10. Fejezet-Mit akar tőlem?

Sziasztook.:)! Meg hoztam az új részt, és örömmel láttam, hogy még egy kedves feliratkozót is kaptam!!.:) Remélem tetszik majd!! Jóó olvasást minden kedves olvasómnak!! Smile.:)
u.i: a múltkori bejegyzésemben említettem, hogy csinálnék, egy másik blogot is, ahová a saját irományaim tenném fel (versek, idézetek stb..) Mi a véleményetek erről? Esetleg valakit érdekelne egy ilyen blog? :D

10. Fejezet.

"- Az egész életem egy rejtély, melyet mindenki megfejtett már csak én nem!" 

Katharine szemszöge: 

Reggel szemeim résnyire nyitottam, ám a napsugarai belesütöttek így egyből visszacsuktam őket. Megfordulva egy mosolygós arc fogadott.

-          Mit álmodtál az éjjel?

-          Nem fontos. – ezzel visszafordultam elkerülve a szemkontaktust, majd kikeltem az ágyból.

-          De nekem az. – ült fel. Láttam rajta, hogy nem tágít, míg el nem mondom.

-          Újra éltem azt az éjjelt, mikor megölték az anyám. Minden egyes mozdulat, minden szó a helyén volt. Minden változatlan volt. Az anyám ugyan úgy meghalt álmomban. Újra láttam és éreztem azt a pillanatot. Egy rémálom volt, ami egész életemen át végig kísér. – mondatom végén felállt, és megölelt. Jól eső érzéssel töltött el ölelése, mely biztonságot is jelentett számomra. – Menjünk le. – nem akartam az éjjel történtekről többet beszélni. A konyhába érve még senki nem volt lent. Előszedve gyógyszereim, amiket az orvos előírt kezembe vettem egy poharat, megtöltöttem vízzel, és bevettem őket. A testem lévő zúzódások még mindig fájnak, de kibírom. Nem fogok egész nap feküdni emiatt. Az nem én volnék.

-          Jó reggelt. – szédelgett be Harry kómás fejjel, mint aki egész éjjel nem alut egy szemhunyásnyit sem.

-          Neked is. Kicsit nyúzott vagy. – nevettem el magam, Louis kíséretében. Ő komoly tekintettel ránk nézett.

-          Horkolt. Egész éjjel horkolt. – tagolta lassan és komolyan a szavakat.

-          Ki?  - kérdeztünk rá értetlenül, azonban mielőtt még válaszolni tudott volna Zayn toppant be teljesen frissen és kipihenten.

-          Milyen szép napsütéses napunk van ma. Hogy aludtatok?  - nézett körbe, mire Harry szúrós tekintettel felé fordult. Mi egyből levágtuk ki volt az aki egész éjjel horkolt fürtös barátunk legnagyobb örömére. Halkan kuncogva figyeltük a történéseket.

-          Még van képed megkérdezni? 

-          Ú, elég másnapos fejed van. – húzta el száját Zayn.

-          Nem is értem miért?! – tárta szét karjait.

-          Rosszul aludtál?  - kérdezett rá a már széken ülő és reggeliző fiú.

-          Igen. – vágta rá egyben értetlen és határozott fejjel. Ezt az arcot csak látni kellett volna.

-          Nem tudom miért. Én remekül aludtam.

-          Hát nem is te alszol a Zayn rezidencia melletti szobában. – mi már nagyon türtőztettük magunkat, hogy ne röhögjünk olyan hangosan. – Haver végig horkoltad az egész éjszakát. A párna, és a fülhallgató sem segített. Max hangerőn szólt Rihanna, de az sem használt. Te hivatalosan is túlszárnyaltad hangerőben Őt. – magyarázta Harry. Ekkor már mi se bírtuk tovább hangosan elnevettük magunk.

-          Ó, nem csak hangerőben. Imádom azt a csajt, de nézz csak rám. – kezével körözött arca előtt, jelezve, hogy csodálja meg. – Nem kérdés, hogy ezt az arcot még Rihanna se tudja felülmúlni. – ezzel kezébe vette az előtte lévő szendvicsét, és elégedetten beleharapott.

-          Helyesbítenünk kell azon, hogy Zayn a hiú. Egyértelműen a szerény jelző illik rá. – ezzel fejét rázva értetlen arccal kiment a konyhából. – mindenki dőlt a röhögéstől aki a konyhában volt.

-           Hé, mi baja Harry-nek? Elég rossz passzban van?  - esett be Liam, és Niall is.

-          Csak rosszul aludt. – legyintett Zayn. Nekem már a könnyem is kicsordult a nevetéstől. Ezt még szoknom kell. Olyan könny hagyja el szemem, ami örömöt és nem bánatot hordoz magában. Bár a nevetéstől még jobban fájtak sebeim most nem bántam.  Ők egymásra nézve vállat rántottak, majd leültek reggelizni. Mi addig kiültünk Harry mellé a nappaliba. Épp beszélgettünk, mikor megszólalt Louis telefonja. Meglepődve vette fel a készüléket.

-          Igen? Persze. Adom. – ezzel felém nyújtotta a telefont. Kérdőn néztem rá, majd fülemhez emeltem várva, hogy vajon ki szól bele? 

-          Jó reggelt. Mr. John vagyok. Be kellene jönnie a rendőrségre. A motoros, akit tegnap üldözőbe vettek az embereim elkapták és azt állítja, ismeri magát és a Fantomot is.

-          Azonnal indulok. – ezzel kinyomtam a készüléket. – Vennem kell egy telefont. – állapítottam meg. – Be kell mennem a rendőrségre. Valaki azt állítja, ismer. – Louis értetlenkedve nézett rám. Belül én is ilyen értetlenséggel vártam vajon ki az, és honnan ismer engem?  A többieknek szóltunk, majd Louis mondta, hogy elvisz. Oda érve kicsit tartottam attól, hogy ki lesz az a személy, aki az épületben vár?!  Louis szorosan mellettem jött, mintha féltene az ott lévő emberektől. Ez biztonságérzettel töltött el.

-          Köszönöm, hogy bejött. – lépett elénk Mr. John. Én bólintottam. – Jöjjön. – mi engedelmesen követtük. Egy kis terembe vezetett minket, amit egy vastag üvegfal választott el attól a helyiségtől ahol kihallgatták az idekerülteket. – Akit most bevezetnek ide, azt állítja ismeri magát. Annyit kellene tennie, hogy ezt megerősíti, vagy megcáfolja. Ez csak magán múlik. - az ajtó nyílódott, és egy őr vezette be az említett személyt. Ők nem láttak minket, de én tisztán láttam ki az. Arcom komollyá és rideggé vált, testem pedig megfeszült. Nagyot nyelve bámultam, azt akit legszívesebben most azonnal megfojtanék. –Jól van?  - zökkentett ki Mr. John.

-          Be akarok menni hozzá. – jelentettem ki teljes határozottsággal. Kikerekedett szempárokkal találtam szembe magam. – Beszélni akarok vele. – Mr. John bólintott az őrnek, hogy engedélyezi mind ezt. Beleegyezően bólintott, én pedig követtem. Kinyitotta az ajtót, így én is helyiség elzárt területére kerültem. Mi nem láttuk és hallottuk őket, de Louis-ék igen, így meg kellett gondolnom miket teszek és mondok. Maga biztos léptekkel sétáltam a vele szembe lévő székhez. Szúrós és gyilkos tekintettel néztem felé.

-          Hello Cica. Rég találkoztunk. –villantott felém egy bájos ám számomra már visszataszító mosolyt.

-          Látom végre haza találtál. Ez a neked való hely.

-          Ahogy neked is. Meg fog találni. – hajolt közelebb.

-          Mit akar tőlem?

-          Hogy nem szóltál nekem? Jól csináltad Cica. Sikerült eltitkolnod előlem a valódi kiléted. Sose gondoltam volna, hogy az a védtelen kislány, akire rábukkantam az utcán ilyen szép rangot hordoz magával. – egy szavát sem értettem, ami felbosszantott.

-          Miről beszélsz? – hajoltam én is közelebb.

-          Az örökségedről édes. –majd értetlenül nézett rám. - Várj, te még nem is tudsz róla? – nevetett fel. Nem értem mi olyan vicces, én nem nevetek. –Na ez vicces lesz. – dőlt elégedetten hátra a székén.

-          Tudom, hogy nehezedre esik, de elmondanád, mi a fene történik itt? – hangom akkor már felemeltem kicsit.

-          Nem. Ezt a szívességet nem fogom megtenni neked. Hamarosan rá fogsz jönni. De addig is vigyázz magadra, mert Ő mindenhol ott van.

-          Nem tudom miről beszélsz, de ha tehetném most élve kikötöznélek egy sivatagban, hogy szomjan halj, aztán pedig a kiéhezett keselyűk felfaljanak, semmi mást nem hagyva utánad, csak azt a rothadó és üres lelked, ami a pokolra való. – suttogtam minden egyes szót kipréselve a számon.

-          Csak annyira rothadó és üres mint a tied. Mi ketten ugyan olyanok vagyunk. Szívtelen senkik, akiket kitaszított a világ csak mert egy más világban élnek. Az üres szív és lélek, áldás. Mert ha nem tudsz szeretni akkor nem fáj semmi. – majd a háta mögé nézett az üvegablakra, amely mögött Louis-ék voltak. – Ne hidd, hogy Ő majd meg tud menteni. Azt mondja szeret, de Cica valahol mélyen legbelül te is érzed, hogy Ő sosem fog igazán szeretni és megérteni. De én igen. Én tudom milyen vagy, és tudom milyen átélni azt, amit te is megéltél. Mi egy világból jöttünk egy múlttal. Ez van Cica, fogadd el. Nekik a fény, nekünk viszont a sötétség jutott. – hirtelen mozdulattal pattantam fel a székről, ami neki csapódott a falnak, és arcomon hatalmas undorral hagytam el a helyiséget. Kint Louis és Mr. John várt.

-          Mire célzott? Miért akarja elkapni magát a Fantom? – támadott le Mr. John.

-          Nem tudom. – válaszoltam lényegre törően az igazat, majd elindultam a kijárat felé, de egy mély hang utánam szólt.

-          Nézze, akar valamit magától. Életben hagyta, de mégis meg akarja ölni? Ennek semmi értelme. És ez csak egyet jelenthet: Maga tud valamit. Valamit, ami kapocs közte és Ön közt.

-          Valóban tudni akarja. – léptem közelebb, hangom pedig feljebb emeltem. – Megölte az anyám. – Louis kikerekedett szemmel hallgatta szavaim. – Nem tudom tőlem mit akar, de innentől ez az ügy rám is tartozik szóval bármi is történik, tudni akarok róla.

-          Miért nem mondja el teljes igazságot?

-          Mert én sem tudom mi az. – ezzel megfordultam és gyors léptekkel a kocsi felé vettem az irányt. Szó nélkül ültem be. Louis is így tett, ám magyarázatra is várt. Én azonban csak némán bámultam ki az ablakon. Ő nem kérdezett és mondott semmit, csak megfogta a kezem, és elindította a kocsit.

-          A hallgatásod rosszabb mintha elmondanád, ami a fejedben jár. – jelentettem ki.

-          Miért nem mondtad el? Nem bízol bennem?

-          Bízom benned. Mindenkinél jobban, de nem mondhattam el. Mert az, hogy bízom benned azt jelenti, hogy szeretlek és fontos vagy számomra. Akik pedig fontosak számomra csak úgy maradhatnak biztonságban, ha keveset tudnak. Mert minél többet tud valaki, a közelemben annál nagyobb veszélybe van. És nem akarom, hogy veszélybe légy. –  néztem rá komoly arccal. – Bízol bennem? – Ő határozottan bólintott. – Akkor bízz abban, amit csinálok. Bízz abban, hogy tudom mit kell tudnod és mit nem.

-          Nem érdekel a múltad, és a veszély ami a közelségeddel jár. Csak az, hogy veled lehessek. – én rezzenéstelen arccal meg szorítottam kezét, de nem szóltam semmit. Nem értek semmit. Mire célzott Dave? Mit titkoltam el, és milyen örökségről magyarázott? Miért akar a Fantom elkapni, és ha megakar ölni akkor miért engedett el? Miért nem tette meg mikor volt rá alkalma? Csak ez az egy szó forgott körülöttem: Miért?!  Egész haza úton csak gondolkoztam, amibe szó szerint belefájdult a fejem, mire visszaértünk. Belépve síri csend fogadott minket. A srácok mind a kanapén ültek, és várták, hogy majd beszámolunk az ott történtekről. Én idegesen felrohantam az emeltre és bevágtam magam mögött az ajtót. Mire haza értünk elhatalmasodott felettem az idegesség. Igazán csak most tört elő belőlem az elmúlt hónapokban történtek súlya. Táskámban nyugtató után keresgélve szórtam szét mindent. Megtalálva öntöttem pár szemet a tenyerembe és egy nyeléssel le is nyeltem őket. – Katy ne csináld ezt. Kérlek. – rohant be Louis, és hirtelen mozdulattal kikapta a kezemből a kis gyógyszeres üveget.

-          Mégis mit? Nem érted Louis? Dave rács mögött ül az-az őrült pedig megfog keresni engem. Nem tudom miről beszélt Dave de azt igen, hogy az aki elrabolt meg akar ölni. Ha én veszélybe vagyok akkor ti sem lesztek biztonságban. -  ordítottam vele, jogtalanul hisz Ő nem tehet semmiről. Főleg nem arról, hogy ilyen elcseszett életem van.

-          Nem érdekel. – lépett közelebb és szorított erősen magához. – 3 hónapot kellett eltöltenem nélküled és 1 hónapig akartak abban a hitben tartani, hogy halott vagy. Nem hagyom, hogy egy őrült elvegyen tőlem. Ha az, hogy szeretlek veszéllyel jár, akkor vállalom.

-          Nem tudod mit vállalsz. – szememben könnyek gyülekeztek, de próbáltam visszatartani a sírást.

-          De. Nagyon is jól tudom. – ölelése szoros és biztonságot sugalló volt. Belül azonban nyomasztó érzés töltött el. Éreztem a bajt és a veszélyt, ami közeleg. Ha egyedül vagyok nincs mitől félnem. Mert nincs mit veszítenem. De most, hogy Louis is velem van nagyon tartanom kell a veszélytől. Mert már van gyenge pontom. Most már van mit veszítenem.