16.Fejezet-Költözés

Sziasztook.:) Igaz egy nap késéssel de meghoztam az új részt.:) Remélem tetszik majd.:) Minden kedves olvasómnak szép napot, és kitartás még csak hétfő van, de ez a hét is gyorsan elfog majd telni.:)!!! Smile.:) 

16.Fejezet

"A fájdalom gazdájának, a boldogság idegennek tekint."

Bekanyarodva a srácok utcájába Zayn már szinte a halálán volt. Arca falfehér ijedséget tükrözött, kezei erősen markolták a kocsit,a levegőt pedig olyan szaporán vette, hogy attól féltem egy idő után nem is marad másnak. Szemeit összeszorítva jajveszékelt. Leállítva a kocsit, elégedetten vettem ki a kulcsot. Ránézve Zayn-re valami furcsa nyelvű imát mormolt. Jobbnak láttam kizökkenteni a halálfélelemből.

-          Zayn. Most már kinyithatod a szemed. – fogtam meg karját.

-          Meghaltunk?

-          Nem?! – húztam fel egyik szemöldököm, majd érdekes arccal inkább kiszálltam a kocsiból. Zayn is hasonló képen tett, ám kicsit bizonytalannak tűnt járása. Végig mérve az autóm, úgy döntöttem egy ilyen csodálatos társ nem maradhat név nélkül. – Üdv a családban Jack.

-          Ki az a Jack? –  szólalt meg a semmiből Niall. A kapun a többiek is kijöttek, köztük Lou és Liam. Ezek szerint vége az interjúnak.

-          Hát Ő. – mutattam az előttünk parkoló járműre. Kikerekedett szempárok fürkészték, ami mosolyt csalt arcomra.

-          Ez egy álom. – ámult Harry. Mindenkinek tetszett, kivéve Louis-t.  Ő csak némán állt a kapuban.

-          Hé, mi ez a szomorú tekintet? Ha ezzel akarsz maradásra bírni akkor esélytelen. – álltam elé.

-          Kihozom a cuccaid, és elkísérlek a birtokra. – fordult vissza. A többiek a földet nézve követték. Miért érzem azt, hogy valami nincs rendben? Ó, talán mert valami nincs rendben. Percek alatt pakoltunk be a kocsi csomagtartójába, mivel nem volt sok cuccom. Louis továbbra is kerülve a szemkontaktust némán beült az anyósülésre. Én elköszöntem a srácoktól, majd kezemben a kulccsal beültem Louis mellé. Hosszú útnak nézünk azt hiszem. Már vagy 5 perce némán ültünk egymás mellett a kocsiban, mikor elegem lett, és beszélgetést kezdeményeztem.

-          Jó napod volt? – mosolyogtam kedvesen, közben pedig továbbra is az utat néztem.

-          Igen. – válaszolta egyhangú, keserű hangom.

-          Tetszik a kocsi? – mosolyogtam még mindig de már egyre nehezebben.

-          Igen.

-          Milyen volt az interjú?

-          Igen. – nem leszünk így jóba. Nagyon nem.

-          Leugrasz egy hídról?

-          Igen. – hát jó, ha így nem, majd máshogy kiderítem mi baja. Hirtelen fékezve az úton, leállítottam a kocsit.

-          Na jó. Louis miért haragszol rám? 

-          Nem haragszom. – hajtotta le fejét.

-          Louis.. – szólítottam meg nyomatékosan.

-          Ma az interjún.. – kezdett bele. – Megkérdezték, hogy kinek van barátnője. És Liam-el mindketten feltettük a kezünk. – én értetlenül pásztáztam a mellettem ülő fiút. – Bejelentettem, hogy a barátnőm vagy. Félek, hogy a rajongók majd bántanak, vagy nem fogadnak el. Hogy majd negatív véleményekkel illetnek, és zaklatnak a fotósokkal együtt.

-          Várj. Most attól van lelkiismeret furdalásod, és azért érzed rosszul magad, mert közölted ország világgal, hogy a barátnőd vagyok? Attól félsz, hogy majd a rajongók nem fogadnak el? – Ő félve bólintott. – Louis. A barátnőd az angol maffia. Akit, meg akar ölni egy őrült ismeretlen, és te attól féltesz, hogy majd a rajongók bántanak? Én sokkal jobban aggódok inkább érted. Félek, hogy miattam neked is bajod eshet. Hogy majd a Fantom téged is bánt, amiért közel állsz hozzám. Ha kettőnk közül valamelyikünknek, oka van félelemre és aggodalomra akkor az én vagyok.

-          Akkor nem haragszol?  - emelte rám tekintetét.

-          Sose tudnék rád haragudni.

-          Nélküled könnyebb lenne az életem. – jelentette ki, ezt azonban nem tudtam hova tenni. – Könnyebb, és unalmasabb. Egy könnyű és unalmas lánnyal pedig nem lenne élet az életem. – ez ismét mosolyra késztetett. Megfogva a kezét ismét elindítottam az autót, azaz Jack-et. Legnagyobb örömömre a leendő otthonom, nincs messze Louis-ék házától. Bekanyarodva a Dan által megadott utcába izgatottan vártam, vajon milyen látvány fogad majd. A megadott házszámot megtalálva, egy hatalmas kúria elé értünk,melyet egy nagy fekete vaskapu zárt el a járókelőktől, amin egy nagy W betű volt. Elővéve a kulcsot melyet szintén Dan adott, megnyomta a fehér gombot, mely a kaput nyitja. Behajtva gyönyörű látvány tárult elénk. Hatalmas fák ölelték körbe a birtokot. Kő szökőkutak melyek a fű közepén helyezkedtek el, bennük szobrokkal. Térkővel lerakott járda vezetett körbe a parknak kialakított udvaron. Leállítva a motort kiszálltunk Louis-al. A ház faragott kőmintázatokkal volt díszítve. Nagy üvegablakokkal volt körbe rakva. A lélegzetem elállt, a hangom pedig eltűnt. Kezembe véve a házat nyitó kulcsot elfordítottam, a zárban. Halk nyikorgást vonva maga után kinyitottam, és izgatottan léptem át a küszöböt. A modern és a régies stílus egyaránt keveredett a házban. Ettől pedig még jobban tetszett. Egy hatalmas csillár díszelgett a plafonon. Előttünk két oldalról lépcsők vezettek az emeltre. Jobbra a konyha volt, balra pedig egy nagy nappali benn egy kandallóval, egy barna ülőgarnitúrával, és egy szekrény sorral, melyen könyvek sorakoztak. A kandalló,felett egy kép volt felakasztva, melyen az épület volt megfestve. Kézen ragadva Louis-t, akinek szintén elállt a lélegzete az emeltre mentem. Egy márvány szobor volt kiállítva a folyosón, és több kép is, melyek ránézésre is nagyon sokat értek. Benyitva az első szobába ami utunkba esett, bementünk. Egy hatalmas fa francia ágy, rajta bordó párnákkal és takaróval. Vele szembe még egy kandalló, és egy a birtok hátsó kertéjre néző ablak terasszal. Az ablakok legalább két méter magasak voltak. Miután már vagy 4 szobát megnéztünk a folyosó végén egy újabba botlottunk. Az ajtótetejére egy W betű volt vésve. Lassan nyomtam le a kilincset. Ám belépve azonnal meg is bántam. Egy hatalmas francia ágy, vele szembe egy kandalló, mellette egy fa íróasztal és egy könyves polc. A kandalló felett egy portré volt, melyen az apám, és az édesanyám szerepelt. A halála óta egy képet sem láttam róla. Csak az emlékeimben élt az arca.

-          Ők a szüleid igaz?  - állt mellém Louis, és fogta meg kezem.

-          Nekem nincsenek, szüleim csak egy halott édesanyám. – meredtem a festményre. – Már tudom melyik szobát nem fogom használni. – jeleztem ezzel arra, hogy ez a szoba zárva lesz amíg csak élek. Hátat fordítva, a kandallónak elhagytam a szobát, és kulcsra zártam. Miután bejártuk az egész emeletet, visszamentetünk a nappaliba. Körbe nézve még mindig nem tudtam elhinni, hogy ez mind az enyém. Ha létezik valódi tündérmese akkor az enyém az. Boldogságomból azonban telefonom rezgése zökkentett ki. Érdeklődve vettem kezembe a kis készüléket, melyen egy magán egy privát személy hívott, így nem mutatott telefonszámot. Felvéve a telefont, óvatosan a fülemhez emeltem.

-          Veszélyes dolog túl közel engedni valakit magunkhoz, ha tudjuk, hogy baja eshet. Nem gondolod?  - én hirtelen összerezzentem, és Louis-ra kaptam tekintetem, aki értetlenül tekintett vissza rám. – De ha így akarsz játszani, hát így játszunk. Ettől csak mókásabb lesz. A játékszabályok a következők az első körben: Aki átlépni a házad küszöbét, azt tekintsd célpontnak. Vagy ha jobban tetszik halottnak. – ezzel a vonal megszakadt, én pedig megfagyva álltam a nappaliba közepén, mint egy kőszobor.

-          Hé, minden rendben? Ki volt az?  - lépett közelebb Louis, és kémlelte tekintetem. Nem mondhatom el neki. Ha megteszem,még ennél is nagyobb veszélybe lesz.

-          Se..senki. Csak téves számot hívtak. – dadogtam, még mindig rémülten. Éreztem, ahogy a könnyeim már sorakoznak szemeimben. Próbáltam vissza tartani a sírást, de hiába. Mire feleszméltem már könnyek folytak végig sápadt arcomon.

-          Katy, mi a baj? Miért sírsz?

-          Csak boldog vagyok. – borultam nyakába. - Szeretlek. – suttogtam, hogy senki ne hallja meg csak Ő. Azonban a kimondott szó távol állt az igazságtól. Nem a boldogságtól, hanem a félelemtől sírtam. Rettegtem attól, hogy mi fog történni ha kilép az utcára. Ha haza ér, vagy ha velem lesz. A gondolat, hogy baja eshet ökölbe szorította gyomrom, sírásra késztette szemeim, és hangos kattogásra az agyam. A Fantom tudja, hol lakom, tudja a telefonszámom, és figyel. Tudja, hogy Louis itt van. Mindent tud rólam, talán még azt is amit én magamról nem. Elérte a célját. Rettegésben tart, hisz tudja mivel félemlítsen meg. Tudja a gyenge pontom, és ez helyzeti előny számára.  „A játékszabályok a következők, az első körben..” – suhant át gondolataimon ez a mondata. Az első körben. Ez még csak a kezdet. Azt hittem minden akkor kezdődött el, amikor elrabolt de tévedtem. A valódi „játszma”  abban a pillanatban vette kezdetét, mikor letette a telefont. De egy valamit tudnia kell a Fantomnak. Ha azokról az emberekről van szó, akiket szeretek, akkor ez a játék tisztességtelen lesz. A legaljasabb módszerekhez fogok folyamodni ha kell. Egész életemben, nem volt sok ember akit szerettem, és aki közel állt hozzám. De azért a néhányért ölök. Mert inkább váljon belőlem gyilkos, mint ártatlanokból áldozat. 

Hellohello.:)

Hellohello.:)
Először is jó hétvégét kívánok minden olvasómnak.:)!! Másodszor pedig felkerült pár új iromány a másik blogomra. Ha van kedvetek és időtök nézzetek be.:) Itt az új részt várhatóan holnap hozom!.:)  Jó pihenést nektek.:)!!!!!
http://mylifeismyinsight.blogspot.hu/

15. Fejezet-Kell egy kocsi

Sziasztook.:) Nagyon sajnálom, hogy ilyen sokára hoztam az új részt, de sajnos nem voltam gépközelbe két nap, és ezért az írással is megcsúsztam kicsit. Most viszont itt is van az új fejezet!! Jóó olvasást minden kedves olvasómnak, és szép napot!!.:) Smile.:)

15.fejezet.

"Az én életemben nincs sebesség korlátozás." 

Már vagy negyedórája a plafont bámultam, miközben az agyam folyamatosan azon kattogott, vajon mi tegyek? Mit kellene lépnem, hogy elkapjam a Fantomot? Hogy csináljam, hogy közben ne sodorjak magamon kívül senkit bajba? Ám a legnagyobb kérdés mind közül mégis az volt, hogy ha el kapom mit fogok tenni? Ígéretet tettem az édesanyámnak, hogy megtalálom, és bosszút állok, a haláláért. De vajon, mikor már ott fog állni előttem, képes leszek rá? Képes leszek meghúzni a ravaszt, és úgy célozni, hogy a bosszú örökre szóljon, ne csak egy másodpercre? Képes leszek bosszúból ölni, és ha csak egy pillanatig is, de olyanná válni mint az apám? Hidegvérű gyilkossá, akit a bosszúvágy sarkalt a ravasz meghúzására? Vajon bánni, fogom vagy megnyugvás fog eltölteni, hogy vége? Ez az ember az egyetlen akadálya annak, hogy boldog legyek. De ha miattam, fog meghalni, lehet már ennyi esély se lesz rá, hogy boldog legyek a bűntudattól. Nem akarok gyilkos lenni, de az ígéretem se szándékozom megszegni. A fejemben kavargó gondolatok mint a köd, hirtelen felszívódtak, mikor Louis hangjára lettem figyelmes.

-          Mióta vagy ébren? – szólalt meg halk, és rekedtes hangon.

-           Negyed, talán fél órája. – fordultam felé, halvány mosollyal arcomon.

-          Megint róla gondolkoztál? A Fantomon?!

-          Amíg él, addig sajnos nem tudok másra gondolni. És én még azt hittem az apámnál jobban senki nem tudja megkeseríteni az életem. Várjunk csak, ha jól belegondolok, ezt is neki köszönhetem. – hangom cinikus volt.

-          Nagyon gyűlölöd igaz?

-          Talán szeretnem kellene?

-          Nem. Mert tudom, milyen teljes szívedből gyűlölni valakit, akinek a vére az ereidben csörgedezik. – kérdőn néztem rá.

-          Ezt hogy érted? – nagyot sóhajtva, mintha csak erőt merítene halk és rekedtes hangom kezdett bele.

-          Az apám kiskoromban elhagyott minket. A szüleim elváltak, és azóta se tartom vele a kapcsolatot. Akkor hagyott, el minket mikor a legjobban szükségünk lett volna rá. Elmenekült a problémák elől mint, hogy megoldotta volna azokat. Gondolta, ha lelép azzal megkönnyíti az életét. 3 éve hallottam róla utoljára, mikor a banda népszerűvé kezdett válni. Felkeresett, hogy szeretné helyre hozni a dolgokat, és jóvá tenni amit tett, de elküldtem. 21 évig nem keresett, nem érdekelte mi van velem,vagy az otthagyott családjával. Viszont, mikor  népszerűek lettünk, hirtelen az eszébe jutottam. Érdek apa nem kell. Érdekemberekből már volt épp eléggel dolgom. Egy apának nem akkor kell megjelennie az életedben, mikor van már mit szeretnie benned. Nem a pénzedért kell, hogy az apád legyen, vagy a hírnévért. Hanem azért, mert az édesapád. Úgy látszik, neki ennyi nem volt elég. Neki nem a kisfia, hanem a „világsztár” kisfia kell. Nos, én ebből nem kérek. – a sötét szobában nem lehetett sokat látni, de kivehető volt, hogy Louis szemei némi csalódottságot, és haragot tükröznek.

-          Ezt soha nem mondtad. – fogtam meg kezét.

-          Mert nem volt fontos. – próbálta rövidre zárni a témát. Próbálkozz csak Tomlinson.

-          De igen. Nagyon is fontos. Te szinte mindet tudsz már rólam. A múltam, a családom, az életem. Szóval, most szépen elmondasz magadról mindent. Én kérdezek te válaszolsz. – jelentettem ki mintha egy kihallgatást kezdeményeznék. Valahol az is volt. Ő mosolyogva bólintott. – Hány testvéred van? – kezdtem bele, Ő pedig engedelmesen válaszolt minden kérdésemre. Az percek és az órák múlásával megtudtam, mindent az édesanyáról, és a testvéreiről is. Megjegyezném, igen nagy családjuk van.  Tudom, a kedvenc színét, ételét, zenéjét mindent. Nem akarom, hogy Louis azt higgye nem fontos számomra az Ő élete. Mert nagyon is az. Nem körülöttem forog a világ, így úgy tisztességes ha mindketten ismerjük a másikat.

-          Ma szabadnapunk van, szóval el kísérlet a birtokra. – mosolygott rám. Mondatának végén, azonban a telefonja rezegni kezdett. Oldalra nyúlt a készülékért, ami az éjjeli szekrényen hevert. Mosolya hirtelen eltűnt, helyét pedig csalódottság vette át. –Vagy mégse. Will most írt, hogy nekem és Liam-nek be kell mennünk egy interjúra. Ez a szokásuk. Ha nem mind az ötünket, akkor csak két embert, vagy hármat hívnak be a bandából egy kisebb interjúra. – húzta oldalra a száját. Én közben a mellettem lévő kis órára tekintettem, ami 7 órát mutatott.

-          Semmi gond. Akkor majd délután megyek a birtokra. Addig pedig vásárlok. – jelentettem ki büszkén, miközben kikeltem az ágyból.

-          Mit? Ruhákat? – mosolyodott el kacéran.

-          Kocsit. – vágtam rá. Ő amolyan „Nem erre számítottam” nézéssel felült az ágyon.

-          Kocsit?

-          Igen. Kell egy saját autó. Aztán majd utána ruhákat is veszek.

-          Tudod azért, örülök hogy ezt az éjjelt így töltöttük el. Bár minden reggel így indulna. Arra ébredni, hogy a szerelmed átkarol, és ahogy kinyitod az a szemed az Ő mosolygós arcával találod szembe magad. – hangja csalódott, és egyben ravasz volt. Rájöttem mit akar ezzel.

-          Ne is próbálkozz. Akkor is elköltözök.

-          Jó, egy próbát azért megért. – adta fel, majd miután Ő is felkelt lementünk a konyhába. A többiek már fent voltak. Niall egy golfruhában díszelgett, kezében ütőkkel. Liam felöltözve kávézott, Zayn álmos fejjel ült a kanapén, Harry pedig épp keresett valamit.

-          Srácok, én elmentem golfozni a haverokkal, meg Markkal. – köszönt el, majd már el is viharzott.

-          Ki az a Mark?  - kérdeztem rá.

-          Niall testőre. – magyarázta Zayn. – Nem irigylem szegényt. Egy kész agyrém tud lenni ez a gyerek. Hát ha még golfról van szó. – nevetette el magát.

-          Nem láttátok a telefonom? Fekete, vékony, kicsi és itt volt a polcon. – mászkált fel alá.

-          Haver, tudjuk hogy néz ki egy telefon. – vágta rá Liam. – Amúgy meg megtaláltam.

-          Király. Hol van?  - kapta fel fejét Harry.

-          A zsebedbe. – a fiú értetlenül kezdte tapogatni a kezét, majd mikor meglett a telefonja megvilágosodás költözött arcára. Ezt követően Ő is lelépett. – Hé, Louis megkaptad..

-          Igen. Megkaptam a sátán üzenetét. – ezzel nyugtáztam hogy a Sátán, jelen esetben az említett Will-t takarja. Ezt a megnyilvánulást nem igazán értettem, de ránézve Louis-ra és Liam-re nem is kellett. A kedvük a név hallatán egyenesen a nullára szökött. Mivel 8 órára az interjún kellett lenniük sietősen reggeliztek, majd távoztak. Csak Zayn és én maradtunk a lakásban. Furcsáltam, hogy Ő nem ment sehová.

-          Te nem terveztél mára semmit?

-          De igen. Az édes semmit tevést. Csak fekszek itt egésznap, közben tévét nézek, alszom, válaszolok pár rajongónak és csak élvezem a semmit, a csendet és a nyugalmat. – feküdt el a kanapén. Remek. Zayn az én emberem.

-          Nagyszerű, akkor elkísérhetsz.

-          Hová?

-          Kocsit venni. – jelentettem ki. – Ahogy ti is tudjátok ma elköltözöm, a Wilson birtokra amit örököltem. Ha pedig már van egy saját birtokom, akkor kell egy kocsi is. Szóval ma autót veszek.

-          Remek. Indulhatunk is. – pattant fel vigyorogva.

-           Na ez gyorsan ment. Azt hittem nem leszel ilyen lelkes.

-          Autót venni megyünk. Jobb embert nem is választhattál volna kíséretnek. De vigyáznunk kell, hogy ne vegyenek észre minket, vagyis csak engem a rajongók. Mert ha meglátnak minket, akkor belőlünk szerelmes párt alkotnak, te holnapra a feleségem leszel, és még az is elképzelhető, hogy a tudtunk nélkül de gyereket vársz. – hadarta el. Én a legérdekesebb arckifejezésemmel pásztáztam tekintetét. – Igen. A rajongók képzelő ereje néha nagyobb, mint egy regényírónak. – bólogatott, előre meredt tekintettel. Én tudomásul véve mind ezt, jeleztem, hogy akkor indulhatunk is. Mivel nem akartunk haza felé két autóval jönni, inkább fogtunk egy taxit. Zayn javasolt egy jó üzletet ahol neki állhatok válogatni a szebbnél szebb autók közül. Őszintén szólva nem hittem, hogy eljön majd ez a pillanat. Mikor boldogan élhetem a „gazdagok életét”. Tudom, egy normál embernek ez nem jelent gondot, de annak aki valaha az utcán koldulva kereste a pénzt, hogy éhen ne haljon az nap, annak igen is nagy dolog. A jó lét, és a pénz ami a szeretet mellett mindig hiányzott az életemből. A szegény környezetből pedig egyik napról a másikra kiszakadni számomra egy csoda volt. Még ha néha egy rémálomnak is érzem az életem, mindig ott motoszkál bennem a tudat, hogy lehetne ennél rosszabb is. Mire feleszméltem a taxi megállt, egy hatalmas épület előtt. Zayn-el kiszálltunk majd a bejárat felé vettük az irányt. Mielőtt azonban beléptünk volna, Zayn alaposan felmérte a helyszínt. Ezt nem tudtam hová tenni, mindez pedig az arcomon is látszódott.  – Fotósok. Mindenhol ott vannak, még akkor is ha nem. – suttogta, majd végre bejutottunk az épületbe. Kocsik számomra mindig csak négy keréken guruló eszközök voltak. Nem tulajdonítottam nagy jelentőséget egy márkának vagy egy színnek. De amikor megállt Zayn mellett,és láttam az elém táruló látványt minden eddigi nézőpontom megváltozott az autókról. Szebbnél szebb, elegánsabbnál elegánsabb járművek sorakoztak az egész csarnok méretű helyen. Nekem egyből megakadt a tekintetem egy matt fekete Audin. Gyönyörű kocsi volt. Elegáns mégis sportos. Ha elhajt egy utcában mindenkinek az lesz az első gondolata, hogy ebben a kocsiban nem akárki ül.

-          Nekem az kell. Ott. – súgtam oda a mellettem álló fiúnak. Elismerő nézést küldve felém megállapította, hogy ez tényleg jól néz ki. Nagyon jól. Ezt követően egy öltönyös férfi sétált felénk mosolyogva.

-          Jó napot! Miben segíthetek?

-          Kocsit szeretnénk vásárolni. – közölte Zayn. – Méghozzá azt ott. – mutatott rá a kiszemeltemre.

-          Kitűnő választás Uram. Esetleg óhajtva megbeszélni a barátnőjével, vagy fizetne is? – én érdekes arckifejezést küldve a férfi felé válaszolni akartam de megelőztek.

-          Ó Ő nem a barátnőm. A kocsi pedig nem nekem lesz hanem neki. – mutatott rám. – Ő szeretne vásásrolni.

-          Ebben az esetben nem gondolja, hogy ez egy kissé, kemény autó Önnek? A hölgyek általában ilyen típusú járműveket vásárolnak. – mutatott az ellenkező irányba. Kis autók, semmi feltűnés, egyhangú szín, és egy fikarcnyi stílus se. Elmélázva és mind et végig gondolva, határozott hangon fordultam vissza az öltönyös eladóhoz. – Nem gondolom. Nekem az kell.

-          Készpénz vagy bankkártya?  - tért egyből a lényegre. Táskámból előhúztam a bankkártyám melynek láttán,a férfi szemei majdnem kiestek helyéről, arcára pedig hatalmas mosoly szökött. – Miért nem ezzel kezdte? Így már érthető a választása.  – hátat fordítva nekünk elindult, hogy lehúzza a kártyám.

-          Mégis miről beszélt? – fordultam értetlen arccal Zayn felé.

-          A bankkártyája sokat elárul az emberről. Neked arany kártyád van. Ez csak egy bizonyos összeg, vagy rang után kap az ember. Ilyen csak a politikusoknak, hatalmas vállalt vezetőknek, és hírességeknek van. A te kártyádon öt arany csillag van. Ami azt jelenti, hogy túlszárnyaltad a politikusokat is, de még minket is. Ezt hallva nekem is széles mosolyra húzódott az szám. Hivatalosan is egy senki valaki lettem. Még ha ez a pénzem miatt is van, már nem egy lyukban lakó koldus vagyok. Ez pedig hihetetlenül jó érzés. Miután minden papír munkát elrendeztünk, és minden hivatalos dokumentumot aláírtam, kezembe adták új szerzeményem kulcsát, és közölték hogy az épület előtt vár minket. Megköszönve mindezt elhagytuk a helyiséget. Az autóm valóban kint várt minket. Megnyomva a nyitó gombot, lelkesen pattantunk be a kocsiba. A kormányra téve a kezem éreztem ahogy az adrenalin átjárva minden porcikám. – Amúgy, van jogsid? – szólalt meg a semmiből Zayn.

-          Persze. – böktem ki, ezt a kicsit sem igaz tényt.

-          Szóval nincs. De egyátalán tudsz vezetni? – kezdett aggodalom ülni arcára.

-          Zayn. – fordultam felé nyomatékosan. – Nem kell jogsi ahhoz, hogy ez a csoda elinduljon. Elég pusztán egy kulcs hozzá. Ahhoz pedig, hogy vezetni tudjak szintén nem kell egy papír fecni.

-          De ez szabálytalan.

-          Nekem olyan jogosítványom van az élethez, ami nem tartalmaz szabályokat, csak egyet: Azt, hogy nincs szabály. – ezzel a gázra léptem, és huncut mosollyal elindultam. A sebesség egyre csak szökött felfelé, a kocsi száguldott, Zayn pedig kapaszkodva szerintem épp imádkozott. Az érzés ami átjárta a testem már adrenalinnak se volt mondható. Inkább öröm és boldogság volt. Éreztem, ahogy tudatosul bennem, hogy ez valóban nem csak egy álom. Ez valóság. Ahol senkiből lettem valaki. Még akkor is ha ilyen árat kell érte fizetnem. Még akkor is, ha ahhoz a maffiának kell lennem. Olyan világban élünk, ahol a tisztesség kihalt. Én pedig mindent megfogok tenni, hogy ebben a tisztességtelen világban a legtisztességesebb legyek. 

14.Fejezet-Váratlan üzenet

Sziasztook.:) Dobpergés....Meghoztam az új fejezetet!!!!!.;) Remélem elnyeri a tetszésetek!!.:) Szerencsére héten rengetek új ötlet eszembe jutott történettel kapcsolatban, szóval lesz izgalom meg fordulat bőven!.:) 

Hétvégére jóó pihenést minden kedves olvasómnak!! Jó olvasást.:)!

u.i.: A verses, idézetes blogomra felkerült az első bejegyzés, és ma valószínű hozok egy másikat is!.:) Ha van kedvetek nézzetek be ide is.:)

http://mylifeismyinsight.blogspot.hu/

14.Fejezet.

"Az egész életem egy háború. Ám itt nem a hazám, hanem a szeretteim kell megvédenem."

Miután Dan elhajtott, mosollyal arcomon indultam el a bejárat felé. Ám a küszöbhöz érve, a mosoly arcomra fagyott, és értetlenül figyeltem a lábam előtt heverő kis papír fecnit. Lehajolva kezembe vettem, szétnyitottam, és figyelmesen olvasni kezdtem rá a írt szavakat. „Az örömteli emlékek elhagynak, a fájdalmasak pedig kísértenek minket egész életünkben.  F. ” Eltöprengve, ezen a mondaton, hirtelen arra lettem figyelmes, hogy az ajtó előttem nyitódik, és Niall-el találom szembe magam. Én felé mutatva a kezemben lévő papírt, néztem fel rá.

-          Ez nem jó. – állapította meg.

-          Ez nagyon nem jó.– mentem be mellette, egyenesen a napaliba. Zayn, és Harry közben a lépcsőről száguldottak le, Louis pedig a kanapén ült Liam-el.

-          Katy, aggódtunk érted. Hol voltál?

-          Dan elvitt, a volt házunkba. Elmondott mindent, az apámmal, a családommal és a jelenlegi helyzetemmel kapcsolatban. Viszont ezt a találtam a küszöbön. – adtam kezébe a papírt, mire mindenki olvasni kezdte. – A Fantom küldte.

-          Most mit fogsz tenni?

-          Várok. Valamint felhívom, Mr. Johnt.

-          Helyes. Szerintem is feljelentést kell tennünk.

-          Ki beszél itt feljelentésről?

-          Hát te?! – kémlelet érdekes arckifejezéssel Louis.

-          Nem fog itt senki feljelenteni senkit. Közlöm Mr. Johnnal, hogy vegyen be az ügybe. Minden apró részletről tudni akarok. A Fantom itt volt. A küszöb előtt állt, ezt pedig nem fogom hagyni. Ezzel titeket is veszélybe sodorlak.

-          Veled megyek. – állt mellém Lou, majd a polcról leemelve a kocsi kulcsot, mutatta hogy menjek előre. Beszállva a kocsiba, útnak is indultunk. Időközben gondolkoztam. A Fantom néhány méterre volt a srácoktól. Bánthatta is volna, őket, sőt akár meg is ölhette volna. Ennek pedig csak egy oka van: Én. Én vagyok a hibás, és jelenleg a felelős is azért ha velük valami történik. Ez pedig félelemmel tölt el. Azt akarom, hogy biztonságban legyenek. Nem szeretném, hogy miattam bűnhődjenek.

-          Elköltözöm. – jelentettem ki egyszerűen, mire Louis hirtelen akkorát fékezett, hogy előre estem, lefejelve a kocsi műszerfalát. – Te teljesen meg vagy húzatva? – csattantam fel.

-          Nem költözhetsz el. Nem hagyom. Nem mehetsz el megint. Mégis hová akarsz menni, vissza Dave-hez? Arról szó sem lehet. Nem engedlek el újra. Nem hagyhatsz el. Épp, hogy visszakaptalak, most pedig eltűnnél megint? Mit akarsz? Elhagyod az országot? Visszamész az utcára. Nem. Ezt én egyszerűen nem fogom hagyni! – a lehető legnagyobb nyugalommal hallgattam amit mond. Majd mikor befejezte, felé fordultam.

-          Nem hagyom el az országot. Elköltözök. A Wilson birtokra. – magyaráztam mire megvilágosodást tükrözött arca.

-          Ó. Igazán szólhattál volna előbb is. – bökte ki. A hátunk mögül kocsik dudálása hallatszott kórusban. Hátratekintve ideges emberek tekintettek vissza ránk.

-          Szerintem induljunk el, mert már 10 perce itt állunk.

-          Más is meg szokott állni az úton. – vágta rá. Amolyan „Jó, nem gond. Ez normális dolog” fejjel.

-          Igen. De nem pont a közepén. – válaszoltam, mire inkább feladta és nem reagált. Rájött, hogy erre nem tudna ésszerű ellentmondást adni. Pár perc elteltével, ismét megszólalt.

-          Miért akarsz elköltözni? – nem nézett rám. Tekintetét végig az úton hagyta.

-          Nos, talán mert van egy saját birtokom és házam. Ha már az apám ezt az örökséget hagyta rám, akkor élek vele. Jó lenne olyan életet kezdeni, ahol van saját házam, kocsim és nem vagyok ráutalva senkire. – mondtam, az igazság egy részét. Hisz ezt valóban így is gondolom. Ám a jelentősebb ok az, hogy nem akarom őket még nagyobb bajba sodorni. De nekik ezt nem kell tudni. Mert lebeszélnének. Ebben teljesen biztos vagyok. Röpke negyedóra alatt meg is érkeztünk a rendőrségre. Kiszálltunk, én pedig határozott és magabiztos léptekkel indultam el a bejárat felé. Ez a hely előhozza belőlem a kemény és törhetetlen énem. Nem kellett Mr. Johnt, keresnünk. Mikor beléptünk az ajtón, épp velünk szembe jött.

-          Jó napot! Miben segíthetek?  - állt elénk.

-          Nem szorulunk segítségre. Pusztán csak azért jöttünk, hogy kiadja nekünk a Fantom nyomozásával kapcsolatos összes dokumentumot. – hadartam el, számomra természetes hangon. Louis kicsit meglökte a karom, jelezve, hogy valami nem stimmel. Én egyből kapcsoltam. – Kérem. – erőltettem egy kedves mosolyt arcomra.

-          Tessék? Nem adhatom ki maguknak a hivatalos papírokat.

-          Ó. Igaza van. - összegeztem. – Elég lesz a fénymásolatuk is.

-          Nem fogok kiadni semmiféle dokumentumot. A nyomozás csak a rendőrségre tartozik.

-          A nyomozás csak a rendőrségre és rám tartozik. Engem raboltak el, és akarnak megölni szóval minden egyes kis új mozzanatról tudnia akarok a nyomozással kapcsolatban.

-          Honnan veszi, olyan biztosan, hogy megakarja ölni? Ezt úgy mondta, mintha tudna valamit.

-          Elrabolt. Nem nehéz, arra következtetni, hogy valószínűleg meg akar ölni. – próbáltam kivágni magam a helyzetből ami keveredtem.

-          Nem adok ki semmit, amíg nem tesz valós, vallomást. Mindent tudni akarok! – hangja kemény volt, tekintete pedig szigorú. De engem mindez nem ijeszt meg.

-          A tudatlanság néha áldás.

-          De nem ebben az esetben. – vágta rá.

-          Úgy látom, a rendőrségnek nem erőssége az együttműködés. Ez pedig azt jelenti, hogy akkor egyedül kezdek bele a nyomozásba. Talán én még rá is jövök valamire, amire maguk nem. Vagy talán már rá is jöttem? - próbáltam provokálni. Ha nem megy szépen, hát majd megy aljasan.

-          Miről beszél?

-          Együttműködés százados. Ezt nem tanították meg a katonaságban? – arcára lepettség költözött. Ezt a reakciót vártam.

-          Honnan veszi, hogy katona voltam? – próbálta leplezni, hogy ráhibáztam de sikertelenül.

-          Csak a katonák olyan kemények és makacsok mint Ön. – néztem mélyen szemébe.

-          Akkor jöjjön vissza legközelebb, amikor vallomást kíván tenni. – ezzel hátat fordítva nekünk elment. Én hasonló képen tettem, és nagy léptekkel haladtam a kocsihoz. Louis beindította a motort, halvány mosollyal felém fordult.

-          „Csak a katonák olyan kemények és makacsok mint Ön.” – ismételte, meg mondatom. Én értettem miért tette. Ez pedig engem is mosolyra késztetett.

-          Én keményebb kiképzést kaptam, mint bármely katona. Engem az életképezett ki, és a legnehezebb akadályokat állította, és állítja elém. – a haza úton azon gondolkoztam, vajon most mit fog lépni a Fantom? Vár, míg én cselekszem valamit, vagy nem? Az ehhez hasonló gondolataim azonban hamar el is hessegettem. Most első sorban arra kell koncentrálnom hogy én mit fogok tenni. Holnap elköltözöm. Vagyis először elmegyek a rám hagyott családi birtokra. Ha pedig már itt tartunk, egy kocsi sem ártana. Jó érzés, hogy nem kell azon aggódnom, marad e annyi pénzem, hogy másnap éhen ne haljak. Kíváncsi vagyok, a birtokra. Többek közt, azért is, mert nehéz elhinnem, hogy valójában sosem voltunk szegények. Mindig is gazdagok, voltunk csak apám tartott minket szegénységben. Egy újabb vonal, arra a skálára, ahol az apám iránti utálatom indoklom. Milyen családfő az, aki szándékosan sanyargatja a szeretteit? Sőt. Egyátalán milyen ember az ilyen? „Szeretetből szenvedj?”Soha nem fogom megbocsájtani neki azt, amit velem és az édesanyámmal tett. De ha már örököltem, azt jó célokra akarom fordítani. Mindenben az Ő ellentéte akarok lenni. Ő rossz ember volt, én nem fogok olyan milyenre süllyedni, Ő gyilkolt, és nem fogok embereket ölni, Ő nem tudott szeretni, én igen! Gondolatmenetemből Louis érintése zökkentett, ki. Combomon heverő kezem összekulcsolta az övével. Biztató mosolyt küldve felém, én viszonoztam azt. Aggodalom, és mérhetetlen boldogság. Ez a két érzés kavargott bennem. Aggodalom amiért baja eshet Louis-nak, és boldogság mert itt van nekem, és szeret. A Fantom már egyszer bántotta azt akit a legjobban szerettem, ez többet nem történhet meg. A múlt nem ismételheti meg önmagát. Erről gondoskodom, bármi áron!

Nézzetek be!!

Sziasztok.:)
Most azért jelentkezem, mert megnyitottam, a verses, dalos, idézetes blogom!!.:)
Ha érdekel titeket, és van kedvetek nézzetek be! Az első bejegyzés fel is került. Egy amolyan "bemutatkozás" féleség.:D Jóó olvasást és szép napot minden kedves olvasómnak!.:)
http://mylifeismyinsight.blogspot.hu/

13.Fejezet-Kérdések, és válaszok.

Sziasztook.:)  Ésss meghoztam az új részt!  Sajnálom, hogy a héten nem tudtam előbb hozni, de a suli miatt elég zűrős volt ez a hetem arról nem is beszélve, hogy épp benne vagyok egy suli váltásba is.:// Ezért pontosan nem tudom, hogy melyik nap fognak felkerülni a fejezetek, de hetente 1 az biztos!!.:)  De fel a fejjel, szombat van azaz hétvége, úgyhogy mindenki pihenje ki magát!!.:) Jóó olvasást és jó pihenést a hétvégére minden kedves olvasómnak!!.:) Smile.:)

u.i.: A blogot amin a verseim, dalaim és idézeteim lesznek hamarosan megnyitom, már csak a fejlécre vár!.:) 

13.Fejezet.

" Elég, egy hely vagy egy személy, hogy újra összetörjön benned minden, amit nehezen de helyrehoztál magadban!" 

Magamba roskadva ültem a konyhában, közben pedig a velem szembe lévő óra mutatóját figyeltem. Az óra monoton kattogása teljesen kizárta számomra külvilágot. Állam a kezemre támasztva csak ültem, és figyeltem. Szemeim alatt karikák díszelegtek, arcon érzelem mentes, és komor volt. Az éjjel szinte semmit nem aludtam. Csak egy dolgon tudott járni az eszem. Azon, hogy én vagyok a maffia. Milliószor újra és újra játszottam magamban a beszélgetést Dan és köztem. Minden mondata belevésődött az agyamba. Szembesülnöm kell azzal, hogy mindazok mellett, hogy egy szerencsétlen ember vagyok, az életemnek tulajdonképpen semmi értelme. Nem akarok egy életen át az lenni aki most vagyok. El akarom dobni az életem, és csak kapni egy másikat. Egy újat, egy szebbet, egy könnyebbet. Hisz a legnagyobb gond, az, hogy ez az élet nekem túl nehéz. Nem tudok, és nem is akarok olyan erős lenni amilyennek kellene. Szánalmas múltam, lehangoló jelenem, és kétségbeejtő jövőm van.

-          Hogy vagy?  - zökkentett ki gondolat menetemből egy kedves, ám aggódó hang.

-          Szarul, és egyátalán nem büszkén.

-          Az éjjel alig aludtam. – ült le velem szembe Louis.

-          Jó neked, én még annyit se.

-          Nem vagy egyedül. – fogta meg az asztalon heverő kezem, és nézett mélyen szemembe.

-          Ó igen? Csak nem vagy te is a maffia?! – néztem rezzenéstelen arccal szemébe. – Nem?! Nos gondoltam. – keltem fel idegesen helyemről és mászkáltam fel alá.

-          Nem úgy értettem. – sütötte le szemeit.

-          Én viszont igen. Mert csak, hogy tudd, én rohadtul egyedül vagyok. – nem akartam megbántani Louis, mert tudtam, hogy jót akar, de a feszültség teljesen eluralkodott rajtam. Nagyot sóhajtva, próbáltam lenyugtatni magam. Ám a bennem tomboló düh kicsit sem enyhült. Sőt. – Én..sajnálom csak..nekem ez sok. Túl sok. Én ezt nem akarom. Sosem akartam.

-          Meg fogjuk oldani. Mi. Együtt. – annak ellenére, hogy tudtam ez kicsit sem lesz egyszerű hittem neki. Elhittem minden szavát, mert bízom benne. Az édesanyámon kívül pedig soha senkiben nem bíztam.

-          Miért nem küldesz el? Miért ragaszkodsz hozzám? Miért értesz meg?– adtam ki magamból, hisz normál esetben nem létezne olyan ember, aki nem tenné ki a házából magát a maffiát.

-          Mert még sosem találkoztam hozzád hasonló lánnyal. Már az első percben tudtam, hogy te más vagy. Nem egy olyan lány, akit a hírnevem érdekel, vagy a pénzem. Megfogott benned, a magabiztosságod, az erő, ami árad belőled, az erő amitől én is erősebbnek érzem magam. A sziklaszilárd makacsságod, és a büszkeséged. Mióta csak ismerlek cseppet sem hétköznapi dolgok történnek körülötted, de ez nem zavar. Büszkén viseled mindezt. Te pedig épp ettől leszel olyan különleges. Attól, hogy nem hétköznapi lány vagy egy nem hétköznapi élettel. Nem küldelek el, mert a hiányodba beleőrülnék, ragaszkodom hozzád mert nem akarlak elveszíteni újra, és megértelek mert szeretlek. Mindent megteszek érted, mert úgy szeretlek, ahogy talán még senkit. – szavait hallva közelebb léptem hozzá. Kezeimmel, végig simítottam arcát, és mosolyogva fürkésztem a tekintetét.

-          Szeretsz, még úgy is, hogy bűnözők vezére vagyok? – arcán heverő kezem megfogta, majd szorosan magához húzott.

-          Még úgy is. – szavai melegséggel töltöttek el, testem pedig megborzongott. Ezt a csodás pillanatot pedig Liam hangja törte meg.

-          Katy. Azt hiszem, téged keresnek. - Lepett és értetlen arccal mentem a hang után, ami egyenesen az ajtótól jött.

-          Megint maga?  - az küszöb mögött ugyan az a férfi állt, akivel tegnap találkoztam a kávézóban. A ruhája pontosan meg egyezett azzal, amit a tegnapi nap viselt. Talpig feketében. Úgy tűnik ez itt amolyan egyenruha.

-          Velem kell.. – kezdett bele mondandójába, de én közbe vágtam, és unott hangon fejezetem be.

-          Tudom. Tudom. „Velem, kell jönnie, ha pedig ellenkezik kényszerítenünk kell”. – szem forgatva monoton hangon próbáltam utánozni komoly és mély hangját. – De csak hogy tudja. Amennyiben maga a maffiának dolgozik, úgy nem biztos, hogy ésszerű megfenyegetni Őt.– Louis felé fordultam, aki időközben utánam jött a konyhából. Szorosan állt mellettem ezzel is jelezve, hogy vigyáz rám. – Majd jövök. – ezt hallva magam is értetlenné váltam, csak úgy mint Liam. Beállít hozzánk egy öltönyös férfi, aki magával akar vinni, én pedig csak annyit mondok, hogy:  „Majd jövök?!”

-          Ezt nem tartom túl jó ötletnek.

-          Louis. Ha egész életemben csak olyan dolgokba mentem volna bele, amik jónak tűntek, akkor igen unalmas lennem életem története. – ezzel egy puszit nyomva az arcára kifordultam az - az ajtón. A ház előtt egy nagy fekete furgon várt minket. Pontosan az, amellyel tegnap „elraboltak”. Oldalt az ajtó nyílódott, én pedig már épp szálltam volna be, mikor a mellettem álló férfi elővette azt a fekete kendőt, mellyel múltkor bekötötték a szemem. – Azt felejtse el. Én a maffia vagyok. Nem fogják újból bekötözni a szemem. – mértem végig fenyegetően a kezében lévő fekete kis kendőt. Ezzel beszálltam a kocsi hátsó ülésére. A vezető ülésen azonban meglepetésemre Dan ült, mellé pedig a számomra még ismeretlen férfi ült be. –Hóvá visznek?

-          Talán mielőtt erre a kérdésre válaszolnék, tisztázzunk valamit. A nagybácsikád vagyok, tehát tegezz. A magázás olyan..üzleties. – fordult hátra, szájából pedig egy szivar lógott ki.

-          Na, és Ő ki?  - böktem fejemmel az ismeretlen férfi felé.

-          Guido. Az egyik legjobb emberem. – mindezt elkönyveltem magamban, majd ismét Dan-re néztem.

-          Hová megyünk?

-          Egy ismerős helyre. – ezzel a motort elindította, majd az ablakot lehúzva el is indultunk. Egyik kezét a kormányon tartotta, míg a másikkal a szivart lógatta ki az ablakon. Útközben több gondolat is cikázott a fejemben. Louis szavai mint egy hangfelvétel suhantak át újra, és újra az agyamban. Melegséggel tölt el, hogy elfogad olyannak amilyen, és legfőképp annak, aki vagyok.  Attól tartottam, hogy félni kezd majd tőlem. Hogy kerülni fog, vagy kitesz. Hisz volt már rá példa. Az emberek általában amint szembesülnek egy nehéz problémával próbálják kikerülni azt. Ahelyett, hogy inkább megoldanák. Féltem attól, hogy Louis megutál, és többé már nem bízik bennem. Ez az érzés pedig számomra új. Eddig az egyetlen félelmen az volt, hogy mikor ér véget az életem, most viszont attól félek, hogy elveszítem. Ezt az érzést, pedig azóta soha senki iránt nem éreztem amióta az édesanyám meghalt. Vele együtt a bizalmam, és a bennem lakó szeretet is meghalt. De Louis-nak hála, ez az érzés kezd feltámadni bennem. Az életemnek pedig, még ha egyre bonyolultabb és nehezebb úgy érzem kezd értelme lenni. Ő adja számomra az értelmet, az életben maradáshoz. Mindezt pedig köszönöm neki. Elmélkedésemből, a kocsi fékezése zökkentett ki. A motor leállt. – Megérkeztünk. – kitekintve az ablakon egy valóban ismerős helyre jöttünk. A házról néhány cserép már lehullott, oldalt a vakolat töredezett, az ablakok pedig be voltak törve. Szürke, mogorva és rossz emlékeket előidéző hely ez számomra. Lassan szálltam ki a kocsiból, hogy jobban felmérjem az elém táruló épületet. Komolyan és egyben kérdőn tekintettem Danra.

-          Miért hoztál ide?

-          Mert minden itt kezdődött. – fordította arcát felém. – Sok megválaszolatlan kérdésed van még. Én pedig azon leszek, hogy mindegyikre választ adjak. Erre pedig mi volna jobb hely, mint a szülőházad.

-          Ez nem a szülőházam, hanem egy romhalmaz, ahol minden tönkre ment. Ide csak rossz és keserű emlékek fűznek. Ebben a házban halt meg az anyám. Ezen a helyen minden véget ér, ami eddig élt.

-          Menjünk be. Guido. Te maradj itt. – vonakodva követtem Őt. A fa ajtót lassan nyitotta, ki mely hangos nyikorgást okozott. Nagyot nyelve léptem át a küszöböt. Belépve megcsapott a ház dohos szaga. Látszik, hogy rég nem élt itt senki. Rossz érzéssel töltött el, ahogy a falak mellett egyik szobából a másikba haladtunk. Félelem, emlékek, gyötrelem, fájdalom, harag. Mintha ezeket az érzéseket csak rám zúdították volna egyik pillanatról a másikra. Minden egyes szobához fűzött egy keserű emlék. Veszekedések, verések, kiabálások, tányércsapkodások, vagy épp lövöldözések. Szemem megakadt a ház azon részén ahol lelőtték az anyám. Csak az - az egy pontot tudtam fürkészni, ahol az utolsó mondatait mondta el nekem. Szememben könnyek gyűltek. – Mit érzel most?

-          Gyűlöletet, haragot, fájdalmat. – fordultam felé, könnyeim pedig elrejtettem, így amilyen gyorsan jöttek úgy távoztak. Elrejtettem minden gyenge pontom, mert nem törhetek össze. Hisz ez csak egy ház. Egy ház ahol az anyám meggyilkolták a szemem láttára.

-          Az apád, egy jó ember volt. Jogásznak tanult, majd miután elvégezte az egyetemet munkába is állt. Minta férj volt. Egy ideig. Az ottani stressz végül a szerencsejátékba hajszolta. Az egyik ügyfele nem más volt mint a Fantom. Bankrablások, és sorozatgyilkosságok miatt állítottak elő. Az apád volt az ügyvédje. Akkor még nem is gondolta, hogy Ő nem csak egy egyszerű ügyfél lesz. Arra hivatkozva, hogy őrült, az Amerika legszigorúbban védett elmegyógyintézetébe zárták. Azonban megszökött. Most biztos azt, kérdezheted mindennek mi köze hozzád és az apádhoz? Apád nyomozni kezdett és ez hiba volt. Túl gyanús volt neki, ez az egész. Hisz azt gondolta, hogy egy ember nem tűnhet el csak úgy. Emiatt elküldték a munkahelyéről, és megfosztották minden jogi végzettségétől. Fenyegetéseket kapott, és volt, hogy ezt tettben is jelezték. Addig nyomozott amíg rá nem jött az igazságra. A Fantom nem más volt mint a maffia. Akinek a helyét apád vette át. Bosszút akart állni rajt, amiért tönkre tette az életét. A bosszú pedig odáig fajult, hogy megtalálta a Fantom családját. Megölte a feleségét, és a lányát is. Egy ilyen tett pedig nem maradhat büntetlenül. Innen gondolom, már te is érted mi történt.

-          Az apám megölte a családját bosszúból. A Fantom pedig most ugyanezt akarja. Az anyám már megölte. Most pedig.. – nagyot nyelve emeltem tekintetem Dan-ra.

-          Igen. Most pedig te következel. Nem csak a maffia vagy, hanem egy potenciális áldozat jelölt is. A Fantom, újra visszajött, hogy megöljön téged. Ellene pedig senki nem tud megvédeni. Még a rendőrség sem. A robbantások, és a bankrablások csak ürügyek. Álca mind. Nem tudom mit akar még. De tervez valamit. 

-          Elképesztő, hogy az apám még halála után is tönkre tud tenni. Még ennél is jobban.

-          Röviden ennyit kell tudnod. Remélem a válaszaim megfeleltek, és megválaszolták néhány kérdésed.

-          Egyenlőre. – még utoljára körbe tekintettem a szobában, majd elindultam a kijárat felé. – Első dolgom lesz, hogy ezt a házat a porba romboljam. Vele együtt minden emlékkel. – határozott lépésekkel hagytam el a házat, majd pattantam vissza a kocsiba, ahol Guido várt minket.

-          Tudod, nem ilyennek hittelek. Egy magabiztos határozott és erős lány vagy. Hasonlítasz az apádra. A személyiséged az övé, a külső pedig édesanyádé.

-          Ez esetben minden erőmmel azon leszek, hogy ezt a személyiséget megváltoztassam. Mert még véletlenül sem akarok hasonlítani az apámra. – hátra dőlve az ülésen, fejem az ablak felé fordítottam, ezzel is jelezve, hogy indulhatunk a beszélgetést, pedig leakarom zárni. Miután összegeztem az imént hallottakat furcsa módon megnyugvás öntött el. Ezen pedig magam is meglepődtem. Meg akarnak, ölni mégis nyugodt vagyok. Úgy érzem most értettem meg ezt az egészet ami körülöttem történik. Igaza volt Zayn-nek. Ez az én keresztem. Nem küzdhetek ellene, hisz felesleges volna. Ha harcolok ez ellen, akkor a saját életemmel harcolok. El kell fogadnom, hogy nekem ez a sorsom. Ha bűnözők vezérének kell lennem hát az leszek. Ha meg kell halnom, hát megfogok. De nem úgy ahogy az apám tenné. Átveszem a helyét, de nem úgy fogok cselekedni ahogy Ő. Nem fogok gyilkolni, és rabolni. Új szabályok szerint fognak játszani azok akik eddig neki dolgoztak. Az én szabályaim szerint. Ennek pedig egy oka van: Louis. Eddig nem volt gyenge pontom. Nem volt veszteni valóm. Most viszont van. Engem bánthatnak, fenyegethetnek, és kínozhatnak, de azokat akik fontosak számomra nem. Gondolatmenetemből egy ismerős utca megpillantása zökkentett ki. A kocsi megállt, én pedig épp szálltam volna, ki mikor Dan hátra fordulva a kezembe adott egy kulcsot, és egy bankkártyát. Én értetlenül tekintettem fel rá.

-          A kulcs, a Wilson birtoké, ami immár hivatalosan is a tiéd. A bankkártya, pedig az örökséged másik része. Rajta egy igen szép összeggel. A többi pénzt lekötöttük, így bármikor hozzáférhetsz.

-          Pontosan mennyit is örököltem az apámtól? Úgy értem sosem tudtam arról, hogy gazdag lett volna. – arcom sejtelmessé és kíváncsivá vált.

-          Holnap menj és vásárolgass kicsit. Aztán meglátod. – ezzel elkönyveltem magamban, hogy a pénz amit örököltem nem kevés. Kiszállva a kocsiból, megálltam Louis-ék háza előtt. Akaratlanul is elégedettség töltött el. Ha jól bele gondolok ez az örökség nem is egy olyan nagy csapás. Végre nem kell szegénységben élnem, úgyhogy másra legyek utalva. Önálló, és ha részben is de új életet kezdhetek. Saját házzal, és vagyonnal. Az pedig, hogy meg akarnak ölni nem ijeszt el semmitől. Hisz mi okom lenne a félelemre? Semmi. Egyrészt mert egyszer mind meghalunk. Másrészt mert, Katharine Wilson vagyok. A maffia. És ez a Wilson még sosem adta fel. Még sosem veszett el annyira a sötétségben, hogy ne talált volna egy halványan pislákoló fényt.