43. Fejezet - Volt bizalom, nincs bizalom

Sziasztoook.:))  Ismét egy új résszel jelentkezem.:) A történet kezd egyre jobban bonyolódni, és a legnagyobb fordulat hamarosan be is következik. De addig, még lesz néhány fejezet..:D Szóval mindent a maga idejébe.;) Addig is jó olvasást minden kedves olvasómnak.:)) A véleményeteket pedig szívesen várom kommntekbe!!!!!! :)) Smile.:)) 

43. Fejezet

"Néző pont kérdése csak az egész, de ha úgy vesszük mind egy szakadék szélén sétálgatunk, s egyszer csak megcsúszunk, és lezuhanunk. A külömbség csak annyi, hogy lesz akit elkapnak a szakadék alján, s lesz aki a sziklák közé hull. Én nem attól félek, hogy a sziklák közé zuhanok. Egyértelmű, hogy oda fogok. Már csak azt nem tudom, hogy kit fogok magammal rántani..."

A múlt este bevett altatók megtették a hatásukat. Délután kettőkor ébredtem fel. Miután tegnap haza értem, jó ideig feküdtem a kanapén és gondolkoztam. Végül este felmentem a szobámba, mielőtt még Adam visszaért volna. Tudtam, hogy majd beszélni akar velem, nekem azonban semmi kedvem nem volt hozzá, így jobbnak láttam, ha nem is találkozom már vele aznap. Elalvás előtt bevettem néhány szem altatót, remélve, hogy így majd tudok pihenni valamennyit. Nos, ezzel nem is volt probléma. Délután kettőkor ébredtem fel, viszont kicsit sem kipihentem. Úgy éreztem magam, mint aki előző este totál károsra itta magát. Végül fáradtan, de feltápászkodtam az ágyamból. Felvettem egy sötét kék farmert, és egy ugyanilyen színű inget, meg a bokacsizmám. A telefonomra pillantva volt 5 nem fogadott hívásom Adamtől, és 3 Zayn-től. Ragyogó. Mély levegőt véve halkan kinyitottam a szobám ajtaját. Már épp becsuktam magam mögött, mikor egy másik szoba ajtaja is kinyílt.

-          Mondanám, hogy jó reggelt, de ááá neked az most nem mondana semmit. – szólalt meg mögülem Adam.

-          Ne kezd! – torkoltam le.

-          Mégis meddig akarsz kerülni engem?! – értetlenül fordultam felé.

-          Nem kerüllek. – vágtam rá.

-          Ó értem. Tehát ezért nem hívtál fel tegnap mikor haza értél, és valószínűleg ezért aludtál már mire vissza értem. Egyébként mennyi altatót vettél be? Várj. Tudod mit? Inkább nem akarom tudni. Elég, hogy látom, ahogy szétesel. Viszont azt remélem, tudod, hogy előbb utóbb beszélned kell róla. Mert bármit is érzel most, az csak idő kérdése és felemészt.

-          Jót társalogtunk, de sajnos nekem egy ilyen komoly beszélgetéshez még reggel van. – fordultam meg, és sietve elindultam le a lépcsőn.

-          Délután kettő múlt!  - kiáltott utánam Adam. Én befordultam a konyhába, és leemelve a szekrényből egy csészét, öntöttem magamnak kávét. Az ajtó ezzel párhuzamosan hangos csattanással vágódott be. Adam távozott. A bűntudat halvány érzetével ültem le a kanapéra és kortyolgatni kezdtem a forró kávém. Épp belemélyedtem volna a gondolataimba, amik leginkább arról szóltak, hogy Adam haragszik rám, és teljesen jogosan, mikor megszólalt a csengő. A gyomrom összeszorult. Mikor legutóbb megszólalt a csengő, Louis állt az ajtóba és azért jött, hogy szakítson velem. Azonban jelenleg ő az utolsó személy, aki most az ajtó túloldalán állhat, így nagyot sóhajtva, de ajtót nyitottam. Az engem meglátogatni kívánt személyek listáján Louis hirtelen az utolsóból, utolsó előtti lett. Az apám állt velem szembe. Nehezemre esett kinyögni bármit is, így csak néztem, mint valami kísértet. Egy kísértet, aki mint élve, mint holtan kísért engem.

-          Mit keresel itt? – böktem ki végül hosszú hallgatás után.

-          Beszélgetni jöttem az én egyetlen kislányommal. – húzta gúnyos mosolyra a száját.

-          Nem akarok veled beszélgetni.

-          Viszont fogsz. – válaszolta határozottan, majd belökte az ajtót, és besétált a házba. – Szép ház. – jegyezte meg. – Alig változott. Sőt. Szinte semmit. – miután felmérte a nappalit és a lépcső felőli oldalát a háznak felém fordult. – Jobban megkellene válogatnotok, hogy mibe ütitek az orrotokat. – mondta. – Ha azt hiszitek, hogy az utamba állhattok, akkor nagyot tévedtek. – szemöldök ráncolva néztem rá.

-          Miről beszélsz?! 

-          Arról, hogy Dan és a te drágalátos testőröd az az Adam gyerek tegnap eljöttek hozzám, és megfenyegettek, hogy amennyiben nem tűnök el örökre innen és egyben az életedből annak csúnya vége lesz. De bizonyára ezt tudod. Gondolom te küldted rám őket. Őszintén szólva Katharine reméltem, hogy a személyes ügyeidet és problémáidat nem küldöncök útján rendezed le. Úgy tűnik tévedtem. – a világ legértetlenebb arcát vágva továbbra se értettem semmit. Az apám látva a tekintetem össze húzta a szemét, és hitetlenül felnevetett. – Ó. Fogalmad sem volt róla, hogy mit csináltak a hátad mögött igaz?

-          Kizárt, hogy Dan és Adam megfenyegettek volna téged. Ők soha nem tennének ilyet. A tudtom nélkül biztosan nem. – erősködtem, de túl magabiztos volt ahhoz, hogy hazudjon. Látszott rajta, hogy igazat mond, és nagyon jól szórakozik a döbbenetemen.

-          Pedig így volt. – felelte. – Szomorú dolog a csalódás. A bizalom pedig veszélyes.

-          Te beszélsz itt nekem a bizalomról?

-          Nem vitatkozni jöttem Katy. – vágott közbe. – Hanem azért, hogy közöljem, nem megyek sehová. Vissza szerzem azt, ami az enyém. Én vagyok a maffia nem te. Köszönöm, hogy tovább vitted a családi vállalkozást, amíg távol voltam, de most már semmi szükség rád.

-          Tévedsz. Nagyot tévedsz, ha azt hiszed, vissza kapsz itt bármit.

-          Nocsak. Úgy tudtam utálod a tényt, miszerint te lettél az örökös a trónon.

-          Tény, hogy nem az volt minden álmom, hogy én legyek a maffia. De nem fogom hagyni, hogy ismét egy gyilkos bűnöző kezébe kerüljön a hatalom. Írtál egy végrendeletet rémlik? Enyém a családi birtok, az összes vagyonod és én vagyok a maffia!

-          Az csak egy cetli volt, ami immár érvényét vesztette, mert vissza jöttem. A ház, a vagyon, de még az a kocsi is, amit az én pénzemen vettél. Mind az enyém! 

-          Nem. Itt már semmi nem a tied. Most pedig megkérlek, hogy hagyd el a házam. – mutattam határozottan az ajtó felé.

-          Ne hidd, hogy ezzel vége. A lányom, vagy, de ha a hatalomról van szó, akkor csak egy ember, aki az utamba áll. Ha kell a saját gyermekem is eltakarítom az utamból. Ezt pedig veheted fenyegetésnek is Katharine. Ha van egy kis eszed, akkor nem szállsz háborúba velem. A családi viták sose szépek, a mi esetünkben pedig alighanem halálosak. – mondta, majd a már jól ismert gúnyos mosolyával elhagyta a házat. Talán még soha nem voltam ilyen dühös se Adamre se Dan-re. Jelenleg azt kívántam, hogy jó ideig ne kerüljenek a szemem elé, mert valószínűleg csúnya veszekedés alakulna ki. Feldühített, hogy a hátam mögött fenyegetőznek. Ráadásul az apámról van szó. Idegesen téptem fel a kandalló melletti polc egy kis szekrény ajtaját, ami mögött italok rejtőztek. Sajnálatomra a whisky már elfogyott, de 3 üveg vodka kacsintott rám, és szinte halottam, ahogy megszólítanak. Kivettem egy üveggel, és letekerve a kupakot meghúztam az üveg tartalmát. Muszáj megalapoznom hangulatom, mire Adam haza ér. Úgy tűnik, józanon már egy napot se élek túl.

Nem tudom mióta ültem a fotelbe, kezembe a vodkás üveggel, de azt éreztem, hogy már megtette a hatását. Nemrég fel akartam kelni, hogy idehozzak még valamit, amit megihatok, de ahogy felkeltem a fotelből, vissza is zuhantam. Arcom a tenyerembe temettem, és legszívesebben sírtam volna, de a könnyek valahogy nem bírtak utat törni maguknak. Hiába. Néha túljátszom az erős ember szerepét, és láthatólag ezt az agyam is elhiszi egy idő után. Fejem csak akkor emeltem fel, amikor az ajtó kattanását hallottam. Á. Kezdődik a műsor.

-          Itt meg mi a fene folyik? – lépett be a nappaliba Adam.

-          Tudod Adam csalódni egyszer, még talán elviselhető. De csalódni másodszorra is, olyan emberekben, akikben bízol, és akik fontosak számodra. Az valami kegyetlen. – szólaltam meg.

-          Miről beszélsz Katy? – kérdezte félve. – És miért van a kezedben egy már majdnem üres vodkás üveg?

-          Mert ez a kicseszett üveg legalább nem ver át. Ez itt. – mutattam a kezembe lévő üvegre. –Legalább nem hazudik nekem.

-          Katy… - kezdte, de én fej rázva szavába vágtam. Még mit nem. Itt most én fogok beszélni.

-          Hazudtatok. Becsaptatok, és a hátam mögött intézkedtetek. Megfenyegettétek az apám, most pedig meg akar ölni. Szerintem Adam, mindezek után jobb, ha meg se szólalsz.

-          Honnan tudsz te erről? – kérdezte döbbenten.

-          Apuci délután beállított, és kitálalt. Közölte, hogy nem fog lelépni, sőt mi több azt is mondta, hogy ha nem vagyok hajlandó lemondani arról, hogy én legyek a maffia, akkor, ha kell meg is ölet. Igazi apa lánya kapcsolat nem gondolod? – kérdeztem cinikusan, Adam pedig megbánt arccal, de mégis neheztelve nézett rám.

-          Értem, és szerinted minderre az a megoldás, hogy leiszod magad?

-          Itt most nem rólam van szó. – emeltem fel a hangom. – Hanem arról, hogy már senkiben nem tudok megbízni. Mert azok, akiket szeretek csak bántani tudnak. Mind ezt teszitek.

-          Szerinted nekem könnyű?  - förmedt rám. – Látom, ahogy nap, mint nap kiütöd magad. Nem fogom végig nézni, ahogy darabokra hullasz. Ha pedig ehhez az kell, hogy hazudjak neked, akkor hazudni fogok. Te is ezt tetted, hogy megvédd Louis-t. Hazudtál, mert szeretted és féltetted. Én is ugyan ezt teszem. Meg kell értened.

-          Őt ebből hagyd ki. – sziszegtem. – Az egyetlen ember volt, akit hosszú évek óta szeretni tudtam. Akit szeretni mertem! Erre egyik percről a másikra kilépett az életemből, és most úgy érzem nem maradt semmim. Semmi, amiért megérné felkelnem holnap. – Adam lehajtott fejjel, próbálta nyugtatni magát. Azt gondoltam csak némán elsétál majd, de amikor ismét a szemembe nézett tudtam, hogy a valódi veszekedés csak most kezdődik.

-          Ezért leiszod magad, és nyugtatókat szedsz. Gratulálok Katharine. Igazán kifinomult módszer a problémák megoldására. – tapsolt elismerően. – Ennyi erővel akár egy hídról is leugorhatnál. Mert csak hogy tudd, nem viccből mondták az orvosok, hogy kímélned kell magad. Mint testileg, mint érzelmileg. Komolyan nem érted?! Idegösszeomlásod volt. Másodszorra! A harmadikat lehet túl se éled! – kiabált, én pedig most először úgy éreztem nem kell vissza fognom a haragom vele szembe. Mindig is ügyeltem arra, hogy őt ne bántsam meg. Mert ha Louis-val veszekedtünk annak mindig békülés lett a vége, Dan pedig nem veszi magára a megjegyzéseim. Azonban Adam más. Vele nőttem fel, tudja min mentem keresztül, mert ott volt velem a pokoli múltam 10 kerek évén. Mindig is fontos volt számomra, hogy ne bántsam meg, mert nagyon sokat köszönhetek neki. Viszont most ő is csak egy ember volt, akivel kiabálni akartam. És kiabáltam is.

-          Ki mondta, hogy túl akarom élni?! – Adam szemöldöke az egekbe szökött, a tekintete pedig szikrákat szórt.

-          Értem. Szóval így akarsz túllépni a dolgokon? Hisztivel és önsajnálattal? Katy, összetörték a szíved. Ez valóban nagyon szomorú dolog, de nem a világ vége. Szeretted. Nagyszerű. De tedd túl magad azon a seggfejen, mert nem ér annyit, hogy tönkre tedd miatta magad! Louis meg se érdemelt téged. Egy barom volt, aki majdnem megölt! Ha nem rólad lenne szó, nem érdekelne. De rólad van! Fontos vagy nekem, ő viszont nem értékelte azt, amit tőled kapott! Utólag már azt is bánom, hogy nem vertem be jobban a képét, amikor alkalmam volt rá. – Adam dühösen köpte felém a szavakat, én pedig döbbenten hallgattam őt. A szavai úgy értek, mintha minden egyes szó után belém döfnének egy kést, aztán jól meg is forgatnák bennem. Ellenben a legrosszabb mégsem ez volt. Hanem az, hogy Adam úgy gondolja, Louis miatt kezdek összeomlani. Ez viszont nem teljesen igaz. Louis csak rátett még egy lapáttal erre az egészre. Az életem borít ki. Az, ami körülöttem zajlik, ami ellen nem tudok tenni semmit. – El kell döntened, mit akarsz Katharine! Nem csinálhatod ezt tovább! – kiáltott rám, majd a kezembe lévő vodkás üvegre mutatott.

-          Hogy mit akarok? – álltam fel a fotelből, és minden erőm össze gyűjtöttem, hogy össze ne essek. – Nem kértem nagy dolgokat a sorstól. Csak annyit, hogy ebben az elbaszott életembe, kevesebb legyen a pokol és egy kicsivel több a mennyország! Teszek a sok pénzemre, a nagy házamra, még arra a rohadt kocsira is, ami kint áll. Nem érdekel az sem, hogy mekkora hatalom van a kezemben! Én csak élni akarok. Normálisan és szeretve. Ezt pedig egyikőtök sem tudja megadni nekem. – keltem ki magamból. – El sem tudjátok képzelni, min megyek keresztül. Min mentem mindvégig keresztül. Túléltem, hogy a szemem láttán lelőtték az anyám, és mellettem halt meg. Próbáltam túltenni magam, hogy család nélkül egy árvaház kis szobájába nőttem fel, el akartam felejteni, amiket Dave tett velem, kiakarom törölni az életemből az apám és is azt, hogy én vagyok a maffia. Nem akarom érezni azt a baszott nagy fájdalmat, amit Louis miatt érzek, és arra vágyok, hogy ne akarjanak megölni, mert nem tettem semmit! Érted?! Semmit. Csak megszülettem, és élni akartam. Nem túlélni, hanem élni! Ez minden, amit szeretnék! – ordítottam mindezt Adam szemébe, aki rezzenéstelen arccal bámult rám, és talán még levegőt is elfelejtett venni. – Tudod, van az a hervasztó pillanat, mikor rájössz, hogy a hatalom, ami a kezedbe van semmit nem ér. Mert amire valóban vágynál se hatalommal se pénzzel nem tudod megszerezni. Ez egy ilyen dolog. Vagy megkapod az égiektől, vagy rábasztál! Na most, szerintem én nagyon rábasztam. – közöltem a szemébe nézve.

-          Tudom, hogy fáj, de meg kell értened, hogy… - kezdte, én pedig hitetlenül megráztam a fejem. Odasétáltam a kandallóhoz, aminek a párkányán pihent a kocsi kulcs és le emeltem onnan. – Mit csinálsz?! Nem ülhetsz kocsiba! Részeg vagy… - sietett utánam Adam, és elkapta a karom. – Nem fogom hagyni, hogy át lépd a ház küszöbét ilyen állapotban! – mordult rám, dühösen, én viszont kirántottam a kezem a szorításából, és egyenesen a szemébe néztem.

-          Bocs, de én még nem vagyok elég részeg ahhoz, hogy ezt a beszélgetést folytassuk. A vodka pedig elfogyott, szóval ez a párbeszéd itt véget is ért. Túl józan vagyok hozzád jelenleg. – vágtam oda, majd a kocsihoz futottam, és habár a világ forgott velem mikor beszálltam, nem érdekelt. Adam kirohant utánam és kiabálva próbált megállítani, de magasról tettem arra, hogy mit szeretne. Most egy kicsit azt csinálom, amit én szeretnék! Kerék csikorgatva hajtottam el a ház elől. Testőröm nem adta fel. Egy darabig még futott utánam az utcán, aztán lehagytam. Nem tudtam hová tartok, nem tudtam hová nem, csak abban voltam biztos, hogy céltalanul száguldani mámoros állapotban, most sokkal jobb, bármi másnál. 

Gőzöm sincs mióta voltam úton, és azt se tudtam hol vagyok éppen. Az időérzékem valahogy odaveszett a józan eszemmel együtt. Nem volt kitűzött úti célom. Csak vezetni akartam, és minél messzebb kerülni gondjaimtól, és azoktól az emberektől, akik körülvesznek. Viszont volt egy elkeserítő tény, ami valóban elég elkeserítő volt számomra: valójában az életem volt az, ami elől elakartam menekülni. Az viszont hűségesen követett, mindegy hová mentem. Valamitől, ami bennem lakozik képtelenség elfutni. Keményen próbáltam, több féle képen, de hiába. Ahol én vagyok ott lesz ez az egész őrület is. És ahogy az életem, én is egyre őrültebbé válok. A mai napom csúcspontja azt hittem az, hogy az apám beállított hozzám, de tévedtem. A hátam mögül egy szirénázó és villogó kocsi közeledett. Mellém érve leterelt az út szélére, én pedig fejem a kormányra hajtottam. Erőt véve magamon, lehúztam a kocsi ablakát. Egy egyenruhás férfi állt meg mellettem, és egyáltalán nem tűnt barátságosnak.

-          Hölgyem, ön túllépte a sebesség határt. – szólalt meg.

-          Mennyivel? – kérdeztem előre félve a választól. A rendőr megköszörülte a torkát.

-          Sokkal. Nagyon sokkal. – gyorshajtás. Nos, azért még senki nem kapott életfogytiglant.

-          Sajnálom, biztos úr. Tényleg. – kezdtem magyarázkodni. – Írjon egy csekket. – a férfi elég érdekes arcot vágott, és kicsit közelebb hajolt. – Na de kérem, azért a tisztes távolság.. – hőköltem hátra.

-          Fogyasztott ön alkoholt? – én egyből a megráztam a fejem. Talán kicsit túl feltűnően is.

-          Nem. Én nem ittam semmi mást, csak vizet. – feleltem komolyságot erőltetve magamra. Nem igazán jött össze.

-          Persze. Vagy legalábbis valamit, aminek a színe hasonlított a vízére. – állapította meg. – Megmerjem kérdezni, hogy itt vannak e az iratai?

-          Biztos úr. – mosolyogtam rá bájosan. – Kérdezni mindent szabad. De a választ is el kell tudni viselni. –bólogattam komolyan. A rendőr nagyot sóhajtva lehajtotta fejét, majd megszólalt.

-          Kérem, szálljon ki! – engedelmesen kiszálltam, és igaz eléggé instabil voltam azért tovább mosolyogtam. Ki tudja? Talán a rendőr megenyhül majd tőle. Vagy nem? – Adja a kezeit.

-          Nem adom. – háborodtam fel, és elkaptam a kezeim. – Azok az enyémek. – közöltem. A velem szembe álló férfi kezében tartotta bilincset, és szólásra nyitotta száját, de aztán inkább átgondolta a mondanivalóját. Végül egy gondterhelt sóhajtás után csak ennyit mondott: - Engem ezért nem fizetnek meg eléggé. – a bilincs kattant, a kezeim pedig fogságba estek. A karom megragadva elvezetett a rendőr kocsiig, majd beültetett a hátsó ülésre. Ott láttam csak, hogy egy rendőr ül az anyósülésen is. Érdeklődve hátra pillantott, és miután végig mért vissza fordult a társához, aki közben elindult az autóval.

-          Gyorshajtással visszük be?

-          Gyorshajtással is. – mondta. – Ittas állapotban vezetett, és nem elég, hogy túllépte a megengedett sebesség határt, de még jogosítványa se volt.

-          Hé. – emeltem fel a fejem sértődötten. – Honnan veszi, hogy nincs jogsim? Megkérdezte, hogy megkérdezheti e, de végül nem kérdezte meg. – feleltem felháborodva. 

-          Miért? Van jogosítványa? – kérdezte, és a vissza pillantó tükörből felém nézett.

-          Ajh. – mordultam fel, és magam köré próbáltam fonni a kezem, de a bilincstől ez nem igazán sikerült. – Most miért kellett, megkérdeznie?

-          Nagyon ki ütötte magát. – szólt közbe a másik férfi.

-          Az nem kifejezés.

-          Én is itt vagyok ám. – szóltam oda. De ez láthatóan senkit nem érdekelt.

Ha tippelnem kellene, azt mondanám, hogy több mint 3 órája vagyok ebben a dohos és kicsit sem barátságos cellában. Karba font karokkal vártam a kemény és rácsos ágyon ülve. Hátam a falnak döntöttem, és csak remélni tudtam, hogy minél előbb kijutok innen. A kocsim valószínűleg még mindig az út szélén parkol, a telefonom pedig elvették. Mikor behoztak kértem, hogy had telefonálhassak, de a két rendőrt annyira kiborítottam, mire beértek velem, hogy telefonálásról szó sem lehetett. Az elmúlt órákban, eléggé kijózanodtam ahhoz, hogy felmérjem a helyzetem. Nos, megkellett állapítanom, hogy elég elkeserítő a jelenlegi helyzetem. Egyedül, órákon át. Az ember akaratlanul is gondolkodóba esik egy ilyen szituációba. Nem volt más választásom. Össze voltam zárva, saját magammal. A legnagyobb ellenségemmel.

 A gondolataim sok felé jártak. Először azon, hogy Adam vajon most mit csinálhat, és hogy mennyire dühös rám. Aztán pedig azon kezdtem el agyalni, hogy mihez fogok kezdeni most, hogy lett egy újabb ember, aki a halálomra pályázik. Valamint az is végig futott az agyamon, hogy vajon mihez fogok kezdeni? Most, hogy hivatalosan is olyan csődtömeg vagyok amilyen még eddig soha, mit fogok tenni? Mert valószínűleg, a pár évvel ezelőtti énemnek ez nem is volna kérdés: küzdenék, és soha nem adnám fel. Küzdenék azért, hogy később jobb legyen. Azonban most, hogy eljött a később, már tudom, hogy semmi nem lett jobb. Sőt. A dolgok szépen lassan egyre rosszabbak lettek. Igaz, amíg Louis az életem része volt minden szebbnek tűnt, és megoldhatónak. Viszont, most megfordult a fejemben, hogy talán akkor lett volna a legjobb, ha soha nem is válik az életem részesévé. Nem azért, mert már nem szeretem. Hanem azért, mert most sokkal jobban fáj, mint amikor még nem is ismertem. Az utolsó reményem és erőm fektettem abba, hogy szeretni merjek bárkit is, és bízni tudjak benne. Most pedig nem maradt semmim. Se erőm, se hitem, se akaratom. Nem látom értelmét. Minek? Ha megbízok valakiben, az úgyis átver, ha megszeretek valakit, magamra hagy, ha pedig valamit szeretnék, azt megkapom, azonban hirtelen porrá is hullik. Minden, ami a boldogság fogalmához kapcsolódik számomra olyan, mint egy illúzió. Hirtelen a semmiből megjelenik, gyönyörű és hihetetlen, aztán mikor elkezdem elfogadni, hogy ez a valóság akkor, mint a tükör üvege szilánkokra törik, és meglátom a saját, valós és hamisítatlan életem. A valóság látványa elborzaszt, az illúzióé pedig földbe tipor azzal, hogy nem valós.

Elmélkedésemből egy hang zökkentett ki, és egy a cella zárjának kattanása.

-          Távozhat. – közölte az egyik rendőr, aki behozott. – Felhívtuk a telefonjából a gyorshívások közt az első számot. Le tették önért az óvadékot.

-           Na, végre. Már épp ideje volt. – közöltem. Tudom, hogy Adam haragszik most rám, de megnyugtatott tény, miszerint még így is hajlandó volt eljönni értem. Bár, ő a testőröm. Ha haragszik rám, ha nem, kötelessége volt ezt tenni. De azért, titkon reméltem, hogy most nem a kötelesség szánta rá minderre. Elégedett mosollyal léptem ki a cellából, és felszegett állal sétáltam el a rendőr előtt. Elvettem a telefonom, és kicsit sem boldogan fogadtam a hírt, miszerint a kocsim, majd holnapra haza vontatják. Éljen. Fáradtan lépkedtem előre, egészen addig, amíg meg nem láttam ki vár a folyosón. A velem szembe álló személy láttán teljesen kijózanodtam. Belül ledöbbentem, kívül azonban ennek jelét sem mutattam. A büszkeségem ezt nem engedte. Rezzenéstelen arccal, magam mellé ejtett kezekkel bámultam rá. Hosszú, sötét szürke szövetkabátot viselt, kezeit pedig a kabát zsebébe süllyesztette. Nyaka körül egy fekete sál volt, de öltözete, mint mindig most is egy fekete felső és nadrág volt. Haja pedig, szokásához híven, kócosan állt. Üres tekintettel vette fel velem a szemkontaktust. A kék szempár már-már lyukat égetett belém. Furcsa, bizsergő érzés járta át a testem. Talán azért, mert furcsa volt, őt így látnom. Ridegen és teljesen érdektelenül velem szembe. Vagy egyszerűen csak azért, mert az a Louis, aki velem szembe állt, a közelében sem volt annak a személynek, akibe beleszerettem…

42. Fejezet - Hiba volt

Sziasztook.:))  Meghoztam az új részt!  A mostani fejezetben egy új szereplővel gazdagodik a történet. Remélem tetszik majd.:)!  A véleményeket az új résszel kapcsolatban szívesen várom komiba.:) Jó olvasást minden kedves olvasómnak! Smile.:) 
 
42.   fejezet
"Halkan, szép csendben fogok összeomlani. Olyan némán, hogy talán még én magam se fogom észrevenni. Csak akkor amikor már túl késő lesz..."

Kisírt és fáradtságtól karikás szemekkel ültem a konyhába. Lábaim hanyagul felraktam az asztalra, és egy csésze kávét kevergettem. Rezzenéstelen tekintettel meredtem a kihűlt kávéra, és monoton csak kavargattam. Na, nem mintha olyan érdekes lett volna. De se erőm se kedvem nem volt fel kelni az asztaltól. Folyamatosan csak azon gondolkoztam, hogy vajon mivel érdemeltem ki mindezt? Mit tettem, amiért az életem egy nagy rakás semmi?! Mikor már épp úgy éreztem, hogy kezdenek a helyükre állni a szétesett darabkák, akkor egyszer csak minden ismét széthullik. Nem tudom, miért sújt a sors a legaljasabb játékaival, de azt biztosra vehetem, hogy engem valamiért nagyon nem szeretnek odafent. De az is lehet, hogy az ördög listáján vagyok első. Mindez csak részletkérdés.

-          Jó reggelt. – állt meg a konyhaajtóban Adam. Testőröm idegzete nagyon strapabíró. Mikor tegnap vissza ért én a földön ülve, magamba roskadva sírtam, ő pedig kétségbeesetten letérdelt mellém. Többször is feltette a kérdést, hogy mi történt, de én elintéztem azzal, hogy Louis és köztem mindennek vége. Képtelen voltam elmesélni mi történt pontosan. Csak sírni akartam. Semmi mást.

-          Jobbat. – válaszoltam miközben továbbra is a kihűlt kávém figyeltem.

-          Akarsz róla beszélni?  - kérdezte óvatosan.

-          Nincs mit mondanom. – feleltem, és most először levettem a tekintetem a bögréről.

-          Felhívom Dan-t. Lemondom a mai találkozót. – ezzel elindult a telefonjáért, én azonban megállítottam. Nem volt sok kedvem most Dan-el és az embereimmel találkozni, de valamit nem tehetek meg: hagyni, hogy az ember, aki tönkretette az életem szabadon mászkáljon. A Fantom mindent elkövetett egész életemben, hogy egy csődtömeget csináljon belőlem. Tudom nem az ő hibája, hogy Louis szakított velem. De közre játszott mindebben. Tudom, hogy így volt. A bosszú hajtott, és dühösebb voltam, mint valaha. 

-          Arra semmi szükség. Oda akarok menni. – kértem Adamet, aki néhány másodpercig szemöldök ráncolva próbált rájönni, hogy ezt most mennyire gondolom komolyan? Végül aprót bólintva megragadta a kocsi kulcsom, amit kivettem a kezéből. Egyszeri alkalom volt, hogy Adam az autóm vezette. Többször ez nem fog előfordulni.

-          Biztos ezt akarod? Tegnap engedtek ki a kórházból. Testileg nem vagy még olyan állapotba, hogy… – fogta meg óvatosan a karom, én viszont talán a kelleténél idegesebben kirántottam a kezei közül.

-          Azt akarom, hogy ne álljanak az utamba. – sziszegtem a fogaim közt. – A fizikai állapotom felől, pedig ne aggódj. Félő, hogy a lelkem előbb feladja, mint a testem. – mondtam egyenesen a szemébe, majd beültem a kocsimba, és miután Adam is beszállt rátapostam a gázra. Tény, hogy testileg nem éreztem jól magam. A mellkasom minden egyes levegő vételnél hasogatott, és habár a testemen lévő zúzódások se könnyítették meg a helyzetem, valami még így is jobban fáj. Odabent valami sokkal nagyobb fájdalmat okozott, mint a külső sérüléseim. Meg aztán az orvos felírt néhány gyógyszert köztük altatót, és fájdalom csillapítót. Hazudnék, ha azt mondanám, nem örültem neki, de az is hazugság lenne, ha azt állítanám, hogy a megadott mennyiséget szedem. Szegény dokikám. Valószínűleg még sosem voltak hasonló ”balesetei” mint nekem, így fogalma sincs arról, hogy a felírt napi 1 szem tabletta mennyire kevés. Így hát önálló adagolásba kezdtem. Én vagyok a beteg, nekem fáj, nem neki. Én tudom, mennyire van szükségem nem ő.

A raktár előtt leparkoltam és nagy léptekkel indultam el a bejárat felé. Adam szó nélkül szorosan mögöttem sétált. Gondolom épp magába zsörtölődött. Belépve néhány ott tartózkodó emberem észre vett és felém fordult. Jó pár hete nem jártam már itt. Az ünnepek alatt egyáltalán nem, az autóbalesetem óta pedig szintúgy. Fürkésző pillantásokkal néztek végig rajtunk. Nagyon jól tudom, hogy még mindig vannak, akik nem fogadták el, hogy egy nő a vezetőjük. Őszintén szólva a többség így érez. De nem mernek szólni, és ezt nagyon is támogatom. Ehelyett csak a nézésükkel jelzik, hogy utálják a tényt miszerint: egy újabb Wilson a vezérük, és ami még ennél is hervasztóbb számukra, hogy jelen esetben ez a Wilson egy nő. Mély levegőt véve, kopogás nélkül rontottam be a mi kis saját termünkbe, ahová többnyire csak azok az emberek lépnek be, akiket mi behívunk. A külsős emberek általában a küszöbön megállnak. Mondjuk úgy, hogy ez a terem a mi saját konzultációs helyünk. Ide csak protekcióval lehet bejönni, ami pedig elég kevés embernek van.

-          Á. A mi elveszett és majdnem lemészárolt bárányunk. – emelte fel fejét mosolyogva Dan, aki szokásos elfoglaltságát végezte: öltönyben ült a székben, és szivarozott.

-          Bárány? Kedves. Igazán kedves. De jelen esetben farkasnak érzem magam, aki bárkit képes lenne szétszaggatni. – viszonoztam a mosolyt egy gúnyos arckifejezés kíséretében.

-          Hátrább az agarakkal Katy. Mióta lettél ilyen vérszomjas?

-          Amióta egy nap kétszer is megakartak ölni, méghozzá két külön személy.

-          Akik közül az egyik Louis maga. – folytatta Dan. – Személy szerint nagyon örülök annak, hogy a tegnapi nappal véget ért a ti kis már alapból halálra ítélt kapcsolatotok. – gyilkos pillantással fordultam Adam felé, aki lehajtott fejjel a padlót bámulta mintha az olyan érdekes lenne. Pedig nem volt az. Nagyon nem.

-          Tisztába vagyok vele, hogy te voltál a legboldogabb ember e hír hallatán. De tégy meg nekem egy szívességet, és mellőzd a témát.

-          Szerelmi csalódás. Majd elmúlik. – közölte, nekem pedig nagy erő kellett ahhoz, hogy ne essek neki. Legszívesebben rávágtam volna, hogy ez nem pusztán egy szerelmi csalódás, de inkább nem tettem. Részben azért, mert tudom, hogy Dan és én más véleményen vagyunk és voltunk mindig is Louis-val kapcsolatban, így a vitánkból senki nem kerülni ki győztesként. Részben pedig azért, mert megpillantottam egy idegen tagot, aki eddig csendben üldögél a székben, és a legnagyobb nyugalommal figyelte a beszélgetésünk. Mégis mikor került ide?

-          Ez meg ki?!  - böktem mutatóujjammal az említett személy felé.

-          Ő itt Oliver. – a fiú nem lehetett idősebb 20 évnél, így nagyjából ugyan annyi idős volt, mint én és Adam. Sötét barna haj, zöld szemek, fekete nadrág és póló és egy sejtelmes mosoly. Összességében egy helyes srác volt. Viszont az a mosoly elárult róla egy igen fontos tényezőt: nem egy hülye senki. Nem, inkább ravasz és okos. – Az új testőröd. – ennek hallatán elkaptam a tekintetem róla, és Dan-re meredtem, majd Adamre, aki még mindig a padlót bámulta. Ennyi idő után gyanítom már megállapította, hogy elkélne egy felmosás a szoba padlóján. Mivel Ő nem nézett rám vissza fordultam Dan-hez.

-          Már van egy testőröm. Rémlik?! Itt áll mellettem és kerülve a szemkontaktust velem a koszos padlót nézegeti. – jegyeztem meg cinikusan, mire fel Oliver vigyorogva vissza fojtotta az éppen feltörni készülő nevetését.

-          Nem foglak őrizet nélkül hagyni. Igen van egy testőröd. De úgy tűnik neked 1 nem elég. Mert ha elfelejtetted volna, megakartak ölni. És mind tudjuk, hogy a robbantás nem a Fantom műve volt, hanem valaki másé. – mondta komolyan. – Több ellenség, nagyobb védelem. Veszélybe vagy Katharine.

-          Veszélybe vagyok amióta csak élek. Én mégis eddig mindig túléltem.

-          Eddig. – ragadta meg a kulcsszót. Mély levegőt vettem, és újra szólásra nyitottam a szám, de megelőztek. – Oliver az új testőröd Adam mellett. Ezentúl veled lesz ő is. Nincs vita. Így döntöttem. – Oliver felkelt a székből, és elém sétált. Magabiztos mosollyal állt meg előttem.

-          Főnök. Oliver Hill. Állok rendelkezésére. – nyújtotta felém a karját én pedig kezet fogtam vele.

-          Mi a helyzet a Fantommal? – váltottam témát.

-          Az informatika zsenink Clark, megvizsgálta a pendrive-ot amin az általad ellopott rendőrségi anyagok vannak. – kezdte Dan ismertetni a jelenlegi helyzet állását, Oliver pedig érdeklődő arckifejezéssel hol rám, hol pedig Dan-re nézett. Nem tudom mi fogta meg jobban: az, hogy elloptam néhány adatot a rendőrségről, vagy az, ami engem is, hogy van egy informatika zsenink?! Különben is, mióta van nekem Clark nevezetű emberem? Elképzelhető, hogy többet kellene az embereim között lennem? – Minden adathoz hozzátudtak férni, kivéve egyet. Az egyik fájl jelszóval védett, és nem lehet feltörni. A többi dokumentumba nem volt semmi érdekes, vagy olyasmi, amit eddig ne tudtunk volna. Gyanítom a jelszóval védett fájl az, amire szükségünk lenne. Fontos adatok lehetnek rajta. – gondterheltem fújta ki a levegőt.

-          Hogy értsem azt, hogy nem lehet feltörni a jelszót? Mégis miféle informatika zseni az, aki nem tud zseniálisan feltörni egy jelszóval védett fájlt? – kérdeztem határozottan. – Küld ide ezt a Clarkot, és hozza a gépét is. – utasítottam. Dan kérdőn nézett rám, majd mérlegelte a kérésem, és végül vállat vonva kiment majd egy alacsony, szemüveges sráccal tért vissza, akinek a kezében egy fekete laptop volt. Á. Szóval ő Clark. – Úgy hallottam meggyűlt a bajod egy jelszóval. – kezdtem.

-          Igen. Az egyik fájl védett. Nem tudok hozzáférni. Már minden lehetséges kombinációt felhasználtam. A feltörő programom se használt.

-          Nem tudtál bejutni a fájlba. Szóval kétlem, hogy minden lehetséges kombinációt felhasználtál volna. – mondtam szemrehányóan. Leültem a székbe, és magam elé vettem a laptopot. Clark behozta a rejtett fájlt, és kivillant egy kis ablak, ami jelszót kért. Alaposan elgondolkoztam, és olyan variációkat próbáltam meg, amiket a Fantom alkalmazhatott. Számomra egyértelmű tény volt, hogy ezt nem a rendőrség rejtette el a kíváncsi szemek elől. És mivel levették az ügyről Mr. John-t, az se véletlen, hogy utána az új nyomozó gépén kötöttek ki. Több jelszót is beírtam, amit lehetséges találatnak véltem, de egyik sem jött be. Évszámok, helyek, nevek, amik fontosak lehetnek a Fantomnak. Egy elborult elme, aki a diliházból szökött meg. Valami olyan jelszót adott meg, ami fontos számára. Végül beugrott. Egy név, amit eddig nem próbáltam. Megfontoltan gépeltem be a betűket egymás után, és reménykedve lenyomtam az entert. A gépen betöltődött a fájl, és másodpercek alatt rengeteg számot, és dokumentumot hozott be. Elégedetten dőltem hátra a székben, miközben Clark elkerekedett szemekkel pásztázta a laptop képernyőjét. Adam, Dan és Oliver pedig meglepetten szóhoz se jutottak. – Na, ki a zseni? – csaptam össze a tenyerem, majd magam köré fontam a kezem egy bájos mosollyal.

-          Mi volt a jelszó? – kérdezte döbbenten Clark. A mosoly hirtelen lehervadt az arcomról.

-          Elizabeth. – mondtam halkan. – Az édesanyám neve volt a jelszó. – Dan szemöldök ráncolva nem szólt semmit. Olivernek látszólag lettek volna kérdései, de az arckifejezésem látva inkább megtartotta magának őket. Adam pedig. Nos, ő együtt érző pillantást vetett rám.

-          Elviszem a gépet. Van néhány kód jel, amit nem értek. Le kell futtatnom egy programot a gépem. Amint rájövök, miket rejt a fájl szólok. – jelentette ki, majd megragadta a laptopot, és távozott.

-          Talán beszélned kellene Mr. John-al. Erről meg arról, hogy megtudott e valamit a Fantommal kapcsolatban. Tudom levették az ügyről, de ahogy őt ismerem, segíteni akar nekünk, szóval biztos vannak még emberei, akikkel tud beszélni. Talán tud valamit. – én bólintva felkeltem a székből.

-          Ez jó ötlet. – értettem egyet Dan-el. Ritka pillanatok egyike. – Oliver. – szóltam újdonsült testőrömnek, aki neve hallatán felkapta a fejét. – Te velem jössz.

-          Majd én elkísérlek. – lépett mellém Adam.

-          Nem, te velem jössz. – szólt rá Dan. – Szükségem van a segítségedre. El kellene intéznem valamit, és szeretném, ha velem tartanál. – Dan arca komoly lett, és tartotta a szemkontaktust Adammel. Valamit némán megbeszéltek egymással, majd Adam lassan bólintott és újra felém fordult.

-           Ha haza értél hívj, és kérlek, próbáld meg nem bajba sodorni magad! – ezt követően pedig Olivert célozta meg. – Te pedig egy pillanatig se téveszd szem elől! – utasította. – Vigyázz rá! – miután mindenki rábólintott a másik kérésére és utasítására, útnak indultunk. Kezemben lóbálva a kocsi kulcsom mosolyogva néztem Oliverre, aki csillogó szemekkel méregette az autóm.

-          Hű. Bájos. – állapította meg.

-          Nincs sok szabályom. Gyakorlatilag ezek nem is szabályok. Inkább, útmutatók, amiket ha betartasz, jól kifogunk jönni egymással. – közöltem, és egyik kezemmel kinyitottam a kocsi ajtaját a másikkal pedig a tetőre tettem.

-          Hallgatom.

-          1. Ezt a kocsit csak én vezethetem. Nincsenek kivételek.

-          Nagy kár. – nyugtázta. – Mi a második?

-          2. Aki az anyós ülésen ül, annak kuss van a vezetési stílusommal kapcsolatban.

-          Értettem.

-          És végül az utolsó. Ez egy egyszerű kérés. – mondtam. – Ne sikíts. – Oliver nevetve kinyitotta a kocsi ajtaját, és beszállt.

-          Miért sikítanék? – kérdezte, én pedig beindítottam a motort, majd vigyorogva rátapostam a gázpedálra. A kocsi csikorgó kerekekkel száguldott ki a raktár elől, egészen ki az útra. Oliver nem szólt semmit, csak hatalmas vigyorral az arcán kapaszkodott, és nevetve az utat figyelte.

-          Egyébként, ha már szabályok. – fordultam felé egy pillanatra. – Valódi szabályokból csak egy van.

-          Mégpedig?

-          Ne akarj megölni! – közöltem, Oliver pedig elröhögte magát.

 

Louis szemszöge:

Idegesen rontottam be hőn szeretett menedzserem irodájába. Felszökött szemöldökkel kapta felém a fejét. A székbe ült és telefonált.

-          Majd később vissza hívlak. – ezzel lerakta a telefont, és maga elé font karokkal hátra dőlt a székben. – Kopogni elfelejtettél vagy az valahogy kimaradt, amikor megtanultad az illemet? Várj. Ne is válaszolj. Az illemet te messziről se ismered fel.

-          Tönkre tettél mindent. Az egész életemet. – vágtam hozzá.

-          Tévedsz Louis, én nem csináltam semmit.

-          Nem voltam képes szakítani vele, ezért te majdnem megölted. Hallod, amit mondok?! Majdnem meghalt miattad.

-          Azt csak figyelmeztetésnek szántam. Gondoltam szólok, hogy lejárt az időd. Egyébként meg nem értem miért vagy rám olyan pipa. Tudtommal te voltál az, aki kórházba jutatta. Megjegyzem elég váratlan tett volt tőled az a kis autóbaleset. Megleptél Tomlinson. – mért végig elismerően.

-          Elvetted tőlem a legjobb dolgot, ami csak történhetett velem.

-          Nem. – emelte fel a hangját, és mutatóujjával egyenesen rám mutatott. – Te vetted el saját magadtól. – kiabálni akartam vele, hogy ez nem igaz, mert ő kényszerített, hogy ezt tegyem, de képtelen voltam. Igaza volt. Én magam dobtam el a boldogságot saját magamtól. De csak mert ez volt az egyetlen esély arra, hogy Katy biztonságba legyen. Legalábbis Will-től. – Ne játszd nekem itt a hős szerelmest. Nem vagyok kíváncsi a szenvedésedre, habár nagyon jó látnom. De komolyan Louis, egy élmény végig nézni, ahogy tönkre mész. Feldobja a napom.

-          Őrült vagy. – sziszegtem a fogaim közt.

-          Nem Louis. Nem őrült vagyok, hanem valaki, aki irányítani tud téged. El sem tudod képzelni mennyire jó érzés tudni, hogy embereket pusztán egy szóval a földbe tudok tiporni. Csak kell egy gyenge pont. Az pedig mindenkinek van. Neked Katharine. Ez ilyen egyszerű Louis. – kétségbeesetten tenni akartam valamit. Bármit. A tudat, hogy tegnap mit tettem és mondtam megőrjített. Az éjszakát egy üveg whisky társaságában töltöttem. Azt reméltem, hogy majd az alkohol elfeledteti velem a történteket. Azonban minél többet ittam annál inkább erősödött bennem az érzés, hogy nincs semmim. Semmim.

-          Gyűlöllek. El sem tudom mondani mennyire utállak, te rohadék. – mondtam egyenesen a szemébe meggyötört hangon.

-          Az érzés kölcsönös. – bólintott egy halvány mosollyal, majd az ajtó felé intett. – Ha végeztél az önsajnáltatással, akkor mehetsz is.

-          Ezt nem úszod meg. Nem úszhatod meg. – mondtam miközben elindultam a kijárat felé.

-          De igen. – mosolygott elégedetten. – Én mindig megúszom. – dühösen csaptam be magam mögött az ajtót, és a folyosóra kiérve ököllel a falba csaptam. Mégis mit vártam? Hagytam, hogy irányítson. Megijedtem, és a félelem erősebb volt nálam. Féltettem Katy-et. Will pedig kihasználta ezt, és pillanatok alatt tett egy csődtömeggé. A félelem nagy úr. Azonban az, aki irányítani tud egy félő embert még nagyobb. Jelen esetben én volnék az, akit az orránál fogva vezettek, és azt tettem amit Will akart. Elvettem saját magamtól a boldogságot, ezzel rönkre téve magamat és Katharine-t is.

Katharine szemszöge:

Már közel jártunk a rendőrség épületéhez, amikor a telefonom csörögni kezdett. Érdeklődve pillantottam a sebváltó melletti kis tartóba, ahol a készülék csörgött, majd mikor megláttam a nevet amely szüntelen csak villogott a kijelzőn, ügyet sem vetve rá ismét az utat figyeltem.

-          Nem akarod felvenni? – kérdezte Oliver mikor már vagy fél perce csörögött a mobilom.

-          Nem. – feleltem egyszerűen.  A telefon azonban csak nem akart elhallgatni. Zayn neve pedig folyamatosan ott villogott a képernyőn.

-          Lehet fontos. – folytatta.

-          Nem baj. – a telefon elhallgatott, majd mikor már megnyugodtam, hogy ezt megúsztam ismét szólni kezdett. Szem forgatva kanyarodtam be a rendőrség utcájába.

-          Kitartó, azt meg kell hagyni. – nyugtázta, majd az ablakon kezdett el kifelé bámulni.

-          Igen. Az. – állapítottam meg. – Túlságosan is. – leparkoltam a rendőrség előtt, és leállítottam a kocsit. Oliver ismét a telefonomra pillantott, majd kinyitotta az ajtót, és kiszállt.

-          Vedd fel. Én, majd kint megvárlak. – becsapta maga után a kocsi ajtaját, én pedig kelletlenül felvettem a telefont.

-          Örülök, hogy végre felvetted. – kezdte köszönés helyett.

-          Örülök, hogy örülsz. – feleltem gúnyosan.

-          Beszélnünk kell!

-          Nem. Nem kell. – vágtam rá idegesen.

-          De igen. Tudom mi történt közted és Louis közt.

-          Nem fogunk erről beszélni. Tudod miért nem? Mert semmi kedvem arról csevegni, hogy Louis tegnap szakított velem. Nem fogom elmondani, hogy mennyire fáj vagy, hogy végig sírtam az egész éjszakát. Az érdekel, hogy jól vagyok e? A válaszom nem. Rohadtul nem vagyok jól. Kíváncsi vagy, hogy mit érzek most? Semmit. Egy nagy ürességet, azon kívül pedig semmit. – hadartam feldúltan. – Nincs szükségem együttérzésre, se arra, hogy valaki az összetört szívem ápolgassa. Nincs szükségem senkire! Érted?! - a válaszát meg se várva kinyomtam a telefont, és kiszálltam a kocsiból. Idegesen bevágtam az ajtót, és mély levegőt vettem, mielőtt még elindultam volna a lépcsőnél várakozó Olivérhez. Dühös voltam, feldúlt, és összetört. Nehezemre esett összeszedetnek tűnni, mert nagyon nem voltam az. Azonban ezt nem adhattam a világ tudtára. Hogy miért nem? Mert az erős emberekben az a bónusz, hogy amikor belül végleg szétestek, kívül akkor is egésznek tűnnek. Ez puszta illúzió keltés, megfűszerezve egy kis színészettel, de így van. Az erős emberek akkor sem törnek össze, ha valójában már rég darabokra hullottak. Én pedig erős vagyok. Annak kell lennem. Ezzel a tudattal sétáltam el Oliver mellett, és Mr. Johnig meg sem álltam. A századost a folyosón találtuk meg. Épp egy rendőrrel beszélgetett, de amikor észre vett minket elköszönt és hozzánk sietett.

-          Katharine. Te jó ég. Hogy van? Nem a kórházba kellene lennie? Halottam az autóbalesetéről, ami a robbanás napján történt. Be akartam menni önhöz a kórházba, de jobbnak láttam, ha majd később érdeklődöm a hogyléte felől. Egy rendőr helyett inkább a barátaira és nyugalomra volt szüksége. – mondta kedvesen. Én pedig mosolyt erőltettem az arcomra, és bólintottam.

-          Jól vagyok. – válaszoltam szűkszavúan.

-          Na és a barátja, Louis is jól van? Ha jól értesültem, ő is a kocsiban volt és…

-          Jól. A kelleténél sokkal jobban. – feleltem, majd még hozzátettem. – Valamint ő már csak a volt barátom.

-          Ó. – bökte ki – Nagyon sajnálom.

-          Nem kell sajnálnia. – vágtam rá. – Khm. – néztem zavartan Olivérre. – Százados ő itt Oliver, az új testőröm. – miután kezet fogtak folytattam. – Azért jöttünk, hogy érdeklődjünk, tud e valami új fejleményt a Fantommal kapcsolatban?

-          Nem. Sajnos semmi új információval nem tudok szolgálni. Azonban jó, hogy jöttek. Hívni akartam, hogy amint az egészségi állapota lehetővé teszi, jöjjön be, mert van itt valami más is, ami a hasznunkra válhat. – érdeklődve hallgattam Mr. Johnt.

-          Micsoda?

-          Kérem, kövessenek. – engedelmesen sétáltunk a százados után, egészen a vallató teremig. Szemöldök ráncolva néztem rá, hogy miért is hozott minket ide?! – A Fantommal kapcsolatos nyomozást már nem én vezetem, de a tegnapi nap folyamán elkaptuk az egyik emberét. Hamarosan vissza viszik a cellájába, de addig még van egy kis időnk. Tudnak vele beszélni. Mr. John kinyitotta az ajtót, mi pedig beléptünk a kihallgató terem azon részébe, ami egy üvegfallal van elválasztva a szobától. Meglepődtem, amikor megpillantottam a széken ülő Dave-et. Aztán a meglepettségem felváltotta az öröm. Hiába. A gonosz énem, nagyon örült annak, hogy rabruhába látja őt.

-          Egyedül szeretnék beszélni vele. – jelentettem ki.

-          Ez biztos jó ötlet Főnök?

-          Igen. – Oliver bizonytalan volt, de végül beleegyezetett. Nem is volt más választása. Ezt követően pedig a százados felé fordultam. – A beszélgetésünk csak maguk fogják hallani és látni igaz?

-          Igen. A kamerák ki vannak kapcsolva. Hivatalosan maguk nem is beszéltek. – egyetértve bólintottam, majd átsétáltam abba a szobába ahol Dave volt. Elégedett mosollyal az arcomon ültem le a vele szembe lévő székre. Élvezet volt nézni Dave lesápadt arcát, amelyről csak úgy sugárzott a döbbenet.

-          Úgy tűnik, te mindig megtudsz lepni. – bökte ki végül.

-          Szeretem meglepni az embereket.

-          Mit keresel itt?

-          Nem mit, hanem kit?! – javítottam ki, ő pedig gúnyos mosolyra húzta a száját.

-          Rossz embernél jársz cica, ha azt hiszed, mondok bármit is.

-          Csak mond el, hol van? Azzal mindenki jól jár.

-          Azzal senki nem jár jól. – hajolt közelebb, bilincsbe vert kezei pedig hangos csörgéssel pihentek meg az asztalon.

-          Csak nem félsz tőle Dave? Mikor lettél ilyen gyáva?

-          Félek tőle, és jobban tennéd, ha te is félnél. Én eljátszottam nála az utolsó esélyem is. Többé már nem bízik bennem. – suttogta. – Azt hiszed csak ennyire képes? Komolyan ennyire lebecsülöd őt? Mert akkor nagyot tévedsz. Megtalál, és megöl. Egyenlőre csak azért vagy életben, mert szereti a macska egér játékot. Élvezi, hogy kínozhat, miközben te kétségbeesetten próbálsz keresztbe tenni neki. Ez az egyik oka. A másik pedig az apád, aki vissza botorkált a halálból. Igen. Tudok róla, hogy vissza tért, és ő is tudja. Most már mindketten a célpontjai lettetek.

-          Az apámnak és neki van egy befejezetlen ügyük. Az nem az én dolgom. Az sem érdekel, ha tényleg megöli őt. Én csak azt akarom, hogy áruld el, hogy hol találom. – néztem mélyen barna szemeibe. – Ha nem segítesz előkeríteni, itt fogsz megrohadni a sitten. Gondolom, nem egy cellában akarod leélni az életed hátra lévő részét? Legutóbb megszöktél a rendőrségtől, összejátszottál és segítettél egy őrült sorozatgyilkosnak, előtte drog és fegyverkereskedelemmel foglalkoztál, elkötöttél néhány furgont, pénzt loptál, és arról se feletkezzünk meg, hogy szemtanúja voltam annak, ahogy megölsz egy embert a raktárban. Akárhogy is veszem, ezek igen csúnya vádak ellened. Azonban ahhoz épp elegek, hogy biztosan életfogytiglant kapj. Jó magaviselettel talán megengedik, hogy te válaszd meg melyik cella a szimpatikusabb. Amelyikbe emeletes ágy van, vagy amelyikbe sima. – közöltem vele nyugodtan a tényeket. – Megkell hagyni, hogy jól áll a bilincs és a narancssárga rabruha, de úgy sejtem nem pont ilyen jövőt képzeltél el magadnak.

-          Mit ér nekem, ha segítek? Semmit. Nem tudsz kijuttatni innen. Ez pedig azt jelenti, hogy nem mondok semmit. – maga elé font karokkal dőlt hátra a székben. Elégedetten végig nézett rajtam, majd a tekintete megállapodott azon a kezemen, amin a Louis-tól kapott gyűrűt hordtam. – Édes. Kár, hogy kidobott. – jegyezte meg. Hirtelen felkaptam a fejem, és értetlenül meredtem rá. Honnan tudja, hogy Louis és én szakítottunk? Döbbenten álltam a kijelentése előtt, és hirtelen reagálni se tudtam. Ezt pedig gyűlöltem. A magabiztosságom egy pillanat alatt romba tudta dönteni, ha Louis-ról és rólam volt szó. Hirtelen több gondolat is átfutott az agyamon, de végül a legőrültebbet ragadtam ki a sok közül.

-          Ki hozlak innen. – jelentettem ki.

-          Mi?!  - úgy tűnt Dave meglepődött a kijelentésemen.

-          Ki hozlak innen. Elintézem, hogy minden ellened felhozott vádat ejtsenek, valamint biztosítom a védelmed, ha kijutsz. Mind ketten tudjuk, hogy te is felkerültél a listájára. Megfog ölni. Ha kell, a rácsok mögött intéz el, de el fog. Ebben biztos vagyok. Szabadságot ajánlok neked és biztonságot, cserébe pedig csak annyit, kérek, hogy mond, el mit tervez és hol találom?

-          Komolyan beszélsz Katy?

-          Felajánlom, hogy kijuttatom a börtönből azt az embert, aki pokollá tette az életem többek közt. Szerinted viccelnék ilyesmivel?

-          Mégis, hogy akarod elintézni, hogy minden vádat ejtsenek, ami velem kapcsolatos?

-          Ugyan Dave. Megvannak a kapcsolataim. Mégis csak a maffiával beszélsz. – válaszoltam, és láttam, hogy valami megcsillan Dave szemében. – Ha meghoztad a döntésed értesíts! – mondtam befejezés képp, és felkelve a székből elindultam a kijárat felé. Már épp a kilincs felé nyúltam, mikor Dave utánam szólt.

-          Tudod. Én megmondtam. Sejtéseim szerint pedig mindenki más is jó előre szólt. Louis csak egy véletlen tényező volt az életedben, aki valami csoda folytán képes volt életben maradni melletted. Elhiszem, hogy éreztél iránta valamit. De ne tagadd Katharine. Valahol mélyen, legbelül mindvégig tudtad te is, hogy ez nem fog örökké tartani. Tudtad, hogy Louis egy nagy hiba, de te mégis hibázni akartál. – anélkül hogy megfordultam volna, kiléptem az ajtón és ott hagytam Dave-t. Velem egy időben viharzott ki Oliver és a százados is.

-          Holnap átszállítják egy sokkal jobban őrzött börtönbe. Kizárt, hogy addig bármit is tegyen.

-          Ugye nem gondoltad komolyan azt, amit bent mondtál neki?! – támadott le először Mr. John majd az újdonsült testőröm.

-          De igen. Nagyon is komolyan gondoltam. Ha van esze segíteni fog, ha nincs. – fordultam egy pillanatra vissza a szoba felé. – Akkor majd veszek koszorút a sírjára. Mert kizárt, hogy élve megússza mindezt. A Fantom már rá is vadászik.

-          De te vagy az első számú célpontja. – vágott közbe Oliver.

-          Igen. Pontosan ezért van szükségem rá. – vágtam rá a kelleténél mogorvábban. Nagyot nyelve, Mr. John-hoz fordultam. – Százados. Amint megtudunk valamit, hívom. – meg sem várva a válaszát, nagy léptekkel indultam el a folyosón egészen a kijáratig. Oliver valahol lemaradhatott, mert nem volt mögöttem. Lehunyt szemekkel álltam meg a lépcsőn. A friss téli hideg levegőt mélyen beszívtam.

-          Hé. Ez meg mi volt? – állt meg mellettem Oliver. A szemébe néztem és puszta értetlenséget láttam. Nem akartam már az első nap belerángatni a lelki problémáimba, így inkább csak megráztam a fejem, és beszálltam a kocsiba. Egyenesen a kesztyűtartóhoz nyúltam, és kivettem azt a kis dobozt, amihez már hónapok óta nem nyúltam hozzá. A kabát zsebemből előhalásztam az öngyújtóm és rágyújtottam. Az embereknek szükségük van valamire, amihez kötődhetnek. Egy tárgyra vagy egy személyre. Kell valami, amibe kapaszkodhatnak, ha meginognak. Nekem volt kibe kapaszkodnom. Volt kihez forduljak, ha úgy éreztem kezdek össze zuhanni. Azonban ez a személy kilépett az életemből, így amihez fordulhatok az ismét valami tárgyilagos dolog. Cigi, gyógyszerek, drog. Az embereknek kell valami kapaszkodó. Én is ember vagyok.  – A dohányzás káros az egészségre nézve. – szólalt meg testőröm, aki mellettem ülve, halvány mosollyal nézte, ahogy az ülésen hátradőlve cigarettázom.

-          Nem a dohányzás káros, hanem az emberek. – feleltem. – Egy szál cigaretta kevesebb bajt okoz, mint az emberek egymásnak. És az érzelmek, amiket az emberek egymás iránt éreznek. – éreztem, hogy Oliver tele van kérdésekkel, így inkább folytattam. – Azért ajánlottam fel annak a rohadéknak ott benn, hogy kihozom, mert jelenleg ő az egyetlen esélyem arra, hogy közelebb kerüljek ahhoz, aki megakar ölni. Valószínűleg Dan-nek és Adamnek egészen más ötletei vannak ezzel kapcsolatban. Még új vagy, így nem várom el, hogy megértsd, miért nem bízom mindezt rájuk. Elég, ha annyit tudsz, hogy az ő terveik sose jönnek be. Ezt később megfogod érteni. – mondtam.

-          Értem. – bólintott elgondolkodva. – Na, és mi a helyzet az előbbi kirohanásoddal? Elég zaklatottnak tűntél. Esetleg van valami köze ahhoz, amit Dave mondott, mielőtt kijöttél?

-          Az orvosok szerint idegösszeomlást kaptam a balesetemmel egy időben. – kezdtem. – Tekintsünk erre az egészre úgy, mint egy kisebb érzelmi megingásra. – zártam rövidre a témát, majd az elszívott csikket kipöcköltem a lehúzott kocsi ablakán.

Haza fele Oliver-t kitettem a raktárnál, mert elmondása szerint még volt ott egy kis dolga. Onnan pedig egyenesen haza mentem. Adam még nem volt otthon, így kihasználtam az alkalmat, és bevettem néhány szem nyugtatót. Adam nagyon komoly veszi a gyógyszereim beszedésének felügyeletét. Túl komolyan. Fáradtan huppantam le a kanapéra, és feküdtem el rajta. A plafont nézve Dave szavain gondolkoztam. Fájt beismerni, de igaza volt. Neki is. Louis valóban életem legnagyobb hibája volt, de vannak hibák, amiket az ember nem bán. Vannak, amiket örülünk, hogy elkövetünk, nem?! Életem legrosszabb és legjobb döntése volt ő egyszerre. Amennyire szép volt és boldog a vele eltöltött idő, most annyira fáj és rossz a hiánya. Tudom gyűlölnöm kéne őt és utálni, amiért ezt tette velem, de képtelen vagyok rá. Túlságosan is kötődöm hozzá, hogy ezt érezzem iránta. S habár egy nagy ürességet hagyott maga után, ami percről percre csak nagyobb és üresebb lesz, én mégis szeretem. Jelen pillanatban pedig lehetetlennek tűnik, hogy egy nap máshogy érezzek. Fáj kimondani, fáj érezni, fáj szeretni őt. Azonban a szeretet mellettem csalódást is érzek. Abban a személyben csalódtam a legnagyobbat, akire számítottam, akiben feltétlen megbíztam. Bármennyire is szeretem, mégis kristálytisztán látom magam előtt, hogy valóban hibát követtem el, amikor belészerettem. Igen. Kétségtelenül életem legnagyobb hiába volt Ő, de az utolsó is. Többé nem hibázok!