48. Fejezet - Gyilkos álmok

Sziasztook.:) Új résszel jelentkezem! A napokban számolgattam, hogy hányadik fejezetnél is tartok, és rájöttem, hogy már el is hagytuk a történet felét. Sőt..talán már a háromnegyedét is ha jól bele gondolok! Aggodalomra semmi ok, még vannak részek, amik elolvasásra, és megírásra várnak.:)!!
És azt is elárulhatom, hogy van egy új történet is készülődőben, amiből szintén szeretnék majd blogot csinálni, de csak miután ezt befejeztem! Nem szeretném elhanyagolni ezt az oldalt egy másik miatt! De ez még a jövő zenéje!! 
Remélem tetszik majd az új rész! A véleményeteket szívesen várom a kommentekbe! Jó olvasást minden kedves olvasómnak!! :)) Smile.:)

48. fejezet

"Menekülnék, de minek ha egyszer nincs hová? Ha már az álmok is gyilkos tekintettel méregetnek?! Minek futni egy végtelen úton?"

...Egy sötét folyósón sétáltam előre. A távolból hangokat hallottam. Hol fülsüketítő sikolyokat, hol pedig gyomorforgató kiáltásokat. Remegő kezekkel tapogatóztam a falmentén, remélve, hogy találok egy kijáratot, de semmi. A beszűrődő holdfény halványan megvilágította a folyosót, de még a sápadt fény mellett is alig lehetett látni bármit is. Azonban megpillantottam a sötétben egy alakot, aki a földön ült, hátát a falnak vetve. Óvatos léptekkel mentem oda hozzá. Mikor rájöttem ki is az, rémület ült ki az arcomra. Louis ült a földön, a keze véres volt, a ruhái szakadtak. Könyörögve nézett fel rám, s vértől piszkos kezét felém nyújtotta. Sikítani akartam, de egy hang sem jött ki a torkomon.

-          Louis. – térdeltem le mellé. – Istenem. – könnyeim kicsordultak. Nem érdekelt, hogy a mellkasából ömlött a vér, én ráborultam és szorosan magamhoz öleltem. Megsimogatta a hátam, majd felemelte az állam, és mélyen a szemembe nézett. A tekintete olyan volt, mintha kiszállt volna belőle minden élet. Némán és erőtlenül felemelte a kezét, és a folyosó vége felé mutatott. Nem szólt semmit. Egy belső hang azt suttogta, hogy induljak el abba az irányba, amerre Louis mutatott. Így is tettem. Néhány lépés után hátrafordultam, hogy visszanézhessek Louis-ra, de egyre távolabb kerültem tőle. Végül már semmi mást nem láttam, csak a sötétséget, amit magam mögött hagytam. Kalapáló szívvel lépkedtem előre, aztán a semmiből két erős kar rántott magához. Adam volt az. Az szája felrepedt és vér szivárgott végig az állán. Ijedten kaptam oda a tekintetem.

-          Semmi baj. – nyugtatgatott. – Minden rendben. Jól vagyok.

-          Mi..mi történt veled? Ki tette ezt? – kérdeztem remegő hangon.

-          Semmi baj. – ismételgette. – Se..semmi baj. – mondta és térdre rogyott. Adam háta mögött egy nagydarab férfi állt, aki kezében most egy véres kést tartott. Fenyegetően forgatta meg ujjai közt, és vicsorogva meredt rám. Adam élettelen teste ott hevert a lábaim előtt, én pedig a döbbenettől mozdulni sem bírtam.

-          Ki maga? – elkerekedett szemeim képtelen voltam levenni Adam-ről. – Mit akar tőlem? Miért bántotta őket? Nem ártottak semmit magának. – hangom elcsuklott és könnyeim ismét utat törtek maguknak. Az előttem álló férfi elnézett mellettem és elégedetten mérte végig a mögöttem lezajló cselekményeket. Lassan megfordultam, kezeim pedig a szám elé kaptam. Oliver egy magas férfi szorításából próbált szabadulni, sikertelenül. A férfi egy pisztolyt tartott bal kezében, amit egyenesen Oliver halántékához szorított. Nagyot nyelve tettem egy lépést előre, de visszarántottak. – Kérem. – a sírástól beszélni is alig tudtam. – Engedje el! Könyörgöm. Könyörgöm magának, engedje el! Nem tett semmit!! Engem büntessenek, ne őt! Engem öljenek meg. Engem, ne őt! 

-          Semmi baj, Katharine. – mondta ugyanazt, amit Adam is mielőtt meghalt. – Minden rendben lesz. Jól vagyok.

-          Látod! – szólalt meg a férfi, aki erős karjával magához szorította Olivert. – Jól van. Milyen kár érte. A sejtelmes. – sóhajtott fel színpadiasan. – Miért mindig a sejtelmesek tűnnek a legártatlanabbaknak?! – kérdezte könnyedén, majd másodpercek töredéke alatt meghúzta a ravaszt és elengedte Olivert. A fiú azonnal meghalt és ernyedten terült el a padlón, melyet vér borított. Adam és Oliver vére. Sírógörccsel küszködve rogytam a földre. A látásom elhomályosult, de tisztán éreztem azt a keserű és kínzó fájdalmat, ami majdnem kiégette minden porcikám. Kezeim ökölbe szorultam és levegőt is alig kaptam. A sírástól fuldokolni kezdtem. Gyötrő fájdalommal a testemben kúsztam oda Oliverhez. Zöld szemeivel egyenesen engem bámult. Remegő kezekkel csuktam le őket, majd magamhoz szorítottam őt, és ráborultam. A két férfi időközben eltűnt. Az épület az én zokogásomtól vízhangozott. Oliver a karjaimba feküdt és többé már nem lélegzett. Adam tőlem néhány méterre terült el a földön, mellette pedig Louis, akit időközben odavonszoltak. A padlót és engem is vérborított mindenütt. Mit tettem?! Kérdeztem magamtól kétségbeesetten, tekintetem pedig a három halott fiúról ide-oda cikázott. Édes Istenem, mit tettem?!...

Szemeim kipattantak és zihálva ültem fel az ágyon. Fejem összevissza kapkodtam. Két kar fogta meg a kezem, mire automatikusan összerezzentem és elhúzódtam.

-          Nyugi. – fogott le Oliver. A szobában egy halvány fényű kislámpa égett csak. A város éjszakai fényei pedig beszűrődtek az ablakokon. Oliver az ágyamon ült és rémült tekintettel pásztázott. – Minden oké. Csak egy rossz álom volt.

-          Te..te valóságos vagy? – kérdeztem remegő hangon. Így kimondva, elég nagy butaságnak hangzott, de tudnom kellett.

-          Ennél valóságosabb már nem is lehetnék. – válaszolta halvány mosollyal arcán. – Nyugodj meg. – kerülve a szemkontaktust hátra dőltem. – Adam mondta, hogy rémálmok gyötörnek. De nem hittem volna, hogy ilyen komolyak.

-          Ezek csak..csak rossz álmok. – magyaráztam zavartan. Még mindig a sokk hatása alatt voltam. Ez van. Mindig ez van. Már hónapok óta.

-          Álmodban úgy rángatóztál, mint aki szabadulni akar a saját testéből. És beszéltél. Azt motyogtad, hogy ne bántsák őket és, azt kérdezgetted magadtól, hogy mit tettél? Aztán úgy riadtál fel, mintha egyenesen megcsapott volna az áram. – ismertette velem a helyzetet. – Szóval ne mond nekem, hogy ezek csak álmok. – fejem elfordítottam és az ablakon kezdtem el kifelé bámulni.

-          Mit kerestél a szobámban? – szegeztem neki a kérdést.

-          Adam mondta, hogy nem igazán voltál jó passzban. – kezdte. – Gyanítom, ha most ő volna itt helyettem, már rég elküldted volna. – nem válaszoltam. – Amíg aludtál körülnéztem egy kicsit. Találtam néhány felcímkézetlen gyógyszeres üveget, tele ismeretlen tablettákkal. Ha keresnéd őket, ne tedd. Kidobtam mindet. Ja, és ha már itt tartunk, a szobában lévő összes alkoholt kiborítottam a lefolyóba.  – elégedetten sorolta mi mindent pusztított el, amíg én nem voltam ébren.

-          Az a whisky drága volt. – jegyeztem meg unottan, némi cinizmussal a hangomban.

-          A testőröd vagyok. Az a dolgom, hogy megvédjelek. Ha kell, akkor saját magadtól is. Szóval teszek rá, mennyibe került az a lötty. – közölte ellentmondást nem tűrően. Oliver. Az ember, akire még így is képtelen voltam haragudni.

-          Megvédeni? – kérdeztem cinikusan. - A rémálmoktól nem tudsz megvédeni. – fordultam ismét felé. – Halottak voltatok. Mind. Te, Adam és Louis is. Meghaltatok. Én öltelek meg titeket. Lehet, hogy a kés és a pisztoly nem az én kezembe volt, de akkor is miattam haltatok meg. Ott feküdtetek a földön, mozdulatlanul. Segíteni akartam. Kértem őket, hogy ne tegyék. Aztán az a férfi leszúrta Adamet. Majd te következtél. Egy pisztolyt szegeztek a fejedhez. – kábultan meredtem Oliverre, szemeim pedig megteltek könnyekkel. Remegő kézzel érintettem meg a pontot, ahol a fegyver Oliver halántékához nyomódott álmomban. – Aztán meghúzta a ravaszt és te meghaltál. Én pedig ott álltam, tehetetlenül és gyengén. Tenni akartam valamit, de nem tudtam. A karomban tartottam az élettelen tested és te csak meredtél rám azokkal a zöld szemeiddel. A tekinteted azt kérdezte: miért? – nagyot nyeltem, majd folytattam. – Megöltelek titeket. Minden egyes éjszaka, amikor csak álomra hajtom a fejem, meghaltok. Mind. És miattam. Érzem, amit veletek tesznek. Minden fájdalmat. És végig nézetik velem. Hónapok óta minden egyes éjjel végig nézetik velem, ahogy meghaltok. Én pedig úgy érzem, kezdek megőrülni. Vagy talán, már meg is őrültem? Oliver. – hangomból áradt a könyörgés. – Egy gyilkos vagyok. Egy átkozott gyilkos. – előtört belőlem a sírás. Nem akartam sírni, de túl gyenge voltam ahhoz, hogy magamba fojtsam. – Gyilkos vagyok. – ismételtem.

-          Öltél már embert a való életben, Katy? – kérdezte komoran. Én megráztam a fejem.

-          Nem, de álmomban…

-          Én egyszer álmomban Anglia királya voltam. – felelte halvány mosollyal a szája sarkában. – A valóságban viszont nem vagyok több egy egyszerű embernél. Egy teljesen átlagos fiú vagyok, nem Anglia királya. Ami álmaidban történik, az nem a valóság. Te nem vagy gyilkos! – ölelt magához Oliver. – Te áldozat vagy, Katharine. Mi mind áldozatok vagyunk.

47. Fejezet - Szörnyű valóság

Sziasztook.:))  Meghoztam az új részt! A következő fejezettel megpróbálok sietni amennyira csak tudok, de nem ígérek semmit.:D Megteszem ami tőlem tellik. Az új rész remélem tetszik majd! A véleményeteket várom kommentekbe.:)) Jó olvasást minden kedves olvasómnak.:))!  Smile.:))

47. fejezet

"Kéne egy gomb, amit ha megnyomunk, átrepít minket egy másik világba. Egy világba, amit mi magunk alkotunk meg. De sajnos ilyen gomb nem létezik. Így hát a szörnyű valóság kísértetként üldöz minket, és minden egyes pillanatban emlékeztet bennünket arra, hogy milyen kísérteties is az életünk valójában..."

Katharine szemszöge:

Az ember azt gondolná, hogyha távol kerül a helytől ,ahol problémái voltak, akkor ezek a problémák is ott maradnak. Micsoda elcseszett feltételezés. Pedig én is ezt hittem. Minél messzebb akartam lenni Londontól és az emberektől, akik oda kötöttek. Abban reménykedtem, hogyha eltűnök, akkor a problémák is tova szállnak. Csak hogy hiba volt ezt hinni. Az összes teher, ami eddig rám nehezedett, az összes probléma, ami behálózta az életem, most is velem van. Sőt, még rosszabbak, mint eddig. Már ha ez lehetséges. Nyugalmat akartam és egy viszonylag nyugodt életet. Ez volt a cél. Most pedig a célom közelébe se vagyok. Napról napra nagyobb teherrel a vállamon ébredek. Olyan teherrel, amit már nem tudok sokáig cipelni. Sőt, nem is akarom. Azt hiszem, életemben most először nagyon közel vagyok ahhoz a ponthoz, amikor azt mondom: már nem érdekel mi lesz. Teszek rá ki fog csalódni, vagy ki fog szenvedni miattam. Nem érdekel, milyen következményekkel jár. Csak azt szeretném, hogy ne keljen éreznem a nap 24 órájában azt a kínzó és maró fájdalmat, amit most is érzek. Minden embernek más a tűrő képessége. Meglehet, hogy az enyém kivételesen magas, de nem végtelen.

-          Ha így folytatod, kifogod inni a bár összes whisky készletét. – ült le Adam a mellettem lévő bárszékre. – Ne légy önző! – folytatta. – Igazán hagyhatnál más elkeseredett emberek számára is. - Magam elé bámulva húztam meg a következő adagot, amit kiöntöttek nekem.

3 hónap. Ennyi idő telet el, amióta elhagytuk Londont. Az ember azt gondolná, 3 hónap igazán elég, hogy valami megváltozzon. S milyen igaz. Minden megváltozott. Minden egyre szarabb lett. Az elmúlt hónapokban szép lassan indultam el a lejtőn lefelé, most pedig lassan már úgy érzem, egyenesen száguldok. Eleinte csak rémálmaim voltak. Rémálmok, amikben valaki mindig meghalt. Vagy Louis, vagy Adam, de volt, hogy én magam. Rémes, fájdalmas kínhalált halt mindenki álmaimban. A legrosszabb mégsem az volt, hogy kik haltak meg. Hisz csak egy álom. A legborzalmasabb az volt, hogy minden egyes éjszaka, minden álmomban éreztem azt a kínzó fájdalmat, amit azok éltek át, akik meghaltak. Éreztem mindent és ebbe lassacskán majdnem beleőrültem. Egy idő után már féltem álomra hajtani a fejem. Gondoltam, különböző nyugtatók és altatók segítségével majd olyannyira kitudom ütni magam, hogy a rémálmok eltűnnek, de ez csak egy újabb hibás feltételezés volt. Makacs és ijesztő ragaszkodással velem maradtak, s nem úgy néztek ki, mint akik távozni szeretnének. Azóta nyugtatókon, altatókon és különböző tablettákon élek, amiket nem rég összeszedtem magamnak. Mindezt pedig alkohollal fogyasztom. Nem bízok semmit a véletlenre.

-          Ha gúnyolódni akarsz, keress mást. Olyat, akit mondjuk, érdekel is. – válaszoltam, de továbbra se néztem Adamre. Nem bírtam, se az ő, se más szemébe nézni. Ami persze nem meglepő azok után, hogy tükör be se tudok lassan nézni.

-          Ó. Én nem gúnyolódom. Én pusztán csak közlöm a száraz tények jelenlegi állását és elmondom, amit látok. És tudod mit látok? Egy két lábon járó roncsot, aki azt hiszi, hogy a tablettáktól, a piától meg az önsajnálattól majd helyre jönnek a dolgok. De nagyot tévedsz, ha azt gondolod, hogy ez a megoldás a problémákra.

-          A problémákra nincs megoldás. – vágtam közbe.

-          A probléma te magad vagy. – felelte éllel a hangjában. – Szerinted ez tényleg előbbre visz bármit is? Addig akarod csinálni ezt, amíg bele nem halsz? - Adam közelebb hajolt hozzám, és suttogva folytatta. – Olyan sokszor kértem már, hogy mond el, hogy segíthetnék. De sose kaptam választ. Az, hogy tönkre teszed, magad nem hoz helyre semmit. Az önsajnálattal csak rontasz a helyzeten! Mondd, hogy segíthetnék? Kérlek. – hangja könyörgésbe kezdett átmenni. – Kérlek, mondd meg, hogy segíthetnék? – most először fordultam felé, amióta leült mellém. Mélyen a szemébe néztem és rezzenéstelen tekintettel válaszoltam.

-          Segíteni akarsz? – kérdeztem kábán. – Akkor rendelj nekem még egy whiskyt.

A napom viszonylag egyhangúan telt. Ugyanúgy, mint az elmúlt 3 hónapom. Monoton szenvedéssel teli napok követték egymást. S természetesen nyomok hiányában szenvedtünk. Ami nem is meglepő. Bár az önmarcangolásom jobban lefoglalt, mint a nyomozás. Azt megtették helyettem a többiek. Én pedig csak elvoltam a gondolataimmal.

Gondolatmenetemből az zökkentett ki, hogy megcsörrent mellettem a telefon. Későre járhatott, a szobám ablakából gyönyörű kilátás nyílt a kivilágított Los Angelesre. Az ablaknál állva, kivettem a zsebemből a telefont és a fülemhez emeltem.

-          3 hónap. – kezdtem, hisz nagyon jól tudtam ki az. – 3 hónapja, minden egyes héten, ugyanazon a napon, ugyanabban az időpontban hívsz. – mondtam lassan. – Jó tudni, hogy valaki még számon tart.

-          Nehéz lenne elfelejteni téged, szóval nem értem miért vagy ennyire meglepődve. – válaszolt vidáman.

-          Tudod Zayn, érezd magad megtisztelve. Te vagy az egyetlen ember, akinek a kedvéért minden héten ugyan abban az időpontban színjózan vagyok, és viszonylag önmagam.

-          Katharine. Miért csinálod ezt?

-          Mégis mit? – tudtam mire céloz, de fáradt voltam magyarázkodni, és ami azt illeti ,nem is állt szándékomban ilyet tenni.

-          Belülről gyilkolod le saját magad. Ez rosszabb annál, ha más ártana neked. Saját magad teszed tönkre. Te vagy a saját gyilkosod.

-          Nos, legalább egy elragadó személy fogja a vesztem okozni, akit még bírok is. – feleltem iróniával a hangomba. Becsuktam a szemeim, amik már így is leakartak tapadni, és tovább hallgattam Zayn-t.

-          Ez akkor sem helyes. Te… - szemeim ismét kinyitottam, és rezzenéstelen tekintettel meredtem a fényekre, amik elárasztották a várost.

-          Én?! Mondd, csak mi van velem Zayn? Azt hiszed, nem tudom? Komolyan azt gondoljátok, hogy teljesen hülye vagyok? Tisztába vagyok a következményekkel, de már nem érdekel. Ez az én életem! Világos? Ha tönkre akarom tenni, akkor tönkre teszem. Ha önmagam akarom a nap 24 órájába marcangolni a történtekért, akkor azt fogom tenni.

-          Miért? – kérdezte halkan. Fájt hallani a megtört hangot a telefon túl végén.

-          Mert fáradt vagyok. – válaszoltam ugyan olyan halkan. – Elfáradtam. Nem akarok semmi mást, csak békességet és nyugalmat. De mivel ezt nem kaphatom meg, ezért inkább kiütöm magam olyannyira, hogy ne keljen semmit se érzékelnem abból, ami körülvesz. Viszont most ne rólam beszéljünk. – váltottam témát. – Hónapok óta nem vagy velem őszinte. Tudom, hogy nem vagy az. Mit gondolsz? Ha elmondanád az igazat, akkor nem élném túl? Zayn. Könyörgöm, komolyan úgy véled, hogy mondhatsz nekem bármit, amitől rosszabb lehetne a helyzetem? – a vonal túl végéről nem érkezett válasz. – Csak mondd el az igazat. Jó? Mi van Louis-val? Hol van most?

-          A házadban.

-          Tessék? – féltem, nem értettem jól azt, amit Zayn az imént mondott.

-          Azt kérted mondjam el az igazat. Hát az igazság ez. Louis a házadban van. 3 hónapja, amikor csak tud, ott van. Most 2 napig nem lesz koncertünk. Ő pedig ezt kihasználva, vissza utazott Londonba.

-          Hogy kerül a házamba? – böktem ki, az első mondatot, ami az eszembe jutott. – Hát persze. – hasított belém a felismerés. – Van kulcsa. Még én adtam neki, de nem kértem vissza. Ki is ment a fejemből.

-          Arra vagy kíváncsi mi van vele? Hát nincs jól. 3 hónapja gyászol téged, Katharine, és kezd teljesen szétesni.

-          Nem értem. – ráncoltam a szemöldököm értetlenül. – Louis nem szeret. Nem szeretett soha. Mégis miért gyászol? Zayn!?

-          Azt…nem...nézd. Louis csak… - dadogott össze vissza. Mint aki titkol valamit. Igen határozottan olyan volt, mintha titkolna valamit. – Louis nem tudja, mit akar. Nem tud semmit. Oké?

-          De…

-          De mi? Katy! Azt sem tudom hol vagy, mert nem árultad el. Csak azt tudom biztosan, hogy messze vagy. Nagyon messze tőlünk. Messze tőle. Bármit is gondolsz, bármit is teszel, lebegjen előtted mindig, hogy vajon ő mit mondana rá?! És ne gyere nekem most azzal, hogy minek, mikor úgysem szeretett. Mert ez csak az ő nézőpontja. Te szereted, és akit szeretünk, annak számít a véleménye. Az önmarcangolás nem megoldás!

-          A valódi önmarcangolás valami olyasmiben hinni, ami nem létezik. – vágtam rá keserűen, majd kinyomtam a telefont. Nem haragudtam Zayn-re, de képtelen voltam tovább beszélni vele. Leginkább magamra haragudtam, amiért képtelen voltam mérges lenni. Dühöt akartam érezni, de az ürességen kívül semmi mást nem éreztem. Az üresség belülről majd felemésztett, és úgy tűnik, napról napra egyre jobban erősödött bennem mindezt. Olyan, mintha lelkem minden egyes pillanattal kevesebb lenne, s végül ki akarna szállni belőlem az élet. S ez egészen addig így lesz talán, amíg minden életerőm el nem hagy, és nem marad belőlem semmi más, csak egy üresen kongó, két lábon járó, lelketlen senki.

Louis szemszöge: 

Behunyt szemmel ültem a nappaliban lévő fotelben. A függönyök el voltak húzva, így igaz kint még nem sötétedett be teljesen, mégis sötét volt a házban. A por vastagon beterített mindent. Érezhető volt, hogy nem lakott itt senki már jó ideje. A ház teljesen üres volt és elhagyatott. Mint egy kísértet ház, ahol én magam voltam a kísértet. Úgy is éreztem magam. Mint egy szellem, aki minden pillanatban itt kísért, amikor csak teheti, mert a lelke képtelen elengedni ezt a helyet és a személyt, aki néhány hónapja még itt élt. Persze beteges gondolat azt hinni, hogy ettől majd vissza jön. Mert nem fog. Soha többé nem hallom a hangját, nem érzem az érintését. Nem maradt nekem más, csak egy üres ház, ami porosodik és az emlékek, amiket nem hagyok kifakulni. Élénken él bennem minden vele eltöltött boldog és egyben szomorú pillanat, de egyúttal a nélküle eltelt üres napok is. Mégis bármennyire is fájdalmasak és szívszorítóak ezek az emlékek, inkább ezekbe menekülök, csakhogy ne keljen átlépnem a valóság küszöbét. Mert a valóságban nincs semmim. Ha viszont behunyom a szemem, őt látom magam előtt. Mindegy mennyire fáj, amit látok, ha ő is a részese.  

Az emlékek világából azonban egy idegesítő hang rántott vissza. Telefonom monoton csörgése volt az. Rezzenéstelen és üres tekintettel vettem el a kis fa asztalról.

-          Igen? – szóltam bele, nem törődve azzal, ki keres.

-          Louis, édesem. – szólalt meg aggodalmas hangon. – Gondoltam felhívlak. Rég beszéltünk. Nem zavarlak? Hol vagy?

-          A valóságba. – feleltem meggyötörten, majd mély levegőt vettem és próbáltam összeszedni magam erre a néhány percre. – Mi a helyzet? A többiek? Jól vagytok? – valójában nem volt kedvem beszélgetni, de édesanyám aggodalma túlzottan nagy tud lenni. Persze nem megalapozatlan. Nyílván aggódik értem, de az nem segít rajtam.

-          Jól vagyunk mindannyian. Képzeld Lottie-nak új barátja van. A neve Peter. Kedves srác. Aztán meg… - az első néhány mondatnál még ott volt a figyelmem, aztán egyszer csak kikapcsoltam, és már azt sem tudtam miről beszél. Közben azért bólogattam, leginkább magamnak. Aztán legközelebb már csak akkor kaptam észbe, mikor meghallottam egy ismerős nevet. – Beszéltem Liam-el is.

-          Liam-el?

-          Igen. Érdekelt, hogy mi van velük. A többiekkel.

-          Az érdekelt, hogy mi van velük, vagy az, hogy mi van velem?

-          Louis. – kezdte. – Én csak aggódom miattad.

-          Arra semmi szükség.

-          3 hónap. Louis 3 hónap telt el azóta.

-          És akkor mi van? El kellene felejtenem a történteket? El kellene felejtenem őt? Miért olyan nagy baj az, hogy meg akarom gyászolni. Elvesztettem valakit, aki fontos volt számomra. Mond csak, ha velem történt volna mindez, te mit tennél? Ha én haltam volna meg, te mit tennél?! – nem szólt semmit, csak hallgatott. – Sejtettem.

-          Az teljesen normális, hogy meg szeretnéd gyászolni. Fontos volt számodra Katharine. De hónapok teltek el, és egyre jobban magadba zuhansz. Ő sem akarná ezt. Azt szeretné, hogy lépj tovább, élj boldog életet. Csak…azt szeretné, amit mind: hogy légy boldog!

-          A halott emberek aligha kívánnak bármit is. – vágtam hozzá cinikusan. – Márpedig ő halott.

-          Louis…

-          Mennem kell. Dolgom van. – vágtam közbe.

-          De hát szabadnapotok van. – közölte ellentmondást nem tűrően.

-          Popsztár vagyok. – válaszoltam. – Nekem sosincs szabadnapom! 

46. Fejezet - Temetés

Sziasztook.:))  Meghoztam az új részt! Ez a fejezet talán amolyan "évad zárónak" is mondható. A következő részekben új lesz a helyszín, és kicsit több szó fog esni Katy és a vele tartó kis csapat viszonyáról is.:)) De az még a jövő zenéje...szóval jó olvasást minden kedves olvasómnak!! :)) Valamint kommentbe szívesen várom a véleményeteket az új részről.:))!!!  Smile.:))

46. Fejezet

"Meghalni békében, nem mindenkinek van megengedve..."

Louis szemszöge:

Az ember hozzá szokik az őt körülvevő dolgokhoz. Magától értendőnek és természetesnek veszi őket. Tudja, hogy az életben van egy körforgás, ami mindig ugyan z mióta világ a világ. Megszokjuk, hogy a nappalt az éjszaka követi, majd másnap reggel a Nap ismét felkel, este pedig újfent lenyugszik. Természetes dolog az életünkben, ahogy az évszakok váltják egymást. És azt is tudjuk, hogy ennek a megszokott körforgásnak a része a halál is. Viszont ez más. Ez olyas valami az életben, amire nem tudunk felkészülni. Nem tudjuk mikor és hogyan fog bekövetkezni. Csak lesz. Megtörténik és elmúlik. Ezzel pedig képtelenség megbékélni. Valami, ami eddig ott volt, többé már nincs. Valaki, aki az életünk része volt, beszélt hozzánk, megérintett minket, soha többé nem teszi. Csak az emléke marad, és egy nagy, üresen tátongó lyuk, amit nem lehet csak úgy betölteni. Nem, képtelenség. Mi pedig csak állunk az elmúlás előtt, és némán végig nézzük, ahogy elvesz tőlünk dolgokat és személyeket. Olyasmiket, amiket nem lehet pótolni. Amikből csak egy van, nem több.

-          Louis. – egy ismerős hang zökkentett vissza a valóságba. A valóságba, ahol jelenleg nem szívesen tartózkodtam. – Indulnunk kell. – szólt finoman Harry, majd halkan becsukta maga mögött az ajtót. Felkeltem az ágyról, és a szobámban lévő nagytükör elé léptem. A szemeim karikásak voltak, ami nem is meglepő, hisz már napok óta álmatlan éjszakáim vannak, és ha véletlenül néhány órára el is tudok merülni az álmok világába, akkor is rémálmokból riadok fel az éjszaka közepén. Végig simítottam kezeim az öltönyömön. Mély levegőt vettem, és lesétáltam a többiekhez. Mindenki fekete öltönyt viselt, és gyászos, együtt érző pillantást vetett rám. Utáltam, hogy sajnálnak. Utáltam, mert én magam is sajnáltam magam. Nem szóltak semmit, csak elindultak a kocsihoz, ami a ház előtt parkolt. Fáradtan ültem be Niall és Zayn mellé. Egész úton csak némán meredtem hol magam elé, hol a londoni utcákra, amelyeket a kocsi ablakából láthattam. 4 nap telt el azóta, hogy Mr. John megállt az ajtónk küszöbén és közölte velem, hogy Katharine meghalt. 4 nap, mégis úgy érzem mintha csak tegnap történt volna. Az elmúlt napokban szinte egy szemhunyásnyit sem aludtam. A poklok poklát éltem át, és minden erőmmel azon voltam, hogy kifogásokat keressek. Kifogásokat, hogy vajon miért is nem lehet igaz ez az egész?! Azt kívántam, hogy egy rossz vicc legyen, egy tréfa, amivel móresre akartak tanítani. Most pedig itt ülök, egy gyászbeszédet a kezembe szorongatva, fekete öltönybe, úton a temető felé. Nincsenek trükkök. A valóság ez, aminek minden egyes pillanata csak kínoz és elborzaszt.

Oda érve fotósok hada fogadott minket, akiket ha lett volna bennem annyi erő és életenergia, biztos eligazítok. Azonban nem így tettem. Fáradt voltam, mind lelkileg, mind testileg. Némán figyeltem, ahogy Paul és a többi testőr elküldi onnan őket. Fél füllel azt is hallottam még, ahogy az egyik testőr vitába keveredik az egyik fotóssal. Mi pedig csak álltunk ott, mint a halálra ítéltek. Csendben és fájdalmas arccal. A szemem megakadt azon a néhány emberen, akik ott álltak a kiásott sír mellett. Kerestem Dan-t, és Adam-et de nem találtam őket sehol. Csak Mr. John várt minket, mellette egy feketébe öltözött idős férfi, aki gyanítom a pap lehetett és egy-két számomra ismeretlen ember. Valószínűleg Katy volt emberei. Nem tudom mi borzasztott el jobban ebben a pillanatban? Az, hogy a lány, akit szerettem, ott fekszik egy koporsóban vagy az, hogy csupán ennyi ember állt a koporsó mellett? Mindig is tudtam, hogy Katy nem volt az a fajta ember, akinek sok barátja és közeli ismerőse van. Mindig megválogatta az embereket, akiket közel engedett magához. S mégis bennem, aki a legjobban szerette mindközül, bennem kellett a legnagyobbat csalódnia.

Mély levegőt véve sétáltunk oda a többi emberhez. Az ember azt gondolná, hogy a sír körül székek lesznek, amelyeken a gyászoló emberek helyet foglalhatnak. Egy átlagos ember temetésén valószínűleg így lenne. Csak hogy Katharine nem volt átlagos. A sír jobb oldalán Mr. John állt. Ő odabiccentett köszönés kép, aztán mintha nem is szívesen nézne ránk, el is fordult. Mellette 3 férfi ácsorgott, mind feketében. Egyiküket sem találtam ismerősnek. Nagy valószínűséggel ők Katy volt emberei. Aztán ott voltunk mi. Akik a másik oldalon magunkba zuhanva egymás mellett álltunk, és a sírra meredtünk. A pap nem zavartatta magát. Belekezdett a beszédébe, és néha felolvasott egy-egy idézetet a bibliából. Félve néztem körbe a társaságon. Fájdalmas volt azt látni, hogy az egész temetés olyan mintha néhány ember összegyűlt volna teázni. Talán én voltam az egyetlen, aki majd szörnyet halt ettől az egésztől. Mindenki nyugodtan és rezzenéstelen arccal hallgatta a gyászbeszédet. Elkeserítő volt tudni, hogy attól az embertől, aki iránt szerelmet érzetem, így búcsúzik el egy világ. Mintha nem is lett volna fontos ember. Pedig az volt. Számomra a legfontosabb.

A gondolataim annyira elkalandoztak, hogy hirtelen arra kaptam fel a fejem, hogy a nevemen szólítanak.

-          A gyászbeszéd. – szólt Liam. Én zavartan bólintottam és a pap mellé sétáltam, kezemben az üres papírral, amin a beszédemnek kellett volna lennie. Szemem a fekete koporsóra szegeztem és le se vettem róla. A lány, akit szerettem, aki néhány hete még rám mosolygott és megölelt, most itt feküdt előttem egy koporsóban holtan. Ez a tudat teljes lebénított. A külvilág elkezdett csendesedni körülöttem, én pedig nem láttam és halottam többé mást csak a koporsót és pillanatképeket a múltból. Mintha egy filmet vetítettek volna le előttem. Egy filmet, aminek a vége valódi tragédia. Láttam magam előtt Katharine-t ahogy sejtelmes mosollyal engem néz. Aztán láttam, ahogy szorosan magamhoz ölelem, miközben elmondom neki, mennyire szeretem, és hogy milyen fontos számomra. Éreztem, ahogy szorosan a karjaimba tartom, sőt még egy pillanatra mintha a parfümje illatát is éreztem volna. Aztán így pörgött le előttem szépen lassan minden fontos pillanat, ami ezalatt a fél év alatt történt velem. A végén pedig minden ugyanaz volt, mint a valóságban. Katy egy koporsóban feküdt holtan, én pedig a sírjánál álltam és csak sírtam. Visszatérve a szomorú valóságba, felnéztem az engem méregető emberekre. Rájöttem, hogy már percek óta állhatok itt, miközben egy szót sem szóltam csak némán magam elé meredtem, mint egy kőszobor. Bár jelenleg annak is éreztem magam. Aztán feltűnt valami szokatlan. Az arcomon valami legördült, a látásom pedig elhomályosult. Könnyek. Hát nem csak a képzeletbeli képekben sírtam?!

-           Én… - kezdtem, de bennem ragadt a szó. Képtelen voltam beszélni, képtelen voltam ránézni az emberekre, de még megmozdulni is nehezemre esett. Egy élettel kőszobornak éreztem magam, akit belül pusztító lángok mardosnak, de bármennyire is akar, nem tud megszólalni, hogy segítséget kérjen. Csak merev tartással, rezzenéstelen arccal mered maga elé, és szépen csendben minden egyes pillanattal egy kicsit jobban meghal. – Én..nem..nem… - dadogtam, de azt már senki nem tudhatta meg mit is akartam mondani. Még én se. Zokogtam, mint egy elveszett kisgyerek a nagyvilágban. Két erős kar szorított meg. Vörös szemekkel néztem fel Zayn-re, aki aprót bólintva jelezte, hogy nem kell végig csinálnom azt, amit nem is tudtam volna. Lehajtott fejjel botorkáltam vissza a többiekhez. Legszívesebben ordítottam volna kínomba, de ahhoz is alig volt életerőm, hogy megálljak a két lábon. Így történt hát, hogy az embernek, aki a legfontosabb volt számomra még egy gyászbeszéd se hangzott el a temetésén. A pap szólt még néhány szót lezárás kép, aztán az a néhány ember, aki idetévedt, elsétált, én pedig továbbra is mozdulatlanul csak álltam. Mellettem a többiek elindultak testőreink kíséretében vissza a kocsihoz. Csak Zayn maradt ott velem, és bátorítóan a vállamra tette a kezét. Nem szólt semmit. Elvette a kezeit a vállamról, és szó nélkül elsétált ő is. Nem maradt a temetőben más, csak én. Már azt sem tudom mennyi ideig állhattam ott némán, mozdulatlanul, zokogva. Egy pisszenés, de még egy élő lélek se járt arra. Nem hallatszott más a temetőben csak az én elkeseredett zokogásom. Sírtam, és nem érdekelt, hogy ki látja. Az sem, ha több millió kép készül most rólam. Nem érdekelt már semmi és senki. Miért is érdekelt volna? Ebben a pillanatban úgy éreztem nem csak Katharine-t temettük el, hanem egy darabot belőlem is. Nem csak Katharine-ért sírtam, de magamért is. Nem csak őt gyászoltam, hanem magamat is.

Katy szemszöge:

Döbbenten figyeltem egy vastag törzsű fa mögül, ahogy Louis kiáll az emberek elé kezében egy papír fecnit szorongatva. Mint mindenki én is vártam, hogy megszólaljon, de egy szó sem jött ki a száján. Csak állt ott némán, s úgy festett, mint aki az akasztására vár. Nem tudtam hova tenni, hiszen arra számítottam, hogy majd elmond egy beszédet arról, mennyire sajnálja a halálom, majd visszasétál a helyére. De nem így történt. Úgy tűnt valóban megviselte a halálom híre. Vegyes érzelmek kavarogtak bennem. Mi járhat Louis fejében? Mit érezhet éppen? Erre nem derült fény, azonban tekintetemmel elkaptam egy ismerős barnaszempárt. Zayn lesápadva nézett farkasszemet velem. Olyan fehér lett az arca, mintha szellemet látott volna. Pedig nem voltak szellemek. Csak én. Néhány másodpercig figyeltük egymást, aztán vissza fordultam Louis felé. A temetőben síri csendet uralkodott. Bár nem is volt sok ember, akik bármiféle zajt csaphattak volna. Csak a srácokat, a századost és 3 emberem láttam a sír körül állni. Elégedetten és titkon büszkén pillantottam arra a három emberre, akik úgy gondolták eljönnek a temetésemre. Jó látni, hogy voltak, akik megkedvelték az új s immár halott főnökük. Az embereim közül csak Adam és Oliver tudják az igazságot, meg persze Dan és Mr. John. Valamint Zayn. Újból az említett fiúra néztem, azonban hirtelen vissza is kaptam a tekintetem, mert olyasmi történt, amire senki nem számítottam. Pláne nem én. Louis szemeiből könnyek csordultak ki, és halk dadogásba kezdett. Túl távol álltam ahhoz, hogy halljam, mit mond. Zayn lassan mellé sétált, és gyengéden megfogva a karját, vissza vezette a többiek mellé. Nem értettem mi történt. Louis sír? De hát hogy? Miért? Zavarodottan néztem körbe. A pap szólt még néhány szót, majd szép lassan szállingózni kezdtek az emberek. Végül a srácok is elsétáltak. Csak Louis és Zayn maradtak. Louis rezzenéstelen arccal állt a sírom felett, és úgy festett nagyon megviselte az, amit látott. Zayn még egyszer felém nézett, aprót bólintott, majd ő is magára hagyta barátját. Mély levegőt vettem, és lehajtott fejjel siettem vissza a temető háta mögött rám váró kocsira, és sofőrömhöz, aki jelen esetben Oliver volt. Vissza akartam nézni, de kényszerítettem magam, hogy ne tegyem. Fekete kabátom zsebébe mélyesztettem a kezeim, és leszegett fejjel haladtam előre. Végül az autóhoz érve határozottan feltéptem az ajtót, és már épp szálltam volna be, mikor valami eltört bennem. Fenébe is a büszkeségemmel. Talán most látom őt utoljára. Ezzel a gondolattal pördültem meg, és néztem még utoljára hátra. Louis ott állt magába zuhanva, megrökönyödve és elveszve. Igaz távol volt már tőlem, de még így is tudtam, hogy könnyes az arca. Elszorult a szívem. Visszatartva feltörni vágyó könnyeimet beszálltam a kocsi hátsó ülésére. Oliver a tükörből nézett rám.

-          Ő volna az a bizonyos Louis? – kérdezte halvány mosollyal arcán.

-          Louis William Tomlinson. – suttogtam halkan. – Taposs a gázra! – emeltem fel az eddig lehajtott fejem. – A végén még lekésem a gépem.

-          De hát főnök. – szólalt meg a kormány mögül Oliver, közben pedig kikanyarodott a temetőhöz vezető kis útról. – Magángéppel mész. Nem tudod lekésni a géped. – állapította meg. Oliver mosolyt csalt az arcomra. Halványat igaz, de a mosoly akkor is mosoly. Hátra dőlve London nyüzsgő utcáit figyeltem. Alaposan végig mértem az épületeket, az utakat és az embereket is. Meglehet, hogy soha többé nem térek ide vissza. S bár sok szörnyűség ért életem során, amit itt töltöttem el, mégis van valami Londonban, ami miatt szeretem. Talán a folyton mogorva idő, ami mindig arra emlékeztetett, hogy olyan akárcsak én legbelül. Viharos és borús.

Aztán gondolataim más felé kezdtek el kalandozni. Azon járt az eszem, hogy mégis hová kéne tennem Louis reakcióját a temetőben? Egy futó pillanatra megfordult a fejemben, hogy talán mégis érzett irántam valamit? Talán mégis csak szeretett? Aztán ez a gondolat tova is szállt. Hisz ha valóban szeretett volna, vagy legalább érzett volna bármit is irántam, akkor nem szakított volna velem. Nem lenne semmi értelme! Ha valakit szeretünk, akkor azt nem hagyjuk csak úgy elmenni. Kitartunk mellette, bármi áron. Louis azonban elhagyott. Tisztán és érthetően közölte velem, hogy az égvilágon semmit sem érez, és nem is érzett soha irántam. Talán, ha nem olyan határozottan mondta volna, még el is hinném, hogy hazudott. De határozott volt, és kemény, mint a szikla. A temetőben történtek bizonyára csak egy újabb színjáték részei. Bizonyára…

-          Még meggondolhatod magad. – szólalt meg Oliver.

-          Meggondolni? Ugyan. Miért tenném? – feleltem. – Nincs itt semmi, ami miatt meg kellene gondolnom magam. Semmi és senki. Az életben néha meg kell hoznunk olyan döntéseket, amik igaz, nehezek de van, hogy szükségszerűek is. Ezek olyan döntések, amik után már nem lehet visszatáncolni.

-           Nos, elnézve, hogy milyen pocsék táncos vagyok, nekem eszembe se jutna ilyet tenni. – folytatta. – De így döntöttél volna akkor is, ha Louis nem szakít veled?

-          Nem tudom. – válaszoltam őszintén. – Talán. Viszont ez egy olyan feltételezés, ami közelében sincs a jelenlegi tényállásnak. Louis és én immár külön utakon járunk. Sőt, jól belegondolva soha nem is jártunk ugyan azon az úton. Ez csak egy tévedés volt.

-          Van, amikor megéri tévedni. – Oliver elgondolkodva figyelte az utat, és egy pillaara úgy hangzott, ezt inkább értette magára, mint rám.

-          Igen. Van, amikor megéri. – arcom ismét az ablak felé fordítottam.

A reptérre érve magam mögött hagytam a Louis-val kapcsolatos összes gondolatom. Dan és Adam már ott vártak ránk. A csomagokat bepakoltuk a gépbe. Dan és Oliver még váltott néhány szót a pilótákkal indulás előtt, én pedig a gép ajtajában állva figyeltem a reptér épületét. Nem volt valami érdekes, de mégis csak egy szelet volt Londonból. Egy szelet abból, amit lehet most látok utoljára. Adam mellém lépett, és mosolyogva fordult felém.

-          A repülő készen áll. Már csak egy úti célra van szükségünk. – ennek hallatán én is mosolyra húztam a szám. Minden apró kis részletet elmondtam a tervemet illetően Dan-nek és a többieknek, de az úti cél az még egyszer sem hangzott el. Jó ideig gondolkodtam rajta, hová kellene eltűnnöm, aztán végül belém hasított a felismerés.

-          Vannak olyan elvetemült emberek, akik szerint egy angyal vagyok. Én ezzel nem egészen értek egyet. De ha már angyal, hát az biztos, hogy egy bukott. Az alvilág angyala. – kezdtem. – És mond csak Adam, hová máshova rejtőzhetne el angyal, ha nem az angyalok városába?

-          Áh. – rakta össze magában a hallottakat. – Los Angeles.

-          Los Angeles. – válaszoltam üres mosollyal az arcomon…