52. Fejezet - Én akarom, ezt akarom?!

Sziasztoook! :)) Új rész, új bonyodalmak! Remélem mindenkinek jól tellik a téli szünet!! :)) Jó olvasást és pihenést minden kedves olvasómnak!! :)) Smile.:))

52. Fejezet

"Mit is várok az életemetől, ha egyszer sorra követem el ugyan azokat a hülye hibákat?!"

Órák telhettek el, amióta összeroskadva leültem a kanapéra. Összekulcsolt kezeimmel a térdemre könyököltem, kezeimen pedig támasztottam a fejem és vártam. Vártam, egy isteni sugallatra, egy jó tervre, a megfelelő gondolatra, a csodára. Vártam, és vártam, de nem történt az égvilágon semmi. Azt leszámítva, hogy a nyakam megfájdult a karom pedig elzsibbadt. A néma csendbe majd beleőrültem. A gondolataim ordítottak a fejembe, én pedig fáradt voltam bármit is tenni. Csak vártam. Aztán, mikor végleg meguntam a várakozást a semmire, felpattantam a kanapéról és megragadtam egy üveg bort. Néhány másodpercig mérlegeltem magamban a dolgokat. Napok óta nem ittam és nem szedtem be semmit. Viszont nem hagyom, hogy újra megtörténjen az, ami józanon megszokott történni velem. A gondolataim nem ordíthatják túl az elmém. Nem hagyom, hogy ismét felemésszenek. Inkább elfutok előlük, csak hogy ne keljen hallanom őket. Ezzel a tudattal indultam el a lift felé. Épp bevágtam magam mögött az ajtóm, mikor Oliver világfájdalmas képpel szintén készült elhagyni a szobáját. Összenéztünk.

-          Hova mész?

-          A partra. – jelentettem ki.

-          Azzal? – kérdezte semlegesen. Bólintottam. – És nélkülem? – meglepve mértem végig, majd kezébe nyomtam a bort. Vissza mentem a szobámba, és mikor ismét visszatértem egy másik üveg volt a kezemben. Oliverrel némán nézegettük egymást egy ideig, majd a mellettem álló fiú kezében a borral, megnyomta a lift gombját.

-          Ugye tudod, hogy a szerencsétlenség csúcsai vagyunk? – kérdeztem az italos üveget szorongatva.

-          De mi legalább már elértük valaminek a csúcsát.

Néhány órával később már a parton feküdtünk a homokban, és a csillagokat bámultuk. Mellettünk üres üvegek hevertek és a kikapcsolt telefonjaink. Miután engem nem tudtak elérni, Dan és Adam tovább próbálkoztak, méghozzá Olivernél. Ő viszont követve a példám kikapcsolta a készüléket és a homokba dobta. Nem tudom pontosan hány órára járhatott, de azt biztosra vettem, hogy már késő van. A parton szinte már senki nem volt, csak mi ketten. Miután fogtunk egy taxit, egyből ide jöttünk. Ledobtuk magunkat a homokba és kiürítettük a velünk hozott üvegeket.

-          Katy. – szólított meg nevetve Oliver. – Azt értem, hogy én miért fekszem részegen a homokban a part kellős közepén. De te miért? Mert kétlem, hogy együttérzésből.

-          Mert az életem egy összedőlt homokvár. – válaszoltam felettébb jókedvűen. Az az üveg bor meg tette a hatását. Oliver ismét felnevetett.

-          Összedőlt homokvár. – nevetett tovább. – Ez találó. – állapította meg. – De komolyan. Most a szokásosnál is jobban padlón vagy. Mi történt? – felém fordult, az arcára pedig némi komolyság költözött.

-          Adam közölte velem, hogy szerelmes belém. – böktem ki. Oliver egy pillanatra lefagyott, majd ismét az ég felé fordította a tekintetét.

-          Ez várható volt. – közölte, nekem pedig leesett az állam. Hogy mi?!

-          Tessék?

-          Ez várható volt. – ismételte. – Úgy értem, az számomra eddig is egyértelmű volt, hogy Adam jóval többet érez irántad, mint egy szimpla barátság. Emlékszem, amikor először találkoztunk ott ültünk a raktár egyik termében. Aztán beléptetek. Te és Adam. Akkor az volt az első gondolatom, hogy ő az a legendás pasi, aki ellopta a maffia szívét. Ahogy rád nézett, ahogy ott állt szorosan mögötted, olyan védelmező és elszánt volt. De aztán ez az elképzelésem egyből össze is dőlt, miután Dan szóba hozta Louis nevét. Az, ahogy a nevére reagáltál egyből elárulta, hogy ő a fiúd, Adam pedig csak a testőröd és a barátod. De ha engem kérdezel, akkor Adamen már akkor látszott, hogy többnek tart egy egyszerű barátnál.

-          Hogy nem vettem észre?  - kérdeztem, leginkább magamtól, mint Olivertől.

-          Szerelmes voltál Louis-ba. – felelte. – Nem ismerem olyan régóta Adamet, mint te, és ami azt illeti Louis-t szinte egyáltalán nem is ismerem. De ha fel sem tűnt, hogy mit érez irántad, akkor tényleg nagyon szerethetted Louis-t.

-          Hát ez az. Bárcsak azt mondhatnám, hogy szerettem. Bárcsak múlt időbe tudnék róla beszélni. De vajon mi kell ahhoz, hogy kiverjem őt a fejemből? – nagyot sóhajtottam, majd folytattam. – Egy érzéketlen ember akarok lenni. – jelentettem ki. – Mert bárhogy is nézem, az érzések, azok nehezítik meg az életünket. Ha szeretünk valakit, akkor bármikor elgyengülhetünk. Akkor van gyenge pontunk. Ezt az egyet mindig kitudják használni Oliver, és ki is használják.

-          Lehet. Sőt, egészen biztos, hogy így van. – felelte Oliver. – De inkább fájjon. Inkább a keserű fájdalomtól szenvedjek, mint az üresség okozta jéghideg érzéstől. Az rosszabb lenne. Sokkal rosszabb. – épp szólásra nyitottam a szám, amikor valaki megállt mellettünk. Felnéztem és Adam kifejezéstelen arcát pillantottam meg. Halkan felkuncogtam.

-          Azt hiszem megártott az a sok bor. – Oliver felé fordultam. – Mert Adam arcát most még a szokásosnál is morcosabbnak látom.

-          Ó. – hajtotta hátra a fejét Oliver, hogy jobban szemügyre vehesse a fölénk magasodó személyt. – Adam? Nem inkább Adamek? Megmertem volna rá esküdni, hogy az előbb még kettő volt belőle. – egyszerre kezdtünk el nevetni. Adam szem forgatva nézett le ránk.

-          Rajtad már meg sem lepődöm. – szegezte rám a tekintetét. – De te. – fordult Oliverhez. – Tőled azért többet vártam. – ezzel megragadta a karom és talpra segített. Az egyensúlyom nehezen találtam meg, így inkább Adambe kapaszkodtam. Oliver is nagy nehezen feltápászkodott, majd dülöngélve felegyenesedett, és kábán mért végig minket.

-          Most mi lesz nagyfőnök? - kérdezte egy elfojtott nevetés közben Oliver. - Bünti?

-          Most? Szépen beülünk egy taxiba, és visszamegyünk a szállodába. Mindketten lepihentek, és holnap reggel majd visszatérünk erre. – mutatott ránk, meg a homokba heverő üvegekre. – Józanon talán lehet majd veletek beszélni.

-          Igenis főnök. – állt vigyázban Oliver én pedig Adam vállába temettem az arcom és próbáltam visszafogni a nevetésem, de nem ment. Azt nem tudom Adamnek mennyire lehetett nehéz dolga ebben a pillanatban velünk, de mi felettébb jól éreztük magunkat.

Nem sokára már vissza is tértünk a szállodába. Oliver szó szerint beesett a szobájába, én pedig hasonló képen Adam segítségével megtaláltam a saját szobám és ágyam. A puha párnák közt feküdve, éreztem, hogy a parton elfogyasztott alkohol csak most kezd igazán a fejembe szállni. Mellettem Adam rosszalló pillantásokat vetett rám, majd felkapcsolta az ágyam melletti kislámpát és indulni készült. Én azonban előbb cselekedtem s aztán gondolkodtam. Már ha gondolkodtam egyáltalán. Megragadtam Adam karját és visszarántottam. Értetlenül bámult le rám.

-          Ne menj el. – kérleltem.

-          Aludnod kéne. Reggel szörnyen másnapos leszel. – mondta.

-          Furcsa, hogy az alkohol mikre nem képes. Úgy érzem tisztábban látok, mint eddig. – mondtam, Adam pedig mély levegőt vett. – Komolyan Adam. Már értem miért mondtad azt, amit. Már értelek. És igazad van. Tudom, hogy igazad van. El kell engednem őt, máskülönben örökké valami olyasminek leszek a rabja, ami csak felemészt. Felesleges utána vágyakoznom, ha egyszer nem lehet az enyém. És nem is kell. Nem akarom, hogy az enyém legyen. Én nem őt akarom. Én téged akarlak. – mondtam  kissé kábán. Úgy éreztem magam, mintha csak álmodnék. A szavak akaratlanul buktak ki belőlem, abban viszont nem voltam biztos, hogy tényleg így is érzek e. Az egyetlen dolog, amit biztosan tudtam, hogy akkor abban a pillanatban valóban csak Adamre volt szükségem.

-          Részeg vagy. – felelte halkan. – Csak azért mondod most ezeket.

-          Nem. – csattantam fel, majd felültem az ágyon, és magam mellé rántottam Adamet is. – Adj esélyt, hogy megpróbálhassam. – kérleltem. – Adj esélyt magunknak. – Adam tiltakozni akart, de még mielőtt megszólalhatott volna beléfojtottam a szót. Minden pillanatok leforgása alatt történt. Megragadtam Adamet és megcsókoltam. Hirtelen nem tudta mire vélje ezt az egészet, azonban nem húzódott el. Még szorosabban magamhoz húztam. Egyre biztosabb voltam a dolgomban. Egyik kezem a mellkasán pihent, másikkal pedig a hajába túrtam.

-          Ezt nem szabadna. – suttogta. – Ez nem helyes. Részeg vagy és...

-          De az. Én ezt szeretném, és te is. Már pedig ha mindketten ezt szeretnénk, akkor igenis helyes. – feleltem magabiztosan. Adam néhány pillanatig bizonytalanul méregetett, majd ajkát az enyéimre tapasztotta. Egyik kezem Adam tarkójára vándorolt és egy pillanatra meg is állt ott. Az ágyam melletti kis lámpa fényében valami megcsillant az ujjamon. A Louis-tól kapott gyűrű, amit azóta is hűen viseltem. Hogy miért? Talán mert akartam, hogy valami emlékeztessen rá. Akartam, hogy egy része még akkor is velem lehessen, ha ő maga nem lehet. Egy pillanatra ledermedtem. Vajon helyesen cselekszem? Tényleg ezt akarom? Átfutott rajtam annak az érzése, hogy ez olyan mintha megcsalnám őt. De ezt a gondolatot azonnal el is vetettem, miután rájöttem, hogy ez hülyeség. Nem csalhatom meg őt. Hiszen kidobott. Már rég nincs közünk egymáshoz. Azt csinálok, amit csak akarok. Bizonyára már ő is túllépett a kapcsoltunkon, és nekem is ezt kell tennem. Nem ragaszkodhatok hozzá többé. Ökölbe szorítottam a kezem, hogy ne lássam az ujjamon lévő gyűrűt.

-          Minden rendben? – kérdezte Adam aggodalmasan.

-          Igen. – feleltem határozottan. – Minden a legnagyobb rendben. – ezzel ismét megcsókoltam. - A tetteimet nem a bizonyítás vágy, vagy a Louis iránt érzett harag vezérelte. Legalábbis ezzel győzködtem magam. Ezt én akarom. Ezt akarom. Nem a bosszú irányít, hanem én. És én nem a bosszú vagyok. Igaz?! 

Sziasztook! :))
Nagyon boldog karácsonyt és kellemes ünnepeket szeretnék kívánni minden kedves olvasómnak!! Használjátok ki a téli szünet minden egyes percét! Pihenjetek, egyetek sok sütit meg finom kajákat *-* :D És ami a legfontosabb legyetek azokkal az emberekkel akiket szerettek!! :))  Szóval még egyszer boldog karácsonyt!!
u.i.: az új részt még a héten hozni szeretném, szóval az új év elött még mindenképp lesz fent új rész! :))
Smile.:))

51. Fejezet - Ez nem akarás kérdése

Sziasztook! :) Új résszel jelentkezem! Sok hozzáfűznivalóm nincs is! Jó olvasást és szép hetet minden kedves olvasómnak! És kitartás! Már csak a mai napot kell kibírni és kezdődik a téli szünet! :) Smile.:)

51. Fejezet

"Futjuk a köröket. Futunk és menekülünk, egészen addig, amíg végleg ki nem purcanunk..."

-          Ki az a Melissa, Oliver?! – kérdeztem újra és újra. Egyik kezem Oliver vállára tettem, a másikkal pedig a szobámból kirohanó Adam felé intettem, jelezve, hogy még mielőtt megszólalna, inkább maradjon csendben. Oliver olyan sápadt volt, hogy féltem összeesik a folyosó közepén, ahol mellesleg már jó ideje ácsorogtunk. – Gyere. – megragadtam a karját és betessékeltem a szobámba, Adamnek pedig a fejemmel biccentettem, hogy kövessen. Bezártam magunk mögött az ajtót és a nappaliba mentem. Oliver tehetetlenül rogyott le a kanapéra.

-          Mi folyik itt? – kérdezte Adam jogos értetlenséggel.

-          Újra megkérdezem. Ki az a Melissa? – Oliver lassan felemelte a fejét. Látszott rajta, hogy nehezére esik megszólalni.

-          Melissa a volt barátnőm. – közölte. Adam és én összenéztünk.

-          Aki…?! – puhatolóztam, mivel egyelőre semmit sem értettem.

-          Aki az előbb szembe sétált velem az utcán. Itt. Los Angelesbe. – magyarázta zaklatottan.

-          És ez azért ilyen megrázó mert…?!

-          Mert Melissát 1 éve elrabolták. – bökte ki megtörten.

-          Ó. – bukott ki Adamből. Én szóhoz sem jutottam. Erre a válaszra igazán nem számítottam. Néhány másodperc döbbent némacsend után végül én szólaltam meg.

-          Oké. – kezdtem zavartan. – Akkor én most hozok poharakat meg innivalót, és te szépen mindent elmesélsz nekünk. Mindent. Rendben? – Oliver bólintott, én pedig elindultam a konyha felé.

-          Ha lehet, akkor a víznél valami erősebbet hozz. – szólt utánam. Adammel ismét összenéztünk. Gyorsan elkaptam a tekintetem.

-          Whiskynél gyengébbel nem is próbálkoztam volna.

 

Louis szemszöge:

Összekulcsolt kezekkel és lehajtott fejjel ültem az ágyon. Mellettem az éjjeli szekrényen elszívott cigaretta csikkek és egy kiürült pohár meg üveg volt.

 

-          Imádkozol? – szólalt meg egy ismerős hang mögülem. Az illető halkan becsukta maga mögött az ajtót, majd megállt mögöttem. – Csak mert azt hiszem, az imák itt már nem segítenek.

-          Imádkozni? – kérdeztem mozdulatlanul. – Ugyan kihez és miért? Az univerzumhoz, ami a képembe röhög, vagy Istenhez, aki szánakozva néz le rám?!

-          Leléptél az interjúról.

-          Le. – helyeseltem. Zayn még mindig mögöttem állt, én pedig továbbra is lehajtott fejjel az ágyon ültem, de még így is éreztem, hogy Zayn vádlón méreget.

-          Ehhez nincs jogod. – mondta, én pedig felhorkantottam.

-          Azt csinálok, amit akarok.

-          Nem Louis. Ehhez nincs jogod. Nincs jogod tönkre tenni magad körül azokat, akiknek fontos vagy. Sok mindenhez van jogod, de ehhez nincs! Tönkre akarod tenni magad? Csak tessék. Én nem akadályozlak meg benne. De másokkal ezt nem teheted meg. Tudod te, milyen érzés volt ott ülni nélküled, azt magyarázva, hogy rosszul lettél, és vissza kellett vinni a szállodába?! Ott ültünk, tehetetlenül és hazudtunk, miközben te egy vadidegen lánnyal hemperegtél az ágyadban és holtrészegre ittad magad. Ismét.

-          Szerinted hol rontottuk el? – kérdeztem hirtelen. Megfordultam. Zayn-t váratlanul érte a kérdésem.

-          Tessék?

-          Hol rontottuk el?! – kérdeztem megint. Zayn-re szegeztem a tekintetem. – Tudod, szeretném azt hinni, hogy lehetett volna másképp is, de valahogy most már nem megy. Talán ez az egész már az elején kudarcra volt ítélve. De… - egy pillanatra elszorult a torkom. – Ő megmondta. Már az elején. Szinte könyörgött nekem, hogy engedjem el. Szeretett mégis fontosabb volt neki a biztonságom, mint az, hogy annyi év után valaki végre szeresse. És én szerettem Zayn. Még most is szeretem. Azt hittem segítek ezzel. Azt gondoltam, hogy az ő érdekeit szolgálom azzal, ha elküldöm, de minden az ellenkezőjére fordult. – Zayn szomorúan fürkészte a tekintetem, de nem szólt semmit sem. – Szép volt, és ez volt a gond. Túl szép volt, hogy igaz legyen. Egy gyönyörű álomból, rémálom lett. – felkeltem az ágyról és egy újabb szál cigarettáért nyúltam. – És már nem is akarok felébredni belőle. Ha álmodom, őt látom, meg a koporsót, amibe feküdt. Ha pedig ébren vagyok, az ő hangját hallom. – rágyújtottam és hátat fordítva Zayn-nek az ablakra meredtem, ami lélegzetelállító látványt nyújtott az éjszakai fénybe borult városra. –  ”Életem legnagyobb hibája vagy, Louis.” – mondtam rezzenéstelen arccal, és számhoz emeltem a kezemben füstölgő cigarettát. – Ezt mondta nekem aznap este, mikor utoljára láttam őt. Ez volt az utolsó szava még életében hozzám. – Zayn élesen szívta be a levegőt. – ” Életem legnagyobb hibája vagy, Louis.” – suttogtam magam elé.

Katharine szemszöge:

 

-          Oké. – tettem le a poharat az asztalra. – Akkor röviden. Melissa a volt barátnőd, akit 1 éve Londonban elraboltak. Az emberrablók nem jelentkeztek, te nem találtad őt, olyan volt mintha szó szerint elnyelte volna a Föld. Most pedig összefutottál vele. Itt. Los Angelesben. És közölte, hogy nem rabolták el, csak lelépett a jelenlegi pasijával, és azért hitette el, hogy elrabolták, mert nem lett volna képes veled szakítani, így jobbnak látta, csak úgy eltűnni. Mindezért pedig bocsánatot kért, és elsétált?! – hadartam el szemöldök ráncolva. – És még azt hittem, az én szerelmi életem bonyolult. – tettem hozzá.

-          A volt barátnőm elraboltatta magát, és lelépett egy bűnözővel. Ez..nekem ez így sok. – ejtette maga mellé tehetetlenül a kezeit, Oliver. Némán figyeltük egymást, majd Oliver hirtelen felpattant, kiitta a maradékot a pohárból és felváltva hol rám, hol Adamre nézett. – Egyedül szeretnék lenni. – ezzel kiviharzott a szobából. Másodpercek teltek el, mi pedig csak ültünk ott, mint két szerencsétlen.

-          Utána megyek. – pattant fel hirtelen Adam is.

-          Egyedül akar lenni. – vágtam rá.

-          Igaz. Akkor inkább megnézem, mit csinál Dan. – rohamléptekkel indult el az ajtó felé.

-          Állj meg! – szóltam utána, de mint aki meg se hallotta. Egy határozott mozdulattal elkaptam a karját, és megállítottam. – Ha arra kérlek, hogy állj meg, akkor légy szíves állj is meg! – mondtam. Adam kétségbeesetten nézett le a karjára, amit szorítottam, majd a szemembe.

-          Ez így nem oké. – mondta.

-          Beszéljük meg, rendben?

-          Nincs mit megbeszélni, Katharine.

-          Szerintem meg nagyon is van. Néhány órája szerelmet vallottál nekem. Ezt igenis meg kell beszélnünk.

-          Nem. Addig nincs mit megbeszélni, amíg nem tudsz tovább lépni. Amióta csak ide jöttünk kiakarod őt törölni az emlékezetedből, de képtelen vagy rá. Folyamatosan ott kattognak a fogas kerekek az agyadban, és az egyik ilyen fogaskerék Louis. Tudom, hogy ő. Mind tudjuk. Ő az egyetlen oka, amiért tönkreteszed magad, és ő az oka, hogy túlteng benned a halálvágy. – úgy nézett a szemembe, mintha a vesémbe látna, és ez frusztrált. – Miatta vagyunk itt. – tette hozzá. Szemöldök ráncolva meredtem rá. – Ne is tagadd. Csak miatta hagytad ott Londont. Talán még te magad sem jöttél rá. De titkon olyan közel akartál lenni hozzá, amennyire távol is. Képtelen lettél volna rá, hogy találkozz vele a történtek után. Belepusztultál volna, hogy a közeledben van, de közben még sem. Az, hogy idejöttünk jó indok volt, hogy elmenekülj előle és az emlékek elől. De Katy, ez nem így működik. Ha benned él bármennyi is abból az érzésből, ami elől menekülni szeretnél, akkor az élni fog itt is, Londonban is, de még az Északi sarkon is. Nem tudom, mi van meg benne, ami bennem vagy más emberekben nincs, de az a valami fogva tart téged. És addig képtelen leszel bármit is újjáépíteni, vagy helyrehozni, amíg azt a valamit el nem engeded. – szólásra nyitottam a szám, de Adam közbe vágott.

-          Szereted őt. És amíg őt szereted, addig mást nem tudsz. Szerelemmel biztos nem.

-          Nem értem. Annyira nem értem. Mióta érzel így? Miért és hogyan?! Adam.. – tekintetemmel szinte már könyörögtem.

-          Elég régóta, hogy tudjam, ezt te nem mostanában fogod viszonozni. Sőt, talán soha nem is fogod. De el kellett mondanom, mert különben felemésztett volna. Most már tudod.

-          Adam..

-          Te Louis-t szereted. Ez van.

-          De én nem akarom őt szeretni. – csattantam fel, ezzel magamat is meglepve. – Nem akarom őt szeretni. – Adam elsétált az ajtóig, és mielőtt becsukta volna maga mögött még vissza fordult hozzám.

-          Ez nem akarás kérdése. – mondta. – Ez már azon bőven túl van.