36. Fejezet - "Jó újra látni..."

Sziasztoooook.:))!!!   Először is nagyon de nagyon, sőt még annál is jobban sajnálom hogy több mint egy hónap késéssel hoztam az új részt!!!! Sajnos az elmúlt hónapom elég zsúfolt volt.:// Épitkezés van nálunk ami igénybe vette az egész családot, tehát alig volt időm írni.:((  Mire egy kis időm lett volna addigra már energiám nem volt, hogy valami értelmeset írjak..tehát mégegyszer nagyon de nagyon sajnálom, hogy ilyen sokáig nem volt semmi új rész az oldalon.:/!!!!!  Remélem azért van még akit 1 hónap után érdekel a történet, és a blog!! Szóval ennek a reményében meghoztam a már régen várt részt!!! Jó olvasást minden kedves olvasómnak, és szép vasárnapot!!! :))  Smile.:))

36. Fejezet

"Mindenkinek vannak démonjai. Mindünket kísért egy gonoszan ránk mosoylgó démon. Azonban nem azoktól kell félnünk akik itt élnek velünk és pokollá teszik a mindennapjainkat. Nem. Azok a démonok akiktől félnünk akell zok a halálból vissza tértek, akik csak arra várnak hogy feltámadva újra kísérthessenek minket..."

Iszonyatos fejfájással ültem fel a kanapén. A hátam megfájdult, a kezem pedig elzsibbadt. Nem épp a legjobb fekhely az alváshoz azt meg kell hagyni. Egy szürke kockás pokróccal voltam betakarva. A nappaliban lévő kis asztalon egy csésze kávé gőzölgött, mellette pedig egy pohár víz fájdalomcsillapító kíséretében. Bizonyára Zayn készítette ide, gondolván mire felébredek szükségem lesz rájuk. És milyen jól gondolta. Tegnap este eléggé kiütöttem magam ahhoz, hogy ma másnaposan kezdjem a napot. Telefonom után kutattam, amit a kanapén heverve meg is találtam. Délután 2 óra múlt. Szuper. Majdnem végig aludtam az egész napot. Az odakészített gyógyszert bevéve, és a kávét elfogyasztva tápászkodtam fel a kanapéról. Kicsit meginogtam, majd megtalálva nagyjából az egyensúlyt az emeltre indultam, hogy összeszedjem magam. Azonban ebben a csengő hangja gátolt meg. Fejem fogva botorkáltam el az ajtóig. Kinyitva azt, egy aggódó arccal találtam szembe magam. Vagyis reméltem, hogy csak egy személy áll velem szembe.

-          Szia Adam. Vagyis Adamek. – homlok ráncolva méregettem az előttem álló személyt, de a másnaposságnak köszönhetően kettőt láttam belőle. – Tudod, most szívesen megölelnélek üdvözlés kép, de fogalmam sincs, hogy a jobb oldali Adamet, vagy a baloldalit kéne megölelnem. – mutattam újammal felé.

-          Remek. Nem elég, hogy a frászt hoztad mindenkire, de még ki is ütötted magad. – köszönés nélkül rontott be az ajtón és viharzott el mellettem.

-          Ugyan kérlek, ne is zavartasd magad. Fáradj csak be. – szemeim dörzsölgetve sétáltam vissza a nappaliba, ahol Adam még mindig bosszús tekintettel pásztázott.

-          Meg ijesztettél minket Katy. Dan is halálra aggódta magát. Én..nem is értem, hogy gondoltad ezt az egészet. Tudtam, hogy nem kellene odamenned, mert biztos, hogy csapda. De ezt te is felismerhetted volna. Felelőtlen vagy Katy. – mély lélegzetet véve hallgattam végig Adamet. Tegnap önző voltam, ma felelőtlen. Ez egyre jobb.

-          Én inkább azt mondanám, hogy remek szabaduló művész. 

-          Komolyabban kellene venned azt, amit veled történt. Meg is ölhettek volna, bassza meg. – csattant fel.

-          Imádom, hogy mindenki rohadtul aggódik értem. De tudjátok, nagyon rosszul mutatjátok ki az aggodalmatok és az irántam való törődéseteket. – úgy éreztem egész jól kijózanodtam. – Igen. Nem kellett volna odamennem. Tudhattam volna, hogy csapda. De eláruljak egy apró ki stitkot? Tudtam, és így is vállaltam, mert nem hagyhattam ott Lucy-t. Vitatkozhatunk azon, hogy kinek a hibája volt, ami vele történt, de azt hiszem, abban egyet érthetünk, hogy jelentős közöm volt az elrablásában.  – elgondolkodó tekintettel hallgatott, én pedig folytattam. – Igazad van. Meg is ölhettek volna. Viszont nem öltek meg. Még itt vagyok. Meglőttek, de nem haltam bele.

-          Még. – suttogta halkan, de a hangsúlyból ítélve tudtam, hogy legszívesebben kiabálna. – Egyébként meg hol van ilyenkor Louis? Miért voltál egyedül itthon? – témaváltása meglepett.

-          Ha nagyon érdekel nem voltam egyedül. – vágtam rá. – Zayn itt volt velem. Az egyetlen személy, akinek nem az volt az első szavam hozzám, hogy mennyire eltudom cseszni a dolgokat. – hangom kicsit felemeltem, a nyomatékosítás érdekében. – Most pedig ha megbocsájtasz. – indultam el az emeletre, hogy összeszedjem magam, már amennyire ez lehetséges. A lépcsőn felfelé sétálva, még vissza szóltam Adamhez. – Ja, még valami. Tegnap betörtek hozzám, szóval el kell látogatnunk ma Mr. Johnhoz. – a választ meg nem várva fordultam be a fürdőszobába. Erőtlenül támaszkodtam a mosdókagylónak. A tükörbe nézve ugyanaz a meggyötört és eltévedt lány nézett vissza rám, mint aki régen Dave mellett élt. Karikás szemek, sápadt arc, bosszú éhes tekintet. – Kicsit nyúzottnak tűnsz Katy. – állapítottam meg. A piától bűzlő ruháim ledobva álltam be a zuhany alá. Megkell hagyni meglőtt kézzel nem egy élmény a zuhanyzás, de azért túl lehet élni. Kellemes érzés volt, ahogy a meleg víz alá álltam. Ennek és a hátralévő 20 perces készülődésemnek hála ki is józanodtam. Magamra kaptam egy fekete nadrágot, egy ugyanolyan színű inget és egy fekete bokacsizmát. Végignézve magamon elég gyászosan néztem ki. De hát mit lehet tenni? Hisz valóban gyászolok. Méghozzá az életem. Egy kötszeres dobozt kezembe véve siettem le a lépcsőn. Adam továbbra is a nappaliban várt. A kanapén hátra dőlve maga elé font karokkal nézett végig rajtam. Arcáról leolvasható volt, hogy még mindig dühös rám. – Segíts. – adtam kezébe a nálam lévő dobozt. – A doki azt mondta, hogy néhány napig fájdalomcsillapító és kötszerek társaságában kell élnem. – ültem mellé a kanapéra.

-          Úgy látom a kötszert még értetted is. De szerintem a doktor úr nem erre a fájdalomcsillapítóra gondolt. – emelte fel az asztalon heverő üres whiskys üveget, amelyet tegnap kivégeztünk Zayn-el.

-          A doktor úr nem fejtette ki, hogy mire is gondol pontosan. Tehát a doktor úr így járt.– kaptam ki a kezéből és tettem vissza az asztalra.

-          Nem tudom kire legyek dühösebb. – a karomon lévő kötést óvatosan kezdte el leszedni, hogy aztán helyére tekerhesse az új gézt. – Rád, amiért eszedbe jutott ezzel megoldani a problémákat, vagy a kedves Zayn barátodra, aki mindezt hagyta.

-          Ha nagyon haragudni akarsz valakire, akkor haragudj rám. Úgyis mindenki azt teszi. Zayn csak azt tette, amire megkértem. Rám hagyta a dolgokat. Szükségem volt egy olyan emberre, aki kívül állóként megérti, min megyek keresztül. Bízok benne, és talán Ő az egyetlen személy, akinek bármit el mondhatok, mert tudom, hogy őszinte lesz, de megértő is. –

-          Remélem azt is tudod, hogy nekem is elmondhatsz bármit. – óvatosan tekerte körbe a karomon az új kötést. A seb fájt, de nem akartam nagy jelentőséget tulajdonítani neki. Idővel begyógyul. Ám egy heg mindig is emlékeztetni fog arra, hogy egyszer ez is megtörtént. Bár jól belegondolva a külső hegeim eltörpülne a belsők mellett.

-          Tudom. – álltam fel a kanapéról mikor végzett. A kandalló melletti szekrényhez sétálva leemeltem a kocsi kulcsot és a nálam felejtett papírt mely bizonyítékul szolgált. Fekete kabátom magamra kapva pedig határozott léptekkel indultam el az ajtó felé. – Most pedig látogassunk el a rendőrségre.

-          Azt ugye te sem gondoltad komolyan, hogy te fogsz vezetni? – mordult rám mikor az udvaron egyenesen Jack, azaz az én kocsim felé sétáltam.

-          Lássuk csak. Nálam van a kulcs, az pedig ott kétségtelenül az én kocsim. – eltűnődve méregettem a lehetőségeket. – De nagyon is úgy gondolom, hogy én fogok vezetni.

-          Hát akkor rosszul gondolod. – állt elém, haragos tekintettel. – Én vezetek. – nyújtotta a kezét a kulcsot kérve. 

-          A mai nem a te napod. – vágtam rá. – Látod ott azt a csodát? – mutattam a kocsimra. – Azt csak én vezethetem. Senki, ismétlem senki más. Szóval állj odébb és ülj be. – utasítottam, kezébe nyomva a fehér lapot. Néhány másodpercig még velem szembe állt, majd mikor meguntam az egyhelyben ácsorgást kikerülve őt beültem a kocsiba.

-          Na, jó. – ült be mellém. – Mi bajod? Történt valami, amiről esetleg nem tudok? – fordult felém, miközben kitolattam az udvarról egyenesen az útra. Szabad kezemmel sebességbe tettem az autót, majd a kormányra helyezve elindultam.

-          Ha nagyon érdekel, az életem a bajom. – kimondva talán kicsit mogorvának hangzott a mondatom. Nem akartam megbántani Adamet, de ahogy egyre jobban kezdett kitisztulni a kép a tegnapi napomról a feszültség eluralkodott rajtam. Louis és én összevesztünk, ridegen elutasítottam, hogy velem maradjon és azóta nem is beszéltünk.

-          Várj. Azt hiszem, kezd összeállni a kép. – gondolkodó tekintet vett fel, s azzal méregetett tovább. – Tegnap nem azért ittad le magad, mert kiborított, hogy elraboltak hanem azért mert összevesztél emiatt Louis-val. – mély levegőt véve erősen markoltam a kormányt.

-          Hacsak nem akarsz szerelmi tanácsokat osztogatni, akkor kérlek, hanyagoljuk ezt a témát. – próbáltam nyugodtan közölni vele, hogy jobban teszi, ha most inkább csendbe marad.

-          Csak egy kis veszekedés Katy. – csak azért se fogja be. – Ez normális, minden kapcsolatban.

-          Megtudom különböztetni azt a Louis-t, aki hirtelen felindulásból akad ki, és azt aki teljes szívéből dühöng. – válaszoltam. Adam már épp reagált volna a mondatomra, mikor megszólalt a telefonom. Fél kézzel nyúltam utána és vettem fel, majd kihangosítva Adam kezébe nyomtam. – Mi van? – mordultam a vonal túloldalán lévő személyre.

-          Hogy mi van? Elmondom én, hogy mi van. – szólt bele dühösen Dan. – Részt vettél egy rendőrségi akcióban, ami szokás szerint rosszul sült el. Elrabolt egy őrült sorozat gyilkos, aki mellesleg kiakar nyírni, ráadásnak pedig meglőttek menekülés közben. Mindezt pedig úgy, hogy én nem is tudtam róla egészen mostanáig. – hadarta el. – Ez van Katharine Wilson.

-          Úgy látszik, ma mindenkinek rossz napja van, és senkinek nem lesz egy értelmes szava se hozzám. – állapítottam meg az utat figyelve. – Ha csak ezért hívtál, akkor le is teheted. Nem mondtál semmi újat ugyanis bármily meglepő ott voltam mikor mindez történt. – cinikus megjegyzésemre Adam csak a szemét forgatta.

-          Meggondolatlan vagy Katy. – szerencsémre épp megérkeztünk a rendőrségre, mikor Dan kimondta azt a mondatot, ami végleg kiütötte nálam a biztosítékot. Idegesen tapostam a fékre, ahogy leparkoltam. Ennek az lett a következménye, hogy a mellettem ülő fiú majdnem lefejelte a műszerfalat.

-          Már kezdett hiányérzetem lenni. – vettem el Adamtől a telefont. – Önző, felelőtlen és meggondolatlan vagyok Dan. Önző vagyok, amiért nem öletem meg Louis-t, felelőtlen, amiért megmentettem egy ártatlan kislányt néhány gyilkos karmai közül, és rohadtul meggondolatlan, amiért minderről nem szóltam neked!

-          Ne rám légy dühös, amiért a kis kócos fiúd durcás kisgyereket játszik.

-          Dühös vagyok Dan az egész világra nem csak rád. Most pedig ha nem bánod leteszem, mert vannak fontosabb dolgaim, is mint elszámolni arról mit miért tettem. – ezzel kinyomtam a telefont és a hátsó ülésre dobtam. Úgy éreztem majd felrobbanok a dühtől. Ebben a pillanatban haragudtam mindenkire. Adamre, Dan-re, Louis-ra, de legfőképpen magamra. Magamra, mert képtelen voltam elhinni, hogy ennyire szétesek már attól a tudattól, hogy Louis lehet örökre megutált. Testőrömre nézve már épp szólásra nyitotta volna a száját, de én közbe vágtam. –Ne. Meg ne szólalj! – kiszállva a kocsiból az ajtót szó szerint bevágtam magam után. Adam mellém sétálva kezében a papírral, amit még induláskor a kezébe nyomtam, értetlenül pásztázta a tekintetem. Szó nélkül sarkon fordultam és bementem a rendőrségre. Mindenhol rendőrök sétáltak, de Mr. John sehol. Bizonyára az irodájában lesz. Némán előre haladva már rutinosan sétáltam fel az emeleten lévő irodához. Bekopogva beléptem az ajtón. Mr. John az asztal mögött épp egy köteg papír halmazba temetkezett. Felnézve mosoly terült el az arcán, ami engem is halvány mosolyra késztetett.

-          Katy. Maga meg mit keres itt? Nem a kórházban kellene lábadoznia?

-          Tegnap haza engedtek.

-          De meglőtték és..

-          Százados. Csak egy kis karcolás. Helyrejövök. – szakítottam félbe. Beletörődve intett kezével, hogy üljünk le a vele szembe lévő székekre. – De most nem ezért jöttem. – tértem egyből a lényegre. – Tegnap betörtek hozzám. Elvitték a Fantomról szóló dokumentumokat, de a tettes elég ügyetlen volt, és egy lapot ott hagyott. – elvettem Adamtől, az említett papírt, és az asztalra helyeztem. – Nem tudom ki volt az a vakmerő személy, aki betört hozzám, de ezen bizonyára rajta lesz az új lenyomata.

-          Mi van akkor, ha profi volt az emberünk és kesztyűt viselt? Erre eddig nem is gondoltunk. – állapította meg Adam. – Ebben az esetben aligha lesz használható újlenyomat.

-          Egy profi tolvaj nem így dolgozik. Ahhoz túl ügyetlen volt. – válaszoltam egyszerűen vállat rántva.

-          Igen? És te honnan is tudod, hogy hogy dolgozik egy profi tolvaj? – húzta féloldalas mosolyra a száját. Válaszom egy halvány mosoly volt. Tény, ami tény. Dave mellett nem csak azt tanultam meg, hogy éljek túl nap, mint nap.

-          Rendben. Azonnal be is vizsgáltatom a papírt a laborba. – állt fel az asztal mögül. –Kérem, jöjjenek velem. – engedelmesen követtük a századost egészen az alaksorban lévő laborig. Köpenyes emberek vizsgálgattak különféle mintákat. Kicsit olyan érzésem támadt mintha valami titkos kísérleti labor közepébe csöppentünk volna. Végig haladva a mikroszkópokban elmerülő emberek mellett egy magas, ősz hajú férfihez vezetett minket Mr. John. – Ő itt Tom. A legjobb laborosunk. - mutatta be az illetőt. – Tom betudnád vizsgálni ezt? Egy újlenyomatot keresünk. – adta kezébe a papírt.

-          Természetesen. – vette el. A megfelelő eljárásokkal neki is látott a minta levételéhez. – Lássuk csak ki hagyta itt a névjegyét. – mondta miközben egy kis vatta pálcával bekente a papír szélét. Figyelmesen néztük minden mozdulatát. Ezt követően egy kék lámpafény alá helyezte, majd egy gépbe, ami beolvasta a már látható újlenyomatot. – Meg is van. A keresett személy egy nagyon csinos és ártatlannak tűnő hölgy. – közölte bohókásan. A gép kinyomtatta az illető adatairól szóló dokumentumot, én pedig már alig vártam, hogy megnézhessem ki is ez az ártatlannak tűnő csinos hölgy. Másodperceken belül a kezembe is volt a papír, ám mikor megpillantottam az említett személyt nem akartam hinni a szememnek. Döbbent és értetlen arccal meredtem magam elé.

-          Ismered ezt a lányt? - kérdezte rekedtes hangom Adam.

-          Igen. – válaszoltam, majd mély levegőt véve lassan kifújtam azt. – Louis, Louis. – csóváltam meg a fejem. – Hogy neked mindig a rossz lányokba kell beleszeretned.

Louis szemszöge: 

Az udvaron álldigállva kezemben egy cigarettával néztem magam elé. A tegnap történtek még elevenen élnek az elmémben. Újra és újra lejátszódik bennem a Will-el való beszélgetésem, ezzel egyúttal pedig újra és újra megszakad a szívem, hacsak arra gondolok, hogy 1 hét múlva már nem lehetek Katy-vel. Képtelen vagyok a szemébe mondani, hogy már nem szeretem. Lehetetlen dolgot kért tőlem Will. De ha nem teszem azt, amit mondott, akkor azzal csak még jobban bántom a lányt, akit szeretek.

-          A cigi káros. – lépett mellém a semmiből Zayn, majd Ő is rágyújtott. Halvány mégis fájdalmas mosoly jelent meg az arcomon.

-          A gondolkodás haver. Az a káros. Nem a cigi.  – mondtam, majd mélyen szívtam egyet a kezemben lévő káros szenvedélyemből.

-          Jó ég. Te gondolkodtál? – horkantott fel. – Tudom, nem kellene, mert tisztában vagyok a válasszal, de azért megkérdezem: Min? Pontosabban kin?

-          Tegnap beszéltem Will-el. – böktem ki. – Behívatott magához, miután elhajtottam Katy-től. – szemöldök ráncolva fordult felém barátom.

-          Elbeszélgetést tartott. Ez nem újdonság.

-          Katy-ről akart velem beszélni. – folytattam.

-          Ez sem az. – vont vállat. Valóban nem volt az, hiszen már hónapok óta ez a téma nála, ha rólam van szó.

-          Azt kérte, hogy szakítsak Katy-vel, méghozzá jövő héten. – barátom kezében megállt a cigaretta, amit épp a szájához készült emelni. Döbbentem és elkerekedett szemekkel fordult felém.

-          Louis ugye nem…

-          Zayn. Nincs más választásom. Megfenyegetett. Nem engem, az nem érdekelne, hanem Őt. Azt mondta, hogy ha nem teszem azt, amit mond bántja Őt. Megteszi Zayn. Tudom. Láttam az arcán, hogy nem blöffölt.

-          Ez lehetetlen. Hiszen mi haszna lenne belőle? A Fantomnak dolgozik. Ennek semmi értelme.

-          Már nem. Szövetségesekből ellenségek lettek. Valamit nagyon elszúrhatott, mert a Fantom kitette. Most így akar bosszút állni rajtam és rajta is. – továbbra is elképedve figyelt Zayn, így folytattam. – Retteg. Fél tőle, és bármire képes, hogy megvédje azt a mihaszna életét, és a karrierjét. Katy veszélyezteti mind a kettőt. Ezért úgy gondolja egyszerűbb lesz megszabadulnia tőle rajtam keresztül.

-          Mit akarsz tenni?

-          Azt, amit kért. Egy életen át bánni fogom, de azt még jobban bánnám, ha azért esne bántódása, mert önző és hülye voltam. Az Ő érdekében teszem, még akkor is, ha ezért örökké megutál. – mély levegőt véve eldobtam az elszívott cigim. – Beleőrülök a tudatba, hogy elhagyjam. Egyszerűen nem vagyok képes rá, de mégis meg kell tennem. 1 hetet kaptam. 1 héten át a szemébe kell hazudnom. Hazugságban kell tartanom, majd magára hagyni és mindezt az Ő érdekében. – arcom tenyerembe temettem. – Képtelen vagyok szóban elmondani neki. Ezért az a legegyszerűbb, ha egy életre meggyűlöltetem magam vele. Akkor nem fog neki annyira fájni. Akkor Ő akar majd otthagyni engem. Azt akarom, hogy ne szenvedjen, ha pedig annak az az ára, hogy nekem bele kell pusztulnom a fájdalomba, hát legyen.

-          Ugye milyen szar? – kérdezte közömbös hangon. Értetlenül emeletem rá a tekintetem. – Katy ugyanezt az érzést éli át, nap mint nap már több mint fél éve. Szar, érzés mikor hazugságokkal kell megvédened a másik életét? Mikor úgy kell a szemébe nézned, hogy azt gondolod bűn szeretned Őt, mert nem érdemled meg? Mikor nem mondhatod, el neki mit miért teszel, csak teszed mert meg kell tenned!? – furcsa érzés járta át minden porcikám Zayn szavai hallatán. – Tudod Louis Ő megmondta. Mindig elmondta, hogy megakart kímélni ettől téged. Tudta, hogy nem helyes belerángatnia ebbe az egészbe, de Te nem adtad fel. Most pedig itt vagy. Egy maffia háború kellős közepén.

-          Ha most bűntudatot akartál ébreszteni bennem, hát sikerült.

-          Nem ez volt a célom. Pusztán csak tudatosítani akartam benned, hogy amin Katy keresztül megy az még a Te jelenlegi helyzetednél is rosszabb. – rátaposott az eddig kezében lévő csikkre, majd határozottan felém fordult. – A barátom vagy Louis. Nem is. Inkább a testvérem. Sose hazudnék neked, ezért szeretném, ha tudnád, hogy melletted állok, bármit tégy is. Ami történt megtörtént. Már nem tudsz se Te se én kitáncolni ebből az egészből. De úgy hiszem, ha megtehetnénk, se akarnánk élni a lehetőséggel.

-          Hogy van?  - kérdeztem halkan.

-          Rosszul. Nem testileg értve. Sokkal inkább lelkileg. Az elmúlt hetek eseményei nagyon megviselték. Erősnek próbálja mutatni magát, de látszik rajta, hogy ez már nem sokáig lesz így. Nem kell neki sok és végleg szétesik. Tegnap nagyon közel volt hozzá, hogy ez meg is történjen. Az egyetlen személy, aki még tartja benn a lelket az Te vagy. – lesütött szemmel hallgattam Zayn-t. – Úgy látszik Te vagy az egyetlen személy, aki egybetudja tartani, és aki nemsokára darabokra is fogja szedni. - válaszolni se volt időm, mert mondata végén megszólalt a csengő. A hang hallatán kirázott a hideg, a szívem pedig gyorsabban kezdett el verni.

-          Az emeleten leszek. – mondtam, majd hátat fordítva Zayn-nek felrohantam a szobámba. Tudtam ki áll az ajtó mögött, de képtelen voltam ajtót nyitni neki. Ha pedig már ehhez sincs erőm, hogy fogok a szemébe nézni?! 

Katy szemszöge: 

Idegesen álltam a srácok ajtaja előtt. Részben azért, mert féltem Louis nem akar látni, részben pedig azért mert egy nem túl jó hírrel szembesültünk a rendőrségen. Fél szemmel hátrapillantottam a kapu előtt parkoló kocsimra, és a benne ülő fiúra. Az ablakok sötétítettek voltak, de még így is tudtam, hogy Adam engem néz. Az ajtó nyitódása zökkentett vissza, megfordulva pedig Zayn-el találtam szembe magam.

-          Az emeleten van. – szólt mielőtt még bármit kérdezhettem volna. Olvasott a gondolataimban, vagy csak szimplán egyértelmű volt, hogy miért jöttem. Bólintottam, majd egyenesen a lépcső felé siettem. Szó szerint felrohantam, majd kopogás nélkül benyitottam a szobájába. Ő háttal nekem az ablaknál állt, én pedig halkan betéve az ajtót magam után szintén földbe gyökereztem.

-          Szia. – böktem ki végül. ”Szia”. Remek vagy Katy. Mondhatni már briliáns.

-          Szia. – fordult meg. Arca sápadt és rémült volt. Ennyire rémisztő látvány volnék felkötött kézzel?

-          Beszélnünk kellene. – tértem a lényegre. – Ezalatt pedig most azt értem, hogy én beszélek, Te pedig hallgass meg, majd ha úgy akarod, rakj ki. – néma csend következett. Zavaró néma csend így inkább folytattam. – Nem az a lány vagyok, akinek lennem kellene. Valójában semmilyen tulajdonsággal nem rendelkezem, amit egy minta barátnő személye megilletne. De ez valahol érthető is, hiszen nemhogy minta barátnőnek, de még minta embernek is rossz vagyok. Nem járok főiskolára és egyetemre, helyette egy raktárban kuksolok egész nap, ahol olyan dolgokat bonyolítok le, amik valószínűleg hivatalosan életfogytiglannal járnak. Szabadidőmben nem vásárolni járok, hanem a rendőrségre. Délutánonként nem a nem létező barátnőimmel lógok, hanem pisztolyszegezek olyan emberekre, akik pofátlan módon megakarnak ölni. – Louis halvány fél mosolyra húzta a száját, majd bólogatni kezdett. Bólogat? Miért bólogat? Ez nem jó jel. – Igen. Önző vagyok, a világ legönzőbb embere, felelőtlen és még annál is jobban meggondolatlan. De, talán azért mert szerelmes vagyok beléd Louis. Egészen addig, amíg meg nem ismertelek fogalmam sem volt arról, mit is jelent szerelmesnek lenni. Most viszont ha összekellene foglalnom, mit is jelent ez az érzés hát ezt a 3 szót mondanám. A szerelem önzővé tesz, mert nem akarlak elveszíteni, felelőtlenné mert annak érdekében, hogy megvédjelek olyan döntéseket hozok, amelyek nem mindig a legjobbak, és meggondolatlanná, mert néha olyan dolgokat teszek miattad, amit ép agyú ember nem csinál. És..

-          Katy. – szólt közbe, de én figyelmen kívül hagyva Őt folytattam.

-          Nem akartam, hogy miattam bajba kerülj. Nagyon nem, de ezzel már sajnos elkéstem.

-          Katharine.. – szólt ismét közbe, féloldalas mosollyal majd egyik kezét a tarkójához emelte.

-          Belerángattalak egy olyan dologba, amihez semmi közöd, mégis miattam bűnhődsz. Már nem tudlak kirángatni, ebből az egészből, de azt még megakadályozhatom, hogy belehalj.

-          Kathaine Wilson. Befognád azt a szép szádat, vagy talán segítsek? – nevetett félig fel, majd hitetlenkedve megrázta a fejét, mikor már épp folytattam volna monológom eldarálását. Hirtelen és határozottan lépett elém, majd másodpercek töredéke alatt már el is hallgattatott. Ennek következtében mintha csak ellopták volna a gondolataim. A szavak, amiket úgy a fejemben tartottam, most eltűntek. Egy se jutott eszembe. De nem is bántam. Mert azt az érzést, amit a csókja okozott szavakkal nem is lehetne elmondani. A világ megszűnik létezni, a szívem gyorsabban dobog, a fejemben pedig folyamatosan kattogó fogaskerék megáll. Csak Ő és én. A csókja az érintése. Ő maga az én fájdalom csillapítóm, nyugtatóm, és drogom. Mondhatni már-már, függője vagyok ennek az érzésnek, melyből úgy érzem, oly keveset kapok, mégis ha megkapom, nem bírok betelni vele.

-          Most miattad elfelejtettem mit akartam mondani. – mondtam halkan, homlokom pedig az Ő homlokának döntöttem.

-          Ó sajnálom. – mondta mosolyogva.

-          Ne sajnáld. – vágtam rá. – De van itt még valami. – tértek vissza sajnálatos módon gondolataim. Eltávolodva tőle, a szemébe néztem. – Tudom, hogy haragszol rám de..

-          Nem haragszom rád. – szólt közbe. – Se ma, se tegnap se semmikor. Az egyetlen személy, akire haragudtam, az én magam voltam. Mérges voltam magamra, amiért nem lehettem ott melletted. A dühöm pedig rajtad vezettem le. Sajnálom. – sütötte le szemeit. Rossz volt Őt így látni. Azonban volt itt még valami, ami elmondásra várt.

-          Voltam ma a rendőrségen. – böktem ki. – Tegnap betörtek hozzám, és a tettes ott hagyott egy bizonyítékot rajta egy újlenyomattal. A laborban bevizsgálták és.. – mély levegőt vettem, majd az előttem értetlen arcot vágó fiúra néztem. – Az újlenyomatok Lizától származnak. – böktem ki végül.

-          Tessék?

-          Már előbb is rájöhettem volna, hogy valami nem stimmel vele kapcsolatban. Mikor Amerikában voltatok megkeresett. Átadott egy üzenetet, miszerint beszélni akar veled, ha haza jöttél, de ezt te is tudod. – Ő bólintott. – Louis. Liza a házamhoz jött aznap este. Viszont egyikünk által se tudhatta hol lakom. Aznap a raktártól jöttem haza, tehát követni se volt alkalma. Tudta hol lakom. Nagyon jól tudta ki vagyok, és azt is, hogy hol keressen.

-          Akkor ez azt jelenti, hogy Liza a Fantomnak dolgozik?  - szemöldök ráncolva döbbent le a saját kijelentésén.

-          Nem tudom, ez hogy lehetséges, de igen. A házamból ellopta a Fantomról szóló dokumentumokat. Ez két dolgot jelent. Egy: a Fantom embere, és kémkedett utánam méghozzá rajtad keresztül. Kettő: valami elkerülhette a figyelmem mikor a dokumentumokat vizsgáltam át. Mert ha külön elküldött egy embert értük, hogy lopja el tőlem, akkor bizonyára valami fontos dolog lapulhatott az akták között. Valami, ami hasznos információ lehetett számomra, neki viszont egyenesen egy halálos ítélet.

-          Tehát ezért jelent meg a semmiből. Rajtam keresztül akarta kideríteni, hogy áltok a Fantommal való nyomozással.

-          Igen. Mr. John már kiadta utána a körözést. Ha elkapják beszélni fog. Gondoskodom róla, hogy beszéljen. – közöltem határozottan. Louis-ra pillantva döbbenetet véltem felfedezni az arckifejezésén. – Ismét ott tartunk, hogy miattam szenvedsz. – mondtam halkan. – Nem érdemes tagadni. Ez tény. Liza eszközként használt téged. Miattam. – némán nézett rám. – Tegnap azt hittem vége. Sosem láttalak még olyan komolynak, mint akkor. Azt gondoltam végleg meguntad ezt az egészet. Most rendben vagyunk, de meddig? Egy napig, egy hétig? Meddig csináljuk még ezt? Szenvedünk, kiabálunk, kibékülünk, de közben belül felemészt minket mindaz, ami körülvesz.

-          Ha ez az ára annak, hogy velem legyél, akkor örökké ezt fogjuk csinálni. – erőltetett egy halvány mosolyt az arcára, de láttam rajt, hogy valami nem stimmel vele. Valamit nem mond el.

-          Nem kérem, hogy megérts, miért hazudok neked. Nem várom el, hogy támogasd az őrült ötleteimet és tetteimet. Csak annyit kérek, hogy bízz bennem. Mert én bízom benned.

-          Gyere ide. – ölelt szorosan magához. Felszisszentem, mert a felkötött karom kicsit fájt ennek hatására, de nem zavart. Éreztem a szívének gyors dobogását, ám valamiért úgy tűnt most nem miattam dobog olyan hevesen. Louis titkol valamit előlem. Honnan tudom? Mert én is ilyen feszülten és erőltetett mosollyal az arcomon hazudok neki. Normál esetben kideríteném mi az Ő titka, de most nem teszem. Mert habár zavar és kíváncsivá tesz, én is ezt teszem vele. Hazudok neki, hogy megvédjem. Okkal teszem, amit teszek, és tudom, hogy Ő se hazudna nekem, ha nem lenne muszáj. Gondolatmenetemből és Louis öleléséből azonban telefonom csörgése zökkentett ki. Kivéve kabát zsebemből egyből felvettem.

-          Amikor azt mondtam, hogy várj a kocsiba, amíg vissza nem megyek, akkor azt úgy értettem, hogy várj a kocsiba, amíg vissza nem megyek. – hadartam el Adamnek, aki a ház előtt ült az autóban.

-          Dan hívott. A raktárhoz kell mennünk. Most. – szem forgatva tettem vissza a telefont a zsebembe.

-          Adam volt az. Dan a raktárhoz hívott minket. Ajánlom neki, hogy valami fontos dologról legyen szó. – Louis bólintott, majd elindultunk le az emeletről. Zayn mosolyogva fogadott minket a lépcsőről leérve.

-          Kibékültetek. – állapította meg. – Ez azt jelenti, hogy Te nem iszod le magad ma bánatodban. – mutatott rám. – Te pedig nem leszel ideges az elkövetkezendő 24 órában. – mutatott aztán Louis-ra. – hitetlenkedő mosoly küldve felé megnyugtattuk, hogy nem kell aggódnia miattunk. Kiérve a házból adtam egy búcsú ölelést és csókot Louis-nak, majd már épp indultam volna az autó felé, mikor utánam szóltak.

-          Az ott a Te kocsid? – Louis hunyorítva tekintett a kapu előtt álló járműre.

-          Nagyon úgy tűnik. – válaszoltam értetlenül.

-          De hisz mindig azt mondod, hogy Jack-et, csak Te vezetheted. Senki más. – kapcsolódott be a beszélgetésbe Zayn.

-          Ehhez pedig tartom is magam.

-          Azt hittem Adammel jöttél.

-          Igen. Ő benn ül a kocsiba.

-          De...ugye nem? Katy. Meglőttek, és Te fél kézzel vezetgetsz? Mégis milyen testőr az, aki ezt hagyja? 

-          Engedelmes. – vágtam rá. Majd gyorsan beültem a kocsimba, mielőtt még ez a beszélgetés folytatódhatott volna.

-          Úgy látom helyre állt a béke a paradicsomban. – szólalt meg Adam rekedtes hangon, miközben Louis-ék házát nézte.

-          Mit akart Dan? – hagytam figyelmen kívül a megszólalását.

-          Csak annyit, hogy azonnal menjünk oda, mert hírei vannak. – én bólintottam, majd a gázra tapostam, és elhajtottam a ház elől.

A raktárig tartó út igaz rövid volt mégis csendes. Adam agya látszólag vészesen kattogott valamin, míg én próbáltam kiverni a fejemből minden nem oda illő gondolatot. Többek közt azokat, hogy vajon Louis mibe keveredett, ami hazudozásra késztette?! Szerencsére eme gondolatra már nem volt időm válaszokat gyártani mivel megérkeztünk. Magamhoz ragadva a pisztolyom nagy léptekkel mentünk a már megszokott épület bejáratához. A raktárban feltűnően sokan lézengtek. Körülnézve felfedeztem néhány új arcot is. Ők elég érdekes pillantásokat vetettek rám, miközben haladtam előre Adammel az oldalamon.

-          Néhány újonc, akiknek még új, hogy egy nő a maffia. – súgta oda Adam. Bólintva vettem le a tekintetem róluk. Dan-t a gyűlésteremben találtuk meg. Mi neveztük el így a raktárnak ezen szobáját. Minden megbeszélés itt zajlik és tervszövögetés itt zajlik. Az említett férfi szokásához híven egy szivarral a kezében foglalt helyet a nagy fa asztal mögött. Mellette pedig Mason ült. Az egyik emberem, akit mint beépített embert küldtünk a Fantomhoz.

-          Kérlek mond, hogy kibékültetek a kis kócossal? – szólalt meg Dan az asztal mögül. – Rossz hatással vannak rád a veszekedések. – szem forgatva tettem szövetkabátom zsebébe hideg kezeim.

-          Minden kapcsolatban vannak hullámhegyek és hullámvölgyek. – vágtam rá.

-          Igen. – emelte rám a tekintetét elgondolkodva. – De vajon ti már eljutottak a völgyből legalább a hegylábáig? – mondatára nem válaszoltam semmit. Helyette inkább leültem az asztal másik végébe, lábaim pedig az asztalra helyeztem, miközben Adam a hátam mögé lépett. – Híreim vannak. – törte meg a csendet Dan.

-          Ezekre a hírekre várok mióta ide értem. Szóval megtisztelnél vele, ha elmondanád mik is azok.

-          Ó. Nem én fogom elmondani. Hanem Mason. – nézett az említett személyre. Mind felé fordultunk és érdeklődve vártuk, hogy mit is készül mondani.

-          Szóval. – kezdett bele mondandójába. – Az volt a feladatom, hogy keressem meg a Fantom embereit és férkőzzek közéjük. Nos, ez sikerült is. Ez bár alaksorában zajlottak a megbeszéléseik ahová csak azok mehettek be, akik a legközelebbi kapcsolatban voltak vele így oda nem tudtam bejutni. Viszont kérdezősködtem itt ott. Kiderült, hogy a maffia megölése mellett valami másra is készül. A saját emberei közül néhányat beakar építetni a politikai körökbe és a rendőrségre is. Gondolom, hogy azt a bizonyos dolgot, amit tervez minél hatékonyabban és feltűnés mentesen tudja lebonyolítani.

-          Ez minden?

-          Nem. Fontos tudni, hogy soha nem jár egyedül. Mindig vele van legalább kettő gorilla, akik egy pillanatra se hagyják, szem elöl. Bármit is akarunk tenni vele, nem lesz egyszerű. Szinte hozzá se lehet férkőzni.

-          Nos, ha mi nem tudunk hozzá menni, akkor megvárjuk, amíg Ő jön el hozzánk.

-          Valami kevésbé halálos ötlet?  - szólt közbe Dan.

-          Várom a javaslatokat. – vágtam rá, majd magam elé font karokkal hátradőltem a széken. – Na azért ne ilyen lelkesen. – szólaltam meg miután néhány másodpercig senki nem szólt semmit.

-          Nem várhatjuk, meg amíg ismét betör hozzád és megpróbál megölni. – dőlt előre Dan.

-          Nem érdekel hogyan vagy milyen módszerekkel. De azt akarom, hogy végre a markunkban legyen. Látni akarom, az arcát mikor elkapjuk, és látni akarom, ahogy az életéért könyörög, mikor rá szegezek egy pisztolyt. Látni akarom meghalni Dan, és teszek rá, hogy ennek mi az ára. – Dan már épp megszólalt volna, mikor kopogtak az ajtón. Josh állt az ajtóban. Az egyik emberem. Többnyire nem ismerem mindegyiküket személy szerint, de egyszer eljött velünk egy üzlet lebonyolítására így megjegyeztem a nevét.

-          Főnök. Nem akarok zavarni, de látogatója van. – sápadt és reszkető hangon nézett körbe a terembe, majd tekintete megállapodott rajtam. Úgy nézett ki mint aki magát a sátánt látta nemrégiben.

-          Küld el. Most nem érek rá. – közöltem majd vissza fordultam a többiek felé, de Josh ismét megszólalt.

-          Főnök. Én..én tényleg nem akarok akadékoskodni. De azt hiszem fogadnia, kellene a látogatóját. – az ajtóban álló fiú szemében rettegést véltem felfedezni. Ez kíváncsivá tett, így bólintottam.

-          Rendben. Küld be. De ajánlom, hogy fontos legyen. – ujjaimmal az asztalon kopogva vártam, hogy kiderüljön ki áll az ajtón kívül. Kemény és erős lépteket halottam meg, melyek szinte vízhangzottak a teremben. Szemöldök ráncolva emeltem fel a fejem, ám utólag nézve ez nagy hiba volt. A szívem egy pillanatra mintha megállt volna, a vér megfagyott az ereimben, a pulzusom pedig hirtelen az egekbe szökött. Éles félelem hasított belém és járta át a testem minden egyes porcikáját. A szám remegni kezdett, a szemeim majd kiestek a helyükről. Szólásra nyitottam a szám, de a félelemtől akkora gombóc keletkezett a torkomban, hogy nem hogy megszólalni nem tudtam, de még levegőt venni is elfelejtettem néhány másodpercig. A szobában megfagyott a levegő. Élettelen csend lett. Adam erősen markolta a székem támláját. Dan kezében megállt a szivar, Mason pedig köpni, nyelni nem tudott. Az emlékek lavinaként zúdultak rám. Belül majd felgyulladtam kívül azonban remegő testem rázta a hideg. Mély levegőt véve próbáltam annyit erőt venni magamon, hogy megszólaljak, de hiába. Ez most esélytelen volt. Ott állt velem szembe. Barna kissé őszülő haja kuszán állt össze vissza. Borostás arcán pedig ráncok jelentek meg. Bárhol felismertem volna azt az ördögi és gyilkos szempárt, amit Ő birtokolt. Elég volt csak belenézni a szemébe és az ember nem látott benne semmi mást, csak a halált. Nem szólt semmit, csak egy féloldalas mosollyal rám pillantott.

-          Jó újra látni..lányom…..