7.Fejezet - Elrabolva

Sziasztook!.:)  Először is szeretném megköszönni hogy már 4-en is feliratkoztak a blogomra!.:)  Ez nagyon sokat jelent nekem! Másodszor pedig jó hír, hogy ma végre levehettem a kezemről a gipszet, így folytathatom a történet írását!.;) (  na nem mintha a begipszelt kéz eltántorított volna, mert én 1 kézzel is megpróbáltam írni.:D) Na de nem is húzom az időt, itt az új rész!! Remélem tetszik majd! Jó olvasást mindenkinek!.:)  Smile.:)

7. Fejezet.

"Nem túl kellemes érzés elveszíteni azt, ami épp hogy csak a mienk lett." 

Louis szemszöge: 

Álmos fejjel kászálódtam ki jelenlegi ágyamból:  a kanapéból. Kócos hajamba túrtam, majd a konyha felé vettem az irányt ahonnét a többiek hangja szűrődött ki. Mikor beléptem néma csend lett és a levegő megfagyott. Aggódnom kellene?

-          Katy? – kérdeztem rá, hogy a lány aki már oly régóta uralja a gondolataim alszik e még? Összenéztek. Kezdtem sejteni, hogy történt valami, és sajnálatomra azt is sejtettem mi. – Elment igaz? – sütöttem le szemeim csalódottan.

-          Nézd Louis, tudjuk hogy szereted, de ezzel számolnod kellett. Sajnálom. – mondta Zayn, majd kezét vállamra téve bánatos arccal hagyta el a konyhát. Összeroskadva ültem le a konyhába. Nem tudom elhinni, hogy lelépett, és még el sem búcsúzott tőlem. Nem önszántából tette. Érzem. Ezt nem csak beképzelem. Amikor belenéztem a szemébe érzetem, hogy szeret, és nem hazudik. –Louis. Gyere gyorsan. – kiáltott be a nappaliból Zayn, majd felpattanva beviharoztam a többiekhez. Mind a kanapén ültek, és a tv-t bámulták, amit Liam felhangosított.

-          „Az éjszaka folyamán újabb ember rablás történt, a One Direction háztól nem messze. London réme, a magát Fantomnak nevező személy lecsapott legújabb áldozatára egy fiatal lányra.  Egy arra járó szemtanú szerint, egy fekete furgonba tették a lányt miután elkábították. Eddig még senki nem tudott nyilatkozni az elfogott áldozatok közül, mivel élve még senki nem került elő. Vajon a londoni rendőrség ezúttal többet tud tenni? Vagy a Fantom újabb megbízást adott fel a helyi temetkezési vállalatoknak? Nem tudjuk, de egy biztos:  Az áldozatok gyűlnek, a rendőrség pedig tanácstalan ez üggyel szemben.” –  a torkom össze szorult, és nem tudtunk megszólalni sem. Mi van ha Katy-t rabolták el? Egyből ez jutott eszembe de amilyen gyorsan csak tudtam, ezt el is felejtettem.  Niall épp szólásra nyitotta volna száját, mikor csengettek. Felkellve én mentem ajtót nyitni. Egy magas, középkorú férfi állt velem szemben, rendőr ruhában, felém egy jelvényt tartva. Mit jelentsen ez?

-          Jó napot. A londoni rendőrkapitányságról jövök. Mr. John vagyok. A tegnap éjjel történt emberrablásban nyomozunk, gondolom már értesültek róla. Minden hír erről szól. –hangja mély és egyben komoly volt, azonban nem valamilyen kedvesség is érezhető volt benne.

-          Igen.  – bólintottam, hirtelen nem tudtam mit kéne tennem, vagy mondanom.

-          Egy arra járó hajléktalan adott nekünk személy leírást. Ismerik ezt a lányt?  - tartott elém egy képet, melyen Katy arca volt. Ez lesokkolt.

-          Katy? -  meredtem magam elé, kezemben tartva a papírt, közben pedig a többiek is csatlakoztak hozzánk. – Mit fognak tenni? Hogy akarnak a nyomára akadni? Megtalálják ugye?  - bombáztam kérdéseimmel.

-           Mindent megteszünk annak érdekében, hogy előkerítsük. Ez a Fantom lett London démonja. Mindenhol ott van, mégsem látjuk és halljuk. Mint valami szellem. Akiket eddig elrabolt vagy nem kerültek elő soha többé, vagy már nem tudtunk segíteni rajtuk. Minden tőlünk telhetőt megteszünk.

-          Most mi lesz? Váltság díjat fog kérni, vagy fenyegetéseket küld? – támadta le Liam, miközben én azt hiszem sokkot kaptam.

-          Ő nem kér semmit. Örömében gyilkol, és a kedvenc fegyvere a kés. Csak az áldozatokat hagyja maga után semmi mást.  Eddig egy embert sem tudtunk kihallgatni. Mind meghaltak.

-          Csak találják meg. Kérem. – kérleltem Mr. Johnt, majd bólintott, és távozott. Nem tudom elhinni, hogy ez megtörténhetett. Vigyáznom kellett volna rá, nem lett volna szabad elengednem Őt. Bárcsak egy rossz álom lenne ez az egész. Mi lesz ha bántja? Ha csak egy újjal is hozzá ér, én esküszöm megtalálom de annak senki nem fog örülni.

-          Louis, jól vagy?

-          Most egyedül akarok lenni. – ezzel otthagyva a többieket, felmentem a szobámba. Belépve az ágyra dőltem, és csak néztem a plafont, miközben az agyam sorra gyártotta a gondolatokat, amik cseppet sem tetszettek.

Katy szemszöge: 

Fejfájásomra és émelygésre eszméltem, valami keményen. Mintha padlón lennék. Ám ebben az esetben szó szerint ott voltam. A földön feküdtem, egy sötét kis helyiségben. Szemem kipattant, és cella rácsokkal találtam szembe magam. Mit keres én egy cellában? Hol vagyok? Hogy kerültem ide? Esetleg lemaradtam volna a lesittelésemről? 

-          Jó reggelt. – Lépett elő egy magas izmos, és agyon tetovált férfi a sötétből.  Tehát nem csak álmodtam a tegnap estét. Valóban elrabolt ez az őrült. – Remélem kényelmesen aludtál.

-          Hol vagyok, és ki maga? Miért hozott ide?

-          Túl sokat akarsz tudni. Ami baj. –jelent meg mögötte egy magas 50-es éveiben járó férfi. Az arcát sebek borították mintha égési sérülések lettek volna, vagy talán kés vágások nyomai. Egy fekete öltönyt viselt, és egy ugyanilyen színű kalapot. Mintha ismerős lenne, de nem tudom honnan. - Ha túl sokat tudsz, akkor meg kell hogy öljelek. Azt pedig nem akarom. Még.

-          Miért nem ölt meg eddig?

-          Ugyan már, nem akarlak kicsinálni. Nem vagyok én olyan rideg szívű, hogy megöljelek. Csak élvezni szeretném a műsort. A káoszt. Szeretem a káoszt. Tudod miért? Mert olyankor mindenki megbolondul. Futkároznak össze vissza, és ez olyan vicces. Rendetlenség van, és kuszaság. Minden megvan keverve olyankor. – hadonászott össze vissza, majd letérdelt a rácsok elé. - Elmondom én neked, hogy mi a baj az emberekkel. Szeretik a rendezettséget. Minden besorolni valahová. Én nem ilyen vagyok. Szeretem felborítani a rendet. – szemeiben furcsa csillogást véltem felfedezni. Teljesen egyértelművé vált számomra,hogy ez az ember nem normális.

-          Maga őrült. – kúsztam feljebb és a falnak dőltem.

-          Mind ezt mondják. – pattant fel és kezdett el kiabálni. – Szerintük őrült vagyok. De ez nem igaz. Én csak rendet akarok tenni. Nekik ez káosz de nekem rend. Ők nem tudják mi az igazi móka.  Ők a bolondok. Ha okosak lennének, már rám találtak volna, már elfogtak volna. Szeretek fogócskázni velük. Én felbukkanok, Ők kirendelnek mindenféle járőr kocsit, én meg  elfutok, és soha nem érnek utol. Ez egy végtelen fogócska. –meredt mondata végére maga elé. Mi ez? Valami zárt intézetes szökevény rabolt el?!

-          Látom már összebarátkoztatok. – lépett elő a fal mögül az a személy akit legszívesebben most behúztam volna egyet. De a fojtogatását se mellőzném.

-          Dave. – mormoltam nevét. – Találtál egy hozzád hasonló őrültet magadnak?

-          Ugyan Cica ne légy már ilyen morcos. Amúgy válogasd meg a szavaid. Egy ideig itt leszel.

-          Rám fognak találni, én pedig majd végig nézem ahogy lesittelnek, és rács mögé zárnak.

-          Én a helyedben meggondolnám ki lesz rács mögött. – célozgatott a jelenlegi helyzetemre.

-          Majd meglátjuk.

-          Van egy kis elintézni valóm. Hozz neki valamit enni. Nem akarjuk, hogy éhen pusztuljon. Még szükségünk lesz rá. – utasította Dave-t ez az őrült, majd lelépett, nekem pedig egy szelet száraz kenyeret dobtak be. Mint valami kutyának. Undorodva néztem rá, majd odébb rúgva leültem a fölre. Kifogok jutni innen. Nem tarthatnak fogva.

Órákkal később: 

Korgó gyomorral ültem a földön. Dave is itt hagyott. Már minden lehetséges opciót számba vettem, de semmi. Innen nincs kiút. Itt vagyok egy cellában, elrabolt egy őrült, és Dave bosszút akar állni rajtam.  Életemben először valaki azt mondta fontos vagyok számára. Találtam valakit, aki megérti a múltam, elfogad úgy ahogy vagyok, és hiszi, hogy van fény a sötétségen túl. Talán a Ő lett volna a fény az életemben, én pedig otthagytam. Az egyetlen embert, akinek számítottam magára hagytam. Egy komplett idióta vagyok.

-          Hozd ki. – hallottam meg fogva tartóm erélyes, és mély hangját. Dave jelent meg a cellám előtt, majd kinyitva ajtaját közelebb jött hozzám, és kiráncigált. Én természetesen tiltakoztam. A fekete öltönyös férfi elé állított, aki vigyorogva lépett közelebb hozzám. Kezét az arcomra helyezte én pedig undorodva elkaptam azt.

-          Ne érj hozzám. – közelebbről megvizsgálva arcán sebhelyek voltak.– Makacs, vagy és bátor. Pont mint az anyád. – ennek hallatán kikaptam kezeim Dave szorításából.

-          Mit tud maga az anyámról? –néztem szemébe rezzenéstelen arccal.

-          Többet mint gondolnád. Hány éves is voltál mikor meghalt? 6 igaz? - gyilkos tekintettel pásztáztam és vártam, mit akar ezzel mondani.  

-          Honnan tudja?

-          Kevés olyan nap van amire feltétlen emlékeszek minden egyes pillanatával együtt. De az nap belevésődött a fejembe. Egy 6 éves kislány aki a plüss maciját szorongatva állt a lépcsőn, és ijedten figyelte vajon mi fog történni? Az apád csak kiabált, és kiabált megállás nélkül. Aztán „BUMM” a fegyver eldördült, a kislány szeme összerezzent, majd könny árasztotta el, ahogy a földre zuhant édesanyja mellé roskadt. Csak sírt, és sírt. - meredt maga elé, majd egyre halkabban kezdett beszélni. – Miért sírt? Talán félt? Lehet, hogy az aki a legridegebb, és legközömbösebb arcát mutatja az fél a legjobban? Most félsz?  - hajolt közelebb. A levegő megfagyott. Egész életemben ki akartam deríteni ki volt az anyám gyilkosa, és most itt áll velem szemben.

-          Maga ölte meg az anyám. – estem neki. – Maga lőtte le. – nem tudtam uralkodni magamon, csak ütöttem sírva, és kifordultam magamból. – Miért?- ordítottam teli torokból.

-          Pontosan ezért. A szenvedésért. A halál jó. Segítettem neki, hogy ne keljen tovább elviselnie azt ami körülötte van. Szívességet tettem neki. És neked is. Különben is, akkor még parancsot teljesítettem. Az apád parancsát. – tagolt az utolsó mondatot a számba szinte. – Úgy nézek én ki, mint aki önszántából megölne bárkit is?–lépett távolabb és tárta szét kezeit. Unott képpel nézett felém. Dave visszahurcolt a cellába, és szó szerint belökött, minek következtében földre zuhantam. Ismét egyedül maradtam az épületben, és csak sírtam. Senki nem látja, és senki nem tudja, hogy most összetörtem. Most nem kell erősnek mutatnom magam, miközben a szívem kettéhasad. A gondolataim csak azon az estén jártak. Úgy láttam magam előtt a képkockákat, mintha egy kisfilmet vetítenék le a szemem előtt. Minden egyes mozdulat, hang és arc belevésődött a fejembe. De őt nem láttam. A szobában sötét volt, és nem láttam az arcát. Egy célom volt az életben: megtalálni, és megölni azt aki ezt tette az anyámmal. Soha nem öltem embert, és ezután se fogok rajta kívül. Keresésem célba ért, pontosabban megtalált engem.  Csak jussak ki innét. Ez a bosszú fájdalmas, keserű, és lassú lesz. Olyannyira, mint az emlékek amelyek még ma is bennem élnek, és mindig is bennem fognak élni.