45. Fejezet
"Nem értem azokat az embereket, akik ragaszkodnak hozzám, és minden áron védei próbálnak. Miért? Hisz nincs bennem semmi jó. Semmi amihez ragaszkodni lehetne, és semmi, amit érdemes lenni megóvni..."
Louis szemszöge:
Louis szemszöge:
Kezemben egy tollal és egy papírral meredtem magam elé.
Mindenki azon dolgozik, hogy az új albumra dalokat írjunk, én azonban nem hogy
írni képtelen vagyok, de még gondolkodnom is fáj. Mert amint megindulna a kezem
az írásra, csak olyan mondatok jutnak eszembe, amelyek összetört szívekről,
megbukott szerelemről, és romokban heverő életekről szólnak. Egy énekes mindig a
saját életéből, vagy a körülötte lévő világból merít ihletet. Az én esetemben
dalt írni inkább tragédia, mint sem gyönyörű alkotás. Tragédia. Úgy, mint én és
az életem. Elvesztettem mindent, ami fontos volt számomra. És mindezért csak
egy felelős akad: Én.
Önsajnálatomból a csengő hangja zökkentett ki. Vártam néhány
pillanatig hátha valaki más is meghallotta rajtam kívül, de hiába. Süket
emberekkel élek együtt. A csengő folyamatosan szólt, én pedig fáradtan
vonszoltam el magam az ajtóig. Az ajtóban álló személy láttán meglepődtem.
-
Mr. John?
-
Jó napot! Elnézést a zavarásért, de beszélnünk
kell! Katharine-ről lenne szó. – kezdte óvatosan.
-
Katy és én már nem vagyunk együtt. Nem érdekel
mibe keveredett már megint. Tegnap előtt kihoztam a börtönből. Innentől
végeztem vele.
-
Tudom, de azt hiszem, erről joga van tudni. –
folytatta. A tekintete megrémített. Látszott a századoson, hogy nagy
erőfeszítésbe került megtalálnia a megfelelő szavakat. Ekkor még nem sejtettem
semmit. Bár így is maradt volna.
-
Miről van szó, százados? – kérdeztem, most már
kíváncsibban és kicsit idegesebben. Mert nagyon is érdekelt, hogy mi történt
Katy-vel.
-
Az éjjel volt egy tűzeset. Katharine gyermekkori
házánál. Az házat valaki felgyújtotta és porig égett. Szinte semmi nem maradt
belőle. A helyi rendőrök és tűzoltók most is ott vannak, és nyomok után
kutatnak.
-
És? Már megbocsájtson Mr. John, de ez aligha
érdekel engem. Mind a ketten tudjuk, hogy Katy elég zűrős ember. Valószínűleg
az egyik ellensége gyújtotta fel az épületet. Az egyik, a sok közül. – fújtam
ki a levegőt. A százados szeme kétségbeesést tükrözött, ez pedig aggasztott.
Egy leégett ház ennyire megijesztené?
-
A ház nem volt üres. – folytatta, nagyot nyelve.
– Katharine is a házban volt. Valószínűleg nem volt eszméleténél, mikor a tűz
kigyulladt. Ezért is nem tudott segítséget kérni. – a pulzusom az egekbe
szökött, a kezeim pedig ökölbe szorultak. Ha valami baja esett Katharine-nek, én
kiderítem ki volt a tettes, és a puszta kezemmel bánok el vele. A tudat, hogy
megsérülhetett megrémisztett. Főleg, mert én semmit nem tehettem ellene. Még
jogom se lett volna bemenni hozzá a kórházba, vagy felkeresni és az állapota
iránt érdeklődni. Vele kapcsolatba nem volt már semmi jogom semmit se tenni.
-
Százados. Mi történt Katy-vel? – kérdeztem
halkan, rettegve a választól.
-
Sajnálom, hogy ezt nekem kell elmondanom önnek,
de…
-
Százados. – hangom most már jóval idegesebb
volt, mint eddig. – Mi történt vele?!
-
Katharine meghalt. – egy pillanatra
elfelejtettem levegőt venni és pislogni is. A pulzusom az egekbe szökött, és
még a vér is megfagyott az ereimben. A hirtelen döbbenettől és sokktól
megszólalni se tudtam.
-
Úgy sajnálom Mr. Tomlinson. Katharine bent
égett, a holttestét pedig a tűz eloltása után találták meg. Az embereim
beazonosították a maradványokat… - folytatta halkan Mr. John, én azonban már
nem halottam azt, mit mond ezek után. Mintha egy távirányítóval kikapcsolták
volna körülöttem a külvilágot. Remegő kezeimmel a bejáratban lévő szekrényt
markoltam, és kényszerítenem kellett a testem, nehogy térdre rogyjak.
Nehézségek árán, de sikerült talpon maradnom, azonban az érzelmeim nem tudtam
kontrolálni. Egyik kezemet lassan a szám elé kaptam, és az ajkamba haraptam.
Szemem megtelt könnyekkel, és úgy éreztem valami hangos reccsenéssel törik most
éppen ketté bennem.
-
Mr. John!
- hallottam meg magam mellől, Zayn hangját. – Mi történt? Louis!? –
fogta meg a vállam, és elkerekedett szemekkel pászátázott engem. – Louis mi
történt?! – könnyekkel áztatott arccal és vörös szemekkel néztem fel barátomra,
aki egyre erősebben markolta a vállam. Néhány másodpercig némán néztem őt, majd
végül kiböktem azt az egy mondatot, amibe én is majdnem belehaltam.
-
Katharine meghalt.
1 nappal Katharine halála előtt:
-
Dan és Oliver mindjárt itt lesznek. – szólt
Adam, majd zsebre vágta a telefonját, és leült velem szembe a kanapén.
Bólintottam, és csendben figyeltem, ahogy a kandallóban ég a tűz.
-
Sajnálom. – böktem ki. Adam kérdőn nézett fel
rám. – Az emberek gyakran csinálnak, hülyeségeket. És legtöbbször azokat
bántják meg, akik fontosak számukra. Te és Dan fontosak vagytok nekem. De ez az
egész, ami körülöttem van, az őrületbe kerget. Azt hittem uralni tudom a
helyzetet, a kezemben tudom tartani az irányítást, de tévedtem. Az apám
visszatérése után már csak Louis tartotta bennem a lelket. Úgy éreztem, amíg ő
mellettem van, nem történhet velem semmi olyan, amit ne tudnék kezelni. Ez
pedig igaz is volt. Mindennel sikerült megbirkóznom, kivéve azzal, hogy Louis
elhagyott. Ezt már nem tudtam kezelni. Ő volt a gyenge pontom, és ezt a gyenge
pontot éppenséggel a gyenge pont használta ki.
-
Mérges voltam rád. Az elmúlt napokban, vagy
inkább hetekben gyakran kedvem lett volna leönteni egy vödör hideg vízzel.
-
Kérlek, kímélj meg mindentől, aminek köze van a
vízhez. – kérleltem apró cinizmussal a hangomban. Adam vette a célzást, és
halványan elmosolyodott.
-
Nem akartalak megbántani Katy, de nehéz látni,
ahogy darabokra hullasz, közben pedig nem tehetek semmit. Mindig is úgy
éreztem, hogy felelősséggel tartozom érted. Kötelességemnek érzem, hogy
megvédjelek. Bármi áron. Ezért bármit megteszek, hogy biztonságba légy. Jót
akarok neked Katy. Ha kiabálok, nem haragból teszem. Egyszerűen csak tenni
akarok valamit, hogy segítsek. – mondta erőtlenül. – Emlékszem a napra mikor
elhagytad az intézetet. Megkérdezted tőlem, hogy nem e megyek én is veled, én
pedig nemet mondtam. Az emeleti ablakból figyeltem, ahogy kisétálsz a kapun, és
vissza se néztél többé. Azt gondoltam akkor láttalak utoljára. A legbátrabb
ember, vagy aki még a kilátástalan időkben is megtalálja a kiskapukat. Nem
érdekelt, hogy egyedül maradsz, sem az, hogy talán az utcán kell élned.
Eltökélted, hogy többé nem leszel rab az intézet falai közt, és elmentél. Én
féltem. Féltem attól, hogy mi vár majd a kapun túl. De ez téged hidegen
hagyott. Csak kiléptél a kapun, és neki vágtál a nagyvilágnak, mert bátor
voltál. – mesélte, én pedig elképedve hallgattam őt. Hihetetlen, hogy még
mindig emlékszik arra a napra. – Az nap elengedtelek és ez hiba volt. Azt
hittem soha többé nem látlak, most pedig itt vagy. És én nem fogom hagyni, hogy
újra elveszítselek Katharine.
-
Azért hagytam ott az intézetet, mert akkor azt
gondoltam annál a helynél minden jobb. Még az utca is. Néhány hétig élhettem
ott. Aztán jött Dave. Egy hideg őszi este talált rám. Én a földön kuporogtam, ő
pedig felajánlotta, hogy segít. Mit tehettem volna? Kétségbeesett, kiszolgáltatott
és árva voltam. Így kaptam a lehetőségen, és vele mentem. Dave mentségére
szóljon, nem mindig volt ilyen, mint most. Eleinte kedves volt és igen
nagylelkű. Megbíztam benne, egészen addig, amíg elő nem bújt az igazi énje. Az
őrült, gyilkos. – emlékeztem vissza. – De akkor már késő volt. Nem hagyhattam
el. Dave és én kölcsönösen kihasználtuk a másikat. Mindketten megkaptuk azt,
amit akartunk. Az árát pedig mindketten meg is fizettük. Részemről ez az ár, a
szabadságom volt. De feláldoztam, mert nem láttam akkor más kiutat. Azonban, a
sok borzalom mellett azért valami jó mégis történt velem a vele töltött évek
alatt. Megtanultam, hogy nem bízhatok senkiben, csak magamban. Nem számíthatok
senkire, csak magamra.
-
Aztán jött Louis. – szólt halkan.
-
Igen. – feleltem. – Aztán jött ő. Még egy férfi
az életembe, aki kiválóan játszotta a szerető és gondoskodó pasi szerepét.
Legalábbis egy ideig. Én pedig elkövettem ugyan azt a hibát újra. Megbíztam
valakiben, akiben nem szabadott volna. Hiába, vannak dolgok, amikből az ember
nem tanul. Viszont én most megtanultam a leckét. Örökre.
-
Örökre. – szólalt meg a semmiből egy hang. – Az
elég hosszú idő. – felnézve Oliver mosolygós arcát pillantottuk meg. – Jó
látni, hogy még életben vagy.
-
Igyekszem. – válaszoltam. Oliver háta mögött
pedig Dan jelent meg. Örömmel nyugtáztam, hogy összegyűlt a kis csapatunk.
-
Igen. Valóban jó látni, hogy még egyben
vagy. - Dan nem zavartatta magát. Leült
a velem szembe lévő fotelbe, Adam a kanapén foglalt helyet, Oliver pedig a
kandallónak támaszkodott. - Miért vagyunk itt Katharine? – tért a lényegre Dan.
-
Mert fontos emberek vagytok az életemben. –
közöltem. – De térjünk is a lényegre. Mint azt tudjátok, tegnap este valaki
megpróbált megölni. Ismét. Méghozzá a saját házamban. Ez pedig egy kicsit
felbosszantott. – sziszegtem a fogaim közt. – Elviselem, hogy megakarnak ölni.
De itt most már többről van szó. Néhány hét alatt egyből három olyan ellenségem
lett, aki holtan akar látni. Abból pedig az egyik a saját apám.
-
Attól tartok a három ellenszenves személy közül,
jelenleg az apád a legveszélyesebb. Nem szívesen mondom ezt Katharine, de ha az
apád meg akar ölni valakit, akkor az előbb utóbb megfog halni.
-
Tudom, mire képes az apám. Nem hatja meg a tény,
hogy a lánya vagyok. Én viszont nem fogom átadni neki a hatalmat. Semmi áron.
-
Várjunk csak. – szólt közbe Oliver. – Nem
teljesen értek néhány dolgot. Azt mondtad 3 ember is a halálodra pályázik. Az
egyik a Fantom, aki elhatározta, hogy az egész Wilson családot eltünteti a
földszínéről, a másik az apád, aki azért akar megölni, mert ismét ő akar lenni
a maffia, de ki a harmadik? – kérdezte szemöldök ráncolva.
-
Nem tudom. – feleltem. – A harmadik személyről
csak annyit tudunk, hogy beszállt a ”Nyírjuk
ki Katharine Wilson-t” versenybe.
-
Értem. Ez.. – kezdte, de nem találta a szavakat.
– Értem.
-
Oké. – folytatta Adam. – Kell egy terv. – én
szem forgatva dőltem hátra a fotelbe.
-
Jobb, ha egyet már most megtanulsz Oliver. Ha Adam
és Dan, azzal áll elő, hogy kell egy terv, akkor érdemes minél előbb leállítani
őket. – Adam felé fordultam, aki láthatóan már terveket szövögetett a fejében.
– Mert az ő terveik még soha nem működtek.
-
Nekünk legalább vannak ésszerű terveink. A tieid
általában közveszélyesek, és többnyire olyanok, amikbe majdnem belehalsz. –
vágta rá.
-
Az én terveim eddig még mindig működtek. Ami
pedig azt illeti, legyen már benned egy kis kalandvágy.
-
Amit én érzek, az kalandvágy, amit te, azt úgy
nevezik, hogy halálvágy.
-
A lényeg.. – folytattam. – Hogy szükségünk van
egy működő tervre.
-
Attól tartok arra már nincs lehetőségünk. –szólt
közbe halkan Dan. – Mióta is játsszuk ezt a macska egér játékot? Lassan már
több mint fél éve. Vége Katharine. Az egyetlen megoldás, ha eltűnsz innen.
-
Meneküljek el? Dan te is tudod, hogy a menekülés
nem áll jól nekem. Az nem én volnék.
-
Ahogy egy koporsó se állna jól neked. –
folytatta. – Ameddig élsz, nem fog semmi változni. Addig fognak próbálkozni,
míg meg nem halsz. Ezt te is tudod. El kell tűnnöd innen, és akkor talán van
esélyed a túlélésre.
-
Tehát, a halálom lenne az egyetlen mód arra,
hogy ennek az egésznek véget vessünk? – kérdeztem, és valami villámcsapásként
suhant át az agyamon. Mire észbe kaptam, már a tökéletes terven járt az agyam.
Összegeztem a lehetőségeket, felvázoltam minden apró kis mozzanatot a fejemben,
és hirtelen minden összeállt. Dan és Adam aggódva méregettek, Oliver pedig
sejtelmes tekintettel figyelt. Elégedetten, fontam össze magam előtt a
karom. – Meg fogok halni. – közöltem,
Dan szemei pedig elkerekedtek. Aggódtam, hogy kiesnek a helyükről.
-
Látod. – szólalt meg Dan. – Én megmondtam, hogy
az a Tomlinson gyerek teljesen kifogja készíteni. Megmondtam, hogy képes lesz
ilyesmikre gondolni. Ez az egész őrület, az apja, az a Louis fiú, a Fantom… -
kezdte kétségbe esetten sorolni Adamnek. – Ne aggódj Katharine. Nem lesz semmi
gond. Meg fogjuk oldani a dolgokat. Csak ne csinálj semmi hülyeséget. Rendben?
-
Nem. Félre érted. Meg fogok halni. – mondtam,
most már mosolyogva. Dan láthatólag a kétségbeesés szélén állt, Adam nem értett
semmit, Oliver pedig viszonozva a mosolyt egyértelműen kapizsgálta miről van
szó.
-
Te jó ég. – temette a kezét az arcába Dan. –
Hogy fajulhattak idáig, a dolgok? Hogy hagyhattam, hogy ideáig jussunk? Mit
rontottam el? Szivar. Szükségem van egy szivarra. És whisky. Kell egy üveg
whisky.
-
Dan. – szólt közbe Oliver. – Szerintem ezt Katy
nem szó szerint értette.
-
Köszönöm. – válaszoltam. – Lehangoló, hogy a
testőröm, aki néhány napja áll a szolgálatomban, jobban érti mit akarok
mondani, mint ti.
-
Valaki elmagyarázná, miről van szó? – nézett
körbe Adam.
-
Megfogok halni. Mint az apám.
-
Kifejtenéd? – kérte.
-
Az apám zseniálisan elhitette az egész világgal,
hogy meghalt. Évekre felszívódott, és mikor már nem volt mitől tartani
visszatért. Gyűlölöm őt. Kimondhatatlanul gyűlölöm. De ha valamihez ért, akkor
az az emberek átverése. Talán ezt a trükköt mi is bedobhatnánk.
-
El akarod játszani a halálod? – kérdezte egy
érdekes arckifejezés kíséretében Dan.
-
Igen. Pontosan ezt akarom tenni.
-
Ez zseniális. – vágta rá Oliver.
-
Köszönöm Oliver. - széles mosollyal néztem
körbe.
-
És mégis mit akarsz csinálni, miután mindenkivel
elhitetted, hogy meghaltál?
-
Felszívódok. Köddé válok, eltűnök, mint a
kámfor. – magyaráztam. – Csak egy hiteles történet kell, és bizonyíték.
Meggyőző és kézzel fogható bizonyíték, ami hitelessé teszi, hogy valóban
meghaltam. Aztán lelépek. – folytattam. – Pontosabban lelépünk. – tettem hozzá.
– Oda ahol nyugodtan kitudjuk találni, hogy hogy végzünk az ismert vagy éppen
ismeretlen ellenségeimmel. Ha azt hiszik már nem élek, lépni fognak. Mindenki.
Én pedig külső szemlélőként figyelhetem az eseményeket, és lesz elég időm, hogy
kívül állóként kigondoljam a tökéletes tervet. Amíg itt alvilági háborúk
folynak majd, addig én nyomozni tudok a Fantom és az apám ügyében is, valamint
ki tudom deríteni, hogy ki a harmadik személy, aki kiakar nyírni. Ha azt hiszik
meghaltam, már nem akarnak megölni. Ez pedig azt jelenti, hogy nekem se kell
tartanom senkitől. Előnybe leszünk. Ha pedig eljön az ideje, visszatérek és
rendet teszek. Addig pedig, hagyom, hogy mások is lejátsszák a saját kis
játékaikat egymással. Úgy érzem magam, mint egy vad, akit leakarnak vadászni.
Itt az ideje, hogy mások is fussanak a saját vadászaik elől.
-
Rendben. – szólalt meg Adam. – Nem sokszor
mondok ilyet, de tetszik az ötlet. Így biztonságban leszel. Nekem ez a
legfontosabb szempont.
-
Egyetértek. Remek ötlet, és egyszerűen el is
követhető. Az pedig, hogy biztonságban légy valóban fontos. A tegnap este után
pedig főleg. – mondta Dan, helyeslően.
-
Jesszus. Egyetértetek velem? Mindketten? Oliver.
Jól jegyezd meg ezt a napot. Mert ilyen soha többé nem lesz. Ezt garantálhatom.
– Oliver mosolyogva bólintott.
-
És mond csak Katharine. – folytatta Dan, sunyi
mosollyal az arcán. – Hogy szeretnél meghalni?
-
Tudod Dan. Ez elég morbidul hangzott. – mondtam
elgondolkodva. – De ami az illeti, valóban van már egy ötletem.
-
Katy agya egy igazi ötlet tárház. – nevetett fel
Adam.
-
Ugye emlékszel, még hol van a régi családi
házunk? – kérdeztem Dan-től, aki bólintott. – Felfogjuk gyújtani.
-
Hogy mit csinálunk? – döbbent le Adam.
-
Felgyújtjuk. Porig égetjük az egészet. A
körülményeknek olyanoknak kell lennie, hogy betudják bizonyítani, hogy a
holtest az enyém, de ügyelnünk kell arra is, hogy ténylegesen ne látszódjon,
hogy az én vagyok. – magyaráztam.
-
Hát persze. – szólalt meg Oliver. – Egy
tűzesetben a holtest elég. Csak a csontok maradnak. Ha van bármi arra utaló
jel, hogy a holtest a tiéd, akkor mindenki azt fogja hinni, hogy az valóban te
vagy. – felcsillant szemekkel folytatta az ötletem magyarázását, én pedig büszkén
mértem végig.
-
Pontosan. Mindent kigondoltam már. – folytattam.
– Beszélni fogok Mr. Johnnal. Őt beavatjuk majd. Már csak egy holtestre van
szükségünk, és egy jó nagy tűzre.
-
Nekem van egy ismerősöm, aki tud segíteni. –
pattant fel Dan a fotelből. – Roger. A kórházban boncmester. Régi jó barátom.
Biztosra veszem, hogy tud nekünk segíteni. – Dan lelkes volt, ami egyrészről jó
volt, másrészről azonban igen nyugtalanító, hogy ennyire feltudja villanyozni
egy ilyen dolog. De hát mit is várok? Ő Dan.
-
Én pedig szólok néhány emberednek.
Gyújtogatásban igazán jók tudnak lenni. – szólt közbe Adam. . – Na, meg minden
másban, amiben rombolni kell. – tette hozzá, és követve Dan példáját, ő is
talpon volt. Mindketten elindultak az ajtó felé. A tervem láthatóan mindenkinek
tetszett, és kivételesen senki nem vont kérdőre, amiért ilyen eszement ötlettel
állok elő. Talán még van remény arra, hogy a ”tervszövögetős” összeüléseinkből
valami jó is kisül ezentúl. Néhány perc leforgása alatt csend lett a házban, és
csak Oliver meg én maradtunk a nappaliban.
-
Talán Adamnek igaza van. – szólalt meg, néhány
perc hallgatás után. – A halálvágyad nagyobb, mint a kaland. – mondta nevetve.
Furcsa, de Oliver nevetésében mindig volt valami furcsa. Valami furcsán jó és
kellemes. Ha ő nevetett nekem is nevetnem kellett.
-
Nos. – kezdtem. – Elvégre is, hamarosan
meghalok.
-
Igaz. Bár ez elég furcsán hangzik, de igaz. –
Oliver zsebre tette a kezeit, és ellökte magát a kandalló párkányától. Csoda,
hogy ennyi ideig bírta forró kandalló előtt, amiben lobogott a tűz. – Azt
hiszem, én akkor megyek is. Ideje pakolnom.
-
Nem. – szóltam utána. – Amikor azt mondtam, hogy
elhagyjuk az országot, akkor azt úgy értettem, hogy Adam, Dan és én. Te nem
jössz velünk. – Oliver arcáról hirtelen eltűnt minden jókedv.
-
Ezt nem igazán értem. Hogy érted, hogy én nem
megyek?
-
Mióta is vagy a testőröm? – kérdeztem tőle.
-
5 napja. – felelte.
-
Ezalatt az 5 nap alatt a főnököd sittre került,
vízbe akarták fojtani a saját házban, és most épp arra készül, hogy elhitesse
egy világgal, hogy meghal miközben nem is. – soroltam fel az elmúlt napok
történéseit. – Te még kiszállhatsz. Ki kell szállnod. Nem akarom, hogy úgy
végezd, ahogy én. Ahogy mi. Dan nem tud már semmit se tenni. A volt maffia a
testvére. Nekem az apám, Adam pedig…nos, ő már nyakig benne van ebbe az
egészbe. Egyszerűen nekünk már nincs kiút. De neked még van. Pakolj össze, és
tűnj el innen. Menj olyan messze, amilyen messze csak tudsz. Ha kell, fizetek
neked. Csak mondd, mennyire van szükséged? Milliókra? Megkapod. Lépj le, és
soha többé ne gyere vissza. Ha kérdezik, mond, azt nem ismersz, még soha nem is
találkoztál velem. Egyszerűen csak felejts el. Mert te még felejthetsz. Én már
nem. Mi már nem.
-
Mi..miért? Miért akarod, hogy ezt tegyem?
-
Mert neked van valamid, ami nekünk már rég
elveszett: esély, egy normális életre. Jó ember vagy Oliver. Nem kell, hogy úgy
végezd, mint mi. Amikor én belekeveredtem ebbe az egész őrületbe, nem volt
senki, aki kiutat ajánlott volna nekem. Egyikünknek sem adatott meg ez. Neked
viszont igen. Kiutat ajánlok. És el kell fogadnod. Sőt, követelem, hogy fogadd
el. Mert te sem akarhatod, hogy ennek az egésznek a részese legyél. Ez egy
őrület. Ezek az emberek őrültek. Mind azok vagyunk. Van, aki alapból, és vannak
akik, beleőrültek, de a lényeg ugyan az: egy ördögi kör tajgai vagyunk, és
nincs kiszállás. Nekünk soha nem is volt. Nem akarom, hogy azzá válj, mint mi.
Egy üldözött vaddá, akit bármikor levadászhatnak. Légy szabad! Élj normális
életet! Hagyd magad mögött a múltad, és mindenkit, aki ahhoz köt. Kezd új
életet! Bárhogy. Mondj egy összeget és azonnal átutalom neked. Csak mond,
mennyire van szükséged? Költözz messze, jó messze. Mondjuk Ausztráliába. Az jó
messze van.
-
Nem kell
a pénzed. – válaszolta határozottan. – És amúgy sem szeretem a kengurukat. –
tette hozzá, én pedig egy érdekes arckifejezés kíséretében tovább hallgattam. –
Tudom, hogy mire vállalkoztam, amikor elvállaltam, hogy a maffia testőre
leszek. Nem érdekel, hogy veszélyes, és az sem, hogy ezzel akár ellenségeket is
szerezhetek magamnak. Tudom, hogy most még kiszállhatnék, de nem akarok. Nem
fogok elmenekülni, és itt hagyni téged. Titeket. Te más vagy. Még mielőtt ide
kerültem, halottam rólad egy s mást. Pletykáltak az alvilágiak az új maffiáról.
Sokan már attól rosszul vannak, hogy egy nő a vezérük, de egy valamit senki nem
tagad, hogy ez a nő nem akármilyen vezérük. Erős vagy. Erősebb, mint gondoltam.
Te nem az a fajta ember, vagy aki a hatalmát rossz célokra akarja felhasználni,
sőt szerintem te egyáltalán nem is akarod használni. Kevés embert engedsz közel
magadhoz, de azokra vigyázol. Bármi áron. Ez nem mindennapi. Egy maffiától nem
az. – csendben hallgattam monológját. A szavai megleptek, de jól is estek. –
Hogy miért nem akarok kiszállni ebből az ördögi körből? Mert tudom, hogy itt a
helyem. Érzem. Tudom, hogy jó célt szolgálok azzal, hogy egy olyan emberre
vigyázok, mint te. – folytatta. – Na meg ennél izgalmasabb melóm se lenne soha.
– fejezte be jókedvűen. – És persze még egy olyan főnököm se, aki milliókat
ajánlana annak érdekében, hogy védjen engem.
-
Tudod Oliver, úgy gondolom.. – néztem mélyen
zöld szemeibe, melyben remény csillant. – hogy benned valóban nagy a halálvágy.
Igazán nagy. – halvány mosoly jelent meg az arcomon.
-
Néha a kaland és a halálvágy egy és ugyan az. –
mosolyodott el ő is. Volt valami Oliver mosolyában. Valami sejtelmes, valami
megnyugtató. Lassú léptekkel indult el, az ajtó felé, én azonban szórakozottan
utána szóltam. – Oliver. - hirtelen megfordult, és érdeklődő pillantást vetett
rám. – Miért nem szereted a kengurukat?
Kezdett esteledni, én pedig a kávézó ablakán keresztül figyeltem,
ahogy London utcáin kigyúlnak a lámpák fényei. Az ujjamon lévő gyűrűt
tekergettem ide oda, de le nem vettem. Képtelen voltam rá. Pedig kellett volna.
Egy fiókba kellene rejtenem, vagy ledobni egy hídról, hogy a víz hullámai
elnyeljék. Jó mélyre kellene temetnem mindent ami, még hozzá köt, de nem tudom
megtenni. Mert ha megtenném, akkor nem maradni semmim tőle, csak a végtelen
nagy üresség, ami már most is felemészteni kíván. Gondolatmenetemből az
zökkentett ki, hogy halottam valaki leül velem szembe.
-
London ilyenkor a legszebb. Este, mikor a fények
kigyúlnak, és sötétségbe borul az egész város.
-
Jó látni. – mondta közömbös hangon.
-
Furcsa, hogy mindenki ezt mondja nekem.
Valamiért az ellenségeim nem így gondolják.
-
Miért hívtál ide Katy? – kérdezte aggódva.
-
Mert beszélnem kell veled. – kezdtem, és mindent
elmeséltem Zayn-nek. Azt, hogy mi történt tegnap előtt este, és azt is, hogy
mire készülök. Beavattam minden kis apró részletbe, mert tudni kellett róla.
Szükségem volt Zayn-re, neki pedig arra, hogy megértse, mit miért teszek.
-
Te megőrültél.
-
Meglehet. – vágtam rá. – De mit is mondhatnék?
Az őrültek közt, hamar őrülté válik az ember.
-
Ezt nem teheted.
-
De igen. És meg is teszem. Nem a véleményed
kérem Zayn, mert az nem érdekel. A segítségedre van szükségem. – hangom komoly
volt. Zayn szemei csillogtak, de nem a lelkesedéstől sokkal inkább az
aggodalomtól. – Tudom, hogy utál és tudom, hogy látni se akar, de Zayn meg kell
tenned nekem valamit. Vigyázz rá!
-
Katy..
-
Nem kérem, hogy érts velem egyet, azt sem hogy
támogasd az ötletem. Tudom, hogy úgysem tennéd. De te vagy az egyetlen, akiben
megbízom annyira, hogy tudom, szemmel tartod. Ne kérdezd, miért kérem ezt
tőled. Fogalmam sincs. Tisztában vagyok azzal, hogy már semmi közöm hozzá, és
hogy már nem köt hozzá az ég adta világon semmi, de valami legbelül mégsem
hagyja, hogy anélkül menjek el, hogy nem tudom, mi van vele. Talán igazad van.
Megőrültem. De inkább legyek őrült miatta, mint őrült nélküle. Gyűlölnöm
kellene, tudom nagyon jól. De képtelen vagyok rá, és azt hiszem, ha tudnám se
tenném meg.
-
Arra kérsz, hogy nézzem végig, ahogy Louis
tudomást szerez arról, hogy meghaltál, miközben ez nem is igaz?
-
Nem attól félek, hogy Louis összeomlik majd a
hír hallatán. Nyílván nem így lesz, hisz érthetően a tudtomra adta, hogy nem
érez és nem is érzett soha semmit irántam. A halálom, túl fogja élni. Ami miatt
aggódom, azok az emberek, akik tudják, hogy Louis sokat jelent nekem. Attól
tartok, hogy képesek lennének elővenni őt, és bántani. Valójában nem is kérek
tőled szívességet. Valójában, csak azt kérem, hogy tedd a dolgod. Légy a
barátja, és figyelj rá. Rendben? – Zayn gondterhelten fújta ki a levegőt.
-
Mikor? – kérdezte. – Mikor hagyod el Londont?
-
A napokban. – feleltem halkan.
-
Szóval akkor...
-
Igen. Búcsúzni jöttem többek közt.
-
De vissza jössz ugye? Ez a búcsú nem örökre
szól. – reménykedve pillantott rám.
-
Nem tudom. – válaszoltam, kifele nézve az
ablakon. – Talán majd egy nap minden helyre jön és vissza jövök. Az életem
jelenleg egy sötét éjszaka, ami olyan, mint most London, csak lámpák és fények
nélkül. Egy nagy sötétség alagút. Amiből ez az egyetlen kiút számomra. De talán
egy nap majd nálam is kigyúlnak a fények, és helyre jön minden. – Zayn az ablak
felé fordította fejét, és velem együtt a kivilágított utcát figyelte. – És ha
nem? – kérdezte továbbra is az utcát bámulva. Mély levegőt vettem, majd
fáradtan kifújtam.
-
London ilyenkor valóban szép. Nem gondolod?
