13.Fejezet-Kérdések, és válaszok.

Sziasztook.:)  Ésss meghoztam az új részt!  Sajnálom, hogy a héten nem tudtam előbb hozni, de a suli miatt elég zűrős volt ez a hetem arról nem is beszélve, hogy épp benne vagyok egy suli váltásba is.:// Ezért pontosan nem tudom, hogy melyik nap fognak felkerülni a fejezetek, de hetente 1 az biztos!!.:)  De fel a fejjel, szombat van azaz hétvége, úgyhogy mindenki pihenje ki magát!!.:) Jóó olvasást és jó pihenést a hétvégére minden kedves olvasómnak!!.:) Smile.:)

u.i.: A blogot amin a verseim, dalaim és idézeteim lesznek hamarosan megnyitom, már csak a fejlécre vár!.:) 

13.Fejezet.

" Elég, egy hely vagy egy személy, hogy újra összetörjön benned minden, amit nehezen de helyrehoztál magadban!" 

Magamba roskadva ültem a konyhában, közben pedig a velem szembe lévő óra mutatóját figyeltem. Az óra monoton kattogása teljesen kizárta számomra külvilágot. Állam a kezemre támasztva csak ültem, és figyeltem. Szemeim alatt karikák díszelegtek, arcon érzelem mentes, és komor volt. Az éjjel szinte semmit nem aludtam. Csak egy dolgon tudott járni az eszem. Azon, hogy én vagyok a maffia. Milliószor újra és újra játszottam magamban a beszélgetést Dan és köztem. Minden mondata belevésődött az agyamba. Szembesülnöm kell azzal, hogy mindazok mellett, hogy egy szerencsétlen ember vagyok, az életemnek tulajdonképpen semmi értelme. Nem akarok egy életen át az lenni aki most vagyok. El akarom dobni az életem, és csak kapni egy másikat. Egy újat, egy szebbet, egy könnyebbet. Hisz a legnagyobb gond, az, hogy ez az élet nekem túl nehéz. Nem tudok, és nem is akarok olyan erős lenni amilyennek kellene. Szánalmas múltam, lehangoló jelenem, és kétségbeejtő jövőm van.

-          Hogy vagy?  - zökkentett ki gondolat menetemből egy kedves, ám aggódó hang.

-          Szarul, és egyátalán nem büszkén.

-          Az éjjel alig aludtam. – ült le velem szembe Louis.

-          Jó neked, én még annyit se.

-          Nem vagy egyedül. – fogta meg az asztalon heverő kezem, és nézett mélyen szemembe.

-          Ó igen? Csak nem vagy te is a maffia?! – néztem rezzenéstelen arccal szemébe. – Nem?! Nos gondoltam. – keltem fel idegesen helyemről és mászkáltam fel alá.

-          Nem úgy értettem. – sütötte le szemeit.

-          Én viszont igen. Mert csak, hogy tudd, én rohadtul egyedül vagyok. – nem akartam megbántani Louis, mert tudtam, hogy jót akar, de a feszültség teljesen eluralkodott rajtam. Nagyot sóhajtva, próbáltam lenyugtatni magam. Ám a bennem tomboló düh kicsit sem enyhült. Sőt. – Én..sajnálom csak..nekem ez sok. Túl sok. Én ezt nem akarom. Sosem akartam.

-          Meg fogjuk oldani. Mi. Együtt. – annak ellenére, hogy tudtam ez kicsit sem lesz egyszerű hittem neki. Elhittem minden szavát, mert bízom benne. Az édesanyámon kívül pedig soha senkiben nem bíztam.

-          Miért nem küldesz el? Miért ragaszkodsz hozzám? Miért értesz meg?– adtam ki magamból, hisz normál esetben nem létezne olyan ember, aki nem tenné ki a házából magát a maffiát.

-          Mert még sosem találkoztam hozzád hasonló lánnyal. Már az első percben tudtam, hogy te más vagy. Nem egy olyan lány, akit a hírnevem érdekel, vagy a pénzem. Megfogott benned, a magabiztosságod, az erő, ami árad belőled, az erő amitől én is erősebbnek érzem magam. A sziklaszilárd makacsságod, és a büszkeséged. Mióta csak ismerlek cseppet sem hétköznapi dolgok történnek körülötted, de ez nem zavar. Büszkén viseled mindezt. Te pedig épp ettől leszel olyan különleges. Attól, hogy nem hétköznapi lány vagy egy nem hétköznapi élettel. Nem küldelek el, mert a hiányodba beleőrülnék, ragaszkodom hozzád mert nem akarlak elveszíteni újra, és megértelek mert szeretlek. Mindent megteszek érted, mert úgy szeretlek, ahogy talán még senkit. – szavait hallva közelebb léptem hozzá. Kezeimmel, végig simítottam arcát, és mosolyogva fürkésztem a tekintetét.

-          Szeretsz, még úgy is, hogy bűnözők vezére vagyok? – arcán heverő kezem megfogta, majd szorosan magához húzott.

-          Még úgy is. – szavai melegséggel töltöttek el, testem pedig megborzongott. Ezt a csodás pillanatot pedig Liam hangja törte meg.

-          Katy. Azt hiszem, téged keresnek. - Lepett és értetlen arccal mentem a hang után, ami egyenesen az ajtótól jött.

-          Megint maga?  - az küszöb mögött ugyan az a férfi állt, akivel tegnap találkoztam a kávézóban. A ruhája pontosan meg egyezett azzal, amit a tegnapi nap viselt. Talpig feketében. Úgy tűnik ez itt amolyan egyenruha.

-          Velem kell.. – kezdett bele mondandójába, de én közbe vágtam, és unott hangon fejezetem be.

-          Tudom. Tudom. „Velem, kell jönnie, ha pedig ellenkezik kényszerítenünk kell”. – szem forgatva monoton hangon próbáltam utánozni komoly és mély hangját. – De csak hogy tudja. Amennyiben maga a maffiának dolgozik, úgy nem biztos, hogy ésszerű megfenyegetni Őt.– Louis felé fordultam, aki időközben utánam jött a konyhából. Szorosan állt mellettem ezzel is jelezve, hogy vigyáz rám. – Majd jövök. – ezt hallva magam is értetlenné váltam, csak úgy mint Liam. Beállít hozzánk egy öltönyös férfi, aki magával akar vinni, én pedig csak annyit mondok, hogy:  „Majd jövök?!”

-          Ezt nem tartom túl jó ötletnek.

-          Louis. Ha egész életemben csak olyan dolgokba mentem volna bele, amik jónak tűntek, akkor igen unalmas lennem életem története. – ezzel egy puszit nyomva az arcára kifordultam az - az ajtón. A ház előtt egy nagy fekete furgon várt minket. Pontosan az, amellyel tegnap „elraboltak”. Oldalt az ajtó nyílódott, én pedig már épp szálltam volna be, mikor a mellettem álló férfi elővette azt a fekete kendőt, mellyel múltkor bekötötték a szemem. – Azt felejtse el. Én a maffia vagyok. Nem fogják újból bekötözni a szemem. – mértem végig fenyegetően a kezében lévő fekete kis kendőt. Ezzel beszálltam a kocsi hátsó ülésére. A vezető ülésen azonban meglepetésemre Dan ült, mellé pedig a számomra még ismeretlen férfi ült be. –Hóvá visznek?

-          Talán mielőtt erre a kérdésre válaszolnék, tisztázzunk valamit. A nagybácsikád vagyok, tehát tegezz. A magázás olyan..üzleties. – fordult hátra, szájából pedig egy szivar lógott ki.

-          Na, és Ő ki?  - böktem fejemmel az ismeretlen férfi felé.

-          Guido. Az egyik legjobb emberem. – mindezt elkönyveltem magamban, majd ismét Dan-re néztem.

-          Hová megyünk?

-          Egy ismerős helyre. – ezzel a motort elindította, majd az ablakot lehúzva el is indultunk. Egyik kezét a kormányon tartotta, míg a másikkal a szivart lógatta ki az ablakon. Útközben több gondolat is cikázott a fejemben. Louis szavai mint egy hangfelvétel suhantak át újra, és újra az agyamban. Melegséggel tölt el, hogy elfogad olyannak amilyen, és legfőképp annak, aki vagyok.  Attól tartottam, hogy félni kezd majd tőlem. Hogy kerülni fog, vagy kitesz. Hisz volt már rá példa. Az emberek általában amint szembesülnek egy nehéz problémával próbálják kikerülni azt. Ahelyett, hogy inkább megoldanák. Féltem attól, hogy Louis megutál, és többé már nem bízik bennem. Ez az érzés pedig számomra új. Eddig az egyetlen félelmen az volt, hogy mikor ér véget az életem, most viszont attól félek, hogy elveszítem. Ezt az érzést, pedig azóta soha senki iránt nem éreztem amióta az édesanyám meghalt. Vele együtt a bizalmam, és a bennem lakó szeretet is meghalt. De Louis-nak hála, ez az érzés kezd feltámadni bennem. Az életemnek pedig, még ha egyre bonyolultabb és nehezebb úgy érzem kezd értelme lenni. Ő adja számomra az értelmet, az életben maradáshoz. Mindezt pedig köszönöm neki. Elmélkedésemből, a kocsi fékezése zökkentett ki. A motor leállt. – Megérkeztünk. – kitekintve az ablakon egy valóban ismerős helyre jöttünk. A házról néhány cserép már lehullott, oldalt a vakolat töredezett, az ablakok pedig be voltak törve. Szürke, mogorva és rossz emlékeket előidéző hely ez számomra. Lassan szálltam ki a kocsiból, hogy jobban felmérjem az elém táruló épületet. Komolyan és egyben kérdőn tekintettem Danra.

-          Miért hoztál ide?

-          Mert minden itt kezdődött. – fordította arcát felém. – Sok megválaszolatlan kérdésed van még. Én pedig azon leszek, hogy mindegyikre választ adjak. Erre pedig mi volna jobb hely, mint a szülőházad.

-          Ez nem a szülőházam, hanem egy romhalmaz, ahol minden tönkre ment. Ide csak rossz és keserű emlékek fűznek. Ebben a házban halt meg az anyám. Ezen a helyen minden véget ér, ami eddig élt.

-          Menjünk be. Guido. Te maradj itt. – vonakodva követtem Őt. A fa ajtót lassan nyitotta, ki mely hangos nyikorgást okozott. Nagyot nyelve léptem át a küszöböt. Belépve megcsapott a ház dohos szaga. Látszik, hogy rég nem élt itt senki. Rossz érzéssel töltött el, ahogy a falak mellett egyik szobából a másikba haladtunk. Félelem, emlékek, gyötrelem, fájdalom, harag. Mintha ezeket az érzéseket csak rám zúdították volna egyik pillanatról a másikra. Minden egyes szobához fűzött egy keserű emlék. Veszekedések, verések, kiabálások, tányércsapkodások, vagy épp lövöldözések. Szemem megakadt a ház azon részén ahol lelőtték az anyám. Csak az - az egy pontot tudtam fürkészni, ahol az utolsó mondatait mondta el nekem. Szememben könnyek gyűltek. – Mit érzel most?

-          Gyűlöletet, haragot, fájdalmat. – fordultam felé, könnyeim pedig elrejtettem, így amilyen gyorsan jöttek úgy távoztak. Elrejtettem minden gyenge pontom, mert nem törhetek össze. Hisz ez csak egy ház. Egy ház ahol az anyám meggyilkolták a szemem láttára.

-          Az apád, egy jó ember volt. Jogásznak tanult, majd miután elvégezte az egyetemet munkába is állt. Minta férj volt. Egy ideig. Az ottani stressz végül a szerencsejátékba hajszolta. Az egyik ügyfele nem más volt mint a Fantom. Bankrablások, és sorozatgyilkosságok miatt állítottak elő. Az apád volt az ügyvédje. Akkor még nem is gondolta, hogy Ő nem csak egy egyszerű ügyfél lesz. Arra hivatkozva, hogy őrült, az Amerika legszigorúbban védett elmegyógyintézetébe zárták. Azonban megszökött. Most biztos azt, kérdezheted mindennek mi köze hozzád és az apádhoz? Apád nyomozni kezdett és ez hiba volt. Túl gyanús volt neki, ez az egész. Hisz azt gondolta, hogy egy ember nem tűnhet el csak úgy. Emiatt elküldték a munkahelyéről, és megfosztották minden jogi végzettségétől. Fenyegetéseket kapott, és volt, hogy ezt tettben is jelezték. Addig nyomozott amíg rá nem jött az igazságra. A Fantom nem más volt mint a maffia. Akinek a helyét apád vette át. Bosszút akart állni rajt, amiért tönkre tette az életét. A bosszú pedig odáig fajult, hogy megtalálta a Fantom családját. Megölte a feleségét, és a lányát is. Egy ilyen tett pedig nem maradhat büntetlenül. Innen gondolom, már te is érted mi történt.

-          Az apám megölte a családját bosszúból. A Fantom pedig most ugyanezt akarja. Az anyám már megölte. Most pedig.. – nagyot nyelve emeltem tekintetem Dan-ra.

-          Igen. Most pedig te következel. Nem csak a maffia vagy, hanem egy potenciális áldozat jelölt is. A Fantom, újra visszajött, hogy megöljön téged. Ellene pedig senki nem tud megvédeni. Még a rendőrség sem. A robbantások, és a bankrablások csak ürügyek. Álca mind. Nem tudom mit akar még. De tervez valamit. 

-          Elképesztő, hogy az apám még halála után is tönkre tud tenni. Még ennél is jobban.

-          Röviden ennyit kell tudnod. Remélem a válaszaim megfeleltek, és megválaszolták néhány kérdésed.

-          Egyenlőre. – még utoljára körbe tekintettem a szobában, majd elindultam a kijárat felé. – Első dolgom lesz, hogy ezt a házat a porba romboljam. Vele együtt minden emlékkel. – határozott lépésekkel hagytam el a házat, majd pattantam vissza a kocsiba, ahol Guido várt minket.

-          Tudod, nem ilyennek hittelek. Egy magabiztos határozott és erős lány vagy. Hasonlítasz az apádra. A személyiséged az övé, a külső pedig édesanyádé.

-          Ez esetben minden erőmmel azon leszek, hogy ezt a személyiséget megváltoztassam. Mert még véletlenül sem akarok hasonlítani az apámra. – hátra dőlve az ülésen, fejem az ablak felé fordítottam, ezzel is jelezve, hogy indulhatunk a beszélgetést, pedig leakarom zárni. Miután összegeztem az imént hallottakat furcsa módon megnyugvás öntött el. Ezen pedig magam is meglepődtem. Meg akarnak, ölni mégis nyugodt vagyok. Úgy érzem most értettem meg ezt az egészet ami körülöttem történik. Igaza volt Zayn-nek. Ez az én keresztem. Nem küzdhetek ellene, hisz felesleges volna. Ha harcolok ez ellen, akkor a saját életemmel harcolok. El kell fogadnom, hogy nekem ez a sorsom. Ha bűnözők vezérének kell lennem hát az leszek. Ha meg kell halnom, hát megfogok. De nem úgy ahogy az apám tenné. Átveszem a helyét, de nem úgy fogok cselekedni ahogy Ő. Nem fogok gyilkolni, és rabolni. Új szabályok szerint fognak játszani azok akik eddig neki dolgoztak. Az én szabályaim szerint. Ennek pedig egy oka van: Louis. Eddig nem volt gyenge pontom. Nem volt veszteni valóm. Most viszont van. Engem bánthatnak, fenyegethetnek, és kínozhatnak, de azokat akik fontosak számomra nem. Gondolatmenetemből egy ismerős utca megpillantása zökkentett ki. A kocsi megállt, én pedig épp szálltam volna, ki mikor Dan hátra fordulva a kezembe adott egy kulcsot, és egy bankkártyát. Én értetlenül tekintettem fel rá.

-          A kulcs, a Wilson birtoké, ami immár hivatalosan is a tiéd. A bankkártya, pedig az örökséged másik része. Rajta egy igen szép összeggel. A többi pénzt lekötöttük, így bármikor hozzáférhetsz.

-          Pontosan mennyit is örököltem az apámtól? Úgy értem sosem tudtam arról, hogy gazdag lett volna. – arcom sejtelmessé és kíváncsivá vált.

-          Holnap menj és vásárolgass kicsit. Aztán meglátod. – ezzel elkönyveltem magamban, hogy a pénz amit örököltem nem kevés. Kiszállva a kocsiból, megálltam Louis-ék háza előtt. Akaratlanul is elégedettség töltött el. Ha jól bele gondolok ez az örökség nem is egy olyan nagy csapás. Végre nem kell szegénységben élnem, úgyhogy másra legyek utalva. Önálló, és ha részben is de új életet kezdhetek. Saját házzal, és vagyonnal. Az pedig, hogy meg akarnak ölni nem ijeszt el semmitől. Hisz mi okom lenne a félelemre? Semmi. Egyrészt mert egyszer mind meghalunk. Másrészt mert, Katharine Wilson vagyok. A maffia. És ez a Wilson még sosem adta fel. Még sosem veszett el annyira a sötétségben, hogy ne talált volna egy halványan pislákoló fényt.