9.Fejezet-Újra "otthon"

Sziasztook.:)!  Ésss, dobpergés mert itt az új rész!:D Tudom múltkor már megköszöntem, de még egyszer megszeretném, hogy 7(!!)  feliratkozóm lett a blogom!.:') Remélem tetszik majd.:) Jó olvasást minden kedves olvasómnak.:)!!  Smile.:)
/u.i.: arra gondoltam csinálnék egy másik blogot is, ahová a verseim, meg a saját kis irományaim tenném fel külön. Ti mit gondoltok erről? Esetleg van olyan akit ez szívesen érdekelne?:) /

9. Fejezet.

"A megfogadott bosszú, felelősséggel jár. Mert ha már egyszer megfogadtuk, akkor véghez is kell vinnünk!"

Katharine szemszöge:  

Másnap reggel Zayn mosolygós tekintetére ébredtem. Mit keres Ő itt? Szemeim megdörzsölve kúsztam feljebb az ágyon nagy fájdalmak árán.

-          Jó reggelt. Hogy vagy?

-          Jó reggelt. Fáj mindenem. Miért vagy itt? – érdeklődtem ébredezés közben.

-          Nyugi Louis mindjárt visszajön, csak lement kávéért, meg a büfébe. Egész éjjel melletted virrasztott. Leküldtem, hogy legalább ha már nem alszik egyen valamit.

-          Miattam nem kellett volna itt maradnotok. Ha jól értesültem 2 rendőr sétálgat az ajtó túl oldalán. Jó kezekben vagyok.

-          Még sose láttam ilyennek. Tényleg szeret téged. Mikor Mr. John közölte, hogy halottnak nyilvánítottak kiakadt. Ő mind végig hitt abban, hogy élsz.

-          Egész életemben magamra voltam utalva. Nem szeretett senki. Miután az anyám meghalt, nem maradt senkim. Attól a naptól fogva a szeretet megszűnt létezni számomra. Most viszont úgy érzem, hogy a sötétségben, amiben eddig éltem Ő a fény. Ez az egész olyan bizarr, és hihetetlen.

-          Ez a szerelem. Bizarr és hihetetlen, mégis csodás. – mondatának végére Louis is betoppant kezében 2 kávéval, egyiket Ő kezdte szürcsölgetni, míg a másikat Zayn-nek adta. Ő kiment, Louis pedig leült a helyére.

-           Hogy aludtál? Álmodban mocorogtál, és beszéltél. – vannak emlékeim. Az elrablómmal álmodtam.

-          Jól. Csak a fáradtságtól.  – magyaráztam. Nem akartam hogy többet kihozzon ebből. Csak egy rossz álom volt. Jó ideig beszélgethettünk általános dolgokról, mikor orvosom Dr. Thomas lépett be.

-          Jó reggelt. Látom már jobb állapotban van mint tegnap.

-          Az biztos. Bár a fájdalmaim nem csökkentek, mégis örülök, hogy haza mehetek. – jelentettem ki a számomra egyértelmű tényt. A gond csak ott kezdődik, hogy mind ez csak számomra volt tény.

-          Örülök, hogy ilyen lelkes, de még nem mehet haza. Komoly sérülései vannak. Bent kell tartanunk. – nem leszünk így jóba dokikám.

-          Elhagyom a kórházat. Ha már muszáj feküdnöm egész nap, akkor azt nem itt szeretném véghezvinni. Saját felelőségre távozom, és ne is próbáljon meggyőzni. Döntöttem. – A doki azért még bepróbálkozott a győzködésemmel, de hiába. Makacsságom határtalan, az pedig tényszámomra, hogy nem maradok itt. Tudom, hogy a Fantom keresni fog. Nem hiszem, hogy jó ötlet lenne egy rendőrök által védett kórteremben várnom. Na nem mintha várnám a sebhelyes arcú férfit. Miután minden szükséges papírt aláírtam, indulásra késznek nyilvánítottam magam. Minél előbb el akartam hagyni a kórházat. Igaz a járás nehéz volt, mert a lábaim levoltak gyengülve és zúzódások díszítették azért összeszedtem magam.

-          Biztos jó ötlet volt ez? Nem vagy valami jó passzban. – aggódott értem Zayn, már a kocsiban.

-          Nyugi bátyóka, a húgi tudja mit csinál. – veregettem meg vállát. Ő csak nevetve megrázta a fejét, és beletörődött a döntésembe. Szememmel jól végig mértem London utcáit. Érzem, hogy valami történni fog. Csak nem tudom mi. A Fantom nem adja fel. Rám fog találni, de nem most. Bolond, de nem teljesen hülye. Sőt. Rafináltabb mint gondoltam. Már csak azt nem értem mit akar tőlem? Rejtély a gondolata, és maga az ember is. Gondolatmenetemből egy hatalmas fékezés zökkentett ki, aminek következményében előre buktam. Nem kis fájdalommal járt számomra ez a fékezés, de Niall még időben visszarántott. – Mond csak te vetted, vagy loptad a jogsid?  - érdeklődtem sofőrünk Louis vezetői engedélye után.

-          Nagyon vicces. – nevetett fel cinikusan mire én elmosolyodtam. – Baleset történhetett. Le  van zárva az egész út, és rendőrök vannak mindenhol. Dugóba kerültünk. –magyarázta. Remek. Nyújtózkodva próbáltam megnézni mi is történhetett. A távolból Mr. John alakját véltem kiszűrni. Mit keresne Ő egy balesetnél? Hirtelen a semmiből, egy motoros férfi száguldott végig a kocsik között. Többek közt amellett is elhaladt amiben mi ültünk. Mivel én az ablaknál ültem megtudtam figyelni a motoron ülő személyt. Egy fiatal férfi volt. Tekintete ismerős érzést keltett bennem de nem tulajdonítottam neki nagy jelentőséget. Ekkor több járőr autó is üldözőbe vette. Valószínű nem baleset hanem rablás történt. A motoron száguldó férfi sisakot viselt, így nem láttam az arcát. Határozott mozdulattal nyitottam ki a kocsi ajtaját, és tett helyszínre vettem az irányt. Igaz a járás nem volt egyszerű és fájdalom mentes én azért tovább mentem. A srácok is kiszálltak, és követtek nem értették mit csinálok. A sorban álló kocsik közt átszeltem az utat, és megtalálva Mr. Johnt felé haladtam tovább.

-          Maga mit keres itt? Nem a kórházban kellene lábadoznia? – fordult meg és támadott le.

-          Meguntam az ott létet. –mondtam egyszerűen. -  Mi történt? – tértem rá a lényegre.

-          A Fantom.– vágta rá, kicsit megtörve.  – London fantomja ismét nyomott hagyott maga után.  Robbantás történt a bankban. Két halott és három sérült. De Ő sehol. Mintha itt se lett volna. – magyarázta hitetlenkedve.

-          Na és a férfi akit üldözőbe vettek?

-          Valószínűleg az egyik társa. Nem értem. Miért csinálja ezt? Mit akar ezzel és egyátalán ki Ő? Még szerencse, hogy nem futott össze vele.

-          Igen. Szerencse. – zártam rövidre. Milyen furcsa. A Fantom  ott tűnik fel ahol épp vagyok. Talán mind ez csak véletlen lenne? Kétlem. A véletlen nem szerepel a szótáramban.

-          Még mindig nem akar vallomást tenni?  - kérdezett rá.

-          Eltalálta. Nem adja fel ugye?  - fordultam felé, sejtelmes mosollyal.

-          Eltalálta. Valamit titkol, és én kifogom deríteni mit.

-          Mindenki vannak titkai. Még magának is, de nem elárulja el mindet. Maga nyomozó így egyértelmű, hogy nyomozni fog, de ha megfogad egy tanácsot: ne akarjon olyasmit kideríteni amit jobb nem tudni. – ezzel visszaindultam a kocsihoz a többiekkel együtt. Mr. John nem fogja feladni. Ahogy a Fantom sem. Azt hiszem egy új játszma vette kezdetét. Dave már lejátszottam egyet, most jön az anyám gyilkosa. Ki fogom deríteni mit akar tőlem. Igaz még nem tudom hogy. A közel jövőben pedig egy rémálom fog bekövetkezni. Két nap múlva itt a születésnapom. Utálom azt a napot. Mások ünneplik, én pedig gyászolom.

Este : 

Este átjött Paul is. Örültem, hogy újra itt lehetek. Mióta elhagytam ezt a házat visszavágytam ide. Valami van itt. Vagyis inkább valaki, aki fényt hoz az életembe. Sose hittem volna, hogy lesz majd egy személy, aki fontos lesz számomra. Azt gondoltam Dave mellett kell leélnem az életem, de úgy látszik tévedtem. Ez esetben pedig hálás vagyok a tévedésemért. Mivel egész délután feküdtem jobbnak láttam megnézni mit csinálnak a többiek, így lementem hozzájuk. Végül a nappaliban találtam meg Őket. Én mint valami szerencsétlen bebotorkáltam, és leültem közéjük.

-          Nem ilyen szülinapi ajándékra vágytál mi?  - kérdezett rá Paul. Ez nagy hiba volt.

-          Felejtsük el, hogy nekem van olyanom, hogy születésnap. – néztem rá komoly tekintettel.

-          Paul mondta, hogy a napokban lesz. Miért nem örülsz neki? Végre olyan emberek közt ünnepelheted akik szeretnek. – mosolygott Niall.

-          Nem szeretem azt a napot oké? Azt nem ünnepelni, hanem gyászolni kell. – ezzel felálltam és kimentem az udvarra.  Kicsit hűvös volt így a rajtam lévő pulcsit összeszorítottam magamon és a csillagokkal borított eget kezdtem el bámulni.

-          Többé nem kell megfosztanod magadtól a boldogságot.

-          Egy múlandó dolgot nem is tudnék. – Louis mellém lépett és hátulról átölelt. – Tudod mikor ott feküdtem abban a cellában eltűnődtem. Felmerült bennem, hogy talán ez a végzetem? Egy őrült rabságában kellene meghalnom? Aztán vissza emlékeztem arra az estére amikor feltártam előtted a múltam. Rájöttem, hogy elmenekültem egy olyan dolog elől amire valójában egész életemben vágytam. Hiányzott az életemből a fény, a szeretet, és a boldogság. Valahogy ezek szokatlannak tűntek számomra. Megszokott dolog volt, hogy egy olyan világban élek ahonnan nincs kiút. De tévedtem. Félek, hogy ez csak egy álom. Félek, hogy ez nem tart majd örökké, és újra visszacsöppenek oda ahonnét jöttem. Félek, hogy egy nap majd visszazuhanok a mélybe. Félek, hogy mind ez elveszik egy nap.

-          Ne félj attól, hogy félsz. Mert ha félsz elveszíteni, az azt jelenti, hogy már megszereztél valamit. Nézz csak az égre. Sötét, mégis ott vannak a csillagok, akik fényt visznek az éjszakába. Hagyd, hogy egy csillag legyek az életedben, aki megvilágítja a sötétséget.  – némán álltunk egymást ölelve, és csak néztük a csillagokat. Felemelő érzés töltött el Louis szavait hallva. Tudja, mit érzek, és mire van szükségem. Megért és elfogad engem, és ezt köszönöm neki a legjobban. Mire bementünk a többiek már elmentek aludni. Mi is felmentünk az emeltre, ám Louis már menni is akart.

-          Ugye nem azt akarod mondani, hogy megint a kanapéra mész aludni?

-          De?! – fordult vissza értetlen arccal.

-          Nem küldhetlek száműzetésbe a kanapéra. Itt alszol. – jelentettem ki.

-          Jó, de te se mehetsz oda. Nem lenne valami kényelmes, és neked pihenned kell.

-          Ki mondta, hogy bárki is a kanapén tölti az éjszakát? – utaltam arra, hogy Louis ágya elég nagy, és elférünk rajta ketten is. Ezért franciaágy. Bár lehet erre Ő még nem jött rá. Nagy nehezen, de rávettem, hogy ne hagyjon itt. Nem akartam egyedül aludni. Biztonságok jelent az itt léte. Ő elment zuhanyozni, én pedig lefeküdtem. Fáradságom próbáltam leplezni,de nem sikerült. Elaludtam mielőtt Louis visszajött volna.

Éjjel: 

„ A házban teljes  sötétség volt én pedig apró léptekkel kezemben szorongatva plüss mackóm a lépcső felé tartottam. Mintha hangokat hallottam volna. Anya hangját, ahogy ismét apával veszekednek. Szemem megdörzsölve léptem a korláthoz. Hallgatózni kezdtem, ami anya szerint rossz dolog. Én mégis vakmerően megtettem.

-          Nem. El kell mennetek innen. Gyerünk. Mire vársz? Vidd azt a gyereket és tűnjetek el. – halottam apa mély és erélyes hangját.

-          Nem megyek sehová. Küld el innen azt az embert, és térj észhez. Családod van, és egy kislányod, akinek nem egy gyilkos apa kell. – ordította anya. Rossz volt látni, amikor veszekednek. Tudom, hogy apa nem szeret, de anyát miért bántja? Ő nem tehet semmiről. Ekkor az ajtót mintha betörték volna. Egy nagy robbanás hallatszott és láttam, ahogy a sötétben egy alak földre zuhan. Anya volt az. Én leszaladtam, és mellé térdeltem. Sírni, zokogni kezdtem, ahogy sápadt arcára néztem. A sötétben szeme a könnytől csillogott. Kétségbe esetten szorítottam édesanyám védő karját, mely most remegett. – Kicsim.

-          Anya. – sírtam szüntelen mellette térdelve a földön.

-          Katy kicsim. Nincs semmi baj. Minden rendben lesz.

-          Anya, ugye nem fogsz itt hagyni? Ugye nem fogsz meghalni? – könnyeim sorba érték a padlót.

-          Nem hagylak itt. Mindig itt leszek veled. Attól még, hogy nem látunk valamit, még itt lehet köztünk. Én is itt leszek. Mindig veled leszek. Amikor egyedül érzed magad, csak nézz fel az égre. A legszebben ragyogó csillag leszek én. Fentről foglak figyelni, és látni foglak.

-          Anya nem akarom, hogy elmenj. Nem akarok egyedül maradni.

-          Sose leszel egyedül. Mert én mindig ott leszek. – mutatott remegő kézzel szívemre, és végig simította karját a mellkasomon, mely a sírástól egyre csak szaporábban vette a levegőt. Kezembe nyomta eddig nyakában lévő nyakláncát, melyet szorítani kezdtem. – Szeretlek kicsim. Jól jegyezd meg amit most mondok:  A világ gonosz, de attól még neked nem kell annak lenned. Mindig légy erős, kitartó és bátor. Ne félj a magánytól, mert soha nem leszel egyedül, csak te fogod úgy érezni. És becsüld meg a szeretet. Mert az a legnagyobb kincs az életben. Szeretni, és szeretve élni a legszebb dolog. Légy erős mint egy harcos, légy kitartó mint egy bajnok, és légy bátor mint egy Wilson. Ígérd meg.

-          Meg ígérem anya, csak kérlek ne hagy magamra. – hajtottam fejem mellkasára.

-          Szeretlek kicsim.

-          Milyen szívszorító. – csak egy alakot láttam a sötét szobában. Arca és kiléte rejtély maradt. – Jól jegyezd meg ezt a napot kicsi Katy. Mert mi még találkozunk egyszer. – ekkor fegyverek dörrentek el sorba, az eddig ott lévő személy pedig elmenekült. Én sírva tekintettem vissza anyára, akink szemei le voltak hunyva, teste pedig bármennyire is hidegnek tűnt, számomra édesanyám meleg szeretetét árasztotta. Eddig keze kezem szorította, most azonban mellettem hevert mozdulatlan. Nagyot nyelve keltem fel, és álltam mellé.

-          Ígérem, hogy megtalálom azt az embert, aki ezt tette veled. Ígérem anya. – fogadtam esküt anyám teste mellett.”

Louis szemszöge: 

Sikítására és mocorgásra riadtam fel éjjel. Katy volt az, aki láthatóan rém álmokkal küzdött. Megrázva karját felriadt, és szapora légzéssel kapkodva a levegőt felült. Ijedt arca volt, mely megrémisztett.

-          Nyugi, semmi baj. Csak egy rossz álom volt. – simogattam hátát, hogy megnyugodjon.

-          Rám fog találni. –suttogta miközben visszadőlt. Szorosan öleltem magamhoz hideg és remegő testét.

-          Nem lesz semmi baj. Itt vagyok. – öleltem. Szíve szaporán vert, majd kiugrott a helyéről. Őt ölelve aludtunk vissza. Jó érzéssel töltött el, hogy karjaim közt aludt el az a lány, akit úgy szeretek, ahogy lányt még soha nem szerettem.