12.Fejezet.-Az örökség

Sziasztook.:)  Nos meghoztam az új részt! Remélem elnyeri majd a tetszésetek.:)  A leendő bejegyzésekről csak annyit, hogy ezentúl csak heti 1 fejezet fog felkerülni, az iskola miatt. Suli időben kevesebb időm lesz az írásra, de természetesen nem szeretném se elhanyagolni, se összecsapni a fejezeteket!!.:)  Viszont még van 3 nap az iskola kezdésig, szóval fel a fejjel, és élvezzétek még ezt a pár napot.:)!!!! A feliratkozóimnak pedig köszönöm, hogy velem tartotok a blogon!.:) Jóó olvasást és jóó pihenést a maradék napra minden kedves olvasómnak!!!!.:) Smile.:)

u.i.: A blogot hamarosan megnyitom, ahová a saját idézeteim, verseim, dalaim és egyéb irományaim kerülnek majd külön fel!!.:) 

12. Fejezet

"- Mindenkinek megvan a maga keresztje! Az enyém, a vér mely az ereimben csörgedezik, és a név melyet ha akarnék se tudnék elfelejteni! "  

Katharine szemszöge: 

Igaz szemem be volt kötve, de számításaim szerint, legalább 1 órát utaztunk, mikor a kocsi motorja leállt. Karom, valaki oldalról megragadta, és húzni kezdett ki a járműből. Lábaim biztos talajt értek, ami biztonsággal töltött el. Szememről levették a kendőt, minek hatására pislogni kezdtem,hogy kitisztuljon a látásom. Az ég már sötétedett, a hold pedig kezdett előbújni. Elkezdtem felmérni a helyszínt ahol vagyok. Egy hatalmas ház tárult elém, és egy hozzá tartozó udvar. A pázsiton túl egy kő szökőkút állt, mellette pedig kő padok. Mégis hol a fenébe vagyok? Az engem el rabló férfiakra néztem, akik mutatták, hogy kövessem őket. Én bólintottam, és lassan lépkedtem utánuk. Az elém táruló ház minden pontját alaposan megnéztem. Belépve egy hatalmas előtér fogadott. Fa lépcső mely az emeltre vezetett, rajta faragott mintákkal. A plafonról, egy hatalmas csillár lógott, mely az egész helyiséget bevilágította. Ez kezd egyre furcsább lenni. Kézen ragadva irányítottak a nappaliba, ahol megcsapott a szivar illat. A nappaliban elhelyezett bőr ülőgarnitúra foteljében, egy férfi ült, kezében egy szivarral. Szemeivel alaposan végig mért, majd mutatta, hogy üljek le. Én végig tartva a szemkontaktust, leültem vele szembe. Vártam, hogy megszólal, de semmi. Egy idős hölgy lépett be, kezében egy teás kancsóval, melyből nekem is töltött a gőzölgő teából.

-          Milyen kedves emberrablók. Az előző alkalommal, egy pohár vízre is napokat kellett várnom. – törtem meg a csendet.

-          Ó mi nem raboltunk el. – szólalt, meg mély és kicsit rekedtes hangon a velem szembe ülő férfi.

-          Igen? Nos, egy fekete furgonba ráncigáltak, a maga rejtélyes öltönyös gorillái, majd bekötötték a szemem egy kendővel, és nem árulták el, miért és hova visznek. – magyaráztam. – De, szerintem nagyon is elraboltak.

-          Sajnálom, ha az utazás kicsit kényelmetlen volt, de a biztonság érdekében mindent megtesznek az embereim. – nos, akkor ezt még gyakorolniuk kell, mert ettől nem lett nagyobb a biztonságérzetem. – Most bizonyára tele vagy megválaszolatlan kérdésekkel.

-          Ami azt illeti, akad néhány kérdésem.

-          Akkor talán válaszoljuk meg őket. Te kérdezel én pedig válaszolok.

-          Ki maga?

-          Dan Wilson vagyok. A nagybácsikád. – ennek hallatán még a vér is megfagyott az ereimben. Nem akartam elhinni amit mond. – Az apád a bátyám. Nem emlékezhetsz rám, hisz kicsi voltál még mikor utoljára láttalak. – tehát mégsem halott minden rokonom?

-          Miért hozott ide? – próbáltam komoly és erős benyomást kelteni, de hiába. Az előző tény, lesokkolt.

-          Veszélybe vagy. Ennek pedig a legfőbb oka, az örökséged, amit az apád hagyott rád. – én kérdőn néztem rá. Örökség? Dave is valami ilyesmit említett. – Mit tudsz az édesapádról?

-          Azt, hogy egy mocskos bűnöző volt, aki embereket ölt szabad idejében. Miatta halt meg az anyám, és engem is elhagyott.

-          Ah. Szóval semmit nem tudsz róla. – jegyezte meg magának. – Az apád nem holmi bűnöző volt. Anglia egyik legbefolyásosabb embere volt.

-          Azt hiszem mi nem egy emberről beszélünk.

-          Az apád 6 éves korodban megkért engem, hogy vigyázzak rád. Neki elkellett menekülnie miután az édesanyád meggyilkolták. Elhagyta az országot, és Oroszországban látták utoljára. Ami azt sejteti, hogy rátaláltak és megölték. Én betartottam az ígéretem, és kerestelek, de sehol nem voltál számon tartva. Míg végül az árvaházban akadtunk rád. Azonban a biztonságod érdekben minden hivatalos dokumentumot megszüntettünk a létezésedről. Az apád hátra hagyott egy búcsúlevelet, amely végrendeletnek is mondható. Azt kérte 19 éves korodban keressünk meg, és mondjunk el mindent a családodról. Az apád nem egy bűnöző volt, és nem is egy gyilkos. Ő volt Anglia maffiája. – lélegzetem elállt, és nem jutottam szóhoz sem. – Az Ő halálával te hivatalosan is megörökölted ezt a rangot, valamint a családi vagyont is. Katharine Dorothy Wilson. Te vagy az angol maffia örökös.

-          Tessék? Mi? Ne..nem. Itt valami tévedés van. Én nem lehetek semmilyen örökös. Az apám sosem volt gazdag, és kizárt, hogy Ő a maffia lett volna. Ez..ez teljesen kizárt. – hebegtem mint valami szerencsétlen a sokktól, és a döbbenettől.

-          London gazdag területén van a Wilson birtok. Az apád titokban akarta tartani mind ezt, ezért éltetek egy omladozó kis házban. Nem akart feltűnést kelteni. – ezzel felkelt és a nappali közepén lévő kis dohányzó asztalhoz lépett, melyen egy boríték lapult. Felemelte, majd a kezembe adta. „Katharine Dorothy Wilson részére” – állt rajta kék tollal. Én remegő kézzel bontottam ki, majd a benne lévő levelet figyelmesen, lassan és döbbenten kezdtem el olvasni. „Katharine, mikor ezt a levelet olvasod az csak két dolgot jelenthet: 1. Én már nem élek. 2. Dan bácsikád megkeresett és elmondott mindent a családunkról, amit tudnod kell. Tudom, soha nem voltam minta apa, de szeretném ha tudnád, hogy téged és édesanyád is nagyon szerettem. Próbáltalak megóvni titeket, de nem sikerült. Ezt pedig soha nem fogom megbocsájtani magamnak. Ám, most nagyobb veszély fenyeget, mint eddig valaha is. Óvatosnak kell lenned, és nem bízhatsz meg akárkiben. Dan bácsikád mindent megfog tenni annak érdekében, hogy vigyázzon rád. Bármit kér, vagy mond azt vedd parancsnak. Tudom, nem ilyen életre vágytál, ahogy én sem ilyen életet terveztem neked, de ez van, ha egy Wilson vére csörgedezik az ember ereiben. Ettől a perctől kezdve te a családunk rangját viseled. Ez felelősséggel és áldozatokkal jár. De ne feledd: Egy Wilson soha nem adja fel! Soha!” – szememből könnyek csordultak ki, a kezemben lévő papírt pedig legszívesebben széttéptem volna, de nem volt hozzá erőm.

-           Mi van ha én ezt nem akarom?! – néztem fel az állítólagos bácsikámra.

-          Sajnos, még egy Wilson-tól sem kérdezték meg mit akar. Ha ez akarás kérdése lenne, a családod története is más volna.

-          Na és honnan tudjam, hogy igazat mond és ez az egész nem egy átverés?

-          Ha nem hiszel nekem, kérdezd meg Pault. Ő biztos szívesen elmesél mindent.  – szemeim kikerekedve pásztázták az ott lévőket. – El akarok menni innen. – Dan bólintott. A férfi akivel délután a kávézóban beszéltem, mellém lépett, majd a kezében lévő kendőt felém mutatta. – Muszáj ez?  - néztem fel, ám a válasz egy határozott bólintás volt. Nagyot sóhajtva engedelmesen hagytam, hogy bekössék a szemem.

-          Boldog születésnapot Katharine. – szólt utánam Dan. Én némán hátat fordítottam neki, és hagytam, hogy kivezessenek a házból. Ismét a fekete furgonba találtam magam. A gondolatok össze vissza, kavarogtak a fejembe. Miért van az, hogy az apám még halála után is pokollá teszi az életem? 19 évet éltem le hazugságban. Az életem épp, hogy csak rendeződni kezdett. Azt gondoltam a múltam örökre eltudom temetni. Csak be akartam zárni az elmúlt 12 évben történteket egy kis ajtó mögé, a kulcsot pedig eldobni és tiszta lappal kezdeni egy új és szebb életet. De kit áltatok? Valójában meg sem kellett volna lepődnöm. Hisz ha minden szép és jó lenne, az nem is hasonlítana az én életemre. Szembe kell néznem a ténnyel, miszerint én vagyok a maffia hivatalos örököse. Legyünk őszinték, mikor az ember születésnapi ajándékot kér, nem ilyesmire gondol. Általában. De én mikor fogok az általában kategóriába tartozni?

Mire feleszméltem a kocsi megállt, engem kisegítettek, és a kendőt levették. Louis-ék háza tárult elém, majd mire megfordultam volna az engem el rablók elhajtottak, én pedig mint egy csődtömeg indultam az ajtó felé. Egy csődtömeg, aki még most is erősnek próbálja mutatni magát. A kilincset lenyomva az ajtó nyitva volt. Halk léptekkel mentem beljebb egészen a nappaliig. Liam kezében egy telefonnal mászkált fel alá, a többiek pedig idegesen ültek a kanapén, köztük Paul is. Ránézésre Ő tűnt a legidegesebbnek.

-          Te jó ég. Katy. Hol voltál? Annyira aggódtunk, épp most akartuk felhívni Mr. John-t, hogy eltűntél. – támadott le Liam, ám én mind ezt rezzenéstelen arccal hallgattam és szemeimmel Paul félő és kétségbe esett tekintetét néztem. Igaz nem láttam magam, de tudtam, hogy a nézésem most gyilkosabb volt mint valaha.

-          Katy, hála az égnek, hogy előkerültél. Srácok, nekem most mennem kell, holnap találkozunk. – ezzel felpattant Harry mellől és sietősen az ajtó felé igyekezett. Én azonban egy határozott mozdulattal megállítottam. Jobb kezem a mellkasának nyomtam, ezzel is fent tartva.

-          Leülni. – utasítottam.

-          Katy nekem most mennem.. – kezdett bele, de én ismét visszatartottam.

-          Azt mondtam leülni. – tekintetem rezzenéstelen, hangom pedig komoly és kemény volt. Paul megadva magát visszakullogott a helyére, a többiek pedig értetlenül néztek minket.

-          Mi történt, hol voltál? – támadott le Louis aggódó tekintettel.

-          Egy bizonyos Dan Wilsonnal beszéltem. – szemem nem vettem le Paulról. – Nincs valami mondani valód Paul?

-          Nem tudom miről beszélsz!  - hangja feszült volt.

-          Nem? Jó, akkor segítek egy kicsit. Ma délután találkoztam egy igen rejtélyes férfival, aki egy furgonba ráncigált, és elrabolt. Már megint. Ez még nem nagy újdonság. Ám ami még ennél is érdekesebb volt, hogy találkoztam egy Dan Wilson nevezetű emberrel, aki azt állítja Ő nagybácsikám. Nos, még ez is egy megemészthető tény lett volna önmagában. Viszont a hab a tortán az volt, hogy a kezembe adott egy végrendeletet, amit az apám írt. A levélben az állt, hogy az apám, nem egy csóró kis bűnöző volt, hanem maga a maffia. Ez sem egy könnyen feldolgozható tény, de ami ezután következett, na az vitt mindent a mai napomból. A levélben még az is szerepelt, miszerint én vagyok a hivatalos örökös. Az örökségem pedig a hivatalos Wilson családi birtok, egy szép összegű vagyon, és a családi rang. Miszerint én vagyok a maffia. – mondtam végig egy levegő vétellel. Louis tekintete kővé dermedt, a többiek pedig épp az állukat kaparták a földről, míg Paul csak megbánt arccal a padlót bámulta. – Na így már dereng valami?

-          Sajnálom, ezt nem akartam. – szólalt meg halk és rekedtes hangon.

-          Ó, igen. Az állítólagos nagybácsim erről is tartott egy kis beszámolót, miszerint az ”akarom nem akarom” törvény nálunk Wilsonoknál értelmét veszti. Szóval halljam mit tudsz?!

-          Az édesanyád halála után az apád felkeresett, hogy eltűntél, és hogy Őt üldözik ezért el kell hagynia az országot. Megkért engem és Dan-t, hogy vigyázzunk rád. Nyomod veszett, és csak hosszú keresés után bukkantunk rád. Jobbnak láttuk, ha az árvaházban maradsz, mivel veszélyben voltál. Az édesanyád gyilkosa téged is meg akart ölni. Megállapodtunk, hogy ha betöltötted a 19. életéved akkor megkeresünk, és elmondunk mindent, de újra eltűntél. Dan felszívódott, én pedig családot alapítottam. Az apádról 10 éve senki nem hallott, és utoljára Oroszországban látták. Azt hittem, a Fantom feladta a keresést, és már nem fenyeget veszély. – én megdermedve hallgattam Pault, miközben könnyeimmel harcoltam, hogy ne törjenek utat maguknak.  – Az apád valóban az angol maffia volt, és te valóban az örököse vagy.

-          12 évet éltem le hazugságban. Egy árvaházban nőttem fel, ahonnan az utcára majd Dave-hez kerültem. Nap mint nap azzal a tudattal keltem és feküdtem le, hogy egy senki vagyok. Hogy bár ne is élnék, hisz egy ilyen életnek semmi értelme. Van fogalmad arról mit kellett átélnem? Milyen szenvedés volt ez az elmúlt 12 év számomra? Szenvedtem. Ti pedig ezt nagyon jól tudtátok. Egy rohadt nagy hazugság nem más az életem. - könnyes szemmel fordultam Louis-ék felé. – Most viszont, hogy ez tisztázódott, hadd mutatkozzak be hivatalosan is. Katharine Dorothy Wilson vagyok. A maffia. – tártam szét kezeim tehetetlenül, és immár könnyeket zúdító tekintettel.

-          Katy, én tényleg annyira sajnálom. Tudom, nem ilyen születésnapot akartál, de.. – kezdett szabadkozni Paul, de ez most nem fog bejönni.

-          Elmondjam, hogy mit akartam? Egy normális életet. Normális szülőkkel és gyerekkorral. Egy szerető családdal. Én csak azt szerettem volna, ha valaki szeret. Azt, hogy reggel felkeljek, elmenjek az iskolába, majd a barátaimmal lógjak. Az ünnepeket a rokonokkal tölteni, és csak egy átlagos normális életet akartam élni. Olyan kibaszott nagy kérés ez? Mit ártottam én, ebben a 19 évben, hogy ezt érdemlem? Azt, hogy megszülettem? Hát, bocs, hogy élek. De tudod mit, ezt legjobban én sajnálom. – sírva rohantam ki, az udvarra. Ebben a pillanatban nem érdekelt Paul. Nem érdekeltek a srácok akiket szó nélkül ott hagytam. Nem érdekelt semmi. Csak az- az egy gondolat járt a fejembe, hogy ugyan oda süllyedtem ahonnét jöttem. Sőt még annál is lejjebb. Azt hittem, minden rendbe fog jönni. Boldog leszek, nem egy pillanatra, hanem egy egész életre. De őszintén hogy lehettem olyan barom, hogy mind ezt el is hittem? Egy senki vagyok. Egy senki, aki bűnözők és gyilkosok vezére hivatalosan is. Ezért kár élni. Ezt senki nem akarhatja. Én se akarom. Már pedig én elég nagy senki vagyok. Lábam felhúzva, fejem térdemre hajtva zokogtam mikor valaki mellém ült. Azt hittem Louis, így egyből el akartam küldeni.

-          Bocs Louis, de most nincs kedvem lelkizni. Egyedül akarok lenni, és gyászolni ezt csodás életem.

-          Akkor még szerencse, hogy nem Louis vagyok. – ült mellém Zayn. –Ugye tudod, hogy minket nem érdekel a múltad és ez az egész? Nekünk ugyan az a Katy maradsz aki eddig.

-          Jelen pillanatban csak azt tudom, hogy egy csődtömeg vagyok.

-          Nem mész el megint igaz? - nézett rám félve a válaszomtól.

-          Nem tudom Zayn. Hazudtak egész életemben. Egy hazugságban nőttem fel. Ezt..ezt még át kell gondolnom. Úgy értem én vagyok a maffia. Ez..ezt én még nem fogtam fel. Gyilkosok vezére vagyok. Egy rossz ember.

-          Te nem vagy rossz ember, és soha nem is leszel az. Ezt nem te választottad, hanem mások. Nem a te döntésed, hanem másé. És nem kell magadat hibáztatnod emiatt. Mi melletted vagyunk történjen bármi. Ez a te kereszted, mi pedig nem hagyjuk, hogy összeroskadj alatta.

-          Zayn. Ti felfogtátok mit mondtam? Én vagyok a maffia. – közöltem ezt a tényt komoly hangon vele, hátha nem fogta még fel.

-          Én meg Zayn Malik. – válaszolta mosolyogva. Ez engem egy halvány mosolyra késztetett. – Most pedig bemegyünk és alszunk. Holnap reggel pedig kipihenten, tiszta fejjel fogjuk kitalálni, hogy mi lesz.  Mert ezt is meg fogjuk oldani. Együtt. Mi mindig mindenben támogatni fogunk. Mert egy család vagyunk. És a családtagok segítik a másikat. Nem ítélhetlek el, olyasmi miatt, amihez neked szándékosan semmi közöd nincs! – kezét felém nyújtva felhúzott a földről. Bármennyire is egyedül érzem magam, valahol tudom, hogy ez mégsem teljesen igaz. A srácok mellettem állnak és támogatnak, ami jelen esetben hihetetlen. De nélkülük még ennyi erőm se volna. Az életemben a zűrzavar egyre nagyobb, a káosz pedig érzem, hogy még nem teljes. Számtalan megválaszolatlan kérdés, és rejtély övezik a mindennapjaim. De pontot fogok tenni ennek a felfordulásnak a végére. Még ha ehhez több kérdőjelet is meg kell válaszolnom. Én Katharine Wilson vagyok. És egy Wilson soha nem adja fel. Soha! 

11.Fejezet-Boldog születésnapot.

Sziasztook.:)! Először is sajnálom, hogy egy nap késéssel tudtam csak hozni az új részt! Másodszor pedig ez a hét is eljött. A nyári szünet utolsó olyan hete amikor nem kell korán kelni és tanulni.:// Tudom, hogy már mindenki készül a sulira, de azért használjátok még ki ezt a pár napot és pihenjetek.:) Ehhez kapcsolódóan pedig lenne egy bejelenteni valóm: Mivel jövőhéttől iskola, valószínű a heti 2 bejegyzés 1-re fog csökkenni,mert kevesebb időm lesz egy-egy fejezet megírására, és nem szeretném összecsapni őket. De természetesen 1 bejegyzés minden héten fel fog kerülni.:) Remélem megtudjátok érteni.:) Harmadszor pedig nagyon szépen köszönöm az új feliratkozókat.:)!! De nem is fecsegek többet.:D  Íme az új rész! Jó olvasást minden kedves olvasómnak.:)!! Smile.:)  

u.i.: A blog amit múltkori bejegyzésekben említettem még mindig érvényes van esetleg akit érdekelne?:) A saját kis irományaim tenném fel oda.(versek, dalok, idézetek stb..) Ha valakit érdekelne egy ilyen blog jelezze.:) 

11.Fejezet

"- Az életem titkok hálózzák be, s mire egyet megfejtek 100 másik terem a helyén." 

Katharine szemszöge: 

Mivel ébredésemkor az ágy másik fele üres volt, felöltöztem és elindultam felkutatni, hogy vajon hová tűnt mindenki? Bejárva az egész házat senkit nem találtam. Biztos interjúra mentek vagy valami hasonló. Feladva a keresést a konyhába mentem,hogy készítsek magamnak egy jó erős kávét melytől teljesen felébredek. Útközben eszméltem, hogy ma milyen nap is van. Ma van a születésnapom, ami azt jelenti, hogy immár hivatalosan is 19 éve tart szenvedésem. Vagyis csak tartott. Valami azt súgja mostantól minden megfog változni. Ez a változás pedig nem mást, mint Louis. Úgy érzem az eddig koromfekete életembe fényt hozott. A jéggé vált szívem mintha napfényt ért volna, s kezd felolvadni. Azonban a szikla szilárd makacsságon még a helyén van. Ez pedig azt bizonyítja, hogy nem egy álomban élek. A valóságban mindig is makacs leszek. Beérve a konyhába állam a padlót súrolta és talán még Kínába is ellátogatott. A konyha pulton egy hatalmas rózsacsokor díszelgett mely 19 kis rózsaszálból állt, benne egy fehér cetlivel. Mellette egy kis doboz becsomagolva, és ha ez nem lett volna elég, egy tálcán kávé várt, mely mellett egy csoki torta szelet várt elfogyasztójára. Ámulva léptem egyre közelebb. Beleszippantva a csokorba megcsapott a rózsák kellemes illata. Kivéve a köztük lévő kis papírlapot olvasni kezdtem a ráírt sorokat. „Boldog születésnapot! Tudom nem szereted ezt a napot, de én téged annál jobban! Remélem örülsz az ajándékodnak, mert valami azt súgta erre szükséged lesz! Louis:)” Mosolyogva tettem le a pultra a kis cetlit, majd a csokor mellett hever dobozhoz nyúltam. Óvatosan bontottam ki és szedtem le róla a masnit. Leemelve a doboz tetejét fejem nevetve ráztam meg. Vigyáznom kell a gondolataimra, hisz úgy tűnik Louis olvasni kezdett bennük. A dobozban egy fehér telefon díszelgett, melyet már oly régóta hangoztatom, hogy ideje lenne beszereznem. Immár vigyorogva kortyoltam bele a még gőzölgő kávába. Ez a fiú képes volt elérni azt, hogy ne utáljam teljes szívemből ezt a napot. A végén még kiderül, hogy egy csodatévő. Hirtelen az ajtó nyílására lettem figyelmes.

-          Katy? – szólított nevemen egy ismerős hang.

-          Szia Paul. – mosolyogtam kedvesen a felém közeledő személyre. – A fiúknak délelőtt két interjújuk és egy fellépésük lesz de… - majd ahogy a konyhába ért hangja elnémult. – Hűha. Louis kitett magáért. Én mondom megütötted a főnyereményt az Ő személyében. – vigyorgott, és hiába próbáltam leplezni elpirulva mosolyogtam vissza rá. Várjunk csak elpirultam? Még soha senki nem volt rám olyan hatással, hogy elpirultam volna.

A délelőtt folyamán Paul-al beszélgettünk, majd mire feleszméltünk délután lett. Rápillantva az órára negyed három volt. Épp hogy levettem szemem az óra mutatójáról hangos zajra lettünk figyelmesek. Az ajtó csukódott, a nappaliba pedig a srácok viharoztak be miközben a Happy Birthday-t énekelték. Ezen akaratlanul is elmosolyodtam. Mindegyiküktől egyenként ölelést kaptam, ami melegséggel töltött el. Louis-tól pedig egy csókot is, minek hatására a minket körülvevő emberek huncut mosollyal pásztáztak minket. Még mindig nehéz elhinni, hogy ez valós. Louis mellém ült a kanapén kezét összefonva az enyémmel. Harry épp szóra nyitotta volna száját, mikor csengettek. Mind az ajtó felé kaptuk a fejünk. Elsőként Zayn pattant fel és ment az ajtóhoz. Nem sokkal később egy fehér borítékkal a kezében tért vissza.

-          Az ajtóban nem állt senki,és mire kiértem csak egy fekete furgon hajtott el a ház elől. Viszont a küszöbön ezt találtam. – mutatta fel a kezében lévő tárgyat. – A te nevedre szól. – nézett rám.  Én felkeltem eddigi helyemről, és elvettem a felém nyújtott borítékot. Kinyitottam, majd lassan olvasni kezdtem a benne rejlő papír tartalmát. „Légy a Stratford sarkán lévő kávézóba 5-re. Ne hozz magaddal senkit! u.i.: Boldog születés napot Katharine!”  - én értetlenül fürkésztem, a kezembe lévő papírt.

-          Mi az?  - kérdezett rá kicsit aggódva Niall.

-          Egy üzenet, miszerint délután ötre a Sratford sarkán lévő kávézóba kell mennem. Egyedül.

-          Biztos csak valaki szórakozik. – vágta rá, Liam.

-          Liam ez a levél a nevemre szól, és a feladója tudja, hogy ma van a születésnapom.

-          Most mit akarsz csinálni? Ugye nem mész oda?! – támadott le Louis aggódva.

-          De igen. Oda megyek, és kiderítem ki a feladója, és azt is, hogy mit akar tőlem.

-          Ez nem jó ötlet.

-          Tudom. – vágtam rá egyből. Louis tekintete kétségbe esetten pásztázta az enyémet. Nem kellett kimondani, tudtam mire gondol. Szinte halottam ahogy a szemembe mondja: „Katy nem mehetsz oda. Főleg nem egyedül. Mi van, ha ez egy csapba?” Ez halvány mosolyt csalt arcomra.

-          Én se tartom jó ötletnek. – szólalt fel Paul, azonban Ő nem féltő hangon mondta mind ezt. Nem, inkább Ő félt, mintha ott megtudnék valami olyat, amit nem kéne. Mintha titkolna előlem valamit.

-          Valószínű azért, mert ez nem jó ötlet. De kiderítem mi folyik itt. Szóval ne is próbáljatok lebeszélni. – nyomatékosan közöltem ezt a tényt mind a hat emberrel aki velem szembe ült.  Épp, hogy mondatom végére értem Paul telefonja csörögni kezdett. A készüléket felvette, majd, rövid beszélgetés után döbbent arccal meredt rám. Aggódjak?

-          Dave-t kiengedték. – közölte félve. Bennem másodpercek alatt ment fel a pumpa.

-          Tessék? – hangom idegességet és döbbenetet sugallt egyben.

-          Mr. John volt az, és azt mondta, hogy letették az óvadékot érte, a vádat pedig eltörölték ellene. – szemeimmel most gyilkolni tudtam volna. Én elkérve Paul telefonját a legutóbbi hívásokat kerestem. Ideje lenne a saját számomon hívnia a rendőrségnek. Főleg, mert azt gyanítom, hogy az elkövetkezendő időben elég sokat fogunk beszélni. Tárcsázni kezdtem Mr. John-t, a kanapén ülő személyek pedig döbbentem figyelték minden mozdulatom.

-          Igen, tessék? Itt Mr. John beszél. – mutatkozott be hivatalos hangon.

-          Itt pedig egy ideges ember. – támadtam le.

-          Katy? Miben segíthetek? – és még van képe megkérdezni?

-          Mondjuk elárulhatná, hogy mi a francot gondoltak amikor hagyták kisétálni a börtönből azt a lelketlen gyilkos Dave-t?!

-          Sajnálom, nem tehettünk semmit. Az óvadékot letették érte, és személyes ügyvédet kapott, aki percek alatt intézte el, hogy az ellene felhozott vádakat töröljék.

-          Ennyi? Egy kis pénz, és egy magán ügyvéd aztán minden elvan rendezve, mintha misem történt volna? Az - az ember egy gyilkos, bűnöző, embereket bántalmazó rothadó lelkű drog  és fegyverkereskedő. – vágtam rá mindent ami hirtelen eszembe jutott.

-          Ó. Igen? Mindezt pedig maga honnét is tudja?

-          Itt nem az a kérdés, hogy én honnét tudom mind ezt. Hanem az, hogy a maguk fejében van e valami egy borsószemen kívül.

-          Ha nincs több kérdése, akkor letenném, mert vannak fontosabb ügyek is amik megoldásra várnak ellenben néhány szidalmazó bizonyíték nélküli váddal. – ezzel a vonal megszakadt. Idegesen dobtam oda a telefont Paul-nak, aki ügyesen elkapta. Louis már épp kelt volna fel a kanapéról, de én gyorsabb voltam. Hirtelen mozdulattal fordultam ki a nappaliból. Egyedül akartam lenni, és felkészülni a délutáni találkozásra a rejtélyes üzenet feladójával. A többiek mind ezt tiszteletben tartották mert nem jöttek utánam, ezért pedig hálás voltam nekik. Úgy érzem most fognak csak igazán bonyodalmak költözni a már bonyolult életembe. Több megválaszolatlan kérdésem is van. Ki a Fantom? Mit akar tőlem? Miről beszélt Dave? Mégis ki tette le érte az óvadékot? Vajon szövetkezett az elrablómmal? Ki vár rám délután, és mit akar tőlem? Kérdések, kérdések kavarogtak bennem jócskán, de tudom, hogy lassan mindegyikre meg fogom kapni a választ. Mert meg akarom kapni! 

Elkészülve mentem vissza a többiek közé. Mind aggódva fürkészték a tekintetem, de ez nem fog beválni. Tudom, mire megy ki a játék. Nem fogok 6 aggódó és féltő szempár miatt itt maradni.

-          Na ki lesz az a vakmerő szabály szegő aki elvisz? De ha senki akkor nekem elég egy kocsi kulcs, és már itt sem vagyok. – álltam eléjük. Louis kelt fel elsőnek a helyéről, zsebéből elővéve egy kocsi kulcsot.

-          Ez veszélyes. – nézett rám, megpróbálva marasztalni.

-          Ha nem lenne az, akkor nem mennék oda. – egy kacsintás felé, és már kint is voltam a kocsijában. Louis beletörődve rázta meg fejét, és egy halvány mosoly is szökött arcára mondtatom hallva. Az út nem volt hosszú, ám közben nem beszélgettünk. Én London utcáit fürkésztem. Mosolygós arcok, és kézen fogva sétáló szerelemes párok. Na ez az amit én sosem értettem. Az emberek olyan önfeledt boldogok tudnak lenni, miközben a világ közel sem az. De lehet, hogy ezek az emberek azért boldogok, mert fogalmuk sincs a világ sötét oldaláról. Bár jobb is.

-          Itt vagyunk. – Louis leállította a kocsi motorját, és épp kiszállt volna, mikor visszarántottam.

-          Te maradsz. Egyedül kell bemennem. Most menj haza, majd megyek én is.

-          Teljesen megörültél. – kerekedtek ki szemei.

-          Nem, csak épp nem akarlak kinyíratni. – válaszoltam nyomatékosan. – Menj, csak én megleszek. Hisz ne feledd ennél veszélyesebb szituációból is kikerültem már. – nehezen de rávettem Louis-t, hogy maradjon a kocsiba, és menjen haza. Magabiztosan szálltam ki a kocsiból, és léptem be a kávézóba. Csak pár ember lézengett az épületben. Szinte minden asztak és box üres volt. Ám szemem megakadt egy hátsó boxon. Nem kellett gondolkoznom, tudtam, hogy az ott ülő személyhez kell mennem. Egy harmincas éveiben járó férfi ült ott, kezében egy újságot tartva. Én leültem vele szembe, ám Ő még mindig nem emelte fel a fejét az újságról.  – Miért hívott ide? Ki küldte és miért? – tértem a lényegre. A férfi összehajtotta majd letette maga mellé a papír darabot.

-          Tessék? Miből gondolja, hogy én hívtam ide? – kérdezett vissza lágy és nyugodt hangon.

-          Nos, lássuk csak. Először is azért mert gondolkodás nélkül vissza kérdezett. Másodszor, mert a fekete öltöny, a fekete kalap, drága óra, és nyakkendő tipikus öltözéke azoknak akikkel találkozni szoktam. Bár megjegyezném: Az a Glock 17-es fegyver ami az öltönyéből ki kukucskál nem gondolja, hogy egy kicsit túlzás? Mégis csak egy kávézóban vagyunk. Harmadszor pedig, csak tippeltem. – mondtam végig egy levegő vétellel, majd elégedetten dőltem hátra.

-          Igaza volt. Magát nehéz becsapni.

-          Bárki is mondta, nem tévedett. De ha már itt tartunk. Ki küldte és miért? – hangom erélyes, mégis kíváncsi volt.

-          Egy régi ismerőse. Azonban mást nem mondhatok, velem kell jönnie. – állt fel. Én azonban nem követtem. – Kérem. Vagy önként, vagy kényszerrel, de velünk fog jönni. – mosolygott rám. Én megadva magam mellé álltam, és mutattam, hogy menjen előre. Engedelmesen követtem, a férfit akinek a kiléte még mindig rejtély. Egy fekete furgon állt a kávézó előtt, sötétített ablakokkal. Az ajtót egy szintén fekete öltönyös férfi elhúzta, majd kezet nyújtva akart besegíteni, de én makacsságomnak köszönhetően magam is megoldottam. Ekkor egy kendőt vett elő az egyikük.

-          Az minek? – kérdeztem, rá de hiába. Bekötötték a szemem, mielőtt ellenállhattam volna. – Miért van az, hogy akárhányszor egy fekete furgonba kötök ki, sose tudom kik visznek el, miért, és hová?  - tettem fel magamnak a kérdést, ám nem érkezett válasz. Csúcs. Ha ezt Louis látná, már a haját tépné. De szerencsére megnyugtattam, hogy ne aggódjon. Bár, ahogy ismerem ettől még jobban aggódni kezdett. De hisz mitől is kéne félnie? Végül is, épp egy furgonban készülnek elrabolni. Megint. 

10. Fejezet-Mit akar tőlem?

Sziasztook.:)! Meg hoztam az új részt, és örömmel láttam, hogy még egy kedves feliratkozót is kaptam!!.:) Remélem tetszik majd!! Jóó olvasást minden kedves olvasómnak!! Smile.:)
u.i: a múltkori bejegyzésemben említettem, hogy csinálnék, egy másik blogot is, ahová a saját irományaim tenném fel (versek, idézetek stb..) Mi a véleményetek erről? Esetleg valakit érdekelne egy ilyen blog? :D

10. Fejezet.

"- Az egész életem egy rejtély, melyet mindenki megfejtett már csak én nem!" 

Katharine szemszöge: 

Reggel szemeim résnyire nyitottam, ám a napsugarai belesütöttek így egyből visszacsuktam őket. Megfordulva egy mosolygós arc fogadott.

-          Mit álmodtál az éjjel?

-          Nem fontos. – ezzel visszafordultam elkerülve a szemkontaktust, majd kikeltem az ágyból.

-          De nekem az. – ült fel. Láttam rajta, hogy nem tágít, míg el nem mondom.

-          Újra éltem azt az éjjelt, mikor megölték az anyám. Minden egyes mozdulat, minden szó a helyén volt. Minden változatlan volt. Az anyám ugyan úgy meghalt álmomban. Újra láttam és éreztem azt a pillanatot. Egy rémálom volt, ami egész életemen át végig kísér. – mondatom végén felállt, és megölelt. Jól eső érzéssel töltött el ölelése, mely biztonságot is jelentett számomra. – Menjünk le. – nem akartam az éjjel történtekről többet beszélni. A konyhába érve még senki nem volt lent. Előszedve gyógyszereim, amiket az orvos előírt kezembe vettem egy poharat, megtöltöttem vízzel, és bevettem őket. A testem lévő zúzódások még mindig fájnak, de kibírom. Nem fogok egész nap feküdni emiatt. Az nem én volnék.

-          Jó reggelt. – szédelgett be Harry kómás fejjel, mint aki egész éjjel nem alut egy szemhunyásnyit sem.

-          Neked is. Kicsit nyúzott vagy. – nevettem el magam, Louis kíséretében. Ő komoly tekintettel ránk nézett.

-          Horkolt. Egész éjjel horkolt. – tagolta lassan és komolyan a szavakat.

-          Ki?  - kérdeztünk rá értetlenül, azonban mielőtt még válaszolni tudott volna Zayn toppant be teljesen frissen és kipihenten.

-          Milyen szép napsütéses napunk van ma. Hogy aludtatok?  - nézett körbe, mire Harry szúrós tekintettel felé fordult. Mi egyből levágtuk ki volt az aki egész éjjel horkolt fürtös barátunk legnagyobb örömére. Halkan kuncogva figyeltük a történéseket.

-          Még van képed megkérdezni? 

-          Ú, elég másnapos fejed van. – húzta el száját Zayn.

-          Nem is értem miért?! – tárta szét karjait.

-          Rosszul aludtál?  - kérdezett rá a már széken ülő és reggeliző fiú.

-          Igen. – vágta rá egyben értetlen és határozott fejjel. Ezt az arcot csak látni kellett volna.

-          Nem tudom miért. Én remekül aludtam.

-          Hát nem is te alszol a Zayn rezidencia melletti szobában. – mi már nagyon türtőztettük magunkat, hogy ne röhögjünk olyan hangosan. – Haver végig horkoltad az egész éjszakát. A párna, és a fülhallgató sem segített. Max hangerőn szólt Rihanna, de az sem használt. Te hivatalosan is túlszárnyaltad hangerőben Őt. – magyarázta Harry. Ekkor már mi se bírtuk tovább hangosan elnevettük magunk.

-          Ó, nem csak hangerőben. Imádom azt a csajt, de nézz csak rám. – kezével körözött arca előtt, jelezve, hogy csodálja meg. – Nem kérdés, hogy ezt az arcot még Rihanna se tudja felülmúlni. – ezzel kezébe vette az előtte lévő szendvicsét, és elégedetten beleharapott.

-          Helyesbítenünk kell azon, hogy Zayn a hiú. Egyértelműen a szerény jelző illik rá. – ezzel fejét rázva értetlen arccal kiment a konyhából. – mindenki dőlt a röhögéstől aki a konyhában volt.

-           Hé, mi baja Harry-nek? Elég rossz passzban van?  - esett be Liam, és Niall is.

-          Csak rosszul aludt. – legyintett Zayn. Nekem már a könnyem is kicsordult a nevetéstől. Ezt még szoknom kell. Olyan könny hagyja el szemem, ami örömöt és nem bánatot hordoz magában. Bár a nevetéstől még jobban fájtak sebeim most nem bántam.  Ők egymásra nézve vállat rántottak, majd leültek reggelizni. Mi addig kiültünk Harry mellé a nappaliba. Épp beszélgettünk, mikor megszólalt Louis telefonja. Meglepődve vette fel a készüléket.

-          Igen? Persze. Adom. – ezzel felém nyújtotta a telefont. Kérdőn néztem rá, majd fülemhez emeltem várva, hogy vajon ki szól bele? 

-          Jó reggelt. Mr. John vagyok. Be kellene jönnie a rendőrségre. A motoros, akit tegnap üldözőbe vettek az embereim elkapták és azt állítja, ismeri magát és a Fantomot is.

-          Azonnal indulok. – ezzel kinyomtam a készüléket. – Vennem kell egy telefont. – állapítottam meg. – Be kell mennem a rendőrségre. Valaki azt állítja, ismer. – Louis értetlenkedve nézett rám. Belül én is ilyen értetlenséggel vártam vajon ki az, és honnan ismer engem?  A többieknek szóltunk, majd Louis mondta, hogy elvisz. Oda érve kicsit tartottam attól, hogy ki lesz az a személy, aki az épületben vár?!  Louis szorosan mellettem jött, mintha féltene az ott lévő emberektől. Ez biztonságérzettel töltött el.

-          Köszönöm, hogy bejött. – lépett elénk Mr. John. Én bólintottam. – Jöjjön. – mi engedelmesen követtük. Egy kis terembe vezetett minket, amit egy vastag üvegfal választott el attól a helyiségtől ahol kihallgatták az idekerülteket. – Akit most bevezetnek ide, azt állítja ismeri magát. Annyit kellene tennie, hogy ezt megerősíti, vagy megcáfolja. Ez csak magán múlik. - az ajtó nyílódott, és egy őr vezette be az említett személyt. Ők nem láttak minket, de én tisztán láttam ki az. Arcom komollyá és rideggé vált, testem pedig megfeszült. Nagyot nyelve bámultam, azt akit legszívesebben most azonnal megfojtanék. –Jól van?  - zökkentett ki Mr. John.

-          Be akarok menni hozzá. – jelentettem ki teljes határozottsággal. Kikerekedett szempárokkal találtam szembe magam. – Beszélni akarok vele. – Mr. John bólintott az őrnek, hogy engedélyezi mind ezt. Beleegyezően bólintott, én pedig követtem. Kinyitotta az ajtót, így én is helyiség elzárt területére kerültem. Mi nem láttuk és hallottuk őket, de Louis-ék igen, így meg kellett gondolnom miket teszek és mondok. Maga biztos léptekkel sétáltam a vele szembe lévő székhez. Szúrós és gyilkos tekintettel néztem felé.

-          Hello Cica. Rég találkoztunk. –villantott felém egy bájos ám számomra már visszataszító mosolyt.

-          Látom végre haza találtál. Ez a neked való hely.

-          Ahogy neked is. Meg fog találni. – hajolt közelebb.

-          Mit akar tőlem?

-          Hogy nem szóltál nekem? Jól csináltad Cica. Sikerült eltitkolnod előlem a valódi kiléted. Sose gondoltam volna, hogy az a védtelen kislány, akire rábukkantam az utcán ilyen szép rangot hordoz magával. – egy szavát sem értettem, ami felbosszantott.

-          Miről beszélsz? – hajoltam én is közelebb.

-          Az örökségedről édes. –majd értetlenül nézett rám. - Várj, te még nem is tudsz róla? – nevetett fel. Nem értem mi olyan vicces, én nem nevetek. –Na ez vicces lesz. – dőlt elégedetten hátra a székén.

-          Tudom, hogy nehezedre esik, de elmondanád, mi a fene történik itt? – hangom akkor már felemeltem kicsit.

-          Nem. Ezt a szívességet nem fogom megtenni neked. Hamarosan rá fogsz jönni. De addig is vigyázz magadra, mert Ő mindenhol ott van.

-          Nem tudom miről beszélsz, de ha tehetném most élve kikötöznélek egy sivatagban, hogy szomjan halj, aztán pedig a kiéhezett keselyűk felfaljanak, semmi mást nem hagyva utánad, csak azt a rothadó és üres lelked, ami a pokolra való. – suttogtam minden egyes szót kipréselve a számon.

-          Csak annyira rothadó és üres mint a tied. Mi ketten ugyan olyanok vagyunk. Szívtelen senkik, akiket kitaszított a világ csak mert egy más világban élnek. Az üres szív és lélek, áldás. Mert ha nem tudsz szeretni akkor nem fáj semmi. – majd a háta mögé nézett az üvegablakra, amely mögött Louis-ék voltak. – Ne hidd, hogy Ő majd meg tud menteni. Azt mondja szeret, de Cica valahol mélyen legbelül te is érzed, hogy Ő sosem fog igazán szeretni és megérteni. De én igen. Én tudom milyen vagy, és tudom milyen átélni azt, amit te is megéltél. Mi egy világból jöttünk egy múlttal. Ez van Cica, fogadd el. Nekik a fény, nekünk viszont a sötétség jutott. – hirtelen mozdulattal pattantam fel a székről, ami neki csapódott a falnak, és arcomon hatalmas undorral hagytam el a helyiséget. Kint Louis és Mr. John várt.

-          Mire célzott? Miért akarja elkapni magát a Fantom? – támadott le Mr. John.

-          Nem tudom. – válaszoltam lényegre törően az igazat, majd elindultam a kijárat felé, de egy mély hang utánam szólt.

-          Nézze, akar valamit magától. Életben hagyta, de mégis meg akarja ölni? Ennek semmi értelme. És ez csak egyet jelenthet: Maga tud valamit. Valamit, ami kapocs közte és Ön közt.

-          Valóban tudni akarja. – léptem közelebb, hangom pedig feljebb emeltem. – Megölte az anyám. – Louis kikerekedett szemmel hallgatta szavaim. – Nem tudom tőlem mit akar, de innentől ez az ügy rám is tartozik szóval bármi is történik, tudni akarok róla.

-          Miért nem mondja el teljes igazságot?

-          Mert én sem tudom mi az. – ezzel megfordultam és gyors léptekkel a kocsi felé vettem az irányt. Szó nélkül ültem be. Louis is így tett, ám magyarázatra is várt. Én azonban csak némán bámultam ki az ablakon. Ő nem kérdezett és mondott semmit, csak megfogta a kezem, és elindította a kocsit.

-          A hallgatásod rosszabb mintha elmondanád, ami a fejedben jár. – jelentettem ki.

-          Miért nem mondtad el? Nem bízol bennem?

-          Bízom benned. Mindenkinél jobban, de nem mondhattam el. Mert az, hogy bízom benned azt jelenti, hogy szeretlek és fontos vagy számomra. Akik pedig fontosak számomra csak úgy maradhatnak biztonságban, ha keveset tudnak. Mert minél többet tud valaki, a közelemben annál nagyobb veszélybe van. És nem akarom, hogy veszélybe légy. –  néztem rá komoly arccal. – Bízol bennem? – Ő határozottan bólintott. – Akkor bízz abban, amit csinálok. Bízz abban, hogy tudom mit kell tudnod és mit nem.

-          Nem érdekel a múltad, és a veszély ami a közelségeddel jár. Csak az, hogy veled lehessek. – én rezzenéstelen arccal meg szorítottam kezét, de nem szóltam semmit. Nem értek semmit. Mire célzott Dave? Mit titkoltam el, és milyen örökségről magyarázott? Miért akar a Fantom elkapni, és ha megakar ölni akkor miért engedett el? Miért nem tette meg mikor volt rá alkalma? Csak ez az egy szó forgott körülöttem: Miért?!  Egész haza úton csak gondolkoztam, amibe szó szerint belefájdult a fejem, mire visszaértünk. Belépve síri csend fogadott minket. A srácok mind a kanapén ültek, és várták, hogy majd beszámolunk az ott történtekről. Én idegesen felrohantam az emeltre és bevágtam magam mögött az ajtót. Mire haza értünk elhatalmasodott felettem az idegesség. Igazán csak most tört elő belőlem az elmúlt hónapokban történtek súlya. Táskámban nyugtató után keresgélve szórtam szét mindent. Megtalálva öntöttem pár szemet a tenyerembe és egy nyeléssel le is nyeltem őket. – Katy ne csináld ezt. Kérlek. – rohant be Louis, és hirtelen mozdulattal kikapta a kezemből a kis gyógyszeres üveget.

-          Mégis mit? Nem érted Louis? Dave rács mögött ül az-az őrült pedig megfog keresni engem. Nem tudom miről beszélt Dave de azt igen, hogy az aki elrabolt meg akar ölni. Ha én veszélybe vagyok akkor ti sem lesztek biztonságban. -  ordítottam vele, jogtalanul hisz Ő nem tehet semmiről. Főleg nem arról, hogy ilyen elcseszett életem van.

-          Nem érdekel. – lépett közelebb és szorított erősen magához. – 3 hónapot kellett eltöltenem nélküled és 1 hónapig akartak abban a hitben tartani, hogy halott vagy. Nem hagyom, hogy egy őrült elvegyen tőlem. Ha az, hogy szeretlek veszéllyel jár, akkor vállalom.

-          Nem tudod mit vállalsz. – szememben könnyek gyülekeztek, de próbáltam visszatartani a sírást.

-          De. Nagyon is jól tudom. – ölelése szoros és biztonságot sugalló volt. Belül azonban nyomasztó érzés töltött el. Éreztem a bajt és a veszélyt, ami közeleg. Ha egyedül vagyok nincs mitől félnem. Mert nincs mit veszítenem. De most, hogy Louis is velem van nagyon tartanom kell a veszélytől. Mert már van gyenge pontom. Most már van mit veszítenem. 

9.Fejezet-Újra "otthon"

Sziasztook.:)!  Ésss, dobpergés mert itt az új rész!:D Tudom múltkor már megköszöntem, de még egyszer megszeretném, hogy 7(!!)  feliratkozóm lett a blogom!.:') Remélem tetszik majd.:) Jó olvasást minden kedves olvasómnak.:)!!  Smile.:)
/u.i.: arra gondoltam csinálnék egy másik blogot is, ahová a verseim, meg a saját kis irományaim tenném fel külön. Ti mit gondoltok erről? Esetleg van olyan akit ez szívesen érdekelne?:) /

9. Fejezet.

"A megfogadott bosszú, felelősséggel jár. Mert ha már egyszer megfogadtuk, akkor véghez is kell vinnünk!"

Katharine szemszöge:  

Másnap reggel Zayn mosolygós tekintetére ébredtem. Mit keres Ő itt? Szemeim megdörzsölve kúsztam feljebb az ágyon nagy fájdalmak árán.

-          Jó reggelt. Hogy vagy?

-          Jó reggelt. Fáj mindenem. Miért vagy itt? – érdeklődtem ébredezés közben.

-          Nyugi Louis mindjárt visszajön, csak lement kávéért, meg a büfébe. Egész éjjel melletted virrasztott. Leküldtem, hogy legalább ha már nem alszik egyen valamit.

-          Miattam nem kellett volna itt maradnotok. Ha jól értesültem 2 rendőr sétálgat az ajtó túl oldalán. Jó kezekben vagyok.

-          Még sose láttam ilyennek. Tényleg szeret téged. Mikor Mr. John közölte, hogy halottnak nyilvánítottak kiakadt. Ő mind végig hitt abban, hogy élsz.

-          Egész életemben magamra voltam utalva. Nem szeretett senki. Miután az anyám meghalt, nem maradt senkim. Attól a naptól fogva a szeretet megszűnt létezni számomra. Most viszont úgy érzem, hogy a sötétségben, amiben eddig éltem Ő a fény. Ez az egész olyan bizarr, és hihetetlen.

-          Ez a szerelem. Bizarr és hihetetlen, mégis csodás. – mondatának végére Louis is betoppant kezében 2 kávéval, egyiket Ő kezdte szürcsölgetni, míg a másikat Zayn-nek adta. Ő kiment, Louis pedig leült a helyére.

-           Hogy aludtál? Álmodban mocorogtál, és beszéltél. – vannak emlékeim. Az elrablómmal álmodtam.

-          Jól. Csak a fáradtságtól.  – magyaráztam. Nem akartam hogy többet kihozzon ebből. Csak egy rossz álom volt. Jó ideig beszélgethettünk általános dolgokról, mikor orvosom Dr. Thomas lépett be.

-          Jó reggelt. Látom már jobb állapotban van mint tegnap.

-          Az biztos. Bár a fájdalmaim nem csökkentek, mégis örülök, hogy haza mehetek. – jelentettem ki a számomra egyértelmű tényt. A gond csak ott kezdődik, hogy mind ez csak számomra volt tény.

-          Örülök, hogy ilyen lelkes, de még nem mehet haza. Komoly sérülései vannak. Bent kell tartanunk. – nem leszünk így jóba dokikám.

-          Elhagyom a kórházat. Ha már muszáj feküdnöm egész nap, akkor azt nem itt szeretném véghezvinni. Saját felelőségre távozom, és ne is próbáljon meggyőzni. Döntöttem. – A doki azért még bepróbálkozott a győzködésemmel, de hiába. Makacsságom határtalan, az pedig tényszámomra, hogy nem maradok itt. Tudom, hogy a Fantom keresni fog. Nem hiszem, hogy jó ötlet lenne egy rendőrök által védett kórteremben várnom. Na nem mintha várnám a sebhelyes arcú férfit. Miután minden szükséges papírt aláírtam, indulásra késznek nyilvánítottam magam. Minél előbb el akartam hagyni a kórházat. Igaz a járás nehéz volt, mert a lábaim levoltak gyengülve és zúzódások díszítették azért összeszedtem magam.

-          Biztos jó ötlet volt ez? Nem vagy valami jó passzban. – aggódott értem Zayn, már a kocsiban.

-          Nyugi bátyóka, a húgi tudja mit csinál. – veregettem meg vállát. Ő csak nevetve megrázta a fejét, és beletörődött a döntésembe. Szememmel jól végig mértem London utcáit. Érzem, hogy valami történni fog. Csak nem tudom mi. A Fantom nem adja fel. Rám fog találni, de nem most. Bolond, de nem teljesen hülye. Sőt. Rafináltabb mint gondoltam. Már csak azt nem értem mit akar tőlem? Rejtély a gondolata, és maga az ember is. Gondolatmenetemből egy hatalmas fékezés zökkentett ki, aminek következményében előre buktam. Nem kis fájdalommal járt számomra ez a fékezés, de Niall még időben visszarántott. – Mond csak te vetted, vagy loptad a jogsid?  - érdeklődtem sofőrünk Louis vezetői engedélye után.

-          Nagyon vicces. – nevetett fel cinikusan mire én elmosolyodtam. – Baleset történhetett. Le  van zárva az egész út, és rendőrök vannak mindenhol. Dugóba kerültünk. –magyarázta. Remek. Nyújtózkodva próbáltam megnézni mi is történhetett. A távolból Mr. John alakját véltem kiszűrni. Mit keresne Ő egy balesetnél? Hirtelen a semmiből, egy motoros férfi száguldott végig a kocsik között. Többek közt amellett is elhaladt amiben mi ültünk. Mivel én az ablaknál ültem megtudtam figyelni a motoron ülő személyt. Egy fiatal férfi volt. Tekintete ismerős érzést keltett bennem de nem tulajdonítottam neki nagy jelentőséget. Ekkor több járőr autó is üldözőbe vette. Valószínű nem baleset hanem rablás történt. A motoron száguldó férfi sisakot viselt, így nem láttam az arcát. Határozott mozdulattal nyitottam ki a kocsi ajtaját, és tett helyszínre vettem az irányt. Igaz a járás nem volt egyszerű és fájdalom mentes én azért tovább mentem. A srácok is kiszálltak, és követtek nem értették mit csinálok. A sorban álló kocsik közt átszeltem az utat, és megtalálva Mr. Johnt felé haladtam tovább.

-          Maga mit keres itt? Nem a kórházban kellene lábadoznia? – fordult meg és támadott le.

-          Meguntam az ott létet. –mondtam egyszerűen. -  Mi történt? – tértem rá a lényegre.

-          A Fantom.– vágta rá, kicsit megtörve.  – London fantomja ismét nyomott hagyott maga után.  Robbantás történt a bankban. Két halott és három sérült. De Ő sehol. Mintha itt se lett volna. – magyarázta hitetlenkedve.

-          Na és a férfi akit üldözőbe vettek?

-          Valószínűleg az egyik társa. Nem értem. Miért csinálja ezt? Mit akar ezzel és egyátalán ki Ő? Még szerencse, hogy nem futott össze vele.

-          Igen. Szerencse. – zártam rövidre. Milyen furcsa. A Fantom  ott tűnik fel ahol épp vagyok. Talán mind ez csak véletlen lenne? Kétlem. A véletlen nem szerepel a szótáramban.

-          Még mindig nem akar vallomást tenni?  - kérdezett rá.

-          Eltalálta. Nem adja fel ugye?  - fordultam felé, sejtelmes mosollyal.

-          Eltalálta. Valamit titkol, és én kifogom deríteni mit.

-          Mindenki vannak titkai. Még magának is, de nem elárulja el mindet. Maga nyomozó így egyértelmű, hogy nyomozni fog, de ha megfogad egy tanácsot: ne akarjon olyasmit kideríteni amit jobb nem tudni. – ezzel visszaindultam a kocsihoz a többiekkel együtt. Mr. John nem fogja feladni. Ahogy a Fantom sem. Azt hiszem egy új játszma vette kezdetét. Dave már lejátszottam egyet, most jön az anyám gyilkosa. Ki fogom deríteni mit akar tőlem. Igaz még nem tudom hogy. A közel jövőben pedig egy rémálom fog bekövetkezni. Két nap múlva itt a születésnapom. Utálom azt a napot. Mások ünneplik, én pedig gyászolom.

Este : 

Este átjött Paul is. Örültem, hogy újra itt lehetek. Mióta elhagytam ezt a házat visszavágytam ide. Valami van itt. Vagyis inkább valaki, aki fényt hoz az életembe. Sose hittem volna, hogy lesz majd egy személy, aki fontos lesz számomra. Azt gondoltam Dave mellett kell leélnem az életem, de úgy látszik tévedtem. Ez esetben pedig hálás vagyok a tévedésemért. Mivel egész délután feküdtem jobbnak láttam megnézni mit csinálnak a többiek, így lementem hozzájuk. Végül a nappaliban találtam meg Őket. Én mint valami szerencsétlen bebotorkáltam, és leültem közéjük.

-          Nem ilyen szülinapi ajándékra vágytál mi?  - kérdezett rá Paul. Ez nagy hiba volt.

-          Felejtsük el, hogy nekem van olyanom, hogy születésnap. – néztem rá komoly tekintettel.

-          Paul mondta, hogy a napokban lesz. Miért nem örülsz neki? Végre olyan emberek közt ünnepelheted akik szeretnek. – mosolygott Niall.

-          Nem szeretem azt a napot oké? Azt nem ünnepelni, hanem gyászolni kell. – ezzel felálltam és kimentem az udvarra.  Kicsit hűvös volt így a rajtam lévő pulcsit összeszorítottam magamon és a csillagokkal borított eget kezdtem el bámulni.

-          Többé nem kell megfosztanod magadtól a boldogságot.

-          Egy múlandó dolgot nem is tudnék. – Louis mellém lépett és hátulról átölelt. – Tudod mikor ott feküdtem abban a cellában eltűnődtem. Felmerült bennem, hogy talán ez a végzetem? Egy őrült rabságában kellene meghalnom? Aztán vissza emlékeztem arra az estére amikor feltártam előtted a múltam. Rájöttem, hogy elmenekültem egy olyan dolog elől amire valójában egész életemben vágytam. Hiányzott az életemből a fény, a szeretet, és a boldogság. Valahogy ezek szokatlannak tűntek számomra. Megszokott dolog volt, hogy egy olyan világban élek ahonnan nincs kiút. De tévedtem. Félek, hogy ez csak egy álom. Félek, hogy ez nem tart majd örökké, és újra visszacsöppenek oda ahonnét jöttem. Félek, hogy egy nap majd visszazuhanok a mélybe. Félek, hogy mind ez elveszik egy nap.

-          Ne félj attól, hogy félsz. Mert ha félsz elveszíteni, az azt jelenti, hogy már megszereztél valamit. Nézz csak az égre. Sötét, mégis ott vannak a csillagok, akik fényt visznek az éjszakába. Hagyd, hogy egy csillag legyek az életedben, aki megvilágítja a sötétséget.  – némán álltunk egymást ölelve, és csak néztük a csillagokat. Felemelő érzés töltött el Louis szavait hallva. Tudja, mit érzek, és mire van szükségem. Megért és elfogad engem, és ezt köszönöm neki a legjobban. Mire bementünk a többiek már elmentek aludni. Mi is felmentünk az emeltre, ám Louis már menni is akart.

-          Ugye nem azt akarod mondani, hogy megint a kanapéra mész aludni?

-          De?! – fordult vissza értetlen arccal.

-          Nem küldhetlek száműzetésbe a kanapéra. Itt alszol. – jelentettem ki.

-          Jó, de te se mehetsz oda. Nem lenne valami kényelmes, és neked pihenned kell.

-          Ki mondta, hogy bárki is a kanapén tölti az éjszakát? – utaltam arra, hogy Louis ágya elég nagy, és elférünk rajta ketten is. Ezért franciaágy. Bár lehet erre Ő még nem jött rá. Nagy nehezen, de rávettem, hogy ne hagyjon itt. Nem akartam egyedül aludni. Biztonságok jelent az itt léte. Ő elment zuhanyozni, én pedig lefeküdtem. Fáradságom próbáltam leplezni,de nem sikerült. Elaludtam mielőtt Louis visszajött volna.

Éjjel: 

„ A házban teljes  sötétség volt én pedig apró léptekkel kezemben szorongatva plüss mackóm a lépcső felé tartottam. Mintha hangokat hallottam volna. Anya hangját, ahogy ismét apával veszekednek. Szemem megdörzsölve léptem a korláthoz. Hallgatózni kezdtem, ami anya szerint rossz dolog. Én mégis vakmerően megtettem.

-          Nem. El kell mennetek innen. Gyerünk. Mire vársz? Vidd azt a gyereket és tűnjetek el. – halottam apa mély és erélyes hangját.

-          Nem megyek sehová. Küld el innen azt az embert, és térj észhez. Családod van, és egy kislányod, akinek nem egy gyilkos apa kell. – ordította anya. Rossz volt látni, amikor veszekednek. Tudom, hogy apa nem szeret, de anyát miért bántja? Ő nem tehet semmiről. Ekkor az ajtót mintha betörték volna. Egy nagy robbanás hallatszott és láttam, ahogy a sötétben egy alak földre zuhan. Anya volt az. Én leszaladtam, és mellé térdeltem. Sírni, zokogni kezdtem, ahogy sápadt arcára néztem. A sötétben szeme a könnytől csillogott. Kétségbe esetten szorítottam édesanyám védő karját, mely most remegett. – Kicsim.

-          Anya. – sírtam szüntelen mellette térdelve a földön.

-          Katy kicsim. Nincs semmi baj. Minden rendben lesz.

-          Anya, ugye nem fogsz itt hagyni? Ugye nem fogsz meghalni? – könnyeim sorba érték a padlót.

-          Nem hagylak itt. Mindig itt leszek veled. Attól még, hogy nem látunk valamit, még itt lehet köztünk. Én is itt leszek. Mindig veled leszek. Amikor egyedül érzed magad, csak nézz fel az égre. A legszebben ragyogó csillag leszek én. Fentről foglak figyelni, és látni foglak.

-          Anya nem akarom, hogy elmenj. Nem akarok egyedül maradni.

-          Sose leszel egyedül. Mert én mindig ott leszek. – mutatott remegő kézzel szívemre, és végig simította karját a mellkasomon, mely a sírástól egyre csak szaporábban vette a levegőt. Kezembe nyomta eddig nyakában lévő nyakláncát, melyet szorítani kezdtem. – Szeretlek kicsim. Jól jegyezd meg amit most mondok:  A világ gonosz, de attól még neked nem kell annak lenned. Mindig légy erős, kitartó és bátor. Ne félj a magánytól, mert soha nem leszel egyedül, csak te fogod úgy érezni. És becsüld meg a szeretet. Mert az a legnagyobb kincs az életben. Szeretni, és szeretve élni a legszebb dolog. Légy erős mint egy harcos, légy kitartó mint egy bajnok, és légy bátor mint egy Wilson. Ígérd meg.

-          Meg ígérem anya, csak kérlek ne hagy magamra. – hajtottam fejem mellkasára.

-          Szeretlek kicsim.

-          Milyen szívszorító. – csak egy alakot láttam a sötét szobában. Arca és kiléte rejtély maradt. – Jól jegyezd meg ezt a napot kicsi Katy. Mert mi még találkozunk egyszer. – ekkor fegyverek dörrentek el sorba, az eddig ott lévő személy pedig elmenekült. Én sírva tekintettem vissza anyára, akink szemei le voltak hunyva, teste pedig bármennyire is hidegnek tűnt, számomra édesanyám meleg szeretetét árasztotta. Eddig keze kezem szorította, most azonban mellettem hevert mozdulatlan. Nagyot nyelve keltem fel, és álltam mellé.

-          Ígérem, hogy megtalálom azt az embert, aki ezt tette veled. Ígérem anya. – fogadtam esküt anyám teste mellett.”

Louis szemszöge: 

Sikítására és mocorgásra riadtam fel éjjel. Katy volt az, aki láthatóan rém álmokkal küzdött. Megrázva karját felriadt, és szapora légzéssel kapkodva a levegőt felült. Ijedt arca volt, mely megrémisztett.

-          Nyugi, semmi baj. Csak egy rossz álom volt. – simogattam hátát, hogy megnyugodjon.

-          Rám fog találni. –suttogta miközben visszadőlt. Szorosan öleltem magamhoz hideg és remegő testét.

-          Nem lesz semmi baj. Itt vagyok. – öleltem. Szíve szaporán vert, majd kiugrott a helyéről. Őt ölelve aludtunk vissza. Jó érzéssel töltött el, hogy karjaim közt aludt el az a lány, akit úgy szeretek, ahogy lányt még soha nem szerettem. 

8.Fejezet-Üdv a családban

Sziasztook!.:)  Sajnálom, hogy 1 nappal később hoztam a fejezetet, de tegnap családi okok miatt nem tudtam gépközelbe lenni!.:) Ma pedig kisebb szívroham söpört át rajtam, mikor a pendrive-m leesett és nem működött, mivel azon vannak az előre megírt fejezetek!!..:D De szerencsére a probléma megoldódott a fejezetet pedig tudtam hozni! Ám mielőtt rátérnék az új részre szeretném megköszönni, hogy már 7(!!) feliratkozó is van a blogomon! Ez tényleg nagyon sokat jelent nekem!!.:)  Na de nem is húzom az időt tovább! Jó olvasást minden kedves olvasómnak! Smile.:)

8. Fejezet.

"Nem elég hinni, és bízni abban, hogy a rossz dolgok jóra fordulnak. Ehhez több kell. Tudnunk kell, hogy minden rendbe fog jönni"

3 héttel később: 

Katharine szemszöge:

Kicsit kábultan másztam fel és dőltem a falnak. Hetek óta nem kapok rendesen enni, és inni sem. A torkom kiszárat, a gyomrom üres, és valami nyugtatóval etetnek, amitől kábult vagyok. Próbáltam ébren maradni. Mióta itt vagyok szereztem pár sérülést. Kés általi vágások, és ütések nyomai díszítik testem. Fejem megrázva emeltem feljebb tekintetem, mikor meghallottam, hogy fogva tartóim közelednek.

-          Gondolkoztam. Nem vagyok olyan amilyennek kellene. Rossz vendég látó vagyok, ezért bocsásd meg a pár hetes rossz ellátást. – ezzel bedobott egy kiflit, és egy pohár vizet tett mellé a cella rácsokon keresztül. Én kétségbe esetten kapkodtam a víz után, ami marta a már régóta kiszáradt torkom. A kiflit pillanatok alatt pusztítottam el, még mindig a falnak dőlve. – Nesze. – dobott be, egy pokrócot. – Csak a kényelem miatt. Ha jól viselkedsz talán legközelebb egy párnát is kapsz.– mosolygott rám. Utálom ha ezt csinálja. Frászt kapok a képétől, hátha még ha mosolyog is vele. Nem tudom meddig bírom még ezt. A szervezetem legyengült, és érzem, hogy már nem vagyok olyan erős sem. Kezdek megtörni, és elhagyni magam. Gyenge vagyok, mint fizikailag, mint lelkileg. Vajon keresnek egyátalán? Vagy már feladták volna, és azt hiszik meghaltam? Mi van ha nem is foglalkoznak az előkerítésemmel? Hisz egy bűnözőt ki is keresne? Ha nem szabadulok ki erről a helyről kis időn belül, akkor itt pusztulok meg. Tartom magam, és aminek csak tudok ellenálok, de már nem bírom sokáig. Az erőm elszállt. Talán ez lenne az én végzetem? Meghalni egy cellában? Na azt már nem.

Louis szemszöge: 

Össze roskadva mentem le a srácokhoz, akik már vártak. Hetek óta keresik Katy-t, mégsem akadtak eddig semmilyen nyomra. A rendőrök csak nyugtatgatnak, hogy majd előkerítik, és minden rendben lesz, de nem hiszek nekik. Mióta eltűnt, alig alszom. Nincs étvágyam, se kedvem. Csak arra tudok gondolni, hogy Katy valahol egyedül, összetörve kuporog. Mi van ha bántják? Vagy megkínozzák, vagy olyas valamikre kényszerítik amit nem akar? Belese merek gondolni, mit művelhetnek vele ott. De vajon hol van az az ott? Ha bármit tehetnék, hogy segítsek nekik. Vissza akarom kapni, a karomban akarom tudni, és érezni a közelségét. Azt, hogy jól van. Nem lett volna szabad elengednem. Nem és nem.

-          Hogy vagy?  - kérdezett rá állapotomra Harry aggódva.

-          Mit kéne válaszolnom? – kérdeztem rá, mire mindenki csak lehajtott fejjel a padlót kémlelte. – Mr. John telefonált? Van valami fejlemény? Találtak valami nyomot?

-          Nem. Azt mondta nem adják, fel, de semmi nyom. Mintha elnyelte volna a föld. -  magyarázta Liam. Én bólintottam, és befordulva a konyhába egy pohár vízért majd  visszaindultam a szobámba.

-          Louis ne csináld ezt. Nem hibáztathatod magad a történtekért. Nem tehettél semmit.

-          De. – fordultam feléjük. – Nem szabadott volna akkor este hagynom, hogy lelépjen. Meg kellett volna akadályoznom. – ezzel elindultam az emeltre, hogy lepihenjek. Szemeim karikásak voltak, fejem hasogatott, és éreztem, hogy minimum 2 napot kellene aludnom, ahhoz, hogy rendesen kipihenjem magam. De amíg a rendőrök nem kerítik elő, úgysem fogok. Nem tudnék nyugodtan pihenni azzal a tudattal, hogy valahol lehet épp egy sötét szobában kínozzák, vagy bántják. Bele se merek gondolni, és talán jobb is. Csak magam idegesítem fel még jobban. Elő fog kerülni. Meg fogják találni, tudom és érzem.

2 hónappal később: 

Október eleje van, és Katy-ről semmi hír. Már lassan két hónapja, hogy eltűnt és nyomi sincs. A rendőrség kezdi feladni, de én nem. Tudom, hogy még van remény. Mindig van remény. Az ablakhoz lépve kint fújt a szél, és rideg idő volt. Az ég be volt borulva, a szél szinte letépte a fák ágait, és az eső is eleredt közben. Mintha az égiek is éreznék, hogy nincs minden rendben. Elmélkedésemből a csengő hangja zökkentett ki. Lerohantam a lépcsőn, és remélve, hogy Mr. John valami jó hírrel érkezett nyitottam ajtót. Szinte kitéptem a helyéről fa ajtót mikor kinyitottam. Sejtésem beigazolódott. Mr. John volt az.

-          Jó napot. – nem volt valami meggyőző a tekintete. Én betessékeltem. – Rossz hírem van. – fő a változatosság. Csaj egyszer lenne jó híre. – A nyomozást leállították. Két hónap telt el az emberrablás óta, és a Fantomnak nyoma sincs. Sajnálom. Szemeit lesütve, tekintett a padlóra.

-          Azt kétlem. – vágtam rá, mire Zayn csitított kisebb –nagyobb sikerrel. Vagyis inkább semennyivel.

-          Mi minden tőlünk telhetőt megtettünk.

-          Az kevés. Ha mindent megtettek volna akkor már rég egy cella mögött kéne raboskodni annak a rohadéknak.  Két hónap telt el azóta. Egy ember nem tűnhet el csak úgy. Nem válhat köddé. Ilyen nincs. – akadtam ki teljesen, s emeltem fel hangom, melytől az egész ház zengett.

-          Kérem nyugodjon meg. Nem tehetek többet az ügy érdekében. Katherine kisasszonyt hivatalosan is halottnak nyilvánították. Sajnálom. – utolsó mondatát hallva, a lélegzetem elakadt, a torkomban gombóc alakult ki, és kirázott a hideg. Nem az nem lehet, lehetetlen. Katy él, tudom, érzem. Nem halt meg, nem hallhatott meg.  Magam elé meredve, kizártam a külvilágot. Csak az az egy dolog járt a fejemben, hogy Katy még él. Mr. John távozott, a srácok pedig aggódó tekintettel pásztáztak.

-          Louis!

-          Nem. – löktem el magamtól Niall-t. – Katy él. Tudom Niall. Érzem, hogy még él, és nem halt meg. Nem. – kiabáltam vele, jogtalanul, hisz Ő semmiről nem tehet. Egyszerűen csak felment bennem a pumpa. Kirohantam az udvarra, és a lépcsőre ültem. Holott nem sok választott wl attól, hogy leromboljak mindent magam körül.

-          Nyugodj meg. Az, hogy nem találták meg és halottnak nyilvánították még nem jelenti azt, hogy valóban meg is halt. – nyugtatott Harry. Én tudom, hogy él, és emellett az álláspontom mellett kitartok. Nem érdekel mit mondanak a rendőrök vagy, hogy mennyi ideje nem került elő. Csak az, hogy él. Mert tudom, hogy így van.

1 hónappal később: 

-          Louis nem csinálhatod ezt. Nem hagyhatjuk, hogy teljesen tönkre tedd magad, Hónapok óta ilyen vagy. – akadt ki Liam. Miközben a tv-t kapcsolgattam, műsort keresve. Helyesbítve figyelem elterelésként.

-          Miért talán örülnöm kéne? – emeltem fel fejem közömbös arccal.

-          Tudod miket terjesztenek már rólad? Nem. Akkor figyelj. „A One Direction énekese Louis Tomlinson depresszióban szenved?”  várj van ennél jobb is „Louis Tomlinson kilép a bandából?”  és ha az még nem lenne elé „A híres One Direction egyik szépfiúja talán követi társait, és egy rehabilitációs intézetbe megy súlyos depressziója és magába fordulása miatt? Vagy esetleg a háttérben megfordulnak olyan dolgok is mint a drog? Vajon miért kerüli a nyilvánosságot?” . Louis kérlek..

-          Tudom hogy él. Nem a magam vigasztalásából mondom. Elő fog kerülni. Nem vagyok őrült, Liam. – néztem szemébe rezzenéstelen tekintettel.

-          Louis már több mint 3 hónap telt el azóta. Tovább kell lépned. Nem csinálhatod ezt örökké. Ha eddig nem találták meg ezután se fogják. A nyomozást már hetekkel ezelőtt leállították. Vége Louis. – én már épp szóra nyitottam volna a szám, de ekkor a csengő hangja zavart meg minket. Mind az ajtóhoz mentünk.

-          Megtaláltuk. –vágta rá az ajtó másik oldalán lévő személy, Mr. John miután az ajtó kinyílódott. Mintha egy szikla melyet eddig szívemen viseltem leesett volna. Megkönnyebbülve majdnem nyakába ugrottam örömömben. – Járőrözés közben találtak rá. Egy elhagyatott sikátor szélén eszméletlenül. Korházba szállították.

-          De ugye jól van?

-          Még én se tudok többet, most kaptam az értesítést, és az első utam önökhöz vezetett. Jöjjön bevisszük magát. – a többiek persze egyből rá vágták, hogy velünk tartanak, így inkább egy kocsival mentünk követve a rendőröket. Útközben Liam elnézést kért, amiért nem hitt bennem. Nem haragudtam rá, csak az idegesség eluralkodott rajtam. Leparkolva a kórház épülete előtt, kiugrottam a kocsiból, és berohantam az épületbe. Az előttem haladó Mr. John-t a folyosón őrködő rendőrök szó nélkül beengedték,ám engem már kevésbé.

-          Sajnálom, Ön nem mehetek be. Esetleg a lány hozzátartozója?

-          Igen. A barátja vagyok. – kijelentésemen még magam is meglepődtem, mivel ez még nem hivatalos, és valójában nem is igaz. Egyszerűen csak ez jutott eszembe először. 

-          Engedje be, velem van. – jött segítségemre Mr. John.

-          És Önök? Maguk is hozzátartozók?  - vonta kérdőre a fegyveres őr, a többieket is. Na erre kíváncsi leszek, vajon Ők mit találnak ki?

-          Igen, a beteg bátyja vagyok. – lépett előre Zayn.

-          Én pedig az öccse. – követte hasonló képen Niall.

-          Én pedig az unoka testévre?! – lépett melléjük Liam bizonytalanul. – Igen, az vagyok. – gondolta át újra mondatát, és helyeselve bólogatott. Már csak Harry maradt, Ő ki lesz?

-          És maga?

-          Harry Styles. – vigyorgott rá Harry, intet, majd kezet nyújtott neki. Igen, ennél kreatívabb már nem is lehetett volna.  Fejem rázva követtem Mr. Johnt. A kórterem előtt egy orvos várt minket.

-          Jó napot! Én kezelem Katharine kisasszonyt. Mikor rátaláltak nem volt eszméleténél, és még mindig nem tért magához. A testén sérülések vannak. Kés általi vágások nyomai és zúzódások. A szervezete legyengült. Valószínű éheztették, és különböző nyugtató illetve kábító szereket adtak be neki, amitől elkábult. Valamint egy injekciót. Valószínű attól vesztette el teljesen az eszméletét, mikor rátaláltak. – magyarázta. Borzalmas volt végig hallgatni, miket műveltek vele, és ezek csak azok amiket az orvos megállapított. Nem akarok belegondolni, miket kellett átélnie. – Bemehet hozzá. – köszönetkép bólintottam, és halk léptekkel bementem hozzá. Eszméletlenül feküdt, az ágyon. Fájt így látnom. Erős. Bárkinél erősebb. De még így is gyönyörű. Leültem az ágya melletti székre. Kezét megfogva próbáltam elhinni, hogy mindez csak egy rossz álom. Miért kell ennyit szenvednie? Miért kell olyasmiért bűnhődnie amit el sem követett? Ő egy angyal a pokolban. Fény a sötétségben, és mosoly a szívemnek. Halkan kezdtem el dúdolni egyik számunk, mikor Katy elkezdte szorítani a kezem. Én felé kaptam a tekintetem, Ő pedig kezdett ébredezni.

Katharine szemszöge:

Testem minden porcikájából fájdalom sugárzott. Szemeim lassan kezdtem résnyire nyitni. Látásom kicsit homályos volt, de hamar kitisztult. Louis aggódó tekintetével találtam szembe magam.

-          Hol vagyok? 

-          A korházban. Elvesztetted az eszméleted mire a rendőrök megtaláltak az utcán. Most már biztonságban vagy. Minden rendben lesz. – simította végig kezemen a kezét.

-          Egy darabig. Rám fog találni. – suttogtam.

-          Nem hagyom, hogy bántson. Többé nem teheti ezt veled.

-          Miért vagy itt?  - arca értetlen és egyben lepett volt.

-          Mikor a rendőrség feladta a nyomozást, és halottnak nyilvánítottak, én összetörtem. Nem törődtem bele, hogy halott vagy. Nem adtam fel. Hittem abban, hogy élsz, és meg fognak találni. Tudtam. Azóta az éjjel óta mikor utoljára láttalak csak te jártál a fejemben. Nem tehettem ellene semmit. A szívem fájdalmat, az eszem pedig csak azt sugallta, hogy élsz. Most pedig itt vagy.

-          Sajnálom, hogy ott hagytalak. Én csak meg akartalak óvni attól, hogy valami olyanért kelljen bűnhődnötök, amiről nem tehettek. Soha többé nem hagylak ott. – sütöttem le szemeim.

-          Ha mennél se engednélek. – majd közelebb hajolt és egy puszit nyomott az arcomra. Én elmosolyodtam, az ajtó pedig nyílódott. Egy középkorú férfi lépett be rajta.

-          Jó napot. Hogy van?

-          Tűrhetően.

-          Mr. John vagyok. Én vezetettem a nyomozását, és én nyomozok az elrablója után is. Tudom, hogy még nincs jó állapotban,de sürgősen vallomást kell tenni, hogy a nyomozást folytathassuk.

-          Rendben. -  Ezzel elővett egy jegyzetfüzetet és egy tollat majd rám nézett jelezve, hogy kezdhetem diktálni.  – Elraboltak, egy rácsos cellába zártak aztán meg elengedtek. – foglaltam össze röviden a történeteket.

-          Nézze, nem tudom mi történt azon a helyen, de muszáj jegyzőkönyvbe foglalnunk. A Fantom még senkit nem hagyott élve, főleg nem úgy, hogy még el is engedte fenntartva ezzel azt a veszélyt, hogy maga beszélni fog.

-          Szerencsém volt. – tekintetem komoly volt.

-           Ehhez kevés a szerencse. Nyomós oka lehetett arra, hogy nem ölte meg magát. Tehát kérem mondjon el mindent!

-          Ami azon a helyen történt, az ott is marad. Ne nyomozzon valami olyasmi után, ami után nem kéne. Ez minden amit mondhatok. Most pedig ha megbocsájt, fáradt vagyok. Pihennem kell. – nyomatékosan néztem rá, Ő pedig egy amolyan „Nem adom fel a nyomozást” fejjel bólintott, és távozott.

-          Miért nem tettél vallomást? – értetlenkedett Louis, miután Mr. John elhagyta a szobát.

-          Vannak dolgok amik akkor a legszebbek ha nem tudunk róla. – zártam rövidre. A nyugalmas pihenésem ismét az ajtó nyílódása zökkentette ki. Egy nővér lépett be gyógyszereket hozva. Arcán mosoly volt, ami csupa kedvességet árasztott.

-          Hölgyem a rokonai kint várják esetleg beküldjem Őket?

-          A rokonaim? – néztem rá egekbe szökött szemöldökkel.

-          Igen. Az öccse, a bátyja, és az unoka testvére. Szeretné látni Őket?

-          Igen. Már születésem óta. – na erre kíváncsi leszek. Louis csak kuncogott magában mellettem.

-          Húgom. Nővérem. Hello cousine. – rontott be vigyorogva, tárt karokkal Niall, Zayn és Liam. Nagyon kellett tartanom magam, hogy ne röhögjem képen őket. Olyanok voltak mint valami színészek egy szappanoperából.

-          Látszik, hogy testvérek. Hasonlítanak. Bár kicsit vicces, hogy az öccse szőke, a bátyja fekete maga pedig barna hajú. – nevette el magát, a nővér majd távozott.

-          Hát igen. Esetleg kint vár a vörös unokahúgom?  - kérdeztem rá, mire mindenki elnevette magát. Ekkor Harry lépett közénk. Ő lenne az unokahúgom? Csak mert akkor letagadom a „családom”.

-          Ti rokonok vagytok? És nekem nem is szóltatok? – tárta szét felháborodva karjait. Csak Harry.

-          Szép kis család. – nevettem el magam. A többiek is hasonló képen tettek.

-          A te családod. – kezdett bele Liam. Én kérdőn néztem rá. – Mától te is a One Direction család tagja vagy. Tehát valamit most szögezzünk le, mint rokon a rokonnal: Soha többet ne hagyd ott Louis-t! Nem bírja nélküled. – ezzel mind vigyorogva megöleltek. Én ettől felszisszentem, mivel minden porcikám fájt. – Üdv a családban. – ezt még szoknom kell. Soha nem volt igazi családom. Most viszont úgy érzem az eddig tátongó űr kezd betelni öt szerető arccal. Az életem nagy fordulatot vett mióta megismertem őket, ám érzem, hogy nem lesz könnyű. A Fantom mindent meg fog tenni annak érdekében, hogy bosszút álljon rajtam. Csak még nem tudom miért, és hogyan?!  De kifogom deríteni.