8.Fejezet-Üdv a családban

Sziasztook!.:)  Sajnálom, hogy 1 nappal később hoztam a fejezetet, de tegnap családi okok miatt nem tudtam gépközelbe lenni!.:) Ma pedig kisebb szívroham söpört át rajtam, mikor a pendrive-m leesett és nem működött, mivel azon vannak az előre megírt fejezetek!!..:D De szerencsére a probléma megoldódott a fejezetet pedig tudtam hozni! Ám mielőtt rátérnék az új részre szeretném megköszönni, hogy már 7(!!) feliratkozó is van a blogomon! Ez tényleg nagyon sokat jelent nekem!!.:)  Na de nem is húzom az időt tovább! Jó olvasást minden kedves olvasómnak! Smile.:)

8. Fejezet.

"Nem elég hinni, és bízni abban, hogy a rossz dolgok jóra fordulnak. Ehhez több kell. Tudnunk kell, hogy minden rendbe fog jönni"

3 héttel később: 

Katharine szemszöge:

Kicsit kábultan másztam fel és dőltem a falnak. Hetek óta nem kapok rendesen enni, és inni sem. A torkom kiszárat, a gyomrom üres, és valami nyugtatóval etetnek, amitől kábult vagyok. Próbáltam ébren maradni. Mióta itt vagyok szereztem pár sérülést. Kés általi vágások, és ütések nyomai díszítik testem. Fejem megrázva emeltem feljebb tekintetem, mikor meghallottam, hogy fogva tartóim közelednek.

-          Gondolkoztam. Nem vagyok olyan amilyennek kellene. Rossz vendég látó vagyok, ezért bocsásd meg a pár hetes rossz ellátást. – ezzel bedobott egy kiflit, és egy pohár vizet tett mellé a cella rácsokon keresztül. Én kétségbe esetten kapkodtam a víz után, ami marta a már régóta kiszáradt torkom. A kiflit pillanatok alatt pusztítottam el, még mindig a falnak dőlve. – Nesze. – dobott be, egy pokrócot. – Csak a kényelem miatt. Ha jól viselkedsz talán legközelebb egy párnát is kapsz.– mosolygott rám. Utálom ha ezt csinálja. Frászt kapok a képétől, hátha még ha mosolyog is vele. Nem tudom meddig bírom még ezt. A szervezetem legyengült, és érzem, hogy már nem vagyok olyan erős sem. Kezdek megtörni, és elhagyni magam. Gyenge vagyok, mint fizikailag, mint lelkileg. Vajon keresnek egyátalán? Vagy már feladták volna, és azt hiszik meghaltam? Mi van ha nem is foglalkoznak az előkerítésemmel? Hisz egy bűnözőt ki is keresne? Ha nem szabadulok ki erről a helyről kis időn belül, akkor itt pusztulok meg. Tartom magam, és aminek csak tudok ellenálok, de már nem bírom sokáig. Az erőm elszállt. Talán ez lenne az én végzetem? Meghalni egy cellában? Na azt már nem.

Louis szemszöge: 

Össze roskadva mentem le a srácokhoz, akik már vártak. Hetek óta keresik Katy-t, mégsem akadtak eddig semmilyen nyomra. A rendőrök csak nyugtatgatnak, hogy majd előkerítik, és minden rendben lesz, de nem hiszek nekik. Mióta eltűnt, alig alszom. Nincs étvágyam, se kedvem. Csak arra tudok gondolni, hogy Katy valahol egyedül, összetörve kuporog. Mi van ha bántják? Vagy megkínozzák, vagy olyas valamikre kényszerítik amit nem akar? Belese merek gondolni, mit művelhetnek vele ott. De vajon hol van az az ott? Ha bármit tehetnék, hogy segítsek nekik. Vissza akarom kapni, a karomban akarom tudni, és érezni a közelségét. Azt, hogy jól van. Nem lett volna szabad elengednem. Nem és nem.

-          Hogy vagy?  - kérdezett rá állapotomra Harry aggódva.

-          Mit kéne válaszolnom? – kérdeztem rá, mire mindenki csak lehajtott fejjel a padlót kémlelte. – Mr. John telefonált? Van valami fejlemény? Találtak valami nyomot?

-          Nem. Azt mondta nem adják, fel, de semmi nyom. Mintha elnyelte volna a föld. -  magyarázta Liam. Én bólintottam, és befordulva a konyhába egy pohár vízért majd  visszaindultam a szobámba.

-          Louis ne csináld ezt. Nem hibáztathatod magad a történtekért. Nem tehettél semmit.

-          De. – fordultam feléjük. – Nem szabadott volna akkor este hagynom, hogy lelépjen. Meg kellett volna akadályoznom. – ezzel elindultam az emeltre, hogy lepihenjek. Szemeim karikásak voltak, fejem hasogatott, és éreztem, hogy minimum 2 napot kellene aludnom, ahhoz, hogy rendesen kipihenjem magam. De amíg a rendőrök nem kerítik elő, úgysem fogok. Nem tudnék nyugodtan pihenni azzal a tudattal, hogy valahol lehet épp egy sötét szobában kínozzák, vagy bántják. Bele se merek gondolni, és talán jobb is. Csak magam idegesítem fel még jobban. Elő fog kerülni. Meg fogják találni, tudom és érzem.

2 hónappal később: 

Október eleje van, és Katy-ről semmi hír. Már lassan két hónapja, hogy eltűnt és nyomi sincs. A rendőrség kezdi feladni, de én nem. Tudom, hogy még van remény. Mindig van remény. Az ablakhoz lépve kint fújt a szél, és rideg idő volt. Az ég be volt borulva, a szél szinte letépte a fák ágait, és az eső is eleredt közben. Mintha az égiek is éreznék, hogy nincs minden rendben. Elmélkedésemből a csengő hangja zökkentett ki. Lerohantam a lépcsőn, és remélve, hogy Mr. John valami jó hírrel érkezett nyitottam ajtót. Szinte kitéptem a helyéről fa ajtót mikor kinyitottam. Sejtésem beigazolódott. Mr. John volt az.

-          Jó napot. – nem volt valami meggyőző a tekintete. Én betessékeltem. – Rossz hírem van. – fő a változatosság. Csaj egyszer lenne jó híre. – A nyomozást leállították. Két hónap telt el az emberrablás óta, és a Fantomnak nyoma sincs. Sajnálom. Szemeit lesütve, tekintett a padlóra.

-          Azt kétlem. – vágtam rá, mire Zayn csitított kisebb –nagyobb sikerrel. Vagyis inkább semennyivel.

-          Mi minden tőlünk telhetőt megtettünk.

-          Az kevés. Ha mindent megtettek volna akkor már rég egy cella mögött kéne raboskodni annak a rohadéknak.  Két hónap telt el azóta. Egy ember nem tűnhet el csak úgy. Nem válhat köddé. Ilyen nincs. – akadtam ki teljesen, s emeltem fel hangom, melytől az egész ház zengett.

-          Kérem nyugodjon meg. Nem tehetek többet az ügy érdekében. Katherine kisasszonyt hivatalosan is halottnak nyilvánították. Sajnálom. – utolsó mondatát hallva, a lélegzetem elakadt, a torkomban gombóc alakult ki, és kirázott a hideg. Nem az nem lehet, lehetetlen. Katy él, tudom, érzem. Nem halt meg, nem hallhatott meg.  Magam elé meredve, kizártam a külvilágot. Csak az az egy dolog járt a fejemben, hogy Katy még él. Mr. John távozott, a srácok pedig aggódó tekintettel pásztáztak.

-          Louis!

-          Nem. – löktem el magamtól Niall-t. – Katy él. Tudom Niall. Érzem, hogy még él, és nem halt meg. Nem. – kiabáltam vele, jogtalanul, hisz Ő semmiről nem tehet. Egyszerűen csak felment bennem a pumpa. Kirohantam az udvarra, és a lépcsőre ültem. Holott nem sok választott wl attól, hogy leromboljak mindent magam körül.

-          Nyugodj meg. Az, hogy nem találták meg és halottnak nyilvánították még nem jelenti azt, hogy valóban meg is halt. – nyugtatott Harry. Én tudom, hogy él, és emellett az álláspontom mellett kitartok. Nem érdekel mit mondanak a rendőrök vagy, hogy mennyi ideje nem került elő. Csak az, hogy él. Mert tudom, hogy így van.

1 hónappal később: 

-          Louis nem csinálhatod ezt. Nem hagyhatjuk, hogy teljesen tönkre tedd magad, Hónapok óta ilyen vagy. – akadt ki Liam. Miközben a tv-t kapcsolgattam, műsort keresve. Helyesbítve figyelem elterelésként.

-          Miért talán örülnöm kéne? – emeltem fel fejem közömbös arccal.

-          Tudod miket terjesztenek már rólad? Nem. Akkor figyelj. „A One Direction énekese Louis Tomlinson depresszióban szenved?”  várj van ennél jobb is „Louis Tomlinson kilép a bandából?”  és ha az még nem lenne elé „A híres One Direction egyik szépfiúja talán követi társait, és egy rehabilitációs intézetbe megy súlyos depressziója és magába fordulása miatt? Vagy esetleg a háttérben megfordulnak olyan dolgok is mint a drog? Vajon miért kerüli a nyilvánosságot?” . Louis kérlek..

-          Tudom hogy él. Nem a magam vigasztalásából mondom. Elő fog kerülni. Nem vagyok őrült, Liam. – néztem szemébe rezzenéstelen tekintettel.

-          Louis már több mint 3 hónap telt el azóta. Tovább kell lépned. Nem csinálhatod ezt örökké. Ha eddig nem találták meg ezután se fogják. A nyomozást már hetekkel ezelőtt leállították. Vége Louis. – én már épp szóra nyitottam volna a szám, de ekkor a csengő hangja zavart meg minket. Mind az ajtóhoz mentünk.

-          Megtaláltuk. –vágta rá az ajtó másik oldalán lévő személy, Mr. John miután az ajtó kinyílódott. Mintha egy szikla melyet eddig szívemen viseltem leesett volna. Megkönnyebbülve majdnem nyakába ugrottam örömömben. – Járőrözés közben találtak rá. Egy elhagyatott sikátor szélén eszméletlenül. Korházba szállították.

-          De ugye jól van?

-          Még én se tudok többet, most kaptam az értesítést, és az első utam önökhöz vezetett. Jöjjön bevisszük magát. – a többiek persze egyből rá vágták, hogy velünk tartanak, így inkább egy kocsival mentünk követve a rendőröket. Útközben Liam elnézést kért, amiért nem hitt bennem. Nem haragudtam rá, csak az idegesség eluralkodott rajtam. Leparkolva a kórház épülete előtt, kiugrottam a kocsiból, és berohantam az épületbe. Az előttem haladó Mr. John-t a folyosón őrködő rendőrök szó nélkül beengedték,ám engem már kevésbé.

-          Sajnálom, Ön nem mehetek be. Esetleg a lány hozzátartozója?

-          Igen. A barátja vagyok. – kijelentésemen még magam is meglepődtem, mivel ez még nem hivatalos, és valójában nem is igaz. Egyszerűen csak ez jutott eszembe először. 

-          Engedje be, velem van. – jött segítségemre Mr. John.

-          És Önök? Maguk is hozzátartozók?  - vonta kérdőre a fegyveres őr, a többieket is. Na erre kíváncsi leszek, vajon Ők mit találnak ki?

-          Igen, a beteg bátyja vagyok. – lépett előre Zayn.

-          Én pedig az öccse. – követte hasonló képen Niall.

-          Én pedig az unoka testévre?! – lépett melléjük Liam bizonytalanul. – Igen, az vagyok. – gondolta át újra mondatát, és helyeselve bólogatott. Már csak Harry maradt, Ő ki lesz?

-          És maga?

-          Harry Styles. – vigyorgott rá Harry, intet, majd kezet nyújtott neki. Igen, ennél kreatívabb már nem is lehetett volna.  Fejem rázva követtem Mr. Johnt. A kórterem előtt egy orvos várt minket.

-          Jó napot! Én kezelem Katharine kisasszonyt. Mikor rátaláltak nem volt eszméleténél, és még mindig nem tért magához. A testén sérülések vannak. Kés általi vágások nyomai és zúzódások. A szervezete legyengült. Valószínű éheztették, és különböző nyugtató illetve kábító szereket adtak be neki, amitől elkábult. Valamint egy injekciót. Valószínű attól vesztette el teljesen az eszméletét, mikor rátaláltak. – magyarázta. Borzalmas volt végig hallgatni, miket műveltek vele, és ezek csak azok amiket az orvos megállapított. Nem akarok belegondolni, miket kellett átélnie. – Bemehet hozzá. – köszönetkép bólintottam, és halk léptekkel bementem hozzá. Eszméletlenül feküdt, az ágyon. Fájt így látnom. Erős. Bárkinél erősebb. De még így is gyönyörű. Leültem az ágya melletti székre. Kezét megfogva próbáltam elhinni, hogy mindez csak egy rossz álom. Miért kell ennyit szenvednie? Miért kell olyasmiért bűnhődnie amit el sem követett? Ő egy angyal a pokolban. Fény a sötétségben, és mosoly a szívemnek. Halkan kezdtem el dúdolni egyik számunk, mikor Katy elkezdte szorítani a kezem. Én felé kaptam a tekintetem, Ő pedig kezdett ébredezni.

Katharine szemszöge:

Testem minden porcikájából fájdalom sugárzott. Szemeim lassan kezdtem résnyire nyitni. Látásom kicsit homályos volt, de hamar kitisztult. Louis aggódó tekintetével találtam szembe magam.

-          Hol vagyok? 

-          A korházban. Elvesztetted az eszméleted mire a rendőrök megtaláltak az utcán. Most már biztonságban vagy. Minden rendben lesz. – simította végig kezemen a kezét.

-          Egy darabig. Rám fog találni. – suttogtam.

-          Nem hagyom, hogy bántson. Többé nem teheti ezt veled.

-          Miért vagy itt?  - arca értetlen és egyben lepett volt.

-          Mikor a rendőrség feladta a nyomozást, és halottnak nyilvánítottak, én összetörtem. Nem törődtem bele, hogy halott vagy. Nem adtam fel. Hittem abban, hogy élsz, és meg fognak találni. Tudtam. Azóta az éjjel óta mikor utoljára láttalak csak te jártál a fejemben. Nem tehettem ellene semmit. A szívem fájdalmat, az eszem pedig csak azt sugallta, hogy élsz. Most pedig itt vagy.

-          Sajnálom, hogy ott hagytalak. Én csak meg akartalak óvni attól, hogy valami olyanért kelljen bűnhődnötök, amiről nem tehettek. Soha többé nem hagylak ott. – sütöttem le szemeim.

-          Ha mennél se engednélek. – majd közelebb hajolt és egy puszit nyomott az arcomra. Én elmosolyodtam, az ajtó pedig nyílódott. Egy középkorú férfi lépett be rajta.

-          Jó napot. Hogy van?

-          Tűrhetően.

-          Mr. John vagyok. Én vezetettem a nyomozását, és én nyomozok az elrablója után is. Tudom, hogy még nincs jó állapotban,de sürgősen vallomást kell tenni, hogy a nyomozást folytathassuk.

-          Rendben. -  Ezzel elővett egy jegyzetfüzetet és egy tollat majd rám nézett jelezve, hogy kezdhetem diktálni.  – Elraboltak, egy rácsos cellába zártak aztán meg elengedtek. – foglaltam össze röviden a történeteket.

-          Nézze, nem tudom mi történt azon a helyen, de muszáj jegyzőkönyvbe foglalnunk. A Fantom még senkit nem hagyott élve, főleg nem úgy, hogy még el is engedte fenntartva ezzel azt a veszélyt, hogy maga beszélni fog.

-          Szerencsém volt. – tekintetem komoly volt.

-           Ehhez kevés a szerencse. Nyomós oka lehetett arra, hogy nem ölte meg magát. Tehát kérem mondjon el mindent!

-          Ami azon a helyen történt, az ott is marad. Ne nyomozzon valami olyasmi után, ami után nem kéne. Ez minden amit mondhatok. Most pedig ha megbocsájt, fáradt vagyok. Pihennem kell. – nyomatékosan néztem rá, Ő pedig egy amolyan „Nem adom fel a nyomozást” fejjel bólintott, és távozott.

-          Miért nem tettél vallomást? – értetlenkedett Louis, miután Mr. John elhagyta a szobát.

-          Vannak dolgok amik akkor a legszebbek ha nem tudunk róla. – zártam rövidre. A nyugalmas pihenésem ismét az ajtó nyílódása zökkentette ki. Egy nővér lépett be gyógyszereket hozva. Arcán mosoly volt, ami csupa kedvességet árasztott.

-          Hölgyem a rokonai kint várják esetleg beküldjem Őket?

-          A rokonaim? – néztem rá egekbe szökött szemöldökkel.

-          Igen. Az öccse, a bátyja, és az unoka testvére. Szeretné látni Őket?

-          Igen. Már születésem óta. – na erre kíváncsi leszek. Louis csak kuncogott magában mellettem.

-          Húgom. Nővérem. Hello cousine. – rontott be vigyorogva, tárt karokkal Niall, Zayn és Liam. Nagyon kellett tartanom magam, hogy ne röhögjem képen őket. Olyanok voltak mint valami színészek egy szappanoperából.

-          Látszik, hogy testvérek. Hasonlítanak. Bár kicsit vicces, hogy az öccse szőke, a bátyja fekete maga pedig barna hajú. – nevette el magát, a nővér majd távozott.

-          Hát igen. Esetleg kint vár a vörös unokahúgom?  - kérdeztem rá, mire mindenki elnevette magát. Ekkor Harry lépett közénk. Ő lenne az unokahúgom? Csak mert akkor letagadom a „családom”.

-          Ti rokonok vagytok? És nekem nem is szóltatok? – tárta szét felháborodva karjait. Csak Harry.

-          Szép kis család. – nevettem el magam. A többiek is hasonló képen tettek.

-          A te családod. – kezdett bele Liam. Én kérdőn néztem rá. – Mától te is a One Direction család tagja vagy. Tehát valamit most szögezzünk le, mint rokon a rokonnal: Soha többet ne hagyd ott Louis-t! Nem bírja nélküled. – ezzel mind vigyorogva megöleltek. Én ettől felszisszentem, mivel minden porcikám fájt. – Üdv a családban. – ezt még szoknom kell. Soha nem volt igazi családom. Most viszont úgy érzem az eddig tátongó űr kezd betelni öt szerető arccal. Az életem nagy fordulatot vett mióta megismertem őket, ám érzem, hogy nem lesz könnyű. A Fantom mindent meg fog tenni annak érdekében, hogy bosszút álljon rajtam. Csak még nem tudom miért, és hogyan?!  De kifogom deríteni.