52. Fejezet - Én akarom, ezt akarom?!

Sziasztoook! :)) Új rész, új bonyodalmak! Remélem mindenkinek jól tellik a téli szünet!! :)) Jó olvasást és pihenést minden kedves olvasómnak!! :)) Smile.:))

52. Fejezet

"Mit is várok az életemetől, ha egyszer sorra követem el ugyan azokat a hülye hibákat?!"

Órák telhettek el, amióta összeroskadva leültem a kanapéra. Összekulcsolt kezeimmel a térdemre könyököltem, kezeimen pedig támasztottam a fejem és vártam. Vártam, egy isteni sugallatra, egy jó tervre, a megfelelő gondolatra, a csodára. Vártam, és vártam, de nem történt az égvilágon semmi. Azt leszámítva, hogy a nyakam megfájdult a karom pedig elzsibbadt. A néma csendbe majd beleőrültem. A gondolataim ordítottak a fejembe, én pedig fáradt voltam bármit is tenni. Csak vártam. Aztán, mikor végleg meguntam a várakozást a semmire, felpattantam a kanapéról és megragadtam egy üveg bort. Néhány másodpercig mérlegeltem magamban a dolgokat. Napok óta nem ittam és nem szedtem be semmit. Viszont nem hagyom, hogy újra megtörténjen az, ami józanon megszokott történni velem. A gondolataim nem ordíthatják túl az elmém. Nem hagyom, hogy ismét felemésszenek. Inkább elfutok előlük, csak hogy ne keljen hallanom őket. Ezzel a tudattal indultam el a lift felé. Épp bevágtam magam mögött az ajtóm, mikor Oliver világfájdalmas képpel szintén készült elhagyni a szobáját. Összenéztünk.

-          Hova mész?

-          A partra. – jelentettem ki.

-          Azzal? – kérdezte semlegesen. Bólintottam. – És nélkülem? – meglepve mértem végig, majd kezébe nyomtam a bort. Vissza mentem a szobámba, és mikor ismét visszatértem egy másik üveg volt a kezemben. Oliverrel némán nézegettük egymást egy ideig, majd a mellettem álló fiú kezében a borral, megnyomta a lift gombját.

-          Ugye tudod, hogy a szerencsétlenség csúcsai vagyunk? – kérdeztem az italos üveget szorongatva.

-          De mi legalább már elértük valaminek a csúcsát.

Néhány órával később már a parton feküdtünk a homokban, és a csillagokat bámultuk. Mellettünk üres üvegek hevertek és a kikapcsolt telefonjaink. Miután engem nem tudtak elérni, Dan és Adam tovább próbálkoztak, méghozzá Olivernél. Ő viszont követve a példám kikapcsolta a készüléket és a homokba dobta. Nem tudom pontosan hány órára járhatott, de azt biztosra vettem, hogy már késő van. A parton szinte már senki nem volt, csak mi ketten. Miután fogtunk egy taxit, egyből ide jöttünk. Ledobtuk magunkat a homokba és kiürítettük a velünk hozott üvegeket.

-          Katy. – szólított meg nevetve Oliver. – Azt értem, hogy én miért fekszem részegen a homokban a part kellős közepén. De te miért? Mert kétlem, hogy együttérzésből.

-          Mert az életem egy összedőlt homokvár. – válaszoltam felettébb jókedvűen. Az az üveg bor meg tette a hatását. Oliver ismét felnevetett.

-          Összedőlt homokvár. – nevetett tovább. – Ez találó. – állapította meg. – De komolyan. Most a szokásosnál is jobban padlón vagy. Mi történt? – felém fordult, az arcára pedig némi komolyság költözött.

-          Adam közölte velem, hogy szerelmes belém. – böktem ki. Oliver egy pillanatra lefagyott, majd ismét az ég felé fordította a tekintetét.

-          Ez várható volt. – közölte, nekem pedig leesett az állam. Hogy mi?!

-          Tessék?

-          Ez várható volt. – ismételte. – Úgy értem, az számomra eddig is egyértelmű volt, hogy Adam jóval többet érez irántad, mint egy szimpla barátság. Emlékszem, amikor először találkoztunk ott ültünk a raktár egyik termében. Aztán beléptetek. Te és Adam. Akkor az volt az első gondolatom, hogy ő az a legendás pasi, aki ellopta a maffia szívét. Ahogy rád nézett, ahogy ott állt szorosan mögötted, olyan védelmező és elszánt volt. De aztán ez az elképzelésem egyből össze is dőlt, miután Dan szóba hozta Louis nevét. Az, ahogy a nevére reagáltál egyből elárulta, hogy ő a fiúd, Adam pedig csak a testőröd és a barátod. De ha engem kérdezel, akkor Adamen már akkor látszott, hogy többnek tart egy egyszerű barátnál.

-          Hogy nem vettem észre?  - kérdeztem, leginkább magamtól, mint Olivertől.

-          Szerelmes voltál Louis-ba. – felelte. – Nem ismerem olyan régóta Adamet, mint te, és ami azt illeti Louis-t szinte egyáltalán nem is ismerem. De ha fel sem tűnt, hogy mit érez irántad, akkor tényleg nagyon szerethetted Louis-t.

-          Hát ez az. Bárcsak azt mondhatnám, hogy szerettem. Bárcsak múlt időbe tudnék róla beszélni. De vajon mi kell ahhoz, hogy kiverjem őt a fejemből? – nagyot sóhajtottam, majd folytattam. – Egy érzéketlen ember akarok lenni. – jelentettem ki. – Mert bárhogy is nézem, az érzések, azok nehezítik meg az életünket. Ha szeretünk valakit, akkor bármikor elgyengülhetünk. Akkor van gyenge pontunk. Ezt az egyet mindig kitudják használni Oliver, és ki is használják.

-          Lehet. Sőt, egészen biztos, hogy így van. – felelte Oliver. – De inkább fájjon. Inkább a keserű fájdalomtól szenvedjek, mint az üresség okozta jéghideg érzéstől. Az rosszabb lenne. Sokkal rosszabb. – épp szólásra nyitottam a szám, amikor valaki megállt mellettünk. Felnéztem és Adam kifejezéstelen arcát pillantottam meg. Halkan felkuncogtam.

-          Azt hiszem megártott az a sok bor. – Oliver felé fordultam. – Mert Adam arcát most még a szokásosnál is morcosabbnak látom.

-          Ó. – hajtotta hátra a fejét Oliver, hogy jobban szemügyre vehesse a fölénk magasodó személyt. – Adam? Nem inkább Adamek? Megmertem volna rá esküdni, hogy az előbb még kettő volt belőle. – egyszerre kezdtünk el nevetni. Adam szem forgatva nézett le ránk.

-          Rajtad már meg sem lepődöm. – szegezte rám a tekintetét. – De te. – fordult Oliverhez. – Tőled azért többet vártam. – ezzel megragadta a karom és talpra segített. Az egyensúlyom nehezen találtam meg, így inkább Adambe kapaszkodtam. Oliver is nagy nehezen feltápászkodott, majd dülöngélve felegyenesedett, és kábán mért végig minket.

-          Most mi lesz nagyfőnök? - kérdezte egy elfojtott nevetés közben Oliver. - Bünti?

-          Most? Szépen beülünk egy taxiba, és visszamegyünk a szállodába. Mindketten lepihentek, és holnap reggel majd visszatérünk erre. – mutatott ránk, meg a homokba heverő üvegekre. – Józanon talán lehet majd veletek beszélni.

-          Igenis főnök. – állt vigyázban Oliver én pedig Adam vállába temettem az arcom és próbáltam visszafogni a nevetésem, de nem ment. Azt nem tudom Adamnek mennyire lehetett nehéz dolga ebben a pillanatban velünk, de mi felettébb jól éreztük magunkat.

Nem sokára már vissza is tértünk a szállodába. Oliver szó szerint beesett a szobájába, én pedig hasonló képen Adam segítségével megtaláltam a saját szobám és ágyam. A puha párnák közt feküdve, éreztem, hogy a parton elfogyasztott alkohol csak most kezd igazán a fejembe szállni. Mellettem Adam rosszalló pillantásokat vetett rám, majd felkapcsolta az ágyam melletti kislámpát és indulni készült. Én azonban előbb cselekedtem s aztán gondolkodtam. Már ha gondolkodtam egyáltalán. Megragadtam Adam karját és visszarántottam. Értetlenül bámult le rám.

-          Ne menj el. – kérleltem.

-          Aludnod kéne. Reggel szörnyen másnapos leszel. – mondta.

-          Furcsa, hogy az alkohol mikre nem képes. Úgy érzem tisztábban látok, mint eddig. – mondtam, Adam pedig mély levegőt vett. – Komolyan Adam. Már értem miért mondtad azt, amit. Már értelek. És igazad van. Tudom, hogy igazad van. El kell engednem őt, máskülönben örökké valami olyasminek leszek a rabja, ami csak felemészt. Felesleges utána vágyakoznom, ha egyszer nem lehet az enyém. És nem is kell. Nem akarom, hogy az enyém legyen. Én nem őt akarom. Én téged akarlak. – mondtam  kissé kábán. Úgy éreztem magam, mintha csak álmodnék. A szavak akaratlanul buktak ki belőlem, abban viszont nem voltam biztos, hogy tényleg így is érzek e. Az egyetlen dolog, amit biztosan tudtam, hogy akkor abban a pillanatban valóban csak Adamre volt szükségem.

-          Részeg vagy. – felelte halkan. – Csak azért mondod most ezeket.

-          Nem. – csattantam fel, majd felültem az ágyon, és magam mellé rántottam Adamet is. – Adj esélyt, hogy megpróbálhassam. – kérleltem. – Adj esélyt magunknak. – Adam tiltakozni akart, de még mielőtt megszólalhatott volna beléfojtottam a szót. Minden pillanatok leforgása alatt történt. Megragadtam Adamet és megcsókoltam. Hirtelen nem tudta mire vélje ezt az egészet, azonban nem húzódott el. Még szorosabban magamhoz húztam. Egyre biztosabb voltam a dolgomban. Egyik kezem a mellkasán pihent, másikkal pedig a hajába túrtam.

-          Ezt nem szabadna. – suttogta. – Ez nem helyes. Részeg vagy és...

-          De az. Én ezt szeretném, és te is. Már pedig ha mindketten ezt szeretnénk, akkor igenis helyes. – feleltem magabiztosan. Adam néhány pillanatig bizonytalanul méregetett, majd ajkát az enyéimre tapasztotta. Egyik kezem Adam tarkójára vándorolt és egy pillanatra meg is állt ott. Az ágyam melletti kis lámpa fényében valami megcsillant az ujjamon. A Louis-tól kapott gyűrű, amit azóta is hűen viseltem. Hogy miért? Talán mert akartam, hogy valami emlékeztessen rá. Akartam, hogy egy része még akkor is velem lehessen, ha ő maga nem lehet. Egy pillanatra ledermedtem. Vajon helyesen cselekszem? Tényleg ezt akarom? Átfutott rajtam annak az érzése, hogy ez olyan mintha megcsalnám őt. De ezt a gondolatot azonnal el is vetettem, miután rájöttem, hogy ez hülyeség. Nem csalhatom meg őt. Hiszen kidobott. Már rég nincs közünk egymáshoz. Azt csinálok, amit csak akarok. Bizonyára már ő is túllépett a kapcsoltunkon, és nekem is ezt kell tennem. Nem ragaszkodhatok hozzá többé. Ökölbe szorítottam a kezem, hogy ne lássam az ujjamon lévő gyűrűt.

-          Minden rendben? – kérdezte Adam aggodalmasan.

-          Igen. – feleltem határozottan. – Minden a legnagyobb rendben. – ezzel ismét megcsókoltam. - A tetteimet nem a bizonyítás vágy, vagy a Louis iránt érzett harag vezérelte. Legalábbis ezzel győzködtem magam. Ezt én akarom. Ezt akarom. Nem a bosszú irányít, hanem én. És én nem a bosszú vagyok. Igaz?! 

Sziasztook! :))
Nagyon boldog karácsonyt és kellemes ünnepeket szeretnék kívánni minden kedves olvasómnak!! Használjátok ki a téli szünet minden egyes percét! Pihenjetek, egyetek sok sütit meg finom kajákat *-* :D És ami a legfontosabb legyetek azokkal az emberekkel akiket szerettek!! :))  Szóval még egyszer boldog karácsonyt!!
u.i.: az új részt még a héten hozni szeretném, szóval az új év elött még mindenképp lesz fent új rész! :))
Smile.:))

51. Fejezet - Ez nem akarás kérdése

Sziasztook! :) Új résszel jelentkezem! Sok hozzáfűznivalóm nincs is! Jó olvasást és szép hetet minden kedves olvasómnak! És kitartás! Már csak a mai napot kell kibírni és kezdődik a téli szünet! :) Smile.:)

51. Fejezet

"Futjuk a köröket. Futunk és menekülünk, egészen addig, amíg végleg ki nem purcanunk..."

-          Ki az a Melissa, Oliver?! – kérdeztem újra és újra. Egyik kezem Oliver vállára tettem, a másikkal pedig a szobámból kirohanó Adam felé intettem, jelezve, hogy még mielőtt megszólalna, inkább maradjon csendben. Oliver olyan sápadt volt, hogy féltem összeesik a folyosó közepén, ahol mellesleg már jó ideje ácsorogtunk. – Gyere. – megragadtam a karját és betessékeltem a szobámba, Adamnek pedig a fejemmel biccentettem, hogy kövessen. Bezártam magunk mögött az ajtót és a nappaliba mentem. Oliver tehetetlenül rogyott le a kanapéra.

-          Mi folyik itt? – kérdezte Adam jogos értetlenséggel.

-          Újra megkérdezem. Ki az a Melissa? – Oliver lassan felemelte a fejét. Látszott rajta, hogy nehezére esik megszólalni.

-          Melissa a volt barátnőm. – közölte. Adam és én összenéztünk.

-          Aki…?! – puhatolóztam, mivel egyelőre semmit sem értettem.

-          Aki az előbb szembe sétált velem az utcán. Itt. Los Angelesbe. – magyarázta zaklatottan.

-          És ez azért ilyen megrázó mert…?!

-          Mert Melissát 1 éve elrabolták. – bökte ki megtörten.

-          Ó. – bukott ki Adamből. Én szóhoz sem jutottam. Erre a válaszra igazán nem számítottam. Néhány másodperc döbbent némacsend után végül én szólaltam meg.

-          Oké. – kezdtem zavartan. – Akkor én most hozok poharakat meg innivalót, és te szépen mindent elmesélsz nekünk. Mindent. Rendben? – Oliver bólintott, én pedig elindultam a konyha felé.

-          Ha lehet, akkor a víznél valami erősebbet hozz. – szólt utánam. Adammel ismét összenéztünk. Gyorsan elkaptam a tekintetem.

-          Whiskynél gyengébbel nem is próbálkoztam volna.

 

Louis szemszöge:

Összekulcsolt kezekkel és lehajtott fejjel ültem az ágyon. Mellettem az éjjeli szekrényen elszívott cigaretta csikkek és egy kiürült pohár meg üveg volt.

 

-          Imádkozol? – szólalt meg egy ismerős hang mögülem. Az illető halkan becsukta maga mögött az ajtót, majd megállt mögöttem. – Csak mert azt hiszem, az imák itt már nem segítenek.

-          Imádkozni? – kérdeztem mozdulatlanul. – Ugyan kihez és miért? Az univerzumhoz, ami a képembe röhög, vagy Istenhez, aki szánakozva néz le rám?!

-          Leléptél az interjúról.

-          Le. – helyeseltem. Zayn még mindig mögöttem állt, én pedig továbbra is lehajtott fejjel az ágyon ültem, de még így is éreztem, hogy Zayn vádlón méreget.

-          Ehhez nincs jogod. – mondta, én pedig felhorkantottam.

-          Azt csinálok, amit akarok.

-          Nem Louis. Ehhez nincs jogod. Nincs jogod tönkre tenni magad körül azokat, akiknek fontos vagy. Sok mindenhez van jogod, de ehhez nincs! Tönkre akarod tenni magad? Csak tessék. Én nem akadályozlak meg benne. De másokkal ezt nem teheted meg. Tudod te, milyen érzés volt ott ülni nélküled, azt magyarázva, hogy rosszul lettél, és vissza kellett vinni a szállodába?! Ott ültünk, tehetetlenül és hazudtunk, miközben te egy vadidegen lánnyal hemperegtél az ágyadban és holtrészegre ittad magad. Ismét.

-          Szerinted hol rontottuk el? – kérdeztem hirtelen. Megfordultam. Zayn-t váratlanul érte a kérdésem.

-          Tessék?

-          Hol rontottuk el?! – kérdeztem megint. Zayn-re szegeztem a tekintetem. – Tudod, szeretném azt hinni, hogy lehetett volna másképp is, de valahogy most már nem megy. Talán ez az egész már az elején kudarcra volt ítélve. De… - egy pillanatra elszorult a torkom. – Ő megmondta. Már az elején. Szinte könyörgött nekem, hogy engedjem el. Szeretett mégis fontosabb volt neki a biztonságom, mint az, hogy annyi év után valaki végre szeresse. És én szerettem Zayn. Még most is szeretem. Azt hittem segítek ezzel. Azt gondoltam, hogy az ő érdekeit szolgálom azzal, ha elküldöm, de minden az ellenkezőjére fordult. – Zayn szomorúan fürkészte a tekintetem, de nem szólt semmit sem. – Szép volt, és ez volt a gond. Túl szép volt, hogy igaz legyen. Egy gyönyörű álomból, rémálom lett. – felkeltem az ágyról és egy újabb szál cigarettáért nyúltam. – És már nem is akarok felébredni belőle. Ha álmodom, őt látom, meg a koporsót, amibe feküdt. Ha pedig ébren vagyok, az ő hangját hallom. – rágyújtottam és hátat fordítva Zayn-nek az ablakra meredtem, ami lélegzetelállító látványt nyújtott az éjszakai fénybe borult városra. –  ”Életem legnagyobb hibája vagy, Louis.” – mondtam rezzenéstelen arccal, és számhoz emeltem a kezemben füstölgő cigarettát. – Ezt mondta nekem aznap este, mikor utoljára láttam őt. Ez volt az utolsó szava még életében hozzám. – Zayn élesen szívta be a levegőt. – ” Életem legnagyobb hibája vagy, Louis.” – suttogtam magam elé.

Katharine szemszöge:

 

-          Oké. – tettem le a poharat az asztalra. – Akkor röviden. Melissa a volt barátnőd, akit 1 éve Londonban elraboltak. Az emberrablók nem jelentkeztek, te nem találtad őt, olyan volt mintha szó szerint elnyelte volna a Föld. Most pedig összefutottál vele. Itt. Los Angelesben. És közölte, hogy nem rabolták el, csak lelépett a jelenlegi pasijával, és azért hitette el, hogy elrabolták, mert nem lett volna képes veled szakítani, így jobbnak látta, csak úgy eltűnni. Mindezért pedig bocsánatot kért, és elsétált?! – hadartam el szemöldök ráncolva. – És még azt hittem, az én szerelmi életem bonyolult. – tettem hozzá.

-          A volt barátnőm elraboltatta magát, és lelépett egy bűnözővel. Ez..nekem ez így sok. – ejtette maga mellé tehetetlenül a kezeit, Oliver. Némán figyeltük egymást, majd Oliver hirtelen felpattant, kiitta a maradékot a pohárból és felváltva hol rám, hol Adamre nézett. – Egyedül szeretnék lenni. – ezzel kiviharzott a szobából. Másodpercek teltek el, mi pedig csak ültünk ott, mint két szerencsétlen.

-          Utána megyek. – pattant fel hirtelen Adam is.

-          Egyedül akar lenni. – vágtam rá.

-          Igaz. Akkor inkább megnézem, mit csinál Dan. – rohamléptekkel indult el az ajtó felé.

-          Állj meg! – szóltam utána, de mint aki meg se hallotta. Egy határozott mozdulattal elkaptam a karját, és megállítottam. – Ha arra kérlek, hogy állj meg, akkor légy szíves állj is meg! – mondtam. Adam kétségbeesetten nézett le a karjára, amit szorítottam, majd a szemembe.

-          Ez így nem oké. – mondta.

-          Beszéljük meg, rendben?

-          Nincs mit megbeszélni, Katharine.

-          Szerintem meg nagyon is van. Néhány órája szerelmet vallottál nekem. Ezt igenis meg kell beszélnünk.

-          Nem. Addig nincs mit megbeszélni, amíg nem tudsz tovább lépni. Amióta csak ide jöttünk kiakarod őt törölni az emlékezetedből, de képtelen vagy rá. Folyamatosan ott kattognak a fogas kerekek az agyadban, és az egyik ilyen fogaskerék Louis. Tudom, hogy ő. Mind tudjuk. Ő az egyetlen oka, amiért tönkreteszed magad, és ő az oka, hogy túlteng benned a halálvágy. – úgy nézett a szemembe, mintha a vesémbe látna, és ez frusztrált. – Miatta vagyunk itt. – tette hozzá. Szemöldök ráncolva meredtem rá. – Ne is tagadd. Csak miatta hagytad ott Londont. Talán még te magad sem jöttél rá. De titkon olyan közel akartál lenni hozzá, amennyire távol is. Képtelen lettél volna rá, hogy találkozz vele a történtek után. Belepusztultál volna, hogy a közeledben van, de közben még sem. Az, hogy idejöttünk jó indok volt, hogy elmenekülj előle és az emlékek elől. De Katy, ez nem így működik. Ha benned él bármennyi is abból az érzésből, ami elől menekülni szeretnél, akkor az élni fog itt is, Londonban is, de még az Északi sarkon is. Nem tudom, mi van meg benne, ami bennem vagy más emberekben nincs, de az a valami fogva tart téged. És addig képtelen leszel bármit is újjáépíteni, vagy helyrehozni, amíg azt a valamit el nem engeded. – szólásra nyitottam a szám, de Adam közbe vágott.

-          Szereted őt. És amíg őt szereted, addig mást nem tudsz. Szerelemmel biztos nem.

-          Nem értem. Annyira nem értem. Mióta érzel így? Miért és hogyan?! Adam.. – tekintetemmel szinte már könyörögtem.

-          Elég régóta, hogy tudjam, ezt te nem mostanában fogod viszonozni. Sőt, talán soha nem is fogod. De el kellett mondanom, mert különben felemésztett volna. Most már tudod.

-          Adam..

-          Te Louis-t szereted. Ez van.

-          De én nem akarom őt szeretni. – csattantam fel, ezzel magamat is meglepve. – Nem akarom őt szeretni. – Adam elsétált az ajtóig, és mielőtt becsukta volna maga mögött még vissza fordult hozzám.

-          Ez nem akarás kérdése. – mondta. – Ez már azon bőven túl van.

50. Fejezet - Sok(k)

Sziasztook.:)) Meghoztam az új részt! A szereplők életében nagy fordultok következnek! Remélem tetszik majd! Jó olvasást és szép hetet minden kedves olvasómnak!!:)) Smile.:))

50. fejezet

 

"Aki azt állítja, hogy ezt józanul bírni lehet, az hazudik. Nem lehet. Kizárt."

-          Akkor mindenki érti mi a dolga? – kérdezte Dan.

-          Igen. – vágtam rá. – Bemegyünk, előadom a történetünk, megegyezünk, aztán kijövünk.

-          Ha pedig valami gond van, akkor kicsináljuk azokat, akik bántani akarják Katy-et. – tette hozzá Oliver. – Dan aggodalmasan mérte végig kis csapatunkat. A kaszinó előtt álltunk. Adam és Oliver öltönyben, mint azok az emberek, akik játszani jöttek ide, én pedig egy elegáns térdig érő fekete ruhában voltam.

-          Rendben. Menjetek. Én a kocsiban várlak titeket. - mondta. - Ja, és ha lehet, akkor ne romboljátok le a helyet. - engedelmesen bólintottunk, majd utunkra is indultunk. A kaszinóba belépve milliomosok és szerencsejátékosok hada fogadott minket. Egyik oldalamon Adam és a másikon pedig Oliver sétált.

-     Tiszta James Bond. - szólalat meg hirtelen Oliver, egy mosoly kíséretében. Adam és én egyszerre kuncogtunk fel, majd mind a hárman alaposan felmértük a helyet magunknak, majd megakadt a fiúk tekintete megakadt egy alacsony, kövér már őszülő férfin, akinek a bal keze helyén egy robothoz hasonló kar volt, mely az asztalon pihent, ahol éppen pókerezett. Nem kellett sokat gondolkodnom. A Fantomnak biztosan van köze ahhoz a kézhez.

-      Készen állsz? – súgta oda Adam.

-          Készen. – feleltem. Testőreim két különböző irányba elsétáltak és elvegyültek az emberek között. Én pedig felszegett állal sétáltam közelebb az említett férfihoz. Másodperceken belül az illető is észre vett engem. Oda hívta maga mellé az egyik emberét, aki felnézve rám szegezte a tekintetét. A férfi bólintott, majd mellém sétált és gyengéden megérintette a vállam ezzel is mutatva, hogy kövessem őket. Mögöttem egy méretes gorilla, mellettem egy, férfi, előttem pedig maga a helyi maffia sétált. A kaszinó jobb oldalán egy kis páholy helyezkedett el. Oda mentünk be. A páholyt egy áttetsző vörös függöny választotta el a kaszinótól. A függönyön keresztül látni lehetett amint a pénzükért játszó emberek betöltik az egész helyet, valamint a függöny körül két szintén nagydarab férfit akik kintről őrködtek, hogy senki ne tegye be a lábát ide.

-          Köszönöm, hogy szakított rám időt, Mr. Brown. – szólítottam meg immár nevén. Mr. Brown egy felsőbb rangú mosollyal nyugtázta mindezt.

-          Hagyjuk a formalitást. Ki vagy, ki küldött pontosan és miért? – tért rá a lényegre. A helyi maffia és köztem voltak különbségek. Mégis a legnagyobb az volt, hogy ő nem röstellt megölni senkit, én viszont nem voltam a gyilkolászás híve. Megsebesíteni és megölni valakit két külön módszer. Én pedig az előbbit űztem. Ez a helyzet pedig azt is feltételezte, hogyha valamit elszúrok, akkor lehet, hogy nekem annyi. Még akkor is, ha tudom, hogy kint két testőröm is árgus szemekkel figyeli valahonnan mindazt, hogy éppen mi is történik most a függöny mögött velem. Helyet foglaltam a függönyhöz hasonló vörös színű kanapén, így pont szembe ültem a maffiával.

-          A főnököm nem csak üzlettársként tekint magára. Szeretné, ha pártfogója és egyben segítője lenne egy ügyben. – kezdtem. Dan-nel azt beszéltük meg, hogy nem azzal fogom kezdeni, hogy kibököm, én vagyok az angol maffia. Nagy valószínűséggel annak nem lenne jó vége. Először ki kell puhatolóznom milyen kapcsolat is áll fenn jelenleg közte és a Fantom között.

-          Drogról volt szó, nem barátság kötésről. – szegezte nekem.

-          Talán meghallgatná a főnököm ajánlatát. Szerintem érdekelné.

-          Engem a drog érdekel. Ha azzal kapcsolatban nem tudsz nekem hasznos információval szolgálni, akkor attól tartok, hogy a főnököd nem veszi többet hasznodat. – burkolt fenyegetés. Biztató. Hallgatásomnak nem lett jó vége. Másodpercek alatt történt, hogy a körülöttem álló két férfi előkapott egy-egy éles kést és egyenesen rám szegezte. Ezzel párhuzamosan szinte láttam magam előtt, ahogy Adam már rohanna is a megmentésemre, és azt is, ahogy Oliver vissza foglya. – Öljétek meg, a hullát pedig tüntessétek el. – adta ki az utasítást, majd hátat fordítva nekünk elindult, hogy ismét csatlakozzon egy játszmához odakint.

-          Fantom. – bukott ki belőlem. Láthatóan elértem a kívánt hatást. Mr. Brown kidülledt szemekkel és ideges tekintettel meredt rám. – Hasznos információt akar? Akkor meghallgat. – feleltem nyugodtan és magabiztosan. Már amennyire nyugodt és magabiztos lehet az ember, miközben két éles kést szegeznek rá.

-          Ki a franc vagy te, és mit tudsz a Fantómról?

-          Előtte, ha kérhetem. – néztem rá az engem megtámadni készülő férfiakra. Látva, hogy felkeltettem Mr. Brown figyelmét ledobtam magamról a szerepet. – Van egy közös barátunk. És az ő lenne.

-          Nekem ő nem a barátom. – sziszegte a fogai közt, és jobb kezét a sérült kézfejére helyezte. – Még egyszer megkérdezem. Ki vagy te?

-          Katharine Wilson. Az angol maffia. – mutatkoztam be.

-          Az angol maffia hónapokkal ezelőtt meghalt. Gyorsan terjednek a hírek még erre felé is. – felelte bizonytalanul.

-          Ha azt akarom, hogy halott legyek akkor halott vagyok. De nem mindenkinek. – válaszoltam. – Két férfi, amióta bejöttünk ide figyelnek. A testőreim. Ha úgy érzik, veszélybe vagyok, minden szó nélkül megölik magukat.

-          Nem hiszek neked.

-          Pedig kéne.

-          Szóval kint van két férfi, akik az életük árán is megvédenék a főnöküket? – kérdezte sejtelmesen. – Jól van. Akkor bizonyra semmi okod nincs az aggodalomra. – fejével emberei felé bökött. – Vágjátok el a torkát. – az utasítás meglepett. Erre nem számítottam. Az egyik férfi megragadta a karom és lábra kényszerített. Próbáltam ellenállni, de túl erős volt. Lefogott és hátraszorította karom, hogy ne tudjam használni őket. A felém közelítő alaknál volt a kés, és vigyorogva közelített felém. Lábaimmal a férfi felé rúgtam. Térden találtam. Felszisszent és bosszúsan emelte a magasba a kést. A lámpák fényében megcsillant a fém. A hajamnál fogva hátra rántotta a fejem és már csak pár milliméter választotta el a kést a bőrömtől, mikor hangos dörrenés töltötte be a helyet. Az emberek sikoltozva rohantak ki az épületből. Kitört a pánik. A kést szorongató férfi vállához nyúlt, melyből vérszivárgott, kezéből pedig kihullott a kés. Mr. Brown meglepve kapta a fejét a hangforrás irányába, ahogy én is, és az engem még mindig szorító férfi is. A függönyön keresztül láttam, ahogy mindenki eszét vesztve rohan az emeltről is le, két illetőt kivéve. Az egyik fegyvert tartott a kezében, a másik pedig fenyegetően méregette a páholyt. Már értem miért hívja Dan mesterlövésznek Adamet. Az emeltről pontosan eltalálta férfit, aki elakarta vágni a torkom.

-          Ideje volt. – suttogtam kalapáló szívvel magam elé. Még egy másodperc és biztosan elvágott torokkal fekszek a földön. A páholy előtt őrködő két férfi testőreim után rohant és mivel jóval nagyobb darabnak bizonyultak Adamnél és Olivernél hamar el is kapták őket. Valamint az egész kaszinó kiürült a pisztoly elsülése után. Nem maradt más csak mi és Mr. Brown emberei. Hátraszorított kezekkel vonszolták be őket a páholyba. Mr. Brown elismerően mérte végig mindhármunkat. Fejével biccentett, így mindannyian megszabadultunk az erős karok szorításától. Testőreim kapva az alkalmon egyből mellém szegődtek és védelmezően mellém álltak.

-          Katharine Wilson. – mondta méltóságteljesen és meglepve egy kicsit.

-          Élőben és személyesen. – feleltem halvány mosollyal arcomon.

-          Egy italt? – kérdezte majd a kanapé mellett lévő kis asztalról elemelt két poharat és tele töltötte azt.

-          Azt hittem már meg se kérdezi. – elvettem a poharat és vissza ültem a kanapéra. Mr. Brown kiküldte az embereit. A meglőtt karú férfi fenyegető pillantást vetett Adamre, aki vállat vonva leült mellém. Oliver pedig a falnak dőlt. A páholyban csak négyen maradtunk. Mr. Brown szintén kezébe vette az itallal teli poharat és vissza ült a helyére.

-          Akkor beszélgessünk.

Louis szemszöge: 

Ha az ember popsztár az azzal a kellemetlen ténnyel is együtt jár, hogy idegen emberek olyan kérdéseket tesznek fel neki, amikre még önmagával szembe sem szívesen válaszol néha. Ez történt most is. Az interjús férfi, akinek a nevét pár perc után elfelejtettem unalmasabbnál unalmasabb és személyesebbnél személyesebb kérdéssel bombázott minket már egy jó ideje. A kanapén ültünk mind az öten. A kanapén, amit eléggé elszámítottak mivel Harry, aki a szélén ült éppen, hogy le nem esett róla. Mellettem egyik oldalamon Niall a másikon pedig Liam ült. Zayn a kanapé túl végén foglalt helyet. Gyanítom nem szándékosan ült a legmesszebb tőlem. Miért is tenné?! 

-          …és mondjátok, milyen érzés, hogy több tízezer ember előtt léphettek fel szinte minden este? – tette fel újabb kérdését.

-          Nos, igazán nagyszerű. – kezdte Liam. – Úgy értem, az idei turné sokban más, mint az eddigiek. Eddig arénákban léptünk fel, most meg stadionokban koncertezhetünk. Hihetetlen érzés és igaz már túl vagyunk jó pár ilyen koncerten, de azt kell, hogy mondjam még mindig nehéz elhinni, hogy ez valóság. Amikor kiállsz oda többtízezer sikítozó ember elé, akik már órák óta csak arra vártak, hogy lássanak minket, akkor kicsit mindig magamhoz kell, hogy térjek. A stadion őrjöng, a rajongók sikítoznak, és a nevünket kiabálják. Aztán elindul a zene és teljesen kikapcsolsz. Csak mi és rajongók maradunk. Elmúlik a lámpaláz. Onnantól már csak az a dolgunk hogy felrobbantsuk a stadiont és élvezzük, amit csinálunk. – magyarázta. Mind helyeselve bólogattunk.

-          Fantasztikus lehet nap, mint nap ezt átélni. – válaszolta az interjús, majd lapozott egyet a kezében lévő papírok között és rám szegezte a tekintetét. – De bizonyára nehéz lehet önfellett örülnötök. Szörnyű, ami pár hónapja történt. Louis barátnőjének elvesztése nagyon megrázta a bandát? – én némán meredtem magam elé. Végül néhány másodperc néma csend után Niall törte meg a csendet.

-          Nehéz időszakon vagyunk túl. Persze ötünk közül ez Louis-nak a legnehezebb. Minket leginkább az viselt meg, hogy végig kellett néznünk, ahogy a legjobb barátunk szenved. De persze Katy közel állt hozzánk is. Nagyon megszerettük őt, így az elvesztése mindenkit megrázott. 

-          Részvétem srácok, így utólag is. – mondta. – És kérlek, ne vegyétek tolakodásnak, de azt hiszem, mindenkit érdekel a válasz. Ami az volna, hogy valójában mi is történt? Ha jól értesültem egy baleset igaz?

-          Ha tudja, minek kérdezi? – böktem oda neki szemrehányóan. Harry megköszörülte a torkát és gyorsan átvette tőlem a szót.

-          Baleset történt, igen.

-          A rajongókat is megrázta a hír. A twitteren azonnal trend lett arról, hogy maradjatok erősek, és hogy ők támogatják Louis-t. Azonban mindezek mellett is biztosan nehéz lehetett. Te hogy élted ezt meg Louis? – ”Te hogy élted ezt meg Louis?” Ennek hallatán mintha elpattant volna bennem valami. Kitört belőlem minden, amit az interjú kezdete óta magamba fojtottam.

-          Hogy hogy éltem meg? – bukott ki belőlem. – Ezt most komolyan gondolta? A barátnőm meghalt. A lány, akit szerettem porig égett egy rohadt tűzben. Maga szerint ezt, hogy éli meg az ember? Hogy élné meg, ha egyik pillanatról a másikra beállítana a házába egy rendőr és közölné magával, hogy a felesége meghalt? – az interjús ledermedt én pedig felemeltem a hangom. – Tudja mit? Menjen a francba. Maga is, a média is, az az érzéketlen barom is, aki ezeket a kérdéseket írta, és a rajongók is. Mind menjenek a francba. Cikket akarnak rólam?! Hát tessék. Írják csak meg, hogy Louis Tomlinson elküldte magukat a fenébe. Csak nyugodtan. Teszek rá. Csináljanak, amit akarnak, csak engem hagyjanak békén. Hagyjanak gyászolni. Érti?! Nem kérek mást, csak hogy hagyják hadd gyászoljam meg azt a lányt, akit szerettem, és aki most egy koporsóban fekszik a föld alatt.       

-          Louis. – sziszegte mellettem Liam.

-          Azt…azt hiszem ideje egy kis szünetet tartanunk. – hebegte a velünk szembe ülő férfi. A kamerák már nem vettek minket, az interjús felkelt és kiment a helyiségből, rám pedig 4 ideges szempár szegeződött.

-          Egy idióta barom vagy. – vágta hozzám Harry.

-          Mégis hogy gondoltad ezt? Várj. Nem is gondolkodtál csak egyszerűen elküldted melegebb éghajlatra őt és vele együtt még több százezer embert is. – folytatta Niall.

-          Értjük, hogy ideges vagy és felzaklat ez a téma, de az ég szerelmére Louis, nem viselkedhetsz így. – csatlakozott Liam is. Zayn nem szólt semmit. Csak felkelt a kanapéról, elővett egy öngyújtót és egy szál cigit a zsebéből majd elsétált. Legszívesebben utána kiáltottam volna, hogy ne lépjen le. Mondja csak el mi a véleménye, mondja csak ki ő is, hogy mekkora egy idióta vagyok és, hogy tönkre teszek mindent. Azt akartam, hogy kimondja, mert a távolságtarása rosszabb volt, mintha kimondta volna, ami a fejében jár. Nem akartam ebben a pillanatban semmi mást, csak a hotelszobámba lenni egy üveg vodka társaságában.  Egy pillanatig végig is futott az agyamon, hogy felállok innen és én is elsétálok. Itt hagyom a srácokat és visszamegyek a hotelszobámba. Aztán arra gondoltam, hogy akkor végképp megutálnának, Ha itt hagynám őket egy interjú kellős közepén, amit miattam kellett félbeszakítani. De hisz négy emberből egy már így is utál. Mit számít, ha még három meggyűlöl? Mit számít már bármi is? Semmit. Az égvilágon semmit. Egy popsztár két úton indulhat el élete során: a lejtőn felfele vagy a lejtőn lefelé. Én már egyszer megmásztam azt a lejtőt. Felértem vele egészen a csúcsig. Mégis a sok pénz, a rajongók, a hírnév nem vigasztal már. Elindultam le a lejtőn, ami a süllyesztőbe visz. A lejtő végén pedig, összetört szívek és a józanságtól rettegő lelkek vannak. Pont olyanok, mint én.

Egy egyszerű mozdulattal felkeltem a kanapéról én is. Mind a három srác érdeklődve nézett fel rám. Én rájuk se nézve otthagytam őket, majd kisétáltam az épület elé, ahol sikítozó rajongók százai fogadtak. Fáradtan néztem végig rajtuk. Mind a nevem kiáltozták. Mély levegőt vettem, és az egyik lesötétített ablakú autó felé vettem az irányt. Beszálltam, elmondtam a sofőrnek, hogy hová vigyen, majd előhalásztam a telefonom és kikapcsoltam. A legkevésbé vágytam arra, hogy idegesítő üzeneteket és több millió nem fogadott hívást keljen nézegetnem. A sofőr kifordult a rajongóktól megtelt az utcából és egyenesen a legközelebbi szórakozó helyre vette az irányt. Nem voltak terveim és céljaim. Csak azt tudtam, hogy beleakarom vetni magam ma este az éjszakába, egy jó buliba, leakarom inni magam és felvinni a hotelszobámba egy jó csajt, akinek még a nevét sem tudom, hogy aztán másnap reggel fejfájással küszködve elküldjem. Mindenki, aki a lejtőn lefelé halad hasonlóan kezdte, és ezt én se fogom más kép tenni.

Katharine szemszöge:

Felfrissülve léptem ki a fürdőből. Jó volt megszabadulni a kényelmetlen ruhától és magas sarkútól. Egy fekete farmerben és egy sima pólóban dobtam le magam a kanapéra. Lábaim feltettem, fejem hátrahajtottam és örültem, hogy túl vagyok a mai napon is. A délutáni akciónk jól sikerült. Mindent elmagyaráztunk Mr. Brownnak. Mire mindenről beszámoltunk neki úgy éreztem határozottan megkedvelt minket. Biztosított afelől, hogy ha bármit meg tud a Fantomról, akkor azonnal értesít bennünket, valamint, hogy szívesen segít elkapni őt. A lehető legjobb emberhez fordultunk csatlósként.

A csendet kopogás törte meg. Fáradtan keltem fel és mentem az ajtóhoz. Kinyitva Adammel találtam szembe magam. Ő is fáradtnak tűnt, ezt pedig karikás szemei is bizonyították.

-          Dan küldött, hogy ellenőrizd nem e ittam le magam örömömben, amiért sikerült megegyeznünk Mr. Brownnal? – kérdeztem, majd vissza ültem a kanapéra, Adam pedig a falnak dőlt.

-          Nem. Csak kíváncsi voltam, hogy vagy? – felelte.

-          Jól. – válaszoltam. – Gondolom. – tettem hozzá. – Ma még nem volt időm az önmarcangolásra. – Adam mosolyra húzta a száját.

-          Lassan több mint 4 hónap telt el a történtek óta. Talán ideje lenne tovább lépned és felejteni.

-          Felejteni. – mondtam halkan. – Tudod te hányszor próbáltam már felejteni? – kérdeztem erőtlenül. – Nem tudom csak úgy kiverni a fejemből azt, ami történt. Azt, amim volt hónapokkal ezelőtt. Boldog voltam. Nem akarom elfelejteni azt az érzést. És tudom, hogy Louis tönkre tette mindezt és kidobott de… - egy pillanatra elhallgattam, majd lustán Adamre szegeztem a tekintetem. – de ő volt az oka annak, hogy boldog voltam. Ő tett boldoggá, aztán ő volt az is, aki ezt elvette tőlem. Ha elfelejtem őt, akkor elfelejtem azt is, milyen volt boldog lenni vele.

-          Mással is lehetsz boldog. – vágta rá. – Mással is, aki talán többet tud adni, mint ő. Te nem ezt érdemled Katharine.

-          Hát akkor mit érdemlek? – kérdeztem.

-          Egy olyan fiút, aki meg véd, ha kell. Olyat, aki megbecsüli a bizalmad és a szereted. – mély levegőt vett majd folytatta. – Tudod, amikor ott álltunk és figyeltünk téged Oliverrel, majd megláttuk, hogy a torkodhoz szorítanak egy kést, akkor én egy percig sem gondolkoztam. Tudtam, hogy meg kell védenem téged. Bármi áron. Fontos vagy nekem Katy.

-          Tudom. – feleltem halkan.

-          Talán fontosabb is, mint te azt gondolnád. – tette hozzá, én pedig felkaptam a fejem. Tekintetemmel Adamet fürkésztem. Egy rémült szempár nézett vissza rám.

-          Ezt, hogy érted? – érdeklődtem félve.

-          Katharine. – minden idegszálam pattanásig feszült. Nem tetszett Adam tekintete, se a hangsúly, amivel beszélt. – Szerelmes vagyok beléd. – a szemei elkerekedtek, és levegőt is elfelejtettem venni. Adam meggyötörten nézett vissza rám. Mondani akartam valamit, mondanom kellett valamit, de lefagytam. Kővé dermedve ültem vele szembe a kanapén és szerintem még pislogni se pislogtam. Azt hiszem ilyen érzés, ha sokkot kap az ember. – Mondj, már valamit. Kérlek. – könyörgött.

-          Én..nem..nem.. – hebegtem aztán azon kaptam magam, hogy a lábaim maguktól útra keltek és elindultak az ajtó felé. – Sajnálom. – böktem ki, és kifordultam az ajtón, majd nagy léptekkel még mindig sokkos állapotban elindultam a folyosón és végig az aranyszínű szőnyeget figyeltem, amivel leterítették az egész emeletet. Egészen addig, amíg neki nem ütköztem egy másik személynek.

-          Bocsánat én.. – kezdtem, aztán megláttam kibe is botlottam pontosan. Oliver rémült tekintettel meredt rám, és úgy nézett ki, mint aki szellemet látott. – Oliver. Minden rendben? – kérdeztem, de ő nem válaszolt. Karót nyelve pásztázott. Ott álltunk egymással szembe, mindketten zaklatott és ijesztően ijedt tekintettel egymásra nézve.

-          Melissa. – bökte ki végül. Szemöldök ráncolva vártam, hogy folytassa, de ő csak újra meg újra ugyan azt a nevet ismételte, úgy mintha egy kísértetről beszélne, akivel épp az imént futott össze. – Melissa.