4.Fejezet- Hol vagyok?

Sziasztook.:)! Meghoztam a 4.Fejezetet is.:) De mindezek előtt szeretném megköszönni, hogy vannak rendszeres olvasóim.:)  Ez nagyon sokat jelent nekem! Na de nem is húzom az időt! Jó olvasást mindenkinek!!.:)  Smile.:)  

4.fejezet.

"A múltunk végig kíséri egész életünk. S bármennyire szeretnénk nem hagyja, hogy elfeledjük. Ott lesz minden percben, hogy emlékeztessen minket, honnét is jöttünk. Ezért a múltat elengedni, és nem felednünk kell!"

Hatalmas fájdalmakra ébredtem, mely oldalamba nyílalt. Szemeim először résnyire, majd teljesen próbáltam kinyitni. Nem otthon vagyok. Egy teljesen más szobában találtam magam. Fejem elfordítva kezdtem feltérképezni a helyet ahol fekszem. Ismerős volt. A szoba elrendezése, a bútorok. Csak nem?!

-          Jó reggelt. – szólalt meg egy kedves hang. Én fejem felé fordítva kémleltem ki az illető?  - Hogy érzed magad?  - az ággyal szemben a fotelban ülő fiú felkelt, és az ágyszélére ült.

-          Az oldalam és a karom nagyon fáj. De túl élem. Hol vagyok? Hogy kerültem ide? – próbáltam vissza emlékezni, kisebb nagyobb sikerrel.

-          Meddig emlékszel?

-          A jótékonysági est még megvan. Aztán a lövöldözés és az, hogy Dave leakart lőni. Rám támadott egy késsel, és onnantól se kép se hang.

-          Megvágott a késsel, és összeestél. Ő elmenekült, mi pedig mentőt akartunk hívni, de akkor megkellett volna magyaráznunk miért hever egy pisztoly a földön, és hogy mi történt. Nem akartunk bajba sodorni, így a kocsiba tettünk, és kihívtuk a privát orvosunk, hogy lásson el. Azt mondta össze omlott a keringésed, és a kés az oldalad és a vállad sebezte meg. Ellátott, de azt mondta pihenned kell, mert a vágások nagyon mélyek.  – én végig hallgatva a tegnap történteket, felültem és fejem fogtam mely majdnem szétment úgy fájt.  Fel akartam kelni. – Hé, nem kéne felkelned. Pihenned kell.

-          Nem kell. Jól vagyok. El kell tűnnöm innen. – erősködtem.

-          Nem. Nem mehetsz vissza ahhoz a rohadékhoz. Megakart ölni. – erősködött az előttem ülő fiú. Nem mindegy neki mit csinálok?

-          Mégsem ölt meg. -  ezzel nehezen de felkeltem, de amint lábra álltam meg is inogtam. Két erős kar tartott meg. Én mind ezt észlelve nagy fájdalmak mellett, de kirántottam karom az övéiből. – Hagyj! – jelentettem ki, mogorván.

-          Én csak segíteni akartam. – lépett hátrébb megbánt arccal.

-          Soha nem kértem segítséget, és ez mostanra se változott. Nem kérek a segítségedből.

-          Szereztünk ruhát. – mutatott az ágyvégén heverő ruha kupacra, majd elindult az ajtó felé és elhagyta a szobát. Szavaim megbántam. Segített rajtam, mikor ott is hagyhatott volna. Mégse tette. Lehajtott fejjel mentem a fürdőbe, hogy átöltözzek. Eddig rajtam lévő ruhám levettem, és magamra kaptam a szerzetteket. Mindegyik pont illett rám, így nem volt vele gond. Arcom a csap alá tartottam, és lemostam a tegnapi sminkem. Monoklim már kezdett halványulni, aminek örültem, hisz nem volt kedvem magyarázkodni. Bekötözött sebeim jobban szemügyre vettem. A vállam és az oldalam gézzel volt betekerve és levolt tapasztva. Őszintén szólva minden mozdulatom egy újabb fájdalommal járt. A testem már nem csak összeverve, de össze vágva is van. Remek. Úgy érzem magam, mint egy boksz szák. Jó fél óra készülődés után rendbe is szedtem magam. Legalábbis kinézetileg. Óvatos léptekkel hagytam el a szobát, és mentem le a lépcsőn. Körülnézve senkit nem találtam. Halkan elindultam a lépcsőn lefelé. A konyha felől halottam hangokat, így arra vettem az irányt. Sejtésem beigazolódott. Mindenki ott volt, és az asztalnál ülve gondolom rólam beszéltek. Ezt kihasználva megálltam a fal mögött és hallgatózni kezdtem.

-          Nem maradhat itt. Ki Ő, hogy a szárnyaink alá vegyünk? Ja  várj, már tudom: egy bűnöző, aki csak, hogy emlékeztesselek titeket betört hozzánk.

-          Egy bűnöző aki tegnap este megmentett minket attól, hogy egy golyó a fejedbe landoljon, de csak azért mondom, hogy emlékeztesselek téged. – vágott vissza a szőke. Meglepődtem. Nem rég, még feladott volna a rendőröknél.

-          Marad és kész. Nem engedhetjük vissza ahhoz a vadbaromhoz.

-          Igazad van. Hadd maradjon. Hisz mi rossz történhet? Legfeljebb csak kinyír minket álmunkban. – válaszolt cinikusan a fekete hajú számomra még ismeretlen nevű srác. Ez volt az a mondat, aminél úgy gondoltam ideje közbe vágnom.

-          Nyugi szép fiú, senkit nem fogok kinyírni álmában, kivéve téged. Te még megfontolandóban vagy. – léptem be, és dőltem a falnak magam köré font kézzel.  Testileg gyengének éreztem magam, de nem hagyom az ilyen beszédet magamról. Mindenki megkövülve figyelt engem, ami kezdett zavarni. – Alap esetben nem szólnék, hogy leléptem, de a pisztolyom nem találom. – jelentettem ki, ezt az igaz tényt.

-          A pisztolyod fent van a fiókban, de te nem mész sehová. – lépett elém egy magas és izmos barna hajú fiú.

-          Na és ebben ki akadályoz meg? – löktem el magam a faltól ami nem volt túl jó ötlet mert sebeim húzódása irtózatosan fájt.

-          Te, és a tegnap szerzett sérüléseid. – szép próbálkozás, de ez nem győzött meg.

-          Srácok megjöttem. – kiáltott egy férfi a nappali felől. – értetlenül kaptam fejem a hang irányába.

-          Na meg Ő. – tette még hozzá kacér vigyorral.  Mindenki elindult, így én is hasonló képen tettem. Egy nagydarab és izmos, olyan negyven körüli férfi termett előttünk. A háttérből figyeltem, ahogy sorba megölelik és köszönnek neki. Láthatóan szoros kapcsolatban állnak egymással. Fejét felemelve tekintete rám szegeződött.

-          Katharine? – szemei kikerekedtek, és úgy nézett rám, mint aki szellemet lát.

-          Honnan tudja a nevem? – tettem fel, ezt a kérdésem, ami nagyon érdekelt.

-          Tényleg te vagy az? – hitetlenkedett tovább. Ez kezdett megijeszteni.

-          Ismerem magát?

-          Paul vagyok. Nem hiszem, hogy emlékszel rám de az apád C.. – kezdett bele, de félbe szakítottam.

-          Ne mondja ki annak az embernek a nevét. – gyűlöltem azt a nevet, csak úgy mint a tulajdonosát. – Honnan tudja ki vagyok? Honnan ismeri?  - szegeztem felé kérdéseim. Nyomatékosan nézett az eddig értetlen arccal bámuló fiúkra. Ezzel jeleztem, hogy jobb lenne, ha most kimennének. Miután kimentek mi leültünk a nappaliban lévő kanapéra. Én vele szembe ültem.

-          Ismerem az édesapád. A legjobb barátom volt.

-          Az apámnak nem voltak barátai. Egy gyilkosnak nincsenek barátai, legfeljebb bűntársai.

-          A gimnáziumban évfolyam társak voltunk. Sokat lógtunk együtt és ami közös tulajdonságunk volt, hogy mindketten udvaroltunk az édesanyádnak. Az apád rossz társaságba keveredett, aztán mire feleszmélt már nem volt kiút. Végül az édesanyád szívét Ő hódította meg. Sokat voltam nálatok. Sokszor kért segítséget tőlem.  Sajnos olyan társaságba került, ahonnan nem tudott kiszakadni. Nem bírta a nyomást, inni kezdett és kábítózni. Akkor születtél te. Féltett téged és anyád. Szeretett titeket, de tudta, hogy ha valamit elszúr annak ti is érezni fogjátok a büntetését.

-          Az apám utált minket. Átkozta a napot mikor világra jöttem. Soha nem szeretett se engem se anyát. Neki az üzlet mindig előbbre való volt mint a családja. Még az anyám is megölette, egy jó üzlet érdekében. Mondjuk, ki:Ő ölte meg valójában. Engem is eltaszított magától. Gyűlölt, ahogy én is őt.

-          Szeretett tieteket. – én erre felálltam eddigi helyemről és próbálva türtőztetni magam folytattam.

-          Igen? Akkor elég érdekes módon mutatta ki a szeretetét. Minden egyes ütése, minden szava belevésődött az emlékezetembe. A nap is, amikor az anyám meghalt. Tudja maga mit éltem át kisgyerekként? Míg más gyerekeket a szüleik óvodába vittek engem gyilkosságok helyszínére ráncigáltak. Máskorombelieket a rokonok látogatták, minket gyilkosok, és drog dillerek. Másokra a nagyszüleik vigyáztak, engem lepasszoltak a maffia emberének. Ellökött magától. Elhagyott és árva házba dobott. Lepasszolt, mert mindig is kín voltam neki. Egy gond, akivel mindennap megkellett küzdenie. Akin kitölthette a dühét, ha az anyám már a padlón feküdt eszméletlenül. Tudja maga mi volt számára a szeretet? A piás üveget, és az injekciókat amikkel belőtte magát. Na azt szerette, de minket nem. – könnyes szemmel, és már szinte ordítva de folytattam. – Az az ember számomra halott. Nem érdekel most hol van, vagy épp mit csinál. Az sem hogy él e még? Számomra Ő halott, és gyűlölöm a tényt, hogy az Ő nevét viselem. Hogy az, Ő vére folyik az ereimben. Legszívesebben letagadnám, hogy ismerem. Azt, hogy bármi közöm is van hozzá. De nem tehetem. Tudja miért? Mert már akkor belém vésődött az a bűn ami benne is van, mikor megszülettem. Gyűlöm a tényt, hogy az apám. Érti? Gyűlölöm. – könnyes szemmel rohantam ki a nappaliból. Kiérve mind az 5 fiú megdermedve állt. Ez lett a hallgatózásuk következménye. Felrohantam az emeltre, és bevágtam magam mögött az ajtót. Sírva álltam az ablakhoz, és könnyeim minél gyorsabban próbáltam eltüntetni arcomról, és meggátolni a további utat számukra. Az ajtó csendes nyílódására lettem figyelmes. Halk léptekkel léptek mögém.

-          Sajnálom. – suttogta, mintha azt akarná, hogy rajtam kívül senki más ne halja meg.

-          Most azt gondoljátok ismertek. Sajnáltok, és egy összetört lánynak gondoltak, akinek borzalmas gyerekkora volt. De elárulok valamit. –fordultam felé. Most nem érdekelt, hogy sírni látnak. - Semmit nem tudtok rólam. Az életemnek ez még csak egy kis töredéke. Nem ismertek, és nem kérek a sajnálatotokból. Nem ismeritek a múltam. Nem én választottam ezt az életet. Azt mondják mi választjuk meg hogyan éljük le az életünk, de ez nem igaz. Nekem nem volt választásom. Mikor megszülettem rám nyomtak egy bélyeget, amivel megpecsételték az egész sorsom.  A választás lehetőségét nem az én kezembe adták.

-          Ígérd meg, hogy nem mész vissza arra helyre.

-          Miért? Mit számít neked a sorsom? Nem vagyok senkid.

-          Nem tudom. Ne kérdezd miért, de féltelek. – ennek hallatán megfeszültem. Soha senkinek nem voltam fontos. Soha senki nem szeretett igazán. Soha senki nem féltett. – Menjünk le a többiekhez. –kedves és bíztató mosollyal nézett szemembe. Én aprót bólintottam, és követtem. Lent mindenki a nappaliban ült. Paul is, akit az előbb nem túl kedves hangnemben ott hagytam. Határozottan léptem be hozzájuk, miközben fejemben az a gondolat kavargott, hogy csak a gyengék sírnak. De én nem vagyok gyenge. Nem lehet gyenge.

-          Megbeszéltük, hogy amíg nem rendeződnek a dolgok itt maradsz, és Paul vigyáz majd rád,mikor mi nem vagyunk itthon. – magyarázta kedvesen a szőke fiú. Én szó nélkül és engedelmesen bólintottam, holott nem értettem teljesen egyet a döntésükkel. De nem akartam újabb vitát. Hisz amint tudok lelépek innen.

-          Szerintem ideje bemutatkoznunk. – vágott bele a göndör. – Én Harry vagyok. Ő Liam, Niall, Zayn és Louis. – mutatott körbe mindenkin egyesével.

-          Katharine. Katharine Dorothy Wilson. De nem szeretem a teljes nevem, így szólítsatok Katy-nek. – magyaráztam, mire 5 kedves arc nézett vissza rám, egyet kivéve. Ha a memóriám nem csal, Zayn lenéző, és undorodó arccal nézett maga elé. – Jobban leplezd, hogy utálod a tényt miszerint itt vagyok.

-          Én nem azt utálom, hogy itt vagy. Én a bűnözőket utálom, és mivel te is az vagy, ezért téged utállak.

-          Zayn állítsd le magad. Nincs jogod így beszélni vele. – védett meg Liam, ami jól esett de kicsit zavart is. Nem szoktam hozzá, ahhoz, hogy mások kiállnak mellettem. Szeretem magam intézni ezt.

-          Hagyd. Nem köteles kedvelni, ahogy én se vagyok köteles jó pofizni vele. – elégedettem ültem közéjük. –Na és mit csináltok? – tértem rá a „bemutatkozós” részre. Részemről már megtörtént. Hiányosan de ennyi éppen elég, hiszen nem sok időt kell velük itt eltöltenem. Utána mindenki megy a maga dolgára, és elfelejtjük egymást.

-          Egy bandában vagyunk énekesek. Idén 3 éve, hogy bekerültünk az  X Factor-ba. Igaz azt nem nyertük meg, de a világot meghódítottunk. Imádjuk a munkánk. Valamilyen szinten ez nem is munka hanem szórakozás számunkra. – magyarázta legnagyobb lelkesedéssel Niall, azaz a szőke.

-          Ez nagyszerű. – mosolyogtam rájuk.

-          Szerintem lapozzunk. Hisz, te honnan is érthetnéd mit élünk át? A te világod a gyilkolás és rablás. Mi csak a lányok szívét raboljuk el, és csak őket öljük meg a puszta létünkkel. –  Provokálásnak megteszi, de nálam ez nem jön be. – Eddig mindenkinél bevált. – ezzel felém küldött egy fél oldalas mosolyt.

-          Mindig vannak kivételek. – dobtam felé egy bájos mosolyt viszonzásul.

-          Na és te az vagy? – hajolt előbbre, hogy felvegye a szemkontaktust.

-          Én egy szánalmas bűnöző vagyok. Nem? – szegeztem neki komoly tekintettel. Ő megnémulva dőlt hátra, és meredt maga elé. Egy null nekem.

-          Miért fordultál a pasid ellen tegnap este? – szólalt meg a semmiből Zayn. Kérdése váratlanul ért.

-          Szerintem lapozzunk, mert te ezt úgysem értenéd. Hisz a te világod más mint az enyém. – ismételtem szavait. Talán elkellene mondanom neki, hogy azért mert egy napra egy megölt ember elég volt tőle? – És, Dave nem a pasim. – jelentettem ki ezt az egyszerű tényt. A délután hátralévő részében a srácok megmutatták a házat. Azt hiszem a délután nagy része ezzel telt el. Egy igazi álom ház, hatalmas udvarral és medencével. A körbevezetésen mindenki ott volt kivéve Zayn-t. Ezen már meg sem lepődtem. Nyilvánvaló, hogy utál. Bár hazudnék ha azt mondanám én kedvelem. Paul lelépett mondván, hogy dolga van.  Késő délután a fiúk kitalálták, hogy rendelnek pizzát, vacsira. Számomra új, hogy emberek képesek együtt leülni enni. Valójában ez az egész helyzet szokatlan nekem. 5 idegen fiú aki segít, egy semmiből felbukkant régi ismerős, aki ismer, és a szüleim is ismerte. Aki tudja a múltam egy részét. Mi lesz velem ha vége ennek a hisztériának és felépülök? Mehetek vissza az utcára, és várhatom, hogy valaki megszán, és a szárnyai alá vesz? Kétlem. Azt, hogy akkor Dave megtette mind ezt velem, csakis csodának tudom betudni. Egyik pokolból a másikba. Ez az én sorsom. Talán már nem is várok többet, ezért furcsa nekem, hogy most nem a poklot élem meg. A srácok által rendelt pizza nem soká meg is érkezett. A nappaliban foglaltunk helyet, és mindenki letámadta a kaját. Éhes egy banda. Főleg a szőke. Mint aki hetek óta nem kapott enni.

-           Na és itt születtél Londonba? – érdeklődött, Niall, a számomra még mindig csak „szőke” fedő néven futó fiú.

-          Igen. 18 éve, bár néha jobb lenne máshol. Ahol nem ismernek. – utolsó mondatom már gondolatnak szántam, de kicsit hangosra sikerült.

-          Egy magad fajtát nem ismerni, hanem börtönbe kell zárni. – jelentette ki ismét Zayn. Tudtam, nem helyes amit tenni fogok. Az a célja, hogy belemenjek a játékába, de csak azért is vissza vágok. Játszani akar? Akkor játszunk.

-          Ha nem tudsz jót mondani, ne mondj inkább semmit. Szóval száj alap állásba és csámcsogj tovább.

-          Ki vagy te, hogy megszabd mit mondjak és mit ne? – érdekes „csatának” nézünk elébe.

-          Hát, nem egy beképzelt,öntelt, és nagyképű majom az biztos.

-          Ha én egy beképzelt majom vagyok, akkor te egy utca patkány. Aki ártatlan kisegérnek mutatja magát, de valójában egy gyilkos kis rágcsáló, aki csak pusztítani tud maga körül.

-          Én úgy tudom a patkány a legokosabb állat, ellentétben a majmokkal. Ők agyatlanok mint Te.

-          Válogasd meg a szavaid édes, mert egyenlőre itt még mi diktálunk.

-          Ne hívj édesednek. – szegeztem neki ujjam a kanapé másik oldaláról.

-          Annak hívlak aminek akarlak. Hisz ki vagy te itt? Egy senki. Egy szívtelen gyilkos, akinek nem volt gyerekkora mert még az apjának se kellett. De mit is várunk? Az alma nem esik messze a fájától. Te is ugyan olyan vagy mint Ő. Egy mocskos kis bűnöző, aki az életet se érdemelné meg. – Ennek hallatán felment bennem a pumpa. Felálltam, és elindultam ki a nappaliból.

-          Elment az étvágyam.

-          Remek, legalább több marad nekem. – vigyorgott és nevetett. Ezzel végleg betelt a pohár. Én vissza fordultam, és az asztalon lévő dobozból elemeltem egy szelet pizzát, és a széles vigyorral nevető srác szájába tömtem.

-          Jó étvágyat. Ja és még valami. Fulladj meg!– ezzel ott hagytam őket. Felszaladtam a lépcsőn, majd ismét berohantam a szobába. Kezd elegem lenni ebből a fiúból. Mit tud Ő rólam? Semmit. Nincs joga ítélkezni felettem, se ahhoz, hogy bírálja a múltam. Lehuppantam az ágy végére, és nyakamban lógó nyakláncom kezdtem szorongatni. Ekkor kopogást halottam az ajtó felől.

-          Bejöhetek? – lépett be megbánt arccal és óvatosan az említett bunkó.

-          Várj. Kitalálom. Felküldtek hogy kérj bocsánatot, és tedd takarékra magad amíg itt vagyok?

-          Sajnálom. Nem kellett volna ezeket hozzád vágnom. Nem akartalak megbántani, csak..

-          Csak könnyebb elítélni mint megérteni.

-          Nem. Nem ítéllek el, mert tudom nem lehetett könnyű feldolgozni a gyerekkorodban történteket, de azt gondoltam te ugyan olyan vagy mint Ők.

-          Tudod mi a legrosszabb? Az, hogy nekem nem volt választási lehetőségem. Mind úgy döntöttek, hogy ezt az életet választják, és inkább élik le bujdosva vagy rácsok mögött az életük, mint becsületesen, de tőlem senki nem kérdezte meg, hogy mit akarok. Csak rányomták az életemre a bélyeget. Amíg rád otthon vigyáztak én épp próbáltam túlélni az az napot. Amíg a családoddal a születésnapod ünnepeltétek, én lehet, hogy éppen egy sikátorban imádkoztam, hogy bár ne is élnék. Mások iskolába jártak mindennap, én az árvaház, és az utca közt ingáztam. Tudod te mit éltem át 12 éven keresztül egyedül? Nem. Hisz honnan tudnád? Ha tudnád, csak sajnálnálak, amiért átkellett élned. Egyik pokol után éltem meg a másikat. Nem kérem, hogy érts meg, sem azt, hogy fogadj el. De azt igen, hogy ne ítéld meg az életem, és azt aki vagyok, mert az amit ma halottatok rólam semmi. Az éltem egy röpke kis állomása.

-          Sajnálom. – hangja kicsuklott, és megrökönyödve ült mellettem.

-          Én is. – mondtam ki halkan, majd némán ültünk egymás mellett. – Ígérem nem maradok sokat. Ha tehettem volna már ma leléptem volna, de Louis nem engedte.

-          És, hova mész majd? – kérdezte kicsit félve.

-          Oda ahonnét jöttem. – zártam rövidre, majd felkeltem az ágyról. – Gyere, mondjuk meg, hogy elástuk a csata bárdot. – Ő mosolyogva fogadta ötletem, és lementünk. Kicsit meglepődtek, de örömmel nyugtázták, hogy helyre állt a béke. A béke, ami pár napig tart. Amint tehetem eltűnök innen. Köszönöm neki, hogy segítenek, de nem sodorhatom őket veszélybe. Tudom, milyen Dave. Amint lesz egy adandó pillanata, és ötlete bosszút áll. Nem akarom, hogy ennek Ők igyák meg a levét. Ha valakinek bűnhődnie kell az én legyek. Hiszen én kerestem magamnak a bajt. Aztán mehetek vissza az utcára. Érzem, hogy nem lesz ilyen könnyű a valóság mint az elképzelés, de azért reménykedem. Hiszen mi maradt másom? A hitem, és a reményem, hogy túl élek. Túlélek, egy olyan világban ahol még nappal is sötétség uralkodik. Legalábbis nálam. Még egy kicsit beszélgettünk, majd mindenki elvonult a szobájába. Vagyis majdnem mindenki. Louis lépett be a szobájába ahol én tartózkodtam.

-          Hoztam pár ruhát. Liam barátnőjének vannak itt cuccai. – magyarázta kedvesen, majd távozni is készült.

-          Várj. – fejét felém kapva mintha reménytelivé vált volna az arca. – Sajnálom, amit reggel mondtam. Én. Egyszerűen csak nem vagyok hozzá szokva ahhoz, hogy bárki is törődne velem.

-          Semmi gond. – mosolygott rám. Ezzel vissza fordult, és a nagy francia ágy, másik oldaláról felkapta az ágyneműt.

-          Hé, hová mész?

-          A kanapéra aludni.

-          Ez a te szobád. Nem túrhatlak ki innen. Majd én alszom a kanapén. -  jelentettem ki és elé állva kértem az ágyneműt, de hiába.

-          Nem hagyhatom, hogy a kanapén aludj. Neked pihenned kell, és az orvos szerint az lett volna a legjobb ha kórházba viszünk. Rendes ágyon fogsz aludni.

-          Nem, én a kanapén fogok aludni. – ezzel kikaptam kezéből az takarót.

-          Nem, te az ágyon alszol. –hirtelen mozdulattal vette vissza a kezeimbe lévő takarót.

-          Egész éjjel a kanapén aludtál. Biztos vagyok benne, hogy ma nem fogsz.

-          Éjjel a fotelben ültem.– mondatára felkaptam a tekintetem, és Ő is eszmélt, hogy ezt lehet kár volt kimondania. Szemeiben furcsa csillogást véltem felfedezni. Féltés? Vagy talán szeretet lett volna? 

-          Te egész éjjel a fotelben virrasztottál?

-          A doki azt mondta, hogy legyünk figyelmesek, mert a keringésed össze omlott és bármikor rosszul lehetsz megint. Én csak az orvos utasításait követtem. – hadarta el zavartan, majd kivette a kezemben tartott takarót. – Jó éjt. – ezzel kirohant. Nem tudtam hova tenni ezt az egészet. Egész éjjel fent volt, és vigyázott rám? Miért törődik velem ennyire? Miért fontos neki a hogy létem? Zavartan feküdtem be az ágyba és hajtottam álomra fejem. Holnapra kiterveltem, hogy visszamegyek Dave lakására. Elhozom pár cuccom, és örökre búcsút intek annak a helynek. Úgy, ahogy Dave-nek is.