6.Fejezt-Engedd, hogy szeresselek

Sziasztook!.:) Remélem nektek jobban telik ez a hét mint nekem!.:/ A történet írását sajnos a héten hanyagolnom kell mert begipszelték a kezem,de a fejezetek nem fognak késni mert több fejezet is előre meg van írva!!.:) Na de nem is húzom az időt! Jó olvasást minden kedves olvasómnak, és ha tetszik a történet iratkozzatok fel!.:) Szép napot!!.:) Smilei.:)

6. Fejezet.

"Ha valaki igazán fontos számunkra az azt jelenti, hogy képesek vagyunk félre tenni a saját vágyaink annak érdekében, hogy a másiknak jobb legyen, még akkor is, ha ez nekünk fáj!"

Louis szemszöge:

Már két hete annak, hogy Katy itt van nálunk. Az nap este, mikor elmesélte a múltját, valami megváltozott bennem. Ez a lány teljesen magával ragadott. Próbáltam közeledni felé, de hiába. Azóta az este óta kerül, közömbös, és bunkó velünk. Mintha megbántottam volna a hallgatásommal. Minden este mikor lefekszem csak nézem a plafont és azon tűnődöm, hogy lehet ez? Miért történhetett mind ez meg vele? Miért bízott meg bennem annyira, hogy megossza velem a múltját? Miért? Ha beszélni akarok vele eltereli a témát, és leráz, ha közeledek meghátrál. Fontos lett számomra. Úgy érzem kezdem megszeretni. De Ő mintha félne attól, hogy szeretik. Mintha szándékosan nem akarnak magához engedni senkit.

-          Haver  te nyitott szemmel alszol, vagy néha azért pislogsz is? – zökkentett ki gondolat menetemből  Harry.

-          Ja, nem csak elgondolkoztam. – ráztam meg fejem.

-          Mi történt két hete azon az estén? Azóta olyan vagy mint akit elvarázsoltak.

-          Semmi, csak elbambultam. Fáradt vagyok ennyi az egész. – magyaráztam, miközben a kocsi ablakának döntöttem fejem.

-          Ugye nem kezdesz beleszeretni? – nézett rám kétségbe esetten.

-          Ne légy hülye Harry. – szólt rá Zayn. Hálás bólintással nyugtáztam, hogy igaza van. – Nézz csak rá, már beleszeretett. – én tehetetlenül emeltem fel kezeim.

-          Nem szerettem belé, és nem is fogok.  –tiltakoztam,holott ebben még magam sem voltam olyan biztos.

-          Ugyan Louis kit akarsz becsapni talán magadat? Mert minket nem tudsz. Ahogy nézel rá, ahogy törődsz vele. Nem tudjuk mi történt azon az estén, de egy biztos: azóta megváltozott. Szemtelen, és közömbös lett mindenkivel szemben. Le fog lépni. Ő is megmondta, hogy csak addig marad amíg fel nem épül, és ha jól belegondolsz már felépült olyannyira, hogy eltudja látni magát. Bármikor azt mondhatja, hogy lelép, és mi nem akadályozhatjuk meg. Nem egy átlagos lány ezt aláírom, de ezt te is tudod. Ő más, mint a többiek. Valami van a tekintetében, ami ha ránk szegeződik mindegyikünknek lyukat éget a testébe. Mintha a tekintete egy időzített fegyver lenne.

-          Nem tudom Zayn. Én csak. Érzem, hogy valami megragadott benne, ami nem hagy nyugodni mióta rám támadott. Belenézek a szemébe, és látom a múltját. Az érzéseit, és azt hogy min ment keresztül. A fájdalmat amit egy rideg arc mögé rejt.

-          Igen. Beleszeretett. – könyvelte el Harry, majd kezeit tehetetlenül magam mellé ejtette. Én fejem vissza döntöttem az ablaknak és tovább tűnődtem. Még soha nem éreztem ilyet. Valójában nem is tudom mit érzek. Ez az egész olyan zavaros, és bizonytalan. Mintha a fejemben egy nagy köd lenne, és nem látnám tőle azt a bizonyos dolgot amit keresek. Az érzést amit érzek.

Katy szemszöge: 

Unott arccal meredtem magam elé. Nem értem. Saját magamon nem igazodom ki. Csak egy pillanat kellett, ahhoz, hogy elrontsak mindent. Kár volt aznap elmondanom neki a múltam. Mióta megtettem rosszul érzem magam a közelében. Érzem, hogy közeledne felém én meg hátrálok, mintha attól félnék, hogy megéget a közelsége. Ha egy szobába vagyok vele furcsa érzés önt el. Ha rám néz, nem mutatom ki, de tudom, hogy engem néz. Ha hozzám szól számomra szokatlan érzés járja át a testem, és az agyam összezavarodik. Utálom ezt. Feszültnek érzem magam, és zavarodottnak. Saját magam zavartam össze a saját bizonytalanságommal. Talán kezdem megszeretni? Vagy talán ez lenne a szerelem és beleszerettem? Ez borzalmas.

-           Min gondolkozol olyan nagyon? Vagy inkább úgy kérdezzem hogy kin?  - zavarta meg gondolataim Paul.

-          Semmin. Nem lényeges.

-          Rosszul hazudsz. Mi történt közted és Louis közt? Hetek óta kerülöd. Megbántott?

-          Semmi, és nem. Egyszerűen csak nem akarok senkit közel engedni magamhoz. Ennyi az egész. Nem történt semmi.

-          Tehát közeledni akart, és te direkt nem hagyod?

-          Nem. Én arra gondoltam, hogy ha akarna se engedném. Mert én nem akarom, hogy Ő azt akarja, amit valójában senki nem akar. – magyaráztam, de a végére rájöttem, hogy belekeveredtem mondandómba.

-          Tehát beléd szeretett.

-          Nem. És jobban teszi, ha nem is fog. – szegeztem felé mutató ujjam.

-          Miért vagy vele ilyen ellenséges? Csak jót akar. Egy kis szeretetbe még senki nem halt bele.

-          Ezzel vitatkoznék. – mondatom kimondva felpattantam, és felmentem az emeletre.

Este 9 óra :

Vacsi után, a srácok kimentek az udvarra beszélgetni, én pedig követtem őket. Leültem közéjük, és csatlakoztam a beszélgetésükhöz.  Szerencsémre nem hozták elő, a mostani viselkedésem. Remélem ez az este hátralévő részében se fog változni. Ismét a mai élményeikről kezdtek el áradozni, de valami nem stimmelt. Ha olyan híresek, akkor bizonyára olyan jók is.

-          Órákat beszéltek arról, milyen albumokat adtatok ki, és milyen fellépésen voltatok mégsem hallottam tőletek még egy számot sem. -  vágtam közbe.

-          Jogos. Niall. – fordult Liam, a kis szőke felé, aki bement, és egy gitárral tért vissza. – Ezen segíteni kell. Srácok melyik szám legyen? – kis tanakodás után Louis vágott közbe.

-          Legyen az új albumról a Through The Dark. – tekintete ezután rám szegeződött. Miért érzem azt, hogy jobb lett volna, ha nem hozom fel ezt a témát? Louis minden egyes szónál engem nézett, én pedig kezdtem rosszul érezni magam. A dalt mintha csak rólam írták volna. Már értem, miért a Mr. szólalt fel. Tudta melyik dal kell az este elrontásához. Az utolsó szavak után néma csend uralkodott a kis társaságban. Mintha minden kővé vált volna körülöttünk. Louis reménykedő tekintettel nézett, majd épp meg akart volna szólalni, de én gyorsabb voltam. Felpattantam, és felszaladtam az emeletre. Becsaptam magam mögött az ajtót, ám hiába. – Oké. Mi bajod?– lépett be Louis értetlenül.

-          Mi bajom? Te vagy a bajom. Miért csinálod ezt?

-          Mégis mit?  - fonta maga elé karjait. Szóval játszani akar? Jó, akkor játszunk.

-          Tudod nagyon jól, hogy senkit nem akarok közel engedni magamhoz. De te mégis az ellenkezőjét teszed. Törődni akarsz velem, és gondoskodni rólam. De ha eddig nem lettem volna elég világos: Nem kell a segítséged!

-          Miért félsz attól, hogy valakinek fontos legyél?

-          Soha senkinek nem voltam fontos. Soha senki nem szeretett. Nem volt akire számítsak és ezek után sem kell. Én jól megvagyok egyedül is. Nincs szükségem mások törődésére.

-          Miért félsz a szeretettől? – faggatott tovább.

-          Mert nem tudom mi a szeretet. Nem tudok szeretni. – mondtam rezzenéstelen arccal egyenesen a szemébe.

-          Akkor hagyd, hogy szeressenek. Hagyd, hogy megmutassam mi a szeretet. – lépett közelebb végig a szemembe nézve. – Engedd, hogy én szeresselek. – eddig magam mellé engedett kezem megfogta, mire furcsa érzés járta végig testem.

-          Szeretni fáj. Ha szeretsz az egyszer fájni fog. És, én nem akarok több fájdalmat érezni.

-          Ne menekülj a szeretet, és a szerelem elől. Ezek jó dolgok. Igaz, néha fájnak, de megéri a fájdalom hidd el. Csak hagyd, hogy szeresselek. Engedd, hogy megmentselek, és megmutassam a fényt a sötétségben. Hadd legyek a hősöd.

-          Nem tudod mire vállalkozol. –suttogtam.

-          Lehet, De azt igen, hogy mit veszítek ha nem teszem meg. – olyan közel volt hozzám, hogy szinte már éreztem, ahogy szíve egy szaporábban dobban.  – Ígérem ez a szeretet nem fog fájni.

-          Ne ígérj olyat, amit nem biztos, hogy betudsz tartani.

-          Azért megpróbálom. – suttogta, majd olyannyira közel hajolt, hogy orrunk már össze ért, majd ajkunk is. Mintha az idő megszűnt volna körülöttünk, az eddig jégbe fagyott szívem mintha napfényt ért volna. Testem minden porcikáját szokatlan de egyben kellemes érzés járta át, melytől végig futott rajtam a hideg. Levegőhiány miatt elváltunk egymástól. – Ne nézz így.

-          Hogy? – értetlenkedtem.

-          Így. A tekinteted lyukat éget a testembe.

-          Azt sose tenném. Elég volt a plafonba. – ezzel mindketten feltekintettünk a plafonra. Hát igen. Ez van ha hitetlenkednek bennem és a fegyveremben. – Most mi lesz?

-          Bebizonyítom, hogy szeretlek, és hogy a szeretet jó. Többé nem kell egyedül lenned. Annak az időszaknak vége. – szemeim lesütöttem. Tudtam, hogy ez lehetetlen. Valami megfogott benne, de ez egy múlandó érzés. Nem maradhatok itt. – Mi a baj? – én fejem megrázva tereltem a témát. Beszélgettünk még egy kicsit, majd mivel már későre járt, elindult ki a szobából.  Legszívesebben megkértem volna, hogy maradjon velem, de nem lehetett. Nem kezdhetek el ragaszkodni olyasmi iránt, ami valójában nincs is. Vagyis nem lesz. Miután kiment én az erkélyre sétáltam. Körülnézve valami nem stimmelt. Mintha valami mocorogna a levegőben. Tekintetem megakadt egy fekete kocsin, de nem tulajdonítottam neki nagy jelentőséget. Már lassan egy órája, hogy az ágyon ültem, mikor meghoztam a végső és határozott döntést:  kiosonok a házból és eltűnök az életükből. Örökre. Ez nem az én világom, ez az egész nem én vagyok. Csak bajba sodornám őket azzal,hogyha itt maradok. De mit is várok? Mégis mit hittem? Hogy majd egy szempillantásra minden megváltozik? Hogy belém szeret egy kedves fiú és majd szívből szeret? Ugyan már! Hol járt az eszed az elmúlt órákban Katy? Talán vakációzni volt? Ne reménykedhetek egy álomba ami sosem fog valóra válni. Az álmodozás helyett a valóságban kell maradnom, ami nem más mint egy túlélőtábor számomra.  Fejem megrázva összeszedtem a cuccaim, és utazó táskámba bepakolva még utoljára átgondoltam. Végül arra jutottam, hogy jól döntöttem. Nincs más választásom. Mély levegőt véve néztem körbe utoljára a szobában. Ha minden jól alakul elhagyom ezt a helyet, talán még az országot is. Kicsit fájó szívvel osontam le a lépcsőn, egyenesen a nappaliba, hogy onnan távozzak a kerten keresztül, de lehet rossz döntés volt. Louis ott szunyókált, teljes nyugalomban. Végig nézve rajta megtorpantam. Arcomra halvány és fájdalmas mosoly szökött. Szeret, én pedig úgy érzem tudnám szeretni. Vagy talán már szeretem is? Végre találtam egy olyan embert akinek fontos vagyok, akit érdekel a sorsom, elfogadja a múltam, és hisz egy szebb jövőben. Én mégis itt hagyom. Talán ez a szeretet. Áldozatok sorozata egy jó ügy érdekében. Azért, hogy a másiknak jobb legyen. Én meghozom ezt az áldozatot, hogy elhagyom azt a személyt, aki lehet az első, és egyben utolsó olyan ember, aki szeret, de csak azért, hogy ne ártsak neki. Ezért olyan nehéz engem szeretni. Ha valaki megteszi azzal csak rosszat tesz magának. Ő még nem is sejti milyen vakmerő vállalkozás volt ezt a lépést megtennie felém. Nem tudja kibe szeretett bele. Ezért kell most helyesen cselekednem. Olyat érzek iránta amit még senki iránt, de ez így jó. Egy utolsó pillantás, és mielőtt még meggondolnám magam, kiléptem az udvarra, ahol nem rég még a srácok énekeltek. Halkan, de sietősen indultam el.

-          Lelépsz, és el se köszönsz?  - ennek hallatán összerezzentem. A sötétben egy kedves szempárt véltem felfedezni. Zayn-ét.

-          Tudod, hogy nem maradhatok itt.

-          Tudom, de miért nem adsz neki egy esélyt? Szeret téged.

-          Épp ezért kell eltűnnöm innen. Dave bosszút fog állni. Szeret, és én nem akarok neki fájdalmat okozni.

-          Nem akadályozhatom meg, hogy elmenj, csak azt mondhatom, hogy örülök, hogy megismertelek, és vigyázz magadra.

-          Meglesz, és köszönök, mindent. Ja és csak a ti érdeketekben: Engem soha nem láttatok, és azt sem tudjátok ki vagyok, ha kérdezik.

-          Ez esetben. Viszlát rejtélyes idegen. -  nevezett azon a néven, amit még első találkozásunkkor aggattak rám.

-          Viszlát, idegen. – ezzel amilyen gyorsan csak tudtam elhagytam a házat, és annak területét. Az utcán körül nézve nem láttam egy taxit sem, azonban megfordulva egy kocsi erős fényszórójával néztem szembe. Ijedten ugrottam el a felém száguldó jármű elöl. A járdán landolva gyorsan feltápászkodtam, ám amint futásnak eredhettem volna elkaptak.  Két erős kar rántott magához, szám elé egy rongyot tartva. Hirtelen a látásom kezdett elhomályosodni az eszméletem pedig lassan kezdtem elveszíteni. Testem pillanatok alatt találkozott a kemény aszfalttal. Onnantól pedig teljes kép szakadás.