Sziasztoook!!!
Először nagyon, de nagyon és még annál is jobban sajnálom, hogy sokáig eltűntem és nem voltak új részek!!!!
Az érettségihez közeledve egyre kevesebb időm lett írni, aztán már ihletem se volt jó ideig! :((
Nem akartam elhanyagolni a blogot de néhány dolog közbe szólt!
Most azonban meghoztam az új részt!! Igyekszem ezentúl rendszeresen hozni az új fejezeteket, tekintettel arra is, hogy a közeledünk a történet végéhez! Igen, sajnos már közeledünk az utolsó fejezethez..persze picit még odébb van, de közben még sem! :// De nem kell aggódni, addig még sok minden fog történni a főszereplőinkkel!! Szóval izgalmakból nem lesz hiány!
Még egyszer nagyon sajnálom, hogy ennyit késtem az új résszel!!!
Jó olvasást és szép vasárnapot minden kedves olvasómnak!! Smile.:))
53. Fejezet
"Szeretni valakit teljes szívünkből mennyivel nehezebb mint gyűlölni valakit..."
-
Jó reggelt. – fordultam álmos szemekkel Adam
felé, aki az ágy végében ült háttal nekem.
-
Ez hiba volt. – mondta halkan.
-
Tessék? -
kérdeztem vissza zavartan. A fejem hasogatott, de azért erőt vettem magamon és
feltápászkodtam.
-
Ez hiba volt. – ismételte. – Te részeg voltál én
meg hülye.
-
Adam… - kezdtem, de belém fojtotta a szót.
-
Nem Katy. Nem kell, hogy magyarázkodj. A lelked
mélyén te is tudod, hogy ezt nem kellett volna. Józanon ezt sose akartad volna.
-
Én..nem tudom, mit kellene mondanom. – dadogtam.
-
Semmit. Elragadott bennünket a pillanat. -
felelte, majd felkelt az ágyról. Felvette a földön heverő pólóját és felém
fordult. A tekintetéből nem tudtam kivenni semmit. Csalódás? Megbánás? Vajon
mit érezhet most? – Dan beszélni akar veled. – értetlenül bámultam rá. Ez aztán
a téma váltás. Válasz kép csak bólintottam. Adam zavartan állt meg a szoba
közepén. Mintha mondani akart volna még valamit. De végül nem tette. Csak
sietve kisétált a szobámból. Ott hagyott. Döbbenten dőltem hátra a párnák közt.
Miután előkerestem a szekrényből a fájdalom csillapítót, és
erőt vettem magamon a mai naphoz, átsétáltam Dan szobájába. Próbáltam kizárni
az összes zavaró gondolatot a fejemből. Ez nem igazán sikerült. Kicsit
nehezemre esett elfelejteni, hogy az éjjel lefeküdtem Adammel.
Dan az étkező asztalnál ült, kezében pedig egy már félig
kiürült poharat forgatott. Némán oda sétáltam és leültem vele szembe.
-
Nincs ehhez még egy kicsit korán? – féloldalas
mosollyal rám emelte a tekintetét.
-
Ehhez sosincs elég korán vagy túl későn.
-
Beszélni akartál velem. Hát itt vagyok. – tétem
egyből a lényegre.
-
Meddig szeretnéd még ezt csinálni? – kérdezte.
-
Mit?
-
Ezt az egészet. – mutatott körbe szabad
karjával. – Lassan 3 hónapja itt vagyunk. Mégse történt semmi. Az apád
elfoglalta a helyét a maffia trónján, a Fantom még mindig él, te ahelyett, hogy
a gödörből kimásznál inkább fogtál egy ásót és még mélyebbre ásod magad, Adam
szerelmi bánatába lassan már megzavarodik, Oliver szerintem gyászolja a napot,
amikor megismert bennünket, én pedig úgy érzem magam, mint egy óvó bácsi,
akinek felügyelnie kell, a rakoncátlan kis óvódásokat nehogy megsérüljenek. –
nagyot kortyolt a poharából. – Reggel 9 óra van Katy, és én már megittam 2
pohár whiskyt. – mélyen a szemembe nézett. – A dolgok valóban aggasztóak.
-
Adj 1 hónapot. Csak 1 hónap. Összeszedem magam
és..
-
És? Utána mi lesz? – nem feleltem. – Azért
jöttünk ide, hogy a dolgok kicsit lecsillapodjanak. De ennek semmi jelét nem
látom. Lépnünk kell. A sebeid nyalogatására való időd lejárt!
-
1 hónap. – ismételtem.
-
1 hónap. – válaszolta.
Louis szemszöge:
-
Eddig melyik ország tetszett a legjobban? –
értetlenül emeltem fel a fejem és kis húgomra néztem.
-
Mi?
-
A turné. Épp arról beszélgettünk. Melyik ország
tetszett eddig a legjobban a turné alatt? – ismételte el kérdését. Körbe
néztem. Ott ültünk mind az asztal körül. Lotti, Fizzy, az ikrek és anya. 2
napja jöttem haza, mégis úgy érzem, nagyon messze vagyok tőlük. Vagy talán
inkább saját magamtól. 4 nap szabadnapot kaptunk a turné közben. Liam és Zayn
visszautaztak Londonba, Harry és Niall pedig haza mentek, hogy meglátogassák a
családjukat. Én úgy terveztem, hogy ezt a 4 napot éjszakai bárok és Katharine
elhagyatott háza között ingázva töltöm el. De ezeket a terveket el ki is
dobhattam a kukába. A srácok és anyám is ragaszkodott hozzá, hogy haza jöjjek
erre a pár napra, így hát itt vagyok. Testileg és elméletileg lelkileg is. Bár
gyakorlatilag ebben nem vagyok teljesen biztos.
Megköszörültem a torkom, és egy gyér mosolyt erőltettem
magamra.
-
Florida. – böktem ki az első város nevét, ami
eszembe jutott.
-
Biztosan nagyon szép.
-
Igen. Valóban szép. – helyeseltem. Kínos csend
következett. Az ikrek zavartan néztek egymásra, majd anyára. Legszívesebben
kirohantam volna a házból. Ehelyett azonban az asztalon lévő leveses tálra
fókuszáltam.
-
Megyek, elpakolok a konyhába. – pattant fel
hirtelen Lotti.
-
Én is megyek. – ugrott utána Fizzy, aki magával
invitálta az ikreket is. Ha eddigi kínos csend még kínosabb lett.
-
A fiam vagy Louis. – szólalt meg anya. Lehunytam
a szemem és a tenyerembe temettem az arcom. Kezdődik. – És fáj látnom, hogy
szenvedsz.
-
Hát még nekem hogy fáj. – vágtam rá cinikusan.
-
Louis…3 hónapja történt. Egyszer tovább kell
lépned.
-
Nem akarok tovább lépni. – feleltem. – Nem tudok
tovább lépni.
-
Louis..
-
Egyszer fogom csak elmondani, szóval jól
figyelj! – szakadt ki belőlem. – A barátnőm meghalt. Katharine meghalt. Az
ember, akit szerettem, és akivel akár az egész hátralévő életem eltudtam volna
képzelni meghalt. Ő egy koporsóban fekszik, én meg itt ülök. Ő meghalt én pedig
élek. Minden egyes nap azon gondolkozom, hogy vajon mit tehettem volna, hogy
mindez ne történjen meg. Felvázolom magamban a lehetőségeket. Minden egyes
áldott nap mikor felkelek, és mielőtt elalszom. És mindig ugyan arra jutok:
hogy, Ő meghalt. Soha többé nem jön vissza, soha többé nem látom, soha többé
nem hallom a hangját. – elszorult a torkom. – Képtelen vagyok feldolgozni ezt.
Sokáig kerestem valamit, ami értelmet ad annak, hogy összeszedjem magam, de nem
találtam semmit. Vége anya! Végem. Összeomlottam minden értelemben. Képtelen
vagyok aludni, egyszerűen nem tudok józan maradni, és ha ez még nem lenne elég,
a karrieremnek is kezd annyi lenni. – nagyot nyeltem majd folytattam. – Nem
tudok dalokat írni. 3 hónapja akárhányszor egy tollat és papírt a kezembe
veszek, egyszerűen nem tudok leírni semmit. Arról nem is beszélve, hogy a
többiekkel sem kívánok beszélni. Én..én csak..
-
Mit szeretnél Louis? – kérdezte anya halkan és
elkeseredetten.
-
Egy kibaszott koporsót a föld alatt Katharine
mellett. – vágtam hozzá a szavakat, majd sarkon fordultam és elindultam az
emeletre, hogy összepakoljak. Nem bírtam tovább itt maradni. Elhatároztam, hogy
az első géppel, ami indul, vissza utazok Londonba és a szabadnapjaim hátralévő
részét egy hotelbe töltöm. Magammal és az elbaszott életemmel kettesbe.
Katharine szemszöge:
Már percek óta kopogtattam Adam ajtaján mikor végre
kinyitotta.
-
Na, végre. – rontottam be a szobájába.
-
Valami gond van? – elkerekedett szemekkel fordultam
felé.
-
Most, hogy mondod..akad néhány! - zavartan méregetett.
-
Figyelj..
-
Nem Adam. Te figyelj rám! Ez így nincs rendben,
nagyon nincs. Gyerekkorom óta ismerlek. Szinte veled nőttem fel. Nem a testőröm
vagy elsősorban, hanem a legjobb barátom! Akit nem akarok elveszíteni. Épp elég
ember lépett ki az életemből, elegem van, hogy elvesztek magamkörül mindenkit,
aki fontos számomra!
-
Nem fogsz elveszíteni. – sütötte le a szemeit. Mondanom
kellett volna valamit, de semmi nem jutott az eszembe. – Ami tegnap éjjel
történt, megtörtént. És nem bánom. De azt is tudom, hogy többet nem ilyesmi
történi. – megbánással fordult felém. – Azt mondják az első szerelmére mindig
emlékezni fog az ember. Nekem te voltál az első szerelmem. A gyerekkori
szerelmem, akibe még az intézetbe beleszerettem. Azt hiszem annyira vágytam
arra, hogy ezt te is tudd, hogy észre se vettem, hogy talán az évek múlásával
már nem azért voltál nekem olyan fontos, mert szerelmes voltam beléd, hanem
mert szerettelek. Már nem szerelemből. Szerettelek és még mindig szeretlek.
Mint az embert, akivel együtt nőttem fel, mint a legjobb barátom! Túl értékes
vagy számomra ahhoz, hogy elveszítselek! Az első szerelmem vagy Katharine
Wilson, és az is maradsz örökre! – levegőt se mertem venni, amíg Adam beszélt.
Csak hallgattam őt, és éreztem, hogy a szívemre nehezedő kő lassan eltűnik. Nem
volt mit hozzá füzöm. Erősen magamhoz szorítottam és megöleltem. Nem volt mit
mondani. Az egyetlen gondolat, ami megfogalmazódott bennem, az volt: hogy
szeretni valakit teljes szívünkből, mennyivel nehezebb, mint gyűlölni.
