28. Fejezet - A legrosszabb rémálmod

Sziasztook.:) Remélem mindenkinek jól telt a karácsony. A szeretteivel és a családjával tölthette az ünnepeket, sok ajándékot kapott és persze az sem utolsó szempont, hogy sok finom kaját ehetett *-* (részemről a karácsonyban a 2. legjobb dolog az utóbbi.:D) Új évet még nem kívánok mert holnap még jelentkezem.:D!! Nem is "fecsegek"  tovább. Íme a következő fejezet! Smile.:) 
u.i.: Éssss meg van a 18. feliratkozó is!! Nagyon de nagyon szépen köszönöm minden kedves olvasómnak!! :)

28. Fejezet. 

 "Rémálmommá vált az életem, egy démonnal a nyomomban..."

Rápillantva az órára 9 órát mutatott. Ha minden úgy alakul, ahogy elterveztük, akkor most Louis családjával épp beszélgetnénk a nappaliban ülve. De mivel soha semmi nem alakul úgy, ahogy mi szeretnénk, most itthon a saját konyhámban ülve kávézgatok. Mindennek pedig az oka nem más, mint, Will. Tegnap felhívta Louis-t, hogy a körutat 1 héttel előbbre hozza. Így hát a srácok ma reggel már a magán gépükön ülve Amerika felé repültek. Pontosabban már meg is érkeztek oda. Megegyeztünk, hogy amint oda érnek Louis felhív, és ez így is történt. Mondanom sem kell, a lelkesedése az egekbe volt, ahogy a többieknek is. Mind pihenni akartak a maradék 1 hétben, de mint mindig Will közbe szólt. Nehéz és hosszú az előttem álló hetek mindegyike Louis nélkül. Ám jól belegondolva talán még túl kevés is. Ezalatt az idő alatt kell minden problémát megoldanom. Alig 1 hónapom van arra, hogy helyrehozzak mindent, amit anno az apám tönkre tett. Elkapni a Fantomot, és egy életre lerendezni a vele kapcsolatos ügyeim. Ez a legmegfelelőbb alkalom elhárítani a veszélyt, ami minden egyes nap leselkedik rám. Hisz Louis és a srácok is távol vannak tőlem, ami egyúttal azt is jelenti, hogy biztonságban. Csak magam vagyok. Ki kell használnom ezt az időt, hogy mire Louis-ék haza jönnek, minden a legnagyobb rendben legyen. Úgy ahogy most is lennie kellene, hogy aztán nyugodtan élhessem az ”átlagos” életem. Mélázásomból a csengő hangja zökkentett ki. Telefonom felkapva siettem az ajtó felé, ami mögött sejtettem ki fog várni.

-          Reggelt szivi. Jó látni, hogy túlélted a családi találkát. – vigyorgó tekintete ironikus volt.

-          Csak, hogy tudd az édesanyja imád engem. – magabiztos mosollyal indultam kocsija felé.

-          Dan mást mondott. – Dan? Miért beszélt Dan rólam és arról, hogy mi történt Louis családjánál?

-          Eleinte utált, de azóta már meg változtak a dolgok. – vállat rántva szállt a kocsiba. – Mi a helyzet az emberünkkel?

-          Makacs, és nem beszél. Nem hajlandó elárulni, amit tud a Fantomról. Pedig már mindennel próbálkoztunk. Éheztetés, szomjaztatás, egy két balos és jobbos a képébe, meg a gyomrába, de semmi. Mindent kipróbáltunk már, leszámítva a halált. Az még tartalékba van. – fordította felém fejét, miközben elindultunk a raktárhoz, amely egyben a székelyünk is volt.

-          Reméltem is, hogy nem nyírtátok ki. Dan lelkére kötöttem, hogy hagyjátok életben, mert magam is találkozni akarok vele.

-          Hiába. Csak idő pazarlás. Nem beszél.

-          Még. – fordultam felé egy magabiztos tekintettel. – Majd fog. – Adam elgondolkodott mondatom hallatán. Nem értette, hogy akarok kicsikarni bármit is belőle, de rám hagyta. Az út hátralévő részében csendben ültünk egymás mellett. Én az ablaknak döntöttem fejem, míg Adam a rádiót hallgatva vezetett úti célunk felé. Minden feltétel biztosítva van számomra. Ha van megfelelő alakalom arra, hogy elkapjam a Fantomot, hát ez az. Ám egy valami mélyen nagyon is aggasztott. Will a srácokkal lesz 1 hónapig. Csak remélni tudom, hogy nincs semmiféle hátsó szándéka. Nem szeretném, ha Őt is a ”ki kell iktatnom” listájára kellene írnom. Bízom benne, hogy amint a markomban lesz a Fantom Ő is megijed, és vezére elvesztésével kilép az életünkből.

A helyszínre érkezve fegyverem a kabátom alá rejtettem. Nagy léptekkel haladtam a már ismerős helyen előre. Egy üres terembe sétáltam. A raktárnak két része volt, ahol nem tároltak semmit. Az emelten egy szoba szerűség ahol a megbeszéléseket tartottuk Dan-el, a földszinten pedig egy üres kis rész. Csak egy szék volt benne. Ez számított vallató teremnek. Beérve Dan-el találtam szembe magam, aki egy kopott faasztalnak támaszkodva a vele szembe ülő férfit vizsgálgatta. Adam védelmezően haladt mögöttem, majd becsukta az ajtót utánam.

-          Hát igaz. – egy fiatal férfi ült a széken kezei megvoltak kötözve, arca véres volt, szája felrepedt, és színes foltok díszítették szemét. – A maffia valóban egy nő. – Haragos tekintettel sétáltam közelebb.

-          Beszéljen, és megkímélem attól, hogy ez a férfi újabb színeket vigyen fel a képére.

-          Megtisztelő találkozni magával. El sem tudja képzelni hányan, akarnának a helyemben lenni most. – nem értettem egy szavát sem.

-          Hol van? Hol találjuk a főnökét? – próbáltam visszatérni a lényegre, de hiába.

-          Nagyra becsüli magát. Sajnálja, hogy meg kell ölnie, de ha nem tenné, akkor meghazudtolná Önmagát. A bosszú törvényszerű. Eleinte hosszú és fájdalmas halált akart. De aztán egyre jobban kezdte elveszíteni a türelmét. Adja fel, és nem esik bántódása a barátainak és a pasijának.

-          Nem vagyok az a feladó fajta. Talán ez elég egyértelmű. Szóval beszéljen. Ki Ő és hol van?

-          Megfogja találni, és akkor megöli. Ha most még nem fél, hát jobb, ha mielőbb elkezd. Mert nem tudja mikre képes az az ember. Egy őrült, akinek semmi se szent. Képes bármire, ismétlem bármire. Élvezi a gyilkolást. Nem véletlenül volt diliházban. Az intézetben 5 férfi őrizte, és mindegyiket megölte mikor elszökött. Ez a férfi egy őrült sorozat gyilkos, aki úgy tudja manipulálni az embereket, hogyha azt akarja meg is ölik magukat. Ha megkérne, hogy ugorjak le egy hídról megtenném. Nem kellene megfenyegetnie sem, mert önként ugranék. Ne kérdezze miért vagy, hogy csinálja?! Mert nem tudom. – hangja remegni kezdett, szemeiben pedig könnyek csillogtak. Valóban ilyen hatást tudna gyakorolni az emberekre? De hogy? Mivel hat rájuk?

-          Nem ijedek meg egy őrülttől. Ha nem tudná, eddig csak azokat ismertem. – itt utaltam apámra és legfőképp Dave-re.

-          Pedig jobban tenné, ha félne. – fejével jelezte, hogy hajoljak közelebb. – Az ördög is irigy rá, mert azokra a szörnyűségekre, amiket ez az ember művel, még az ördög maga se képes.  – suttogta. Szavaiba beleborzongtam, ám próbáltam mindezt titkolni. Dan-re pillantottam, majd Adam-re, aki aggódva pásztázta arcom. Némán indultam ki a teremből.

-          Mit csináljunk vele? – lökte el magát az asztaltól Dan.

-          Engedjétek el. – hangom halk volt.

-          Mi? Elengedni? Katy ez a férfi tudja, hol van a Fantom. Nem engedhetjük csak úgy el. Ennyire erővel meg is ölhetnénk. – rezzenéstelen arccal fordultam vissza az ajtóból.

-          Meg is fogják. De ne mi leszünk azok. – ekkor jöttem rá, hogy mi volt a székben ülő férfi célja. Szándékosan fogadta el magát, és szándékosan nem beszélt. Tűrte a kínzásokat, és tudta, hogy ha nem beszél, megölhetik. De inkább egy golyó általi halálba akart belehalni, mint abba, ahogy a Fantom végzett volna vele. Ez egy öngyilkossági kísérlet volt részéről, ami sikertelenül végződött.

-          Kérem ne. Ne engedjenek el. Öljenek meg, kínozzanak, és éheztessenek, de ne engedjenek el. Amit tenni fog velem az rosszabb a halálnál is. Kérem. Végezzenek maguk velem. Egy golyó a szívembe megteszi. De elég egy pisztoly és önként lövöm fejbe magam. – szemiből könnyek csordultak ki, könyörgött te tudtam helytelenül cselekednénk, ha mi végeznénk vele. A Fantom oldalára állt, mindegy miért, de az Ő oldalán harcolt, így onnan is érdemli a büntetést. Lassú léptekkel sétáltam a raktár épületében.

-          Katy. – hallottam Adam hangját miközben sietősen rohan utánam. – Hogyan? – arca értetlenséget tükrözött, és válaszra várt. – Honnan tudtad, hogy ez csak egy öngyilkossági kísérlet részéről?

-          Néha elég, ha csak belenézel egy ember szemébe és látod a gondolatait. – magyaráztam. – Két lehetőség volt. Az egyik, hogy valóban olyan elkötelezett a Fantom iránt, hogy nem árulja el, és nem fél emiatt a haláltól sem. A másik épp ennek az ellenkezője. Hogy annyira fél a haláltól és a Fantomtól, hogy bár tudja így is úgy is megfog halni, nem akar az Ő kezei által a túlvilágra jutni.

-          Hihetetlen vagy. Ezt kevés ember venné így észre.

-          Csak éber és figyelmes vagyok. Szükségem van rá, ha minden pillanatban meg akarnak ölni. – vontam vállat, hangomban pedig nem kis irónia volt.

-          Hiába. Az én főnököm a legjobb. – jólesett minden szava.

Egészen késő délutánig a raktárban maradtam Adam-el és Dan-el. Végig gondoltuk, az eddig történteket és azt, hogy vajon mi lehet a Fantom következő lépése? Az aktákat már vagy 100-szorra néztem át, de semmi. Úgy érzem, ott van minden információ, amire szükségem van, de nem találom. Elrejtőzik előlem, csak tudnám miért? Dan szerint meg kellene várnunk, míg újra feltűnik a Fantom vagy az egyik embere. Adam szerint meg kellene előznünk mindezt, mert így nem vagyok biztonságban. Hogy mit kellene tennünk szerintem? Ki állni az út közepére és várni, hogy egy kamion elüssön. Mert ennyi erővel magam is kereshetném a halált, nem kellene megvárnom. Az sem megoldás, ha áldozat vagyok és az sem ha csali. Fáradtan támasztottam fejem miközben Adam és Dan nem bírtak dűlőre jutni. Telefonom kezdett rezegni zsebemben. A kijelzőn Louis neve villogott, ami vissza adta az életkedvem egy részét. Elfordulva vettem fel a készüléket.

-          Később vissza hívlak. – ezzel ki is nyomtam a telefont. Nem akartam előttük beszélni vele. Főleg mert már hallottam Dan hangját miközben arról panaszkodik, hogy Ő mennyire nem hozzám való.

-          Haza viszlek, mert mindjárt elalszol. – hálás bólintást küldtem Adam felé. Valóban fáradt voltam. Mint fizikailag, mint lelkileg. Ebben a pillanatban úgy éreztem, minden erő elhagyott és csak voltam a semmiben. Nem voltak tervek, támpontok, semmi. Csak a tény, hogy célpont vagyok. De most nem hagyhatom el magam. Most még nem. Adam szerencsére gyorsan vezetett, így minél előbb huppanhattam le az ágyamra, mely után egész nap álmodoztam. A párnámra döntve fejem magam fölé emeltem a telefonom és kikerestem Louis nevét. Tárcsáztam és néhány csörgés után fel is vette.

-          Minden rendben? – hangja aggódást sugárzott, és ha láttam volna az arcát, akkor attól tartok az se lett volna túl nyugodt.

-          Igen. Ma egész nap a raktárban voltunk és azon gondolkodtunk mit kellene tennünk? De az egyetlen dolog, amire jutottunk az a semmi. De az sokszor. A férfi, akit pedig elkaptunk kiderült, hogy csak egy pisztolyra pályázott, hogy megölhesse magát. Eredményes nap nem gondolod? – mély lélegzetet vettem, majd kifújtam azt. Fejem az ablak felé fordítottam, melyet megcsináltattam a múltkori baleset után. Látható volt, hogy az ég csillagos, és a hold is fényesen világít. Bajjósló éjszakának bizonyult, de mindezt betudtam annak, hogy fáradt vagyok.

-          Hé, hallasz? Katy!  - Louis hangja rántott vissza a valóságba.

-          Persze, csak kicsit fáradt vagyok.

-          Legszívesebben most megölelnélek, és el sem engednélek.

-          Legszívesebben most aludnék, és holnap estig fel se kelnék. – vágtam rá az első gondolatot mely eszembe jutott.

-          Romantikus vagy. – nevetett a készülékbe Louis.

-          Komolyan mondtam. Nagyon fáradt vagyok. Holnap felhívlak és ígérem egy ennél sokkal, romantikusabb mondattal foglak köszönteni. – mosolyodtam el akaratlanul is.

-          El is várom. – éreztem a szemtelen és huncut tekintet melyet felvett. Végül elköszönve egymástól nehezen, de elvonszoltam magam a fürdőig. Ruháim ledobtam magamról, és beálltam a zuhany alá. Kellemes érzés volt, ahogy a forró vízcseppek végig gördültek a testemen. Szívesen ácsorogtam volna akár órákat is a zuhany alatt, de úgy éreztem, ha most nem feküdhetek le az ágyamba, akkor itt alszom el. Magam köré csavartam egy fehér törölközőt, majd a szekrényemből elővettem néhány ruhát. Egy fehér toppot, és egy fekete pizsama nadrágot vettem magamra, majd egy egyszerű mozdulattal beestem az ágyamba. Eddig úgy gondoltam, hogy az első számú legjobb barátom a fegyverem. De azt hiszem a sorrend változott. Az új legjobb barátom nem más, mint a pihe puha ágyam. Néhány percig még forgolódtam mire megtaláltam a legkényelmesebb pozíciót, és mély álomba merültem.

Furcsa hangok, és zörgések ébresztettek fel. Még félig alva hallgatóztam kicsit. Egy darabig nem hallottam semmit, majd mikor már épp meg győződtem arról, hogy csak álmodtam újabb hangokat hallottam ám most már közelebbről. Mintha valaki lett volna a szobában. Szemeim próbáltam nyitva tartani, hogy ne aludjak vissza. Orrom egy ismerős illat csapta meg. Louis illata volt az. Édes mégis tipikusan csak rá jellemző illat, mely mindig magával ragadt. Ekkor kezdtem azt hinni, hogy csak álmodok, hiszen Louis nem lehet itt. Ő Amerikában van. Ám az illat egyre jobban magával kezdett ragadni, mellette pedig halk lélegzetvételeket véltem hallani. Most vagy teljesen megzakkantam és hallucinálok, vagy valóban álmodok, és ez esetben ajánlom, hogy Louis legyen az.

-          Louis? – magam sem tudom miért, de nevén szólítottam. A sötétben semmit nem láttam jó ideig. Szemeim megdörzsöltem, majd lassan felemeltem fejem a párnáról. Az ismerős illatot egyre jobban éreztem, a lélegzetvételek pedig közelebbinek tűntek. Gyomrom kavarogni kezdett. Szemem megszokta sötétséget, és már-már teljesen fel is ébredtem. Az ágyam végéből mintha egy alak rajzolódott volna ki. Szívem egyre hevesebben kezdett verni. – Louis te vagy az?

-          Milyen édes. – szólalt meg egy rekedtes hang. Összerezzentem. A szobában sötét volt, és teljesen világossá vált számomra: Nem álmodok. – De sajnálatos módon nem-nem Ő az. – Fegyverem után kutattam a párna alatt mivel mindig ott tartom, de későn eszméltem. A pisztolyom a nappaliban hagytam. Túl fáradt voltam, így csak letettem az asztalra, amikor haza értem.

-          Ki maga? – hangom reszketett. A hang ismerős volt, de nem akartam, hogy igaz legyen. Reméltem, hogy csak tévedek és nem az, akire gondolok. A villany hirtelen felkapcsolódott. A fényt először ellenezte szemem, majd lassan felnéztem. Szemeimbe könnyek szöktek az ijedségtől, szívem összeszorult, gyomrom kavarogni kezdett. Támadóm arcán sebek voltak. Talán égési sérülések és kés vágások nyomai. Barna haja rendezetlenül állt össze vissza. Kezében egy fekete pisztoly melyet egyenesen rám szegezett. A látvány megrémített. Most láttam először tisztán Őt. Hisz legutóbbi találkozásunkkor sötét volt, és nem láttam teljesen az arcát. Szemeiben harag, düh és valamilyen furcsa, megmagyarázhatatlan mégis még is ijesztő csillogás volt. Ha csak ránéztem újra láttam, ahogy megöli az édesanyám. Ahogy a pisztoly elsül, anya a padlóra rogyik, én pedig mellé szaladok. Hallom a kárörvendő nevetését. Érzem anya testét, melyet egyre jobban hagy el az élet. Ránéztem, és újra éltem minden egyes borzalmat, amit azon az éjjelen láttam, halottam és éreztem.

-          A legrosszabb rémálmod. – jelentette ki, rekedtes és mély hangon….