24. Fejezet- Bemutatlak

Sziasztook.:)  Íme egy újabb fejezet.:) Remélem tetszik majd!! Az utóbbi időben kevés vissza jelzést kaptam.:/ Várom a véleményeket komiba.:) Hideg-meleg egyaránt jöhet, hisz a hibáiból tanul az ember, és kíváncsi vagyok a véleményetekre, hisz fontos számomra, hogy mit gondoltok az adott fejezetről.:) Jó olvasást és kitartást a hétre minden kedves olvasómnak!.:)  Smile.:) 

24. Fejezet. 

A reggel folyamán felhívtam Dan-t, hogy kerítse elő néhány emberem, és állítsa rá azokra a nevekre, amelyeket kiválogattam a Mr. John által kapott dokumentumok közül. Nem árt, ha megfigyeltetem Őket. Talán közelebb vihetnek a Fantomhoz. Utolsó telefonhívásom Markhoz szólt. Dan őt is kinevezte a testőrömnek, de nekem elég Adam. Ismerem, és bízok benne. Ennél többre nincs szükségem.

-          Jól meg gondoltad ezt az egészet? Kétlem, hogy én egyedül elég lennék hozzád. Elnézve a napjaid még ketten is kevesek lettünk volna. – mondta miután útjára küldtem Markot.

-          Túl sokat aggódtok. Nem kell, hogy úgy kezeljetek, mint egy szerencsétlen és elveszett kislányt, aki elvesztette a plüss maciját. – jegyeztem meg nyomatékosan, miközben én a kocsi ablakából figyeltem az utcán sétáló embereket.

-          Mi?  - kérdezte, tekintetét pedig végig az úton tartotta.

-          Dan, Louis és te. – soroltam azon emberek nevét, akik még a széltől is óvnának.

-          Dan azért félt, mert a lányaként tekint rád, Louis szeret téged és gondolom, minden egyes nap kisebb szívrohamot kap miattad, én pedig nem szeretném, ha lepuffantaná valami őrült a gyerekkori barátom, aki egyben az egyetlen ember, akire számíthatok.

-          Tudok vigyázni magamra. Nem félek. – magamra köré font karral csúsztam lejjebb az ülésen. Tudtam, hogy igaza van. Aggódnak értem és jogosan. De akkor sem kezelhetnek úgy, mint egy árvát. Ó kit áltatok? Hisz az vagyok. Egy árva.

-          Nem is az a baj, hogy te félsz.. – suttogta, olyan halkan, hogy ne is halljam meg, de én halottam a hangjában a csalódottságot. Szám szólásra nyitottam volna, de Ő megelőzött. – Megérkeztünk. Itt kin megvárlak. – a kocsit leállította, én pedig kiszállva egyenesen az ajtóhoz sétáltam. Csengettem, az ajtót pedig néhány másodpercen belül Zayn nyitotta ki.

-          Jó látni, hogy még egyben vagy. – mosolygott rám, miközben beinvitált.

-          Hidd, el jó érzés is. – viszonoztam mosolyát. – Louis h.. – kérdeztem volna rá, hogy merre találom, de szavamba vágott.

-          Fent a szobájába. – mutatott az emeletre, én pedig hálásan bólintottam. Lépteim halkak voltak, hisz Louis nem tudta, hogy jövök. Meg akartam lepni. Nos, sikerült is. Belépve Louis nekem háttal ült az ágyon, én pedig megszólítva Őt, úgy megijedt, hogy lefordult az ágyról. Én oda rohanva hozzá, letérdeltem mellé a földre.

-          Jól vagy?

-          Te aztán tényleg lehengerlő élmény vagy. – nevetett fel, majd feltápászkodott. – Van számodra egy jó és egy rossz hírem. – ült az ágyra, kezével pedig mutatta, hogy üljek mellé. Én kíváncsian figyeltem rá. – Melyikkel kezdjem?

-          A rosszal. – gondoltam jobb, ha túl vagyunk a rossz részén.

-          Jövő héten egy kisebb körútra indulunk. Amerikába és még néhány helyre. Koncertek, sajtó tájékoztatók a turnéval kapcsolatban, fotózások és interjúk tömege. – sóhajtott gondterhelten. – Karácsony előtt fogunk haza jönni.

-          Ez annyira nem volt rossz, mint amire számítottam. Valójában ez remek hír. A karrieretek töretlenül halad felfelé. - mosolyogtam rá. – Mi a jó hír?

-           Ma beszéltem anyával. A körút előtt haza utazom, mivel már hónapok óta nem voltam otthon.

-          Ez nagyszerű. – fogtam meg kezét. – Biztos jó lesz látnod őket.

-          Látnunk. – javított ki, mire minden porcikám megdermedt.

-          Tessék? – böktem ki, mikor már másodpercek óta csak meredtem vidám tekintetére.

-          Te is velem jössz. Már lassan féléve ismerlek, és együtt vagyunk. Ideje bemutatnom a családomnak is. Szeretném, ha megismernétek egymást. – én nagyot nyeltem. – A gépünk holnap reggel 9-kor indul.

-          Ez. – nyöszörögtem. – Csodás. – Ez borzalmas. Ez volt az első reakcióm, de nem akarom megbántani Louis-t.  Félelem járta át a testem. Féltem, hogy mit fognak szólni hozzám? Kedvelnek majd? Na és ha nem? Nem akarok csalódást okozni neki. Hisz legyünk őszinték: Ki akarna egy árvát látni a fia mellett, aki nem mellesleg a maffia maga?! 

-          Minden rendben? – zökkentett ki Louis gondolatmenetemből. – Úgy lesápadtál, mint aki szellemet lát.

-          Ja nem, csak meglepődtem. – magyaráztam zavartan.

-          Imádni fognak téged. És tudod, miért vagyok ebben olyan biztos? – én kérdőn figyelten kék szemeit melyek akárhányszor belenéztem megbabonáztak. – Mert én is imádlak. – ezzel lány csókot lehelt ajkaimra. Egyik kezem mellkasára helyeztem. Éreztem, ahogy szíve egyre gyorsabban ver, és örültem, hogy ezt én váltom ki belőle. Másik kezemmel hajába túrtam, mely, mint mindig kócos volt. Imádtam mikor össze vissza állnak tincsei.

-          Ha jól emlékszem tegnap este elkezdtünk valamit. – suttogta, majd hevesebben kezdett csókolni, melyet viszonoztam. Szája huncut mosolyra húzódott. Kezeivel hátradöntött az ágyon, így fölém magasodott, mint egy pajzs, aki védeni akar mindentől és mindenki elől. A pillanat tökéletesnek tűn. Egészen addig, míg Louis szobájának ajtaja ki nem vágódott. Lou ijedtében ismét a földön kötött ki, én pedig amolyan „Most csak szórakoztok?” fejjel meredtem a plafon felé. Miért van az, hogy az idilli pillanatot mindig megzavarja valaki? Tegnap Adam, most pedig Harry volt az, aki az ajtóban ácsorgott. – Haver, mond te teljesen megőrültél? – csattant fel Louis miközben feltápászkodott immár másodszor is a földről. Haja még kócos volt a megszokottnál, mely nevetésre késztetett.

-          Egy gyanús fekete kocsi áll a házunk előtt. Gondoltam szólok. – én homlokom ráncolva gondolkoztam egy darabig, mire jött a felismerés.

-          Az csak Adam. – sóhajtottam.

-          Adam? – Louis tekintete egyszerre tükrözött meglepődést, értetlenséget és néma idegességet. Ekkor esett le, hogy mi is a probléma. Én már meséltem Adamnek Louis-ról ám a fiú még semmit nem tudott a jelenlegi testőrömről. Hisz tegnap nem mutattam be őket egymásnak. Ebből következik, hogy a név nem mondott neki semmit.

-          A testőröm. – egyszerre megértette kiről is van szó. – Most, hogy közveszélyes emberek holtan akarnak látni Ő „vigyáz rám”. – rajzoltam macskakörmöket ujjaimmal. - Nem mászkálhatok egyedül, ezért Ő hozott el ma otthonról, és megígérte, hogy kinn megvár. De azt hiszem ideje mennem. Még sok dolgom van. – hazudtam. A helyzet feszülté kezdett válni, ami meglepő volt számomra, hisz ez ritkán történik meg kettőnk közt. Gyakorlatilag még soha.

-          Lekísérlek. – mondta, én pedig bólintottam. Elköszöntem a srácoktól, majd a ház előtt parkoló kocsihoz sétáltunk. Kinyitva az ajtót Adam mosolygós arca tárult elénk.

-          Minden oké szivi? Kicsit lesápadtál. – közölte. Én homlokom ráncoltam, jelezve, hogy majd minden elmesélek neki, de nem itt és nem most.

-          Szivi? – Louis hangja éles volt és számomra furcsa.

-          Mennem kell. – szálltam be a kocsiba.

-          Holnap reggel 8-ra ott leszek érted. – mondta én egy feszült mosollyal bólintottam, majd becsuktam a kocsi ajtót. Ebben a pillanatban imádtam a tényt, miszerint az ablakok mindenhol sötétítettek, így Louis nem láthatta feszült arckifejezésem, melyről a mosoly olyan gyorsan hervadt le, ahogy jött. Adam a gázra lépett és elhajtott a ház elől.

-          Ez meg mi volt? – kérdezte.

-          Be akar mutatni a családjának. – nyeltem nagyot, mire Adam szemöldöke az égbe szökött.

-          Nos, ez komoly lépés akkor a kapcsolatotok terén.

-          Túl komoly. – egészítettem ki.

-          Hé. Nézd a jó oldalát. Legalább feltudsz rá készülni. – nevetett fel.

-          A gépünk holnap indul. – szögeztem le. – Félek.

-          Tessék? – arcára döbbenet ült, mely őszintének tűnt. – Katharine Wilson fél? Szivi. Üldöz egy őrült gyilkos, és te Louis családjától félsz?

-          Ha így mondod, röhejes hangzik. – fordultam felé. Az úthátra lévő részében nem szóltunk egymáshoz. A gondolatok csak kavarogtak a fejemben. Nem akartam megbántani Louis-t. Tudom, hogy sokat jelent számára a családja. De mi van, ha nem kedvelnek majd? Ha egyszerűen nem illek majd bele a családi idillbe. Aggódom, hogy csalódást okozok Louis-nak. A holnapi napnak tökéletesnek kell lennie. Ahogy nekem is. Márpedig én és a tökéletes kicsit sem vagyunk közel egymáshoz.