a zongora mögött ült, és énekelt, nem az szorosan magához szokott ölelni, nem az a Louis, akit eddig ismertem.

-          Mond, hogy nem akarsz többé látni. Ígérd meg, hogy nem fogsz keresni, és elfelejtesz. Gyűlölj, utálj, csinálj, bármit csak ne szeress. Megígéred?!  – kiabált, minek hatására nem csak megijedtem, de még jobban össze is zavarodtam. Már ha ez lehetséges.

-          Nem. – makacskodtam tovább hisztérikusan. – Elég. Állj meg. Hallod, amit mondok. Most azonnal állj meg. – dühöngtem, pánikoltam, féltem, és az idegességtől vagy a félelemtől azt már ki tudja a kezeim remegni kezdtek.

-          Rossz válasz. – közölte, majd ismét sebességet váltott. Időközben letértünk az autópályáról is. Louis megfeszülve egyre csak a kormányt szorította. Először az hittem képzelődök, ő erre nem lenne képes, azonban néhány másodpercen belül be kellett látnom, hogy tévedtem. Ez a Louis, aki mellettem ült, bármire képes lett volna ebben a pillanatban. Ha lett volna erőm sírtam volna, de a sokktól lefagyva kapaszkodtam az ülésbe. Szembe egy kamion közeledett, olyan erős fényű lámpákkal, hogy alig tudtam oda nézni. – Utoljára kérem Katharine. Ígérd meg. Különben istenemre mondom, olyat teszek, amit később nagyon megbánok. Már ha lesz utána később. – tette hozzá könyörtelenül. Nem tudom, honnan de bátorságot merítettem. Határozottan néztem rá, és eltökélt hangon szóltam hozzá.

-          Nem. – vágtam rá, ellentmondást nem tűrve.

-          Hát jó. – válaszolta hasonló hangnemben. Olyan erővel lépett a gázpedálra, hogy attól féltem már nem is a pedált, hanem az aszfaltot tapossa. A kocsi száguldott, az éjszaka fényei összemosódtak, a kocsi zára pedig ismét kattant. – Ugorj. – utasított, én pedig elképedve kaptam oda a fejem. – Nem hallod?! Ugorj már! – A kamion egyre csak közeledett, én pedig tudtam mit akar tenni Louis, mégsem ugrottam. Az arckifejezése megváltozott. Könyörgő és kétségbeesett arccal fordult felém. A szeméből eltűnt az alkohol okozta köd. Józan volt, nagyon is. - Gyerünk! – kiáltott rám még utoljára, én azonban makacsul, megráztam a fejem. A torkomban gombóc keletkezett, amitől nem tudtam megszólalni, a szemem pedig megtelt könnyekkel. Kezem Louis kezére tettem, amely a sebváltón pihent. Nem érdekelt mi fog történni. Az sem, ha itt és most meghalok. Csak az számított, hogy nem tudtam volna megtenni, azt hogy magára hagyjam. Még akkor sem, ha ezzel az életem kockáztatom. A kamion vészesen közel volt hozzánk, a hangos dudálás elnyomott minden más zajt körülöttünk. Louis az utolsó pillanatban rántotta félre a kormányt mielőtt még beleszáguldottunk volna a velünk szembe jövő járműbe. Azonban nem tudott megállni időben. Ahogy a kormányt félrerántotta, a kocsi megpördült az úttesten, és neki vágódott a szalagkorlátnak átszakítva azt. Az autó felborult. Másodpercek töredéke volt pusztán, de nekem több órának tűnt. A jármű hangos puffanással ért földet az oldalára fordulva. Az utolsó emlékeim azok, hogy üvegszilánkok zúdulnak rám, és neki vágódok a kocsiajtajának belülről. A kezem beszorult, és vér ízét éreztem a számban. Kábán néztem körbe, és Louis-t pillantottam meg, ahogy aggódva és sokkos állapotban rám mered. A nevemen szólított, én viszont képtelen voltam megszólalni. Nem igazán voltam tudatában annak, hogy mi is történt, egyszerűen csak lehunytam a szemem és minden elsötétült körülöttem...