4.Fejezet- Hol vagyok?

Sziasztook.:)! Meghoztam a 4.Fejezetet is.:) De mindezek előtt szeretném megköszönni, hogy vannak rendszeres olvasóim.:)  Ez nagyon sokat jelent nekem! Na de nem is húzom az időt! Jó olvasást mindenkinek!!.:)  Smile.:)  

4.fejezet.

"A múltunk végig kíséri egész életünk. S bármennyire szeretnénk nem hagyja, hogy elfeledjük. Ott lesz minden percben, hogy emlékeztessen minket, honnét is jöttünk. Ezért a múltat elengedni, és nem felednünk kell!"

Hatalmas fájdalmakra ébredtem, mely oldalamba nyílalt. Szemeim először résnyire, majd teljesen próbáltam kinyitni. Nem otthon vagyok. Egy teljesen más szobában találtam magam. Fejem elfordítva kezdtem feltérképezni a helyet ahol fekszem. Ismerős volt. A szoba elrendezése, a bútorok. Csak nem?!

-          Jó reggelt. – szólalt meg egy kedves hang. Én fejem felé fordítva kémleltem ki az illető?  - Hogy érzed magad?  - az ággyal szemben a fotelban ülő fiú felkelt, és az ágyszélére ült.

-          Az oldalam és a karom nagyon fáj. De túl élem. Hol vagyok? Hogy kerültem ide? – próbáltam vissza emlékezni, kisebb nagyobb sikerrel.

-          Meddig emlékszel?

-          A jótékonysági est még megvan. Aztán a lövöldözés és az, hogy Dave leakart lőni. Rám támadott egy késsel, és onnantól se kép se hang.

-          Megvágott a késsel, és összeestél. Ő elmenekült, mi pedig mentőt akartunk hívni, de akkor megkellett volna magyaráznunk miért hever egy pisztoly a földön, és hogy mi történt. Nem akartunk bajba sodorni, így a kocsiba tettünk, és kihívtuk a privát orvosunk, hogy lásson el. Azt mondta össze omlott a keringésed, és a kés az oldalad és a vállad sebezte meg. Ellátott, de azt mondta pihenned kell, mert a vágások nagyon mélyek.  – én végig hallgatva a tegnap történteket, felültem és fejem fogtam mely majdnem szétment úgy fájt.  Fel akartam kelni. – Hé, nem kéne felkelned. Pihenned kell.

-          Nem kell. Jól vagyok. El kell tűnnöm innen. – erősködtem.

-          Nem. Nem mehetsz vissza ahhoz a rohadékhoz. Megakart ölni. – erősködött az előttem ülő fiú. Nem mindegy neki mit csinálok?

-          Mégsem ölt meg. -  ezzel nehezen de felkeltem, de amint lábra álltam meg is inogtam. Két erős kar tartott meg. Én mind ezt észlelve nagy fájdalmak mellett, de kirántottam karom az övéiből. – Hagyj! – jelentettem ki, mogorván.

-          Én csak segíteni akartam. – lépett hátrébb megbánt arccal.

-          Soha nem kértem segítséget, és ez mostanra se változott. Nem kérek a segítségedből.

-          Szereztünk ruhát. – mutatott az ágyvégén heverő ruha kupacra, majd elindult az ajtó felé és elhagyta a szobát. Szavaim megbántam. Segített rajtam, mikor ott is hagyhatott volna. Mégse tette. Lehajtott fejjel mentem a fürdőbe, hogy átöltözzek. Eddig rajtam lévő ruhám levettem, és magamra kaptam a szerzetteket. Mindegyik pont illett rám, így nem volt vele gond. Arcom a csap alá tartottam, és lemostam a tegnapi sminkem. Monoklim már kezdett halványulni, aminek örültem, hisz nem volt kedvem magyarázkodni. Bekötözött sebeim jobban szemügyre vettem. A vállam és az oldalam gézzel volt betekerve és levolt tapasztva. Őszintén szólva minden mozdulatom egy újabb fájdalommal járt. A testem már nem csak összeverve, de össze vágva is van. Remek. Úgy érzem magam, mint egy boksz szák. Jó fél óra készülődés után rendbe is szedtem magam. Legalábbis kinézetileg. Óvatos léptekkel hagytam el a szobát, és mentem le a lépcsőn. Körülnézve senkit nem találtam. Halkan elindultam a lépcsőn lefelé. A konyha felől halottam hangokat, így arra vettem az irányt. Sejtésem beigazolódott. Mindenki ott volt, és az asztalnál ülve gondolom rólam beszéltek. Ezt kihasználva megálltam a fal mögött és hallgatózni kezdtem.

-          Nem maradhat itt. Ki Ő, hogy a szárnyaink alá vegyünk? Ja  várj, már tudom: egy bűnöző, aki csak, hogy emlékeztesselek titeket betört hozzánk.

-          Egy bűnöző aki tegnap este megmentett minket attól, hogy egy golyó a fejedbe landoljon, de csak azért mondom, hogy emlékeztesselek téged. – vágott vissza a szőke. Meglepődtem. Nem rég, még feladott volna a rendőröknél.

-          Marad és kész. Nem engedhetjük vissza ahhoz a vadbaromhoz.

-          Igazad van. Hadd maradjon. Hisz mi rossz történhet? Legfeljebb csak kinyír minket álmunkban. – válaszolt cinikusan a fekete hajú számomra még ismeretlen nevű srác. Ez volt az a mondat, aminél úgy gondoltam ideje közbe vágnom.

-          Nyugi szép fiú, senkit nem fogok kinyírni álmában, kivéve téged. Te még megfontolandóban vagy. – léptem be, és dőltem a falnak magam köré font kézzel.  Testileg gyengének éreztem magam, de nem hagyom az ilyen beszédet magamról. Mindenki megkövülve figyelt engem, ami kezdett zavarni. – Alap esetben nem szólnék, hogy leléptem, de a pisztolyom nem találom. – jelentettem ki, ezt az igaz tényt.

-          A pisztolyod fent van a fiókban, de te nem mész sehová. – lépett elém egy magas és izmos barna hajú fiú.

-          Na és ebben ki akadályoz meg? – löktem el magam a faltól ami nem volt túl jó ötlet mert sebeim húzódása irtózatosan fájt.

-          Te, és a tegnap szerzett sérüléseid. – szép próbálkozás, de ez nem győzött meg.

-          Srácok megjöttem. – kiáltott egy férfi a nappali felől. – értetlenül kaptam fejem a hang irányába.

-          Na meg Ő. – tette még hozzá kacér vigyorral.  Mindenki elindult, így én is hasonló képen tettem. Egy nagydarab és izmos, olyan negyven körüli férfi termett előttünk. A háttérből figyeltem, ahogy sorba megölelik és köszönnek neki. Láthatóan szoros kapcsolatban állnak egymással. Fejét felemelve tekintete rám szegeződött.

-          Katharine? – szemei kikerekedtek, és úgy nézett rám, mint aki szellemet lát.

-          Honnan tudja a nevem? – tettem fel, ezt a kérdésem, ami nagyon érdekelt.

-          Tényleg te vagy az? – hitetlenkedett tovább. Ez kezdett megijeszteni.

-          Ismerem magát?

-          Paul vagyok. Nem hiszem, hogy emlékszel rám de az apád C.. – kezdett bele, de félbe szakítottam.

-          Ne mondja ki annak az embernek a nevét. – gyűlöltem azt a nevet, csak úgy mint a tulajdonosát. – Honnan tudja ki vagyok? Honnan ismeri?  - szegeztem felé kérdéseim. Nyomatékosan nézett az eddig értetlen arccal bámuló fiúkra. Ezzel jeleztem, hogy jobb lenne, ha most kimennének. Miután kimentek mi leültünk a nappaliban lévő kanapéra. Én vele szembe ültem.

-          Ismerem az édesapád. A legjobb barátom volt.

-          Az apámnak nem voltak barátai. Egy gyilkosnak nincsenek barátai, legfeljebb bűntársai.

-          A gimnáziumban évfolyam társak voltunk. Sokat lógtunk együtt és ami közös tulajdonságunk volt, hogy mindketten udvaroltunk az édesanyádnak. Az apád rossz társaságba keveredett, aztán mire feleszmélt már nem volt kiút. Végül az édesanyád szívét Ő hódította meg. Sokat voltam nálatok. Sokszor kért segítséget tőlem.  Sajnos olyan társaságba került, ahonnan nem tudott kiszakadni. Nem bírta a nyomást, inni kezdett és kábítózni. Akkor születtél te. Féltett téged és anyád. Szeretett titeket, de tudta, hogy ha valamit elszúr annak ti is érezni fogjátok a büntetését.

-          Az apám utált minket. Átkozta a napot mikor világra jöttem. Soha nem szeretett se engem se anyát. Neki az üzlet mindig előbbre való volt mint a családja. Még az anyám is megölette, egy jó üzlet érdekében. Mondjuk, ki:Ő ölte meg valójában. Engem is eltaszított magától. Gyűlölt, ahogy én is őt.

-          Szeretett tieteket. – én erre felálltam eddigi helyemről és próbálva türtőztetni magam folytattam.

-          Igen? Akkor elég érdekes módon mutatta ki a szeretetét. Minden egyes ütése, minden szava belevésődött az emlékezetembe. A nap is, amikor az anyám meghalt. Tudja maga mit éltem át kisgyerekként? Míg más gyerekeket a szüleik óvodába vittek engem gyilkosságok helyszínére ráncigáltak. Máskorombelieket a rokonok látogatták, minket gyilkosok, és drog dillerek. Másokra a nagyszüleik vigyáztak, engem lepasszoltak a maffia emberének. Ellökött magától. Elhagyott és árva házba dobott. Lepasszolt, mert mindig is kín voltam neki. Egy gond, akivel mindennap megkellett küzdenie. Akin kitölthette a dühét, ha az anyám már a padlón feküdt eszméletlenül. Tudja maga mi volt számára a szeretet? A piás üveget, és az injekciókat amikkel belőtte magát. Na azt szerette, de minket nem. – könnyes szemmel, és már szinte ordítva de folytattam. – Az az ember számomra halott. Nem érdekel most hol van, vagy épp mit csinál. Az sem hogy él e még? Számomra Ő halott, és gyűlölöm a tényt, hogy az Ő nevét viselem. Hogy az, Ő vére folyik az ereimben. Legszívesebben letagadnám, hogy ismerem. Azt, hogy bármi közöm is van hozzá. De nem tehetem. Tudja miért? Mert már akkor belém vésődött az a bűn ami benne is van, mikor megszülettem. Gyűlöm a tényt, hogy az apám. Érti? Gyűlölöm. – könnyes szemmel rohantam ki a nappaliból. Kiérve mind az 5 fiú megdermedve állt. Ez lett a hallgatózásuk következménye. Felrohantam az emeltre, és bevágtam magam mögött az ajtót. Sírva álltam az ablakhoz, és könnyeim minél gyorsabban próbáltam eltüntetni arcomról, és meggátolni a további utat számukra. Az ajtó csendes nyílódására lettem figyelmes. Halk léptekkel léptek mögém.

-          Sajnálom. – suttogta, mintha azt akarná, hogy rajtam kívül senki más ne halja meg.

-          Most azt gondoljátok ismertek. Sajnáltok, és egy összetört lánynak gondoltak, akinek borzalmas gyerekkora volt. De elárulok valamit. –fordultam felé. Most nem érdekelt, hogy sírni látnak. - Semmit nem tudtok rólam. Az életemnek ez még csak egy kis töredéke. Nem ismertek, és nem kérek a sajnálatotokból. Nem ismeritek a múltam. Nem én választottam ezt az életet. Azt mondják mi választjuk meg hogyan éljük le az életünk, de ez nem igaz. Nekem nem volt választásom. Mikor megszülettem rám nyomtak egy bélyeget, amivel megpecsételték az egész sorsom.  A választás lehetőségét nem az én kezembe adták.

-          Ígérd meg, hogy nem mész vissza arra helyre.

-          Miért? Mit számít neked a sorsom? Nem vagyok senkid.

-          Nem tudom. Ne kérdezd miért, de féltelek. – ennek hallatán megfeszültem. Soha senkinek nem voltam fontos. Soha senki nem szeretett igazán. Soha senki nem féltett. – Menjünk le a többiekhez. –kedves és bíztató mosollyal nézett szemembe. Én aprót bólintottam, és követtem. Lent mindenki a nappaliban ült. Paul is, akit az előbb nem túl kedves hangnemben ott hagytam. Határozottan léptem be hozzájuk, miközben fejemben az a gondolat kavargott, hogy csak a gyengék sírnak. De én nem vagyok gyenge. Nem lehet gyenge.

-          Megbeszéltük, hogy amíg nem rendeződnek a dolgok itt maradsz, és Paul vigyáz majd rád,mikor mi nem vagyunk itthon. – magyarázta kedvesen a szőke fiú. Én szó nélkül és engedelmesen bólintottam, holott nem értettem teljesen egyet a döntésükkel. De nem akartam újabb vitát. Hisz amint tudok lelépek innen.

-          Szerintem ideje bemutatkoznunk. – vágott bele a göndör. – Én Harry vagyok. Ő Liam, Niall, Zayn és Louis. – mutatott körbe mindenkin egyesével.

-          Katharine. Katharine Dorothy Wilson. De nem szeretem a teljes nevem, így szólítsatok Katy-nek. – magyaráztam, mire 5 kedves arc nézett vissza rám, egyet kivéve. Ha a memóriám nem csal, Zayn lenéző, és undorodó arccal nézett maga elé. – Jobban leplezd, hogy utálod a tényt miszerint itt vagyok.

-          Én nem azt utálom, hogy itt vagy. Én a bűnözőket utálom, és mivel te is az vagy, ezért téged utállak.

-          Zayn állítsd le magad. Nincs jogod így beszélni vele. – védett meg Liam, ami jól esett de kicsit zavart is. Nem szoktam hozzá, ahhoz, hogy mások kiállnak mellettem. Szeretem magam intézni ezt.

-          Hagyd. Nem köteles kedvelni, ahogy én se vagyok köteles jó pofizni vele. – elégedettem ültem közéjük. –Na és mit csináltok? – tértem rá a „bemutatkozós” részre. Részemről már megtörtént. Hiányosan de ennyi éppen elég, hiszen nem sok időt kell velük itt eltöltenem. Utána mindenki megy a maga dolgára, és elfelejtjük egymást.

-          Egy bandában vagyunk énekesek. Idén 3 éve, hogy bekerültünk az  X Factor-ba. Igaz azt nem nyertük meg, de a világot meghódítottunk. Imádjuk a munkánk. Valamilyen szinten ez nem is munka hanem szórakozás számunkra. – magyarázta legnagyobb lelkesedéssel Niall, azaz a szőke.

-          Ez nagyszerű. – mosolyogtam rájuk.

-          Szerintem lapozzunk. Hisz, te honnan is érthetnéd mit élünk át? A te világod a gyilkolás és rablás. Mi csak a lányok szívét raboljuk el, és csak őket öljük meg a puszta létünkkel. –  Provokálásnak megteszi, de nálam ez nem jön be. – Eddig mindenkinél bevált. – ezzel felém küldött egy fél oldalas mosolyt.

-          Mindig vannak kivételek. – dobtam felé egy bájos mosolyt viszonzásul.

-          Na és te az vagy? – hajolt előbbre, hogy felvegye a szemkontaktust.

-          Én egy szánalmas bűnöző vagyok. Nem? – szegeztem neki komoly tekintettel. Ő megnémulva dőlt hátra, és meredt maga elé. Egy null nekem.

-          Miért fordultál a pasid ellen tegnap este? – szólalt meg a semmiből Zayn. Kérdése váratlanul ért.

-          Szerintem lapozzunk, mert te ezt úgysem értenéd. Hisz a te világod más mint az enyém. – ismételtem szavait. Talán elkellene mondanom neki, hogy azért mert egy napra egy megölt ember elég volt tőle? – És, Dave nem a pasim. – jelentettem ki ezt az egyszerű tényt. A délután hátralévő részében a srácok megmutatták a házat. Azt hiszem a délután nagy része ezzel telt el. Egy igazi álom ház, hatalmas udvarral és medencével. A körbevezetésen mindenki ott volt kivéve Zayn-t. Ezen már meg sem lepődtem. Nyilvánvaló, hogy utál. Bár hazudnék ha azt mondanám én kedvelem. Paul lelépett mondván, hogy dolga van.  Késő délután a fiúk kitalálták, hogy rendelnek pizzát, vacsira. Számomra új, hogy emberek képesek együtt leülni enni. Valójában ez az egész helyzet szokatlan nekem. 5 idegen fiú aki segít, egy semmiből felbukkant régi ismerős, aki ismer, és a szüleim is ismerte. Aki tudja a múltam egy részét. Mi lesz velem ha vége ennek a hisztériának és felépülök? Mehetek vissza az utcára, és várhatom, hogy valaki megszán, és a szárnyai alá vesz? Kétlem. Azt, hogy akkor Dave megtette mind ezt velem, csakis csodának tudom betudni. Egyik pokolból a másikba. Ez az én sorsom. Talán már nem is várok többet, ezért furcsa nekem, hogy most nem a poklot élem meg. A srácok által rendelt pizza nem soká meg is érkezett. A nappaliban foglaltunk helyet, és mindenki letámadta a kaját. Éhes egy banda. Főleg a szőke. Mint aki hetek óta nem kapott enni.

-           Na és itt születtél Londonba? – érdeklődött, Niall, a számomra még mindig csak „szőke” fedő néven futó fiú.

-          Igen. 18 éve, bár néha jobb lenne máshol. Ahol nem ismernek. – utolsó mondatom már gondolatnak szántam, de kicsit hangosra sikerült.

-          Egy magad fajtát nem ismerni, hanem börtönbe kell zárni. – jelentette ki ismét Zayn. Tudtam, nem helyes amit tenni fogok. Az a célja, hogy belemenjek a játékába, de csak azért is vissza vágok. Játszani akar? Akkor játszunk.

-          Ha nem tudsz jót mondani, ne mondj inkább semmit. Szóval száj alap állásba és csámcsogj tovább.

-          Ki vagy te, hogy megszabd mit mondjak és mit ne? – érdekes „csatának” nézünk elébe.

-          Hát, nem egy beképzelt,öntelt, és nagyképű majom az biztos.

-          Ha én egy beképzelt majom vagyok, akkor te egy utca patkány. Aki ártatlan kisegérnek mutatja magát, de valójában egy gyilkos kis rágcsáló, aki csak pusztítani tud maga körül.

-          Én úgy tudom a patkány a legokosabb állat, ellentétben a majmokkal. Ők agyatlanok mint Te.

-          Válogasd meg a szavaid édes, mert egyenlőre itt még mi diktálunk.

-          Ne hívj édesednek. – szegeztem neki ujjam a kanapé másik oldaláról.

-          Annak hívlak aminek akarlak. Hisz ki vagy te itt? Egy senki. Egy szívtelen gyilkos, akinek nem volt gyerekkora mert még az apjának se kellett. De mit is várunk? Az alma nem esik messze a fájától. Te is ugyan olyan vagy mint Ő. Egy mocskos kis bűnöző, aki az életet se érdemelné meg. – Ennek hallatán felment bennem a pumpa. Felálltam, és elindultam ki a nappaliból.

-          Elment az étvágyam.

-          Remek, legalább több marad nekem. – vigyorgott és nevetett. Ezzel végleg betelt a pohár. Én vissza fordultam, és az asztalon lévő dobozból elemeltem egy szelet pizzát, és a széles vigyorral nevető srác szájába tömtem.

-          Jó étvágyat. Ja és még valami. Fulladj meg!– ezzel ott hagytam őket. Felszaladtam a lépcsőn, majd ismét berohantam a szobába. Kezd elegem lenni ebből a fiúból. Mit tud Ő rólam? Semmit. Nincs joga ítélkezni felettem, se ahhoz, hogy bírálja a múltam. Lehuppantam az ágy végére, és nyakamban lógó nyakláncom kezdtem szorongatni. Ekkor kopogást halottam az ajtó felől.

-          Bejöhetek? – lépett be megbánt arccal és óvatosan az említett bunkó.

-          Várj. Kitalálom. Felküldtek hogy kérj bocsánatot, és tedd takarékra magad amíg itt vagyok?

-          Sajnálom. Nem kellett volna ezeket hozzád vágnom. Nem akartalak megbántani, csak..

-          Csak könnyebb elítélni mint megérteni.

-          Nem. Nem ítéllek el, mert tudom nem lehetett könnyű feldolgozni a gyerekkorodban történteket, de azt gondoltam te ugyan olyan vagy mint Ők.

-          Tudod mi a legrosszabb? Az, hogy nekem nem volt választási lehetőségem. Mind úgy döntöttek, hogy ezt az életet választják, és inkább élik le bujdosva vagy rácsok mögött az életük, mint becsületesen, de tőlem senki nem kérdezte meg, hogy mit akarok. Csak rányomták az életemre a bélyeget. Amíg rád otthon vigyáztak én épp próbáltam túlélni az az napot. Amíg a családoddal a születésnapod ünnepeltétek, én lehet, hogy éppen egy sikátorban imádkoztam, hogy bár ne is élnék. Mások iskolába jártak mindennap, én az árvaház, és az utca közt ingáztam. Tudod te mit éltem át 12 éven keresztül egyedül? Nem. Hisz honnan tudnád? Ha tudnád, csak sajnálnálak, amiért átkellett élned. Egyik pokol után éltem meg a másikat. Nem kérem, hogy érts meg, sem azt, hogy fogadj el. De azt igen, hogy ne ítéld meg az életem, és azt aki vagyok, mert az amit ma halottatok rólam semmi. Az éltem egy röpke kis állomása.

-          Sajnálom. – hangja kicsuklott, és megrökönyödve ült mellettem.

-          Én is. – mondtam ki halkan, majd némán ültünk egymás mellett. – Ígérem nem maradok sokat. Ha tehettem volna már ma leléptem volna, de Louis nem engedte.

-          És, hova mész majd? – kérdezte kicsit félve.

-          Oda ahonnét jöttem. – zártam rövidre, majd felkeltem az ágyról. – Gyere, mondjuk meg, hogy elástuk a csata bárdot. – Ő mosolyogva fogadta ötletem, és lementünk. Kicsit meglepődtek, de örömmel nyugtázták, hogy helyre állt a béke. A béke, ami pár napig tart. Amint tehetem eltűnök innen. Köszönöm neki, hogy segítenek, de nem sodorhatom őket veszélybe. Tudom, milyen Dave. Amint lesz egy adandó pillanata, és ötlete bosszút áll. Nem akarom, hogy ennek Ők igyák meg a levét. Ha valakinek bűnhődnie kell az én legyek. Hiszen én kerestem magamnak a bajt. Aztán mehetek vissza az utcára. Érzem, hogy nem lesz ilyen könnyű a valóság mint az elképzelés, de azért reménykedem. Hiszen mi maradt másom? A hitem, és a reményem, hogy túl élek. Túlélek, egy olyan világban ahol még nappal is sötétség uralkodik. Legalábbis nálam. Még egy kicsit beszélgettünk, majd mindenki elvonult a szobájába. Vagyis majdnem mindenki. Louis lépett be a szobájába ahol én tartózkodtam.

-          Hoztam pár ruhát. Liam barátnőjének vannak itt cuccai. – magyarázta kedvesen, majd távozni is készült.

-          Várj. – fejét felém kapva mintha reménytelivé vált volna az arca. – Sajnálom, amit reggel mondtam. Én. Egyszerűen csak nem vagyok hozzá szokva ahhoz, hogy bárki is törődne velem.

-          Semmi gond. – mosolygott rám. Ezzel vissza fordult, és a nagy francia ágy, másik oldaláról felkapta az ágyneműt.

-          Hé, hová mész?

-          A kanapéra aludni.

-          Ez a te szobád. Nem túrhatlak ki innen. Majd én alszom a kanapén. -  jelentettem ki és elé állva kértem az ágyneműt, de hiába.

-          Nem hagyhatom, hogy a kanapén aludj. Neked pihenned kell, és az orvos szerint az lett volna a legjobb ha kórházba viszünk. Rendes ágyon fogsz aludni.

-          Nem, én a kanapén fogok aludni. – ezzel kikaptam kezéből az takarót.

-          Nem, te az ágyon alszol. –hirtelen mozdulattal vette vissza a kezeimbe lévő takarót.

-          Egész éjjel a kanapén aludtál. Biztos vagyok benne, hogy ma nem fogsz.

-          Éjjel a fotelben ültem.– mondatára felkaptam a tekintetem, és Ő is eszmélt, hogy ezt lehet kár volt kimondania. Szemeiben furcsa csillogást véltem felfedezni. Féltés? Vagy talán szeretet lett volna? 

-          Te egész éjjel a fotelben virrasztottál?

-          A doki azt mondta, hogy legyünk figyelmesek, mert a keringésed össze omlott és bármikor rosszul lehetsz megint. Én csak az orvos utasításait követtem. – hadarta el zavartan, majd kivette a kezemben tartott takarót. – Jó éjt. – ezzel kirohant. Nem tudtam hova tenni ezt az egészet. Egész éjjel fent volt, és vigyázott rám? Miért törődik velem ennyire? Miért fontos neki a hogy létem? Zavartan feküdtem be az ágyba és hajtottam álomra fejem. Holnapra kiterveltem, hogy visszamegyek Dave lakására. Elhozom pár cuccom, és örökre búcsút intek annak a helynek. Úgy, ahogy Dave-nek is.

Első díjam!

  Első díjam!                                                    

                                                      Köszönöm a díjat Zita Szabónak!!

Szabályok:
-Írd ki kitől van!
-Írj magadról 10 dolgot!
-Válaszolj 10 kérdésre!
-Tegyél fel 10 kérdést!
-Küld tovább 10 embernek!

10 dolog magamról:
Szeretem az állatokat, és ezért van 2 kutyám és 2 cicám.:)
Ha 3 szóval kellene jellemeznem magam az az: optimista, sportos, és jókedvű lenne.:D
Kedvenc tantárgyaim a biológia és a tesi.
Van egy nővérem.
Nem szeretem a sminkeket és a magassarkúkat.:D
Régen tornáztam versenyszerűen.
Kórház és pók fóbiám van.:D  /de képes vagyok legyőzni a félelmem és inkább kirakom az udvarra a pókot, minthogy megöljem.:)/
Hosszú hajam van mert nem szeretem a rövid hajakat.
Kiskoromba állatorvos szerettem volna lenni, mert a nagypapám is az volt.:)
Nem tudok úszni.
10 válasz:

Kevés ilyen ember van de a nővérem.
Talán egyet.
Szerintem az élet értelme, hogy megtanuljunk élni.:) És, hogy a világban a jót és a szépet lássuk meg, mert az emberek hajlamosak úgy leélni egy életet, hogy közben valójában nem is élték meg azt.:)
Az, hogy segítsek másoknak. Mert szeretnék valami maradandót hagyni magam után, és úgy leélni az életem, hogy azzal másoknak is segítettem.
Írás (vers,dal,történet,)., rajzolás és állatokkal való foglalkozás.:)  Régen pedig fotóztam, és sportoltam.
Még nem tudom.
Nem megragadni egy olyan lehetőséget amit elénk hoz a sors.:D
Sok van, de akikért a legjobban az a One Direction.:D
Igen.
Megbántottam egy számomra fontos személyt, egy másik ember hatására.
10 kérdés:

Kedvenc könyved?
Egy nagy álmod, amit szeretnél majd valóra váltani?
Egy hely ahová elszeretnél jutni?
Van hobbyd és ha igen mi az?
Kedvenc állat/állatok?
Miért szeretsz írni?
Van olyan amit megbántál az életedben, hogy nem tetted meg?
Kedvenc tantárgyaid?
Mi az a 3 szó amivel leginkább jellemeznéd magad?
Kedvenc énekes/énekesek?

10 ember akiknek tovább küldöm:

http://nemodatartozol-karool.blogspot.hu/
http://one-direction-lovestory-foryou.blogspot.hu/
http://www.imaperfect.blogspot.hu/
http://dirty-secrets-tomlinson.blogspot.hu/2014/07/20resz-mar-az-enyem.html
http://ltp-perfect.blogspot.hu/2013/12/epilogus-perfect.html
http://www.thisisusoned.blogspot.hu/
http://forever-to-forget.blogspot.de/2014/07/kilencedik-fejezet-szeretlek-de.html
http://isittruethatoppositesattract.blogspot.hu/
http://mircsi-behindthemask.blogspot.hu/2014/07/hetedik-fejezet.html
http://thefighter-hu.blogspot.hu/

3.Fejezet- Jótékonysági est

Sziasztook.:) Meghoztam a következő fejezetet.:) Remélem tetszik majd!:)  Jó olvasást mindenkinek!!.:)  

u.i.:az új részeket eleinte minden héten hétfőn szerettem volna hozni, de mivel megvan írva kicsit előre a történet valószínű hamarabb tudok hozni egy fejezetet.:)!  Smile.:)

3. Fejezet.

"Egyszer majd eljön az a nap mikor már nincs szükség fegyverekre és háborúra, mert béke van az emberek közt. Egyszer el fog jönni a nap mikor már nem kell pénzért gyilkolni, és minden védelmi szervezet hiábavalóvá válik. De ez nem az a nap!"

Reggel fájdalmakkal ébredtem. Jobb szemem nehezen tudtam csak kinyitni, mert a tegnap ütés oly annyira nagy mértékű volt, hogy attól tartok egy szép és színes monokli díszeleg rajta. Nehezen keltem ki az ágyból, de egyben halkan mert Dave mellettem aludt. Kómás fejjel csoszogtam a fürdőbe. Arcom félve de a tükör felé fordítottam, és még nagyobb félelemmel bele is néztem. Szembe néztem magammal. Talán ez a legnagyobb félelmem. Nem félek a sötétségtől, a lövöldözésektől, vagy egy bűnözőtől. Még a haláltól sem. De magamtól igen. Félek szembe nézni azzal aki vagyok. A múltammal, a jelenemmel, és a jövővel ami rám vár. Sejtésem beigazolódott. Szemem alatt egy hatalmas monokli tátongott. Könnyeim utat akartak törni fájdalmam érzésével és láttával de nem hagytam. Csak a gyengék sírnak. Az erősek sosem. Szemem összeszorítva támaszkodtam a mosdókagylónak, de hiába. Arcomon egy majd azt követve több könnycsepp folyt végig. Éreztem ahogy a sós könnyek csak úgy dőlnek belőlem. Fájt. Fájt, hogy gyenge vagyok, hogy egy össze tört, és megsebzett senki vagyok. Mégis ha jól belegondolok, még van erőm. Van erőm túl élni a mindennapokat. Nagy nehezen, de össze szedtem magam, és felöltözve kiléptem a fürdőből.

-          Készülődj. Ma eljössz velem egy találkozóra. – lépett elém Dave. Én lehajtott fejjel, és engedelmesen bólintottam. – Szedd össze magad. Nem mehetek oda egy csődtömeggel, még ha az is vagy, próbáld meg leplezni. – majd lazán és érzéketlenül megcsókolt. Én magamra kapva egy fekete bőrdzsekit és eltéve fegyverem indulásra készen vártam, hogy mehessünk. A tegnapi furgonba beszállva el is indultunk a számomra még ismeretlen helyszínre. Útközben mint mindig most  sem szóltunk egymáshoz. Én végig az ablakon bámultam kifelé. London egyre sivárabb területére értünk. Nem hittem volna, hogy a mi környékünknél is van rosszabb de talán tévedtem. Egy raktár épülethez érve az autó leállt, mi pedig kiszálltunk. Végig Dave mögött haladtam. Nem tudtam kik, és mi vár minket az épületen belül. Belépve először csend és egy üres dobozokkal teli hely fogadott minket, majd az oldalsó kijárat felől 3 fekete ruhás férfi jött be. Az egyikük a tegnap éjjel nálunk tárgyaló férfi volt. A másik kettőt nem ismerem, de azt hiszem jobb is. – Megvan?  - tért a lényegre Dave. Nos, igen, nem szokása a kertelés.

-          Az attól függ. Látom elhoztad a csajod is. – kezdett el méregetni.

-          Nem ajánlom, hogy szórakozz vele. Tudod amilyen ártatlannak tűnik, olyan vad tud lenni.

-          Hm, ettől még jobban megtetszett.

-          Inkább  arról beszélj mi van a megbeszélt áruval?Itt van vagy nincs?

-          Itt van. De azt nem mondtam hogy át is adom. A főnök egészen másért küldött. – ezzel elő rántotta fegyverét és lőni kezdett. Automatikusan Dave és én is ezt tettük. A táskában lévő holmival a tegnap nálunk járt férfi elmenekült de Dave az egyik társát meglőtte. Sajnos Ő is eltudott futni, viszont a harmadik személy már nem volt ilyen szerencsés. Dave mellkasba lőtte és a férfi össze esett. Megdermedve figyeltem, ahogy a földön fekvő személy mellkasából vér ömlik, de az illető nem mozdul. A mellettem álló fiú oda ment, és megvizsgálta az életjeleit. Nyugodtan sétált vissza jelezve, hogy a férfi már nem jelent ránk nézve veszélyt. Meghalt. Nem okoz nehézséget rálőnöm valakire is, de mindig úgy célzok, hogy a személy akire lövök csak megsérüljön de ne haljon meg. Nem érzem magam olyan erősnek, hogy megöljek bárkit is. Mikor először fegyvert adott Dave a kezembe azt mondta lőjek rá az első emberre akit meglátok. Egy helyi kolduló lett az áldozatom. Vállba lőttem. Tudom hova kell lőnöm, és hogy hova nem. Ezt tiszteletben tartom, ezért is ráz meg ha azt látom, hogy valaki megöl egy embert. Most ez történt. Az a férfi pár másodperce még élt, és küzdött de most holtan fekszik a földön.  Dave menekülésre fogta a helyzetet, így követtem. Beszálltunk a kocsiba, és amilyen gyorsan csak tudott, elhajtott. Látszólag Őt hidegen hagyta, hogy pár perce elvett egy életet.

-          Miért ölted meg? – tettem fel a számomra kicsit egyértelmű kérdést, miközben végig az ablakon bámultam kifelé.

-          Túl sokat tudott. – zárta rövidre.

-          Tehát engem is bármikor megtudnál így ölni hidegvérrel? – erre válasza csak egy bizonytalan nézés volt felém. Ezt igennek vettem. A lakásunk elé érve kiszálltunk, majd egymáshoz nem szólva felmentünk. Dave elment fürödni én pedig a konyhába mentem. Mintha a víz lemosná hozzá tapadó vért. Ehhez nem elég a víz. A lelke mélyében lévő mocskot soha semmi nem tudja letisztítani. Igaz nekem se. Durva fél óra elteltével Ő is a konyhába jött. Épp szóra nyitotta volna száját, mikor telefonja csörögni kezdett. Én addig a hűtőhöz léptem, és készítettem egy szendvicset magamnak. Kis idő elteltével az említett személy is vissza tért. Ez a beszélgetés se tartott valami sokáig.

-          Öltözz. Vásárolni megyünk. – jelentette ki lazán és könnyedén.

-          Mi? Vásárolni? Mégis mit? –nem emlékszem olyan pillanatra amikor Dave és én vásároltunk volna közösen. Talán azért mert ez soha nem is történt meg.

-          Ruhát neked estére. – ruhát? Ennek teljesen elment az esze?

-          Miért?

-          Jótékonysági estre megyünk. Kell valami tisztességes ruha neked. Feladatom van számodra, és különben is, ha már jótékonysági est, nézzünk is ki úgy mint akik jótékonykodnak.

-          Jótékonykodni? Te? Na ne nevetess ez az évszázad vicce. – nevettem fel. Ő azonban teljesen komoly arccal válaszolt.

-          Pedig halál komolyan mondtam. Gyerünk öltözz mert estig szeretném ha vissza érnénk. Nem akarok késni. – ezzel bólintottam, és előkeresve a fekete napszemüvegem, mely eltakarta a tegnap éjjel szerzett monoklim indulásra készen vártam.

Este 7 óra: 

A vásárlás jól sikerült. Meglepődtem, hogy Dave ízlése nem olyan rossz mint a személyisége. Egy gyönyörű fekete ruhát viseltem. Hajam leengedtem, ami lágyan omlott a vállamra. Sminkem feltéve, az alapozóra fektettem a hangsúlyt. Szemem körül lévő színes foltot próbáltam leplezni vele, és sikerrel is jártam. Mintha nem is lett volna ott a monoklim. A lényeg, hogy én tudom mi rejtőzik a smink és a mosoly mögött. Másnak nem kell. Elégedetten nyilvánítottam magam késznek, majd a nappaliba mentem. Dave kacér mosollyal nyugtázta, hogy tetszik neki az elé táruló látvány.

-          Jól nézel ki Cica. Gyakrabban kellene ilyen estekre járnunk.

-          Mi lesz a feladatom?  - vágtam hozzá kérdésem.

-          Van egy ügyfelem. Megkellene győznöd, hogy minket válasszon mint befektetőt. Ha jobban tetszik hatás kellene gyakorolnod rá, hogy a néző pontja nekünk tetsző irányba forduljon.

-          Rendben. – válaszom rövid és tömör volt. Táskám megragadva, melyben fegyverem lapult léptem ki a lakásból. London legelitebb és gazdagabb környékére értünk. Fények, limuzinok, és gazdag adakozók tárultak elénk mindenhol. Dave úriember módjára lépett az ajtóhoz, és nyitotta ki azt nekem, miközben kisegített. Ilyet Dave-től most láttam először, és azt hiszem utoljára is. Körülnézve elkönyveltem magamban, hogy ez az este nem lesz zökkenő mentes és egyszerű sem. Dave karjába karolva mentünk a bejárathoz. Fotósok, és rengeteg ember mindenhol. Láthatóan hírességek is lesznek a köreinkben, nem csak bűnözők. Egy párfős társasághoz sétáltunk. Úgy tűnik ők a célpontok. Egy magas és öltönyös férfi nyúlt a kezem felé, majd megcsókolta azt.

-          Hölgyem, Ön elbűvölően néz ki. – tehát ezt a férfit kell meggyőznöm. Valójában az undor kerülgetett, mikor arra gondoltam hogy ezekkel az alakokkal kell töltenem az egész estét, de tűrtem. Hisz mi mást tehettem volna?  Az egyik pincér tálcájáról leemelve egy pezsgős üveget hallgattam a számomra unalmas beszélgetésük. Unalmam arra sarkalt, hogy nézelődni kezdtem, ami utólag vissza gondolva elég rossz döntés volt. Szemem megakadt egy 5 fős társaságon. Nagyot nyeltem, mikor felismertem őket. Sajnos nyakláncom tolvajával szembe néztem, mire fel egyből elfordultam. Zavartan kémleltem a padlót. Nem láthatnak meg többször. Segítségemre ezúttal Dave jött, aki egy asztalhoz vezetett. Balszerencsémre azonban a számomra nem kívánt személyek asztala mellé sikerült ülnünk. Igyekeztem nem feléjük nézni, de észre vettek, és párszor összeakadt a tekintetem a barna hajú ismerőssel. Egész idő alatt zavart voltam, és szét szórt. – Minden rendben? – kérdezte kedvesen a tőlem kettővel ülő férfi. Én bólintottam, és megkezdtem a hadműveletet. Csábos mosoly, flörtös nézés, és elragadó kisugárzás. Mindent megtettem, amihez nem volt kedvem. Ekkor Dave kézen ragadott és elnézést kérve a mosdóba rángatott. Milyen udvarias lett hirtelen. Máskor nem kér előre bocsánatot amiért így viselkedik velem.

-          Szedd össze magad. Kicsit lehetnél meggyőzőbb is.

-          Nem tehetek róla, hogy ilyen balfékekkel üzletelsz. – mondatom kimondva egyből meg is bántam. Keze meglendült és arcomon csattant.

-          Nem érdekel hogy de győzd meg. Ha kell feküdj le vele, csak győzd meg. Megértetted? – szemei kidülledtek, erei kitüremkedtek, és tekintete ideges volt.

-          Meg. –ezzel otthagyva Dave-et, kifordultam az ajtón, és kilépve a pár méterre tőle szembe találtam magam barna hajú és kékszemű áldozatommal. Lehajtott fejjel siettem az udvar felé. Táskámból, kivéve egy cigit rágyújtottam, és a teraszon lévő korlátnak támaszkodtam. Egy magas fiú állt mellém , aki szintén rágyújtott, de én mit sem törődve azzal ki, próbáltam lehiggadni. Cigim a lehető leggyorsabban szívtam el, és nagyjából felkészülve vissza akartam menni, hogy a feladatom teljesítsem. A csikket eldobva elindultam, de egy kar vissza rántott.

-          Tudtam, hogy téged láttalak. – arcom ijedt tekintetet tükrözött. A srác volt, aki tegnap a rendőrség kezére akart adni. Fekete haj, barna szemek és egy bunkó természet. Remek összeállítás.

-          Nagyszerű, most engedj el. – rántottam volna ki karom, de nem sikerült.

-          Tegnap este szerencséd volt. De ma nem lesz.

-          Nekem mindig szerencsém van. Ha nem tudnád ez tart életben. – néztem mélyen barnán csillogó szemeibe.

-          Hé, talán van valami probléma? – termett ott a semmiből Dave. Felismerte, hogy ki a velünk szembe álló srác.

-          Nincs. – néztem végig a szemébe, és Dave elkezdett elrángatni onnan, miközben Ő nem készült távozni.

-          Nagyszerű. Akkor most menj be,és tedd a dolgod. – rángatott tovább. Úgy éreztem magam ebben a pillanatban mint egy játék baba akit össze vissza kedvükre rángathatnak. Ó várjunk csak: hisz az is vagyok. Ekkor nyakláncom tolvaja lépett közénk. Nem tetszik ez nekem. Ennek nem lesz jó vége. Nagyon nem.

-          Engedd el. – utasította, mire Dave felnevetett.

-          Mert ha nem? Ki vagy te, hogy megmond mit tegyek? Azt csinálok ezzel a cafkával amit akarok. – lehajtott fejjel hallgattam a történéseket.

-          Utoljára mondom, hogy engedd el. – mind a két fiú egyre idegesebbnek tűnt. Erre fel, Dave a kijárat felé kezdett ráncigálni karomnál fogva, hogy lerázza őket, de nem járt sikerrel. Mindkét fiú utánunk jött. Feltéve a második személy, csak azért, hogy elkaphasson minket, ha már tegnap nem sikerült neki. Már az utca végén jártunk, ahol Dave a feltűnés elkerülésének érdekében leparkolt.  – Állj meg te rohadék. – parancsolt rá, de hiába.

-          Már tegnap este ki kellett volna nyírnom titeket. – ezzel előrántotta fegyverét engem pedig el engedett. Én hasonló képen tettem. Szívem hevesen kezdett verni, szemeim pedig a mellettem álló fiú kezét figyelték, melyben fegyvert fogott a két ártatlan srácra.  Nem hagyhatom, hogy lelője őket. Ma már megölt egy embert, nem hagyom, hogy több áldozata legyen. Hisz minden nap van neki egy. Én. Dave lőni kezdett feléjük, én pedig utána futva kivertem kezéből a pisztolyt. Ő ezzel mit sem törődve a rá támadó Louis-t ha jól emlékszem a nevére kezdte el ütni. Mind két fiú erőteljes ütést okozott a másiknak. Dave egyik ütése olyan annyira nagy volt, hogy a fiú orra vérezni kezdett, és földre zuhant. Mély levegőt véve olyat tettem amit tudtam megbánok később, de nem hagyhatom, hogy ezt tegye vele. Előkapva fegyverem rákiabáltam.

-          Hagy abba Dave. – szegeztem rá pisztolyom komoly tekintettel.

-          Ne csinálj hülyeséget Cica. Képes lennél ellenem fordulni két hülye miatt? Te is tudod, hogy helyesen cselekszem. Úgysem mernél rám lőni, szóval menj a kocsihoz, és hagyd, hogy elintézzem őket. – ezzel vissza fordult a két védtelen fiú felé. Én nagyot nyelve meghúztam a ravaszt. Lőni kezdtem de mellé. – Ez nagy hiba volt Cica. Ugye tudod? – újra felém fordult, és Ő is lőni kezdett, miután vissza szerezte elejtett fegyverét.  Lövései sorozata is azt bizonyította, hogy délelőtti kérdésemre megkaptam a választ. Igen, képes lenne lelőni engem. Pisztolyából a töltény kifogyott, és előrántva egy kést felém rohant, majd mély vágás okozott rajtam két helyen is. Én ennek hatására szédülni kezdtem, és hirtelen minden zaj és kép megszűnt körülöttem. A föld felé zuhantam, és az utolsó amit észleltem, hogy testem a kemény aszfalton ér földet, majd a végtele sötétség elhatalmasodott felettem.

2.Fejezet-Rejtélyes idegen

Sziasztook.:)! Meghoztam a 2.fejezetet is:) De először is megszeretném köszönni, hogy már az első fejezet után kaptam 2 kedves követőt és egy kommentet is.:) Tudom a számi értéke nem sok, de nekem még is sokat jelent!!.:) Jó olvasást mindenkinek és remélem tetszik majd a fejezet!:)  Smile.:)

2. Fejezet.

"Meggondolatlan az életünk egy Rejtélyes idegenre bízni, kivéve annak aki megtudja látni a rejtély mögött a titkot, és az idegen mögött az ismerőst.."

Reggel fájó fejjel keltem ki az ágyból. Legnagyobb meglepetésemre Dave nem feküdt mellettem, ami két dolgot jelenthet: vagy nem jött haza az éjjel, vagy már lelépett. Kómás fejjel, és fájó testtel mentem a konyhába reggelizni, majd a fürdőbe, hogy rendbe szedjem magam. Fejfájásomra bevettem egy gyógyszert, majd elkészülve mentem az erkélyre. Egy szál cigit elővéve rágyújtottam, és a még ébredező napot figyeltem. Várom, a pillanatot mikor felébredek ebből a rémálomból. Mikor a mindennapos szenvedésem felváltja valami. Az én életemnél még a halál is nyugodtabb és jobb. Más korombeli lányok bulizni járnak, és élvezik az életet, a barátaikkal lógnak, és a szerelmükkel sétálnak. Mert ők tudnak szeretni. Ellentétben velem. Én 18 évesen egy halott környéken élek, a „pasim”  egy drog diller, én pedig egy játék baba szerepét töltöm be, aki emellett egy bűnöző. Egy érzéketlen rideg szívű csődtömeg vagyok, aki senki másra nem számíthat csak önmagára. Gondolat menetemből az ajtó nyitódása zökkentett ki, majd vissza mentem a lakásba, és Dave fáradt tekintetével találtam szembe magam. Nem tudom, hogy a fáradságtól néz ki ilyen borzalmasan, a pia és a drog keverékétől, vagy pusztán csak azért mert Ő maga is egy borzalmas alak?

-          Megszerezted? – tudtam mire gondol.

-          Nem. Az egyik szép fiú bekavart. – rántottam vállat, holott sokkal jobban érdekelt ez az ügy.

-          Hogy nézett ki a ház?

-          Hatalmas ház és udvar. Valami sztárocskák lehetnek, mert fegyveres biztonságiak kísérgették őket. – magyaráztam miközben Ő lepakolta a cuccait.

-          Tehát gazdagok, és sokat ér a bent lévő tárgyak mindegyike. – jelentette ki. Én bólintottam, majd folytatta. – Ma éjjel vissza megyünk. Te elhozod azt a szart, én meg ellopok pár dolgot. Ahol gazdagok vannak, ott pénz is van. – nem tetszett az ötlet, miszerint éjjel betörünk, de tudtam, hogy bármilyen szavam ami ellent mond az Ő tervével hiába való, és felesleges. Inkább beleegyeztem,  és reméltem, hogy a terv jól fog alakulni, én pedig vissza kapom azt ami az enyém.

Louis szemszöge: 

-          Louis gyere már, elkésünk az interjúról. – rohant be szobámba Harry. Én gyorsan felkaptam a telefonom, majd lesiettem a lépcsőn. – Minden rendben? – érdeklődött, mire én csak bólintottam. Valójában semmi sem volt rendben. Mióta az a lány rám támadott csak rajta jár az eszem. Nem tudom kiverni a fejemből. Minden gondolatom akörül forog, hogy ki Ő, és mit akart? A tegnap este pedig kifejezetten belevésődött a tudatomba. De gondolom ezzel Harry is hasonló képen van.

-          Nem tudom elfelejteni azt a lányt.

-          Pedig jobb lenne. Betört a házunkba, és leakart lőni minket. Szerencséje volt, hogy a rendőröket nem hívtuk ki, és ennek csak az az oka, hogy nem akartunk felhajtást a médiában.

-          Tudom, de egyszerűen nem megy. Valami van abban a lányban. Különben is, nem lőtt volna le minket. Tudom. – ezzel elhagytuk a házat, beszálltunk a már minket váró kocsiba, és elindultunk a stúdió felé, ahol majd az interjú lesz. Az úton végig a tegnap estéről beszéltünk. Mindenki kivolt akadva, amiatt, hogy betörtek, na meg amiatt, hogy az ágyam felett a plafonon vagy egy lyuk, melyet a tegnapi lövés okozott. Még szerencse, hogy ki tudtuk magyarázni, és nem lett belőle média szenzáció. Bár egy valamit mégsem értek. Miért gondolok mindig rá? Valami más benne, mint a többi emberben. Van benne valami, ami miatt késztetést érzek, arra, hogy kiderítsem ki is a támadóm? Na, és persze nálam van valami, ami az övé, ezét biztos vagyok abban, hogy még látni fogom. Talán hamarabb is mint gondolnám.

Katharine szemszöge:

-          Minden megvan? – érdeklődött Dave, a betöréshez szükséges cuccok felől.

-          Meg, de honnan szerezeted ezt a járgányt? – mértem végig az előttem álló furgont ami olyan sötét volt mint most az éjszaka.

-          Azzal ne törődj. Megvannak a kapcsolataim, és az embereim mindenre. – majd kacsintott egyet, s felém dobva azt a bizonyos féloldalas mosolyát beszálltunk. Kicsit aggódtam, amiért újra vissza kellett mennem abba a házba. Az a fiú túl kíváncsi, és túl sokat akar tudni. És nem szívesen futnék össze a többiekkel sem. Nekem csak a nyakláncom kell abból a házból, Dave elhozza amit akar, és lelépünk. Gondterhelten fújtam ki a bent tartott levegőt, majd fél óra néma utazás után megkérdeztünk. Dave kicsit távolabb állt, meg a háztól, a feltűnés elkerülésének érdekében. Én fegyveremhez nyúltam, hogy bebizonyosodjak arról nem vagyok egyedül, majd követtem az előttem osonó fiút. Először bemásztunk a kerítésen, majd a ház baloldali ablakához mentünk. Már sehol nem égett a villany, amit nem is csodálok. Hisz már éjfél is elmúlt talán. Dave az ablakkal ügyködött, majd kinyitva azt bemásztunk. Valamiért rossz elő érzetem volt. Még egy tettünknél sem buktunk le, ezért a rendőrség se talált ránk soha. Ám, most furcsa érzések kavarogtak bennem, amik rosszat sejtettek. Félre tévő beképzelt gondolataim inkább a tervre koncentráltam. Dave a nappali felé mutatott, míg én az emeltre mentem, vissza szerezni amiért valójában ide jöttem. Persze, hogy nekem kell 5 alvó lakó közt mászkálnom, vigyázva nehogy bármilyen zajt csapjak. Az emeletre érve viszont akadt egy kis gond. Vajon melyik a megfelelő ajtó, ami mögött nyakláncom, és tolvaja van?  Megérzésemre hagyatkozva az első ajtón halkan benyitottam. A szoba ismerős volt. Ez az, ahol tegnap jártam. Az ajtót amilyen halkan csak tudtam becsuktam magam mögött, és lassú, óvatos léptekkel haladtam a szobában beljebb. Az ágyon áldozatom szunyókált teljes nyugalomban, látszólag nagyon mélyen. Szerencsémre a polcon megpillantottam a nyakláncom, és a rajta lógó medált, ami szinte a mindenem. Leemelve kezembe szorítottam, majd zsebre tettem, és megnyugodva fordultam vissza, hogy elhagyjam a szobát, amely tulajdonosa halkan szuszogva aludt. Egy pillanatra elmélyültem az alvó személy kémlelésében, majd észlelve elhagytam a helyszínt, és elindultam a lépcső felé. Dave megpakolva és türelmetlenül várt, mikor felém fordult, és ezzel a lendülettel egy tárgyat levert a polcról. Hirtelen hangos vinnyogás járta át a házat. Nagyszerű. Ez a riasztó lesz. Az említett szerencsétlen az ablak felé sietett, hogy ott távozzunk ahol jöttünk, ám ekkor az eddig alvó lakók rohantak le a lépcsőn. Dave épp, hogy kiugrott az ablakon, mikor én még a nappaliból siettem utána. – Gyere már. – kiáltott rám, miközben a riasztó még mindig szüntelen zajongott. Mire odaértem, már késő volt. Nem volt időm elmenekülni, mert körbe vettek. Nem vártam Dave segítségét. Tudtam, hogy az Ő sorsa fontosabb neki, mint az enyém. Azt, hiszem most bajban vagyok. Vagy mégse?

-          Megint te? – kezdett bele a göndör.

-          Ő lenne az bizonyos rejtélyes idegen? Ez a törékeny csaj?  Azt, hiszem itt valamit nagyon elnéztetek srácok. Ő csak egy lány, és nem néz ki úgy mint egy gyilkos. - szólalt fel, egy szőke kócos hajú srác.

-          Talán valami probléma van? – rántottam elő pisztolyom egy határozott mozdulattal. A szőke srác egyből meghátrált. – Én is így gondoltam.

-          Ne keverd magad még nagyobb bajba. A rendőrség mindjárt kiér. – úgy látom, Ő a komoly.

-          Na és kimondta, hogy megvárom őket? – mondatom kimondva egyből menekülési útvonalat kerestem.

-          Tedd le a fegyvert. Úgysem lőnél le minket. Már így is elég nagy bajban vagy. – szólalt meg egy fekete hajú, ha jól láttam barna szemű fiú. – Legalább egy gyilkosságot ne keverj magadnak. Így is sittre kerülsz.

-          Miből gondolod, hogy nem tenném meg? Hidegvérrel letudnálak lőni. – jelentettem, ki ezt az igaz tényt.

-          Nem hiszem. – én egy amolyan : „Igen?Akkor csak figyelj.”  arckifejezéssel fegyverem a plafon felé tartottam és lőttem, miközben végig az említett személy szemébe néztem.

-          Remek. Már 2 lyuk van a plafonon. Csúcs. – mérgelődött a göndör hajú, mire felé fordultam. Egyszerre befogta, amit díjaztam is egy „Én is így gondoltam”  arccal.

-          Bocs, de valaki kérdőbe vonta a bátorságom. – fordultam ismét a barnaszemű felé. Két rideg tekintet vizslatta egymást. Ekkor szirénázó kocsik hadát lehetett hallani. Körbe vették a házat. Le kell lépnem.– Ideje távoznom.

-          Ne hidd, hogy elmenekülhetsz. – Kapta egy karom a szőke.

-           Én nem hiszed drága, hanem tudom. –Ezzel a lámpát vettem célba, és az égőt kilőve kitéptem karom a szorításából, majd az emeltre futottam, hogy távozzak ott ahol tegnap este bejöttem. Már épp az erkélyen készültem ugorni, mikor egy ismerős hang utánam kiáltott.

-          Ki vagy te? – nem fordultam felé.

-          A rejtélyes idegen, akinek a kiléte jobb ha titok marad. – ezzel leugrottam, és amilyen gyorsan csak tudtam futni kezdtem, majd átugorva a kerítésen és kikerülve a rendőr járműveket, tovább futottam.

Louis szemszöge:

-          Haver, ugye nem mondod komolyan, hogy hagytad elmenekülni? – támadott le, Zayn.

-          De. – vágtam oda, majd az ajtón fegyveres rendőrök törtek be. Szó szerint.

-          Rendőrség, kezeket fel. – rontottak be, minek hatására mind érdekesen figyeltünk rájuk. Harry pedig követve utasításukat védekezően és ártatlanul felemelte a kezeit. Mi fejünk fogva, és rázva vártuk, hogy abba hagyja.

-          Harry tedd már le, a kezed. – utasítottam, mire zavartan megtette. –Uraim, mi járatban? – tettem a teljesen hülyét.

-          A rendőrségre bejelentést kaptunk. A riasztó rendszerük aktiválódott.

-          Ó igen. Elfelejtettük, hogy bevan kapcsolva, és mikor lejöttem az emeltről bekapcsolt. Nem történt semmi. – magyaráztam, miközben a többiek értetlenkedve álltak velem szemben.

-          Na és mi ez a lövés nyom a plafonon?  - mutatott a plafonra, amiről a vakolat a földre hullott.

-          Vad volt a múlt heti parti. Rossz irányba repült a pezsgős üveg dugója, vagy a koktélos volt? Már nem emlékszem. – magamon is meglepődtem mennyire élethű és jó előadást tartok itt a meg nem történtekről. – Szóval megnyugodhatnak. Nincs semmi baj. Jól vagyunk ,csak egy kis félreértés volt. – utaltam arra, hogy leléphetnek. – Elmehetnek. – jelentettem, ki mikor a fegyveres férfik még mindig döbbenten várták a parancsot. –További jóéjszakát. – vártam meg még mindenki kimegy, és vágtam be utánuk az ajtót.

-          Ez meg mégis mi volt? – vont kérdőre Niall.

-          Most mond azt, hogy nem sikerült jól a kis előadásom.

-          Betörtek hozzánk. Az a lány meg is ölhetett volna minket. Pár napja még rád támadott, és kiakart rabolni, tegnap este betört a szobádba és rád szegezett egy fegyvert ma pedig szintén betört, és akár le is lőhetett volna minket. Mi van veled Louis? Miért engedted el?

-          Nem bántott volna. Tudom. Neki csak az a nyaklánckellett amit letéptem róla. Nem vitt el semmi mást, csak azt az egy dolgot. A rablás annak a srácnak a műve aki lelépett nélküle. Ne kérdezd miért, de az a lány nem hagy nyugodni. Mióta rám támadott csak rajta jár az eszem. Nem tudom ki Ő? De kifogom deríteni. – ezzel rövidre zártam a témát, és otthagyva a többieket vissza mentem szobámba, ahol kellemes parfüm illat csapott meg, és egy enyhe szél, mivel az erkély ajtó még nyitva volt. Nem tudom ki Ő, de rá fogok jönni. Valami megfogott abban a lányban. Magam sem értem mi, és hogyan. Egyszerűen csak érzem, ahogyan azt is, hogy nem most láttam utoljára.

Katharine szemszöge:

Idegesen rontottam be a lakásba, ahol Dave egy fekete öltönyös férfival tárgyalt. Mind ezt csak akkor  ettem észre, mikor már betoppantam a nappaliba.

-          Az előbb még majdnem lebuktál egy betörésközben, most meg már üzletelsz? – tettem fel tapló módon a kérdésem. Dave ott hagyott, nem volt kedvem jó pofizni vele. – Ez ki?

-          Próbáld meg visszafogni magad Cica. – csitított de én nem tágítottam. Édes a bosszú a mai tette után.

-          Ó, csak nem megzavartam egy fontos beszélgetést? Nos, ha elfogad egy jó tanácsot: ne kössön üzletet ezzel a szerencsétlennel. Mert képes ott hagyni magát is a legnagyobb szarban. – ezzel elindultam ki a nappaliból.

-          Elnézést, csak egy pillanat. – jött utánam Dave.

-          Te rohadék, képes voltál ott hagyni? – löktem vállba, ami utólag belegondolva elég ossz döntésnek bizonyult.

-          Na ide figyelj. – pattant fel, és nyomott a falnak. – Te velem így nem beszélhetsz. Ott hagytalak, mert tudtam, hogy nem vagyok olyan hülye, hogy ott maradj és lecsukasd magad. Azt ajánlom válogasd meg a szavaid, mert ne felejtsd el, hogy ez a rohadék emelt ki a mocsokból. Én segítettem rajtad. Ez a hála és a köszönet érte? – vágott pofon egy határozott és erős mozdulattal. – Nélkülem még mindig az utcán lennél, vagy halott volnál. Hálás lehetsz azért amiért itt vagy.

-          Ha választanom kell, akkor azt mondom, hogy nálad még a halál is jobb döntés lett volna. – vágtam oda, majd újból megütött. Szám sarka megrepedt ezért vérfolyt végig az államon. Eddigi sebeim még jobban fájtak, és újból megzúzódtak.

-          Óhajtasz még valamit hozzáfűzni? – kiáltott rám, mire válaszom az volt, hogy véres szám megnyalva arcon köptem. Ennek a következménye újabb pofonok sorozata volt. Tudtam, hogy nem kellene ezeket mondanom neki, mert ez lesz a vége, de nekem már mindegy. Hisz mi rossz történhet velem? A legjobb dolog, ami történhet, hogy egyszer majd egy ütésbe belehalok. Egyszer majd az lesz az utolsó. Ő vissza ment én pedig a fürdőbe mentem, hogy lemossam véres arcom. Próbáltam elkerülni saját tekintetem a tükörben de nem sikerült. Mint mindig egy szerencsétlent láttam. Egy szerencsétlent, akinek az élete egy csődtömeg, egy bűnözőt, akinek már sose lesz normális élete. Fejem elkapva inkább a csap alá hajoltam. Arcom megmostam, majd a szekrényhez léptem ahonnan kivettem egy kis üvegcsét amelyben nyugtatók voltak. Valamit nem értek. Az a fiú miért hagyott elmenekülni? Miért nem tartott ott, és adott át a rendőrségnek? Miért nem bánt velem úgy mint egy bűnözővel? Hisz az vagyok. Elveszett, kitaszított, bemocskolt kezű bűnöző. Mikor megkérdezte ki vagyok, nem mondhattam el ezt neki. Mert Ő is elítélt volna. Engem csak a magam fajták érthetnek meg. Azok akik átélték azt amit én. Azok akik megélték azt a borzalmat amit én éltem, élek, és élni fogok halálom napjáig. Mert ezeket a fejezeteket sosem törölhetem ki az életemből. A történetem részei, mélyen belevésve minden egyes pillanata egy könyvbe,ami szenvedésem mindennapjait írja le. Ez az én történetem. 

1.Fejezet-Találkozás

Sziasztok.:)

Először is hadd mondjam el, hogy nagyon boldog vagyok amiért végre rászántam magam ennek a blognak a megnyitására.:)  A történetet már néhány hónapja írom, de a blog elkezdésére csak tegnap szántam el magam. A történetem főszereplője egy nehéz sorsú lány, akinek szembesülnie kell azzal, hogy "Ki is Ő valójában?". A történet másik főszereplője Louis Tomlinson. A célom többek közt az hogy a történet ne az a megszokott " a főszereplő lány rajong az One Directionért, és összejönnek, szakítanak, majd boldogan élnek míg meg nem halnak" - sztori legyen. Azt hogy ez mennyire jön át kérlek majd ti mondjátok meg.:)  Na de nem is mondok többet, inkább jöjjön az első fejezet! Komizzatok és iratkozzatok fel ha tetszik.:)  Ami pedig a legfontosabb: Pozitív és negatív véleményeket egyaránt szívesen fogadok hisz a hibáiból okul az ember!.:) Jó olvasást mindenkinek.:) Smile.:)

1 Fejezet.

„A fény és a sötétség találkozásakor a fény győzedelmeskedik, de csak miután a sötétség feladta makacs természetét.”

Unottan kémleltem az erkéllyel szembeni falat. Már lassan 2 éve, hogy Dave erre a helyre hozott. Megszokhattam volna, hogy a lakásunk egyetlen ablaka is, az üres és sötét sikátorra néz, ahová még a hajléktalanok sem mernek bejönni. A város legelhagyatottabb helyén élünk. Ott ,ahol csak bűnözők, drog dillerek, és csövesek kóborolnak. Bárhová néz az ember, biztos egy olyan személyre akad a tekintete, aki nem tiszta. Rothadó lelkű emberek, egy halott környéken. Bele értve  jó magam is. Cigimből egy utolsót még letüdőztem, majd elnyomtam. Két erős kar éreztem, és a pia tömény illatát magamon.

-          Cica hiányoztál. – fogta meg derekam, és kezdte csókolgatni a nyakam. Én szem forgatva, neki még mindig háttal állva helyezkedtem el.

-          Bűzlesz a piától. Megint részeg vagy. – próbáltam levakarni magamról, de hiába.

-          Meglehet, de tudod mi az amitől józanodok? – fordított tekintete felé. Egy huncut és sejtelmes mosollyal találtam szembe magam.

-          Dave hagyj!  - sütöttem le szemem. Már nem félek a reakciójától. Tudom mik a következmények akár egy rossz szavamnak vagy tettemnek is. Megtanultam mi a rendszer.

-          Van számodra egy melóm ma. – nem törődve az imént történtekkel rágyújtott, és a korlátnak dőlt. Vártam a megbízásom. – Kéne, egy kis pénz. Ma jön egy szállítmány. Tudod mi a dolgod. Keress egy erre tévedő szerencsétlen hülyét, és rabolt ki. Ha pedig kell ,csináld ki. – jelentette ki nemes egyszerűséggel, majd teljesen nyugodtan számra nyomott egy csókot, és bement a szobába. Nagyot sóhajtva vettem fel egy fekete hosszú ujjút, gatyát és kapucnit,nyakam köré pedig egy állig felérő sálat tekertem. Sötét egy alak vagyok. De ezen a helyen mindenki sötét. Aki nem az, az már halott. Vagy csak az lesz. Jó barátom egy Ruger 94-est helyére helyeztem és elégedetten léptem ki a nappaliba, mely egyben a hálószoba is.

-          Csak ügyesen cica. – dobott egy bájos félmosolyt felém.

-          Majd jövök. – jelenttettem ki, mintha egy jó házasságban a feleség közölné, hogy elment a boltba vásárolni, vagy az iskolába a gyerekekért. Kilépve a már esti sötétség fogadott. Szeretem az estét. Valahogy úgy érzem, ilyenkor szabadon kijöhetek, anélkül, hogy felismernének. A sötétség az én világom ez nem kérdés. Nyugodtan sétálgattam a járdán, miközben áldozatom kerestem. Sikerrel jártam, mivel az út másik felén egy személyt véltem felfedezni. Szegény nem tudja hová tévedt. Többet nem járkál erre, ezt én garantálom. Copfba kötött hajam a kapucni alá tűrtem, hogy ne látszódjon női kilétem. Maga biztosan osontam az út másik felére majd az ott sétáló személy mögé.

-          Haver ez a környék kihalt és rideg. Londonban élek már egy jó ideje, de itt még soha nem jártam. Biztos itt van a stúdió? – hallottam meg az épp telefonáló áldozatom.  – Vissza fordulok, gyertek a.. – kezdett bele mondandójába miközben megfordult és velem találta szembe magát. Kezéből határozott és gyors mozdulattal kaptam ki a telefont.

-          A találkozó lefújva. Az úr most nem ér rá. – majd ledobtam a járdára a készüléket, ami darabokra tört. „Rabló”  technikámmal fontam kezem áldozatom köré. – Elő a pénzt és az összes értéket. – tettem a rossz fiút, pontosabban a rossz lányt.

-         Mit akar? Engedjen el, mert hívom a rendőröket. – én ennek hallatán akaratlanul is felnevettem és elengedtem. Tekintete félelmet mutatott, mely az én rideg és érzelem mentes kacagó arcommal találkozott.

-          Hajrá. Na, és mégis mivel szándékozod rám hívni a zsarukat? – érdeklődtem magam köré font karral. A sötétben látszott, hogy a velem szembe lévő fiú barna hajú, és ha jól láttam kék szemű, bár ebben nem vagyok biztos mert a lámpák fénye erre felé elég halovány. Már amikor nem kapcsolják ki teljesen a közvilágítást. Ennek hallatán futásnak eredt, de én gyorsabb voltam most is nála, lábait elgáncsolva  egyszerűen a földre terítettem.  – Úgy látszik könnyen levettelek a lábadról. – próbáltam viccelődni gonosz mosollyal arcomon. Ám gonosz nevetésemből egy erős kar zökkentett ki, mely szintén a földre terített. Mindketten a földön voltunk, viszont most Ő tűnt gyorsabbnak. Én próbáltam utána kapni, de belém kapott, és lerántotta a kapucnim alól kilógó nyakláncom, mellyel elfutott. Az esés következtében bevertem a kezem, melyen horzsolás látszódott. Felkeltem de mire eszméltem az illető lelépett a nyakamban lévő kincsemmel együtt. Az egyetlen emlékem a régi és egyben valódi életemből. Idegesen rúgtam bele a tőlem nem messze lévő lámpa oszlopba. – Francba. – horkantottam fel, és idegesen de egyben sietősen ”haza” siettem . Félve lépkedtem egyik lépcső fokról a másikra. Tudtam mi vár az ajtó mögött. Tudtam mi történik ha elszúrok egy melót. Tudom mi a következménye és a büntetésem. Legbelül félve mégis magabiztosan lépte be és dobtam az ágyra jó barátom melyet szerencsére nem kellett használnom.

-          Na megvan amiért kültelek? – jött ki a konyhából kezében egy sörrel Dave. Részeg, már megint.

-          Nincs. Az a szemétláda elmenekült és magával vitte a nyakláncom is. – jelentettem ki.

-          Hogy érted azt, hogy nincs? Ugye tudod mi jár akkor ha elszúrod a rád bízott melót. – jött közelebb. Én rezzenéstelen arccal vártam büntetésem.

-          Az a rohadék lelépett és..

-          Nem érdekel mit csinált. Egy szerencsétlen erre  járkálót se tudsz elkapni? – emelte fel hangját. – Leszarom, hogy mit csinált a nyakadban logó kincsecskéddel. Elszúrtad, és most okulsz, hogy legközelebb miért kell jobban végezned a rád kiszabott munkát. – elém lépett, majd kezét meglendítve  nagytenyere az arcomon csattant. Engedelmesen tűrtem minden egyes tettét melyet kiszabott rám. Könnyeim nem engedtem szabadjára. Nagy akarat erő kell ahhoz, hogy ne sírjak. Hisz lenne miért, de néha már úgy érzem nem is tudnék. –Elég világos voltam?  - kiáltott rám, mire én lehajtott fejjel bólintottam. – Nem hallottam. – Nyomott a falnak, így megszorítva fájó kezem, melyen horzsolások hada látszódott.

-          Igen. – mordultam rá, mire fel egy utolsó pofon is elcsattant.

-          Remek. Most lelépek, mert a szállítmányt meghozták. Mire vissza érek, szedd össze magad. – ezzel kilépett az ajtón, majd becsapta maga után. Megtörten huppantam az ágyra sebes kezem vizsgálgatva. Nem tudom ki volt az a személy akit megtámadtam ma este, de magával vitt valamit ami az enyém, és vissza szerzem. Az a nyaklánc az egyetlen emlékem az édesanyámtól, és a régi életemből.  Vissza szerzem bármi áron. Fejem megrázva keltem fel és mentem a fürdőbe, hogy lemossam véres kezem. Emiatt kicsit csípett a seb, de kibírtam. Hisz az életben már annyi mindent kibírtam, ez ahhoz képest csak egy kis horzsolás, amiről szinte tudomást se kell vennem. Sebem lemosva a zuhany alá álltam. Jól esett, hogy kicsit felfrissültem. Kilépve egy törölközőt tekertem magam köré, és a tükör elé álltam. Az arcomon egy nagy piros folt volt, mely Dave kézlenyomatát mintázta. A vállamon, és a felkaromon kék és lila színben pompáztak az ütés nyomai. Az oldalamon lévő büntetésem nyomait már meg se mertem nézni. Elég volt az,hogy éreztem. Minden egyes seb az életem része. Mindegyikről tudom, hogy miért kaptam. De mit is várok? Az életem ennél rosszabb nem is lehetne. Egy olyan helyen lakom, ahová a magam fajta üres, és elveszett lelkű emberek élnek. Ha kilépek az utcára az emberek arca fájdalmat tükröz. Mindegyiküknek megvan a  maga története. Az, hogy honnan jöttek, min mentek keresztül, és most hol vannak. Egy olyan lány vagyok, akinek a halál megváltás lenne, mert az élet számára kínzás. Mégis 18 éve élem az egyre nyomorultabb életem. Magamra kapva egy sima és bő pólót kiléptem a fürdőből. Dave még nem tért vissza, ami megnyugvással töltött el. Felmerül a kérdés, hogy miért is vagyok vele még mindig? Nem lenne más választásom. Ő emelt ki abból amiben régen éltem. Tőle függök, és azt teszem amit mond. Nincs hatalmam felette. Fáradtan dőltem le az ágyra, mely mint mindig most is nyikorgott. Csoda, hogy még egyben van egy a lakás. Fájdalom járta át az egész testem. Azt hiszem egy darabig így is lesz. Viszont egy valamit biztosra vehetek. Megtalálom azt az embert, és vissza veszem azt ami az enyém. Ettől nem tágítok.

Másnap reggel: 

Fájó testtel keltem ki ágyamból, miközben oldalra pillantva láttam Dave arcát, mely engem fürkész. Én lenézően próbáltam lábra állni, de erős karja visszarántott minek hatására felszisszentem a fájdalomtól. Ha csak egy kicsit nagyobb hatalmam lenne felette, vagy lenne bármi is amivel zsarolhatnám megtenném. De nincs, tehát ez még gondolatnak is felesleges.

-          Cica, olyan feszült vagy mostanában. – nézett rám lebiggyesztett szájjal. Ilyenkor legszívesebben behúznék neki. Egyszer már megtettem, többször nem próbálkozok.

-          Te meg pia szagú, mint mindig. – ezzel kirántottam karom a szorításából, és felkeltem. A konyhába mentem szokásos kávámért, melyet mint mindig feketén iszom. Ki gondolta volna, hogy még az is fekete amit megiszom. Reggelizés után a hűtőhöz léptem de hiába. Üres volt, mint a nappaliban fekvő személy lelke. Üres, koszos, és hideg. Eme hasonlat után érdekes arckifejezéssel de magamra kaptam aznapi öltözékem, hajam kifésültem és copfba kötöttem, kezemre pedig egy kötést helyeztem, hogy ne látszódjon a tegnapi dulakodás egyik nyoma se. – Elmegyek a boltba hozok valami ehetőt. – jelentettem ki, majd a választ meg sem várva becsaptam magam után az ajtót. Ez az ajtó már annyiszor belett csapva, hogy kész csoda, hogy még mindig a helyén van. Ritkán megyek a belvárosba. Ha nem muszáj nem hagyom el a megszokott környékem. Félek, hogy felismernek és esetleg eszébe jutok valakinek mint rossz emlék. Magam köré nézve boldog embereket és szerelmes párokat láttam mindenhol. Boldogság. Minek az? Hisz minden jót valami rossz követ, az én esetemben pedig minden rossz valami még rosszabbat. A boldogságot látni egy magam fajtának szörnyű. Célomhoz megérkezve bementem a boltba, és bevásároltam. Amire szükség volt mindent a kosárba pakoltam és miután össze vadásztam az összes dolgot a pénztárhoz mentem fizetni. Dolgom végeztével bementem egy kávézóba is, hogy vigyek kávét Dave-nek. Biztos csalódott lesz, amiért vodka helyett ezt viszek neki, de talán túl éli. Ha nem, az se érdekel. Nekem csak jobb lenne. Két magas fiú állt előttem a sorban. Nagyszerű, azt hiszem itt várhatok egy ideig. Türelmetlenül vártam a sorra kerülésem, mikor az előttem álló fiúk egyike egy lépéssel hátrább lépett, ezzel nekem jőve, és kilökve az eddig kezemben lévő zacskót, melyben a vásárolt dolgok voltak.

-          Nem tudsz vigyázni te szerencsétlen? – mordultam rá, majd a kiesett élelmiszert össze kapkodtam a fölről.

-          Ó, bocsi. – hajolt le a fiú, és segített össze szedni. Tekintetünk össze találkozott mikor felálltam, így vele egy szintbe kerültem.  Arcomra ijedség, és félelem ült. Ő az. A tegnapi áldozatom aki ellopta a nyakláncom. – Nem ismerjük egymást? Olyan ismerős az arcod. – kémlelte sejtelmesen tekintetem. Félve, de reméltem, hogy nem ismer fel.

-          Nem. – jelentettem ki határozottan, majd megfordultam. Sietősen hagytam el nem csak a kávézót, de a környéket is. Ahogy csak tudtam futottam, hogy minél előbb haza érjek. Esküszöm ilyen nincs. Elmegyek bevásárolni ez az idióta meg belém fut. Eddig minden áldozatom csak egyszer láttam, soha nem találkoztam velük újra, így soha nem is tudtak beazonosítani. Remélem nem ismert fel. Még jó, hogy egy magas nyakú garbó volt rajtam amitől az arcom csak kicsit látszódott. Vissza érve a lakásba szó szerint berontottam, és ledobtam az eddig kezemben lévő szatyrokat.

-          Neked mi bajod? – értetlenkedett előttem állva Dave.

-          Összefutottam a kávézóban azzal akire tegnap rátámadtam. Nyugi nem ismert fel. Mázlim volt.

-          A mázli kevés, te is nagyon jól tudod. Ha felismert neked annyi, azaz nekem is. Ne aggodalmaskodj. Nem ismert meg. – zártam rövidre a témát, és kimentem az erkélyre. – Pakold ki a cuccokat. Csinálj valami hasznosat is, a piálás mellett. – szóltam még utána, miközben rágyújtottam. Mit is várok Dave-től? Piál, belövi magát, és ki tudja mikor öl meg épp valakit. Egy alkoholista drogos és gyilkos drog dillerrel élek együtt. Remek kilátások.

Este 7 óra:

Kint már sötét van, Dave pedig hamarosan lelép egy újabb meló miatt. Kis töprengés után, úgy döntöttem kiszellőztetem a fejem, és megoldást keresek arra, hogy is szerezzem vissza a nyakláncom. Nem tudom, hogy de megtalálom azt a fiút. Meg kell találnom. Fegyverem magamhoz véve indultam az ajtó felé, szokásos fekete ruha kollekciómban.

-          Te meg hova mész? – érdeklődött a már készülődésben lévő személy.

-          Megyek, és vissza veszem azt ami az enyém. – jelentettem ki határozottan.

-          Jó, de tudod mi a dolgod ha valami balul sülne el. – én bólintottam majd kiléptem a lakásból. Nem tudtam merre induljak. Az ösztönöm követtem, és arra mentem amerre az vitt. Már a belvárosban sétáltam, mikor megpillantottam pár tinit egy csoportban. Érdekelt mi történt, így közelebb mentem. Egy fekete kocsi körül álltam, melyet fotósok hada vett körül. Biztonsági őrök, szintén pisztollyal és 5 magas srác. Csak nem valami vörös szőnyeg bemutatóra keveredtem? Távolról figyeltem a történéseket, mivel a lebukásom esélye nagy volt. Különben sem szeretek olyan emberek körül mászkálni akiknél szintén pisztoly van. Szeretem ha csak nálam van ilyen tárgy. Ám ekkor olyasmi történt amire nem számítottam. A kocsiba beülő személyek közül egy ismerős volt. Az én drága kedves áldozatom. Csak nem valami szerencsétlen hírességre támadtam rá? Nagyszerű, ez is csak én lehetek. Megvártam míg az autó elindul, és követni kezdtem. Nem volt egyszerű, de szerencsére az őrült tinik lerázásával  lelassított. Legnagyobb örömömre meg is állt, egy hatalmas ház előtt. Lihegve bújtam egy fa mögé, és vártam. Az  srác kiszállt, a kapu pedig nyílódott. Nem várták meg míg vissza zárul, így hamar betudtam futni a még záruló kapun. Lassan lépkedve osontam az ablak alá. A szobában égett a lámpa, és ott volt mindenki. Remek, most hogy jussak be? Betörés helyett, maradtam a hallgatózásnál.

-          Én elmentem fürödni. Teljesen hulla vagyok a mai nap után. – mondtam tegnapi áldozatom. Addig örüljön, míg hasonlat a hulla szó ránézve. A többiek is szép lassan elindultak saját dolgukra, így kitudtam figyelni merre megy az illető. Ennek következtében hátra osontam, és remélve, hogy  jó szobát figyeltem ki, felmásztam az erkélyre. Nem volt egyszerű, de lehetetlen sem. Óvatosan léptem az erkélyre, majd nyomtam le a erkély ajtó kilincsét. Bekukkantva nem láttam senkit, így beosontam. A szobában sötétség volt, és csak a fürdőből hallatszott a víz csobogásának hangja. Elég nagy és tágas szoba volt. Nagy ággyal, és szekrénysorral. Nem szegény a szoba tulajdonosa, ez tény. De a nyakláncom ami itt van többet ér számomra mint az itteni bármely érték.  Kapva az alkalmon, kutatni kezdtem. Hova rejthette a nyakláncom? Először a fiókokat néztem át, de hiába. Ezután az ágyon néztem körül, majd a polcokon de nem jártam sikerrel. Találva még egy át nem kutatott fiókot ott reménykedtem, hogy ott megtalálom. Ám, a kutakodás közben feltűnt, hogy az eddig monoton hallatszó víz csobogása megszűnt. Idegesen toltam helyre a kihúzott fiókot, hogy mielőbb leléphessek. A fürdő ajtaja nyílódott, én pedig épp, hogy az erkély ajtajához értem.

-          Ki a franc maga? – vont kérdőre egy hang. Én automatikusan fordultam meg, ezzel a lendülettel kikapva az eddig helyén lévő pisztolyom. – Hé, mit akarsz? – emelte fel karját, a fekete gatyában lévő meztelen felső testű srác. Hazudnék, ha azt mondanám nem volt csábító látvány, de akkor is hazudnék, ha azt állítanám nehezemre esne rálőnöm. Nem okozna gondot.

-          Van nálad valami ami az enyém. – ekkor megvilágosodás ült arcára.

-          Te támadtál rám tegnap este? Téged láttalak ma a kávézóban?

-          Csak add oda ami engem illet, és kész. – tértem vissza tárgyra.

-          Erre gondolsz? – vette elő nadrágjának zsebéből a nyakláncom. Megnyugvás öntött el. Én bólintottam, majd kezem nyújtottam felé. –Nem. Előtte áruld el ki vagy, és miért támadtál rám tegnap?

-          Vannak kérdések amik akkor a legszebbe, ha megválaszolatlanul maradnak. Szóval ide azzal a nyaklánccal. – hangom határozott és erőteljes volt. Ekkor egy magas, göndör hajú fiú rontott be a sötét szobába, emiatt felkapcsolva a villanyt.

-          Louis minden..- kezdett bele de ekkor meglátott engem és a kezemben lévő pisztolyt amire rájuk szegeződött. – Rendben? – pislogott nagyokat.

-          Na jó ez már röhejes.

-          Segítség. – kezdett el kiabálni a göndör, mire az említett Louis befogta a száját. Én hálás tekintettel néztem felé. Addig jó, még ő fogja be a száját, nem egy töltény.

-          Tedd le a fegyvert. Úgysem lőné vele. – jelentette ki a nyakláncom még mindig fogságban tartó fiú.

-          Ó gondolod? – ezzel a plafon felé emeltem és elsütöttem. Majd vissza szegeztem rájuk.  – Szerintem maradjunk az én verziómnál. – ezzel ismét kezem nyújtottam. Ő már épp átadta volna amiért jöttem, ám ekkor hangokat és hangos lépteket hallottam. Csúcs. Ezek osztódnak vagy mi? Idegesen futottam az erkélyre, majd egy nagy lendülettel leugrottam onnan.

-          Hé. Állj meg. – kiáltott utánam, de már hiába, én átugrottam a kerítésen és leléceltem. Hazáig meg sem állva futottam, remélve, hogy a zsarukat nem hívták ki. Felsietve az emeltre berontottam a lakásunkba. Dave még nem volt otthon amit díjaztam. Már majdnem megszereztem de ezek az idióták mindent elrontottak. Nem ússzák meg ennyivel. Vissza megyek, és vissza szerzem azt ami engem illet. Ezt garantálom.