26. Fejezet- Család

Sziasztook.:) Kis késéssel de meghoztam az új részt!.:) Örömmel látom, hogy ismét egy új feliratkozóval bővült a blog, ami azt jelenti hogy már 15 (!) -en vagyunk.:)!!! Ezt nagyon szépen köszönöm.:) Az új rész remélem tetszik majd.:) Jó olvasást minden kedves olvasómnak, és kitartás, már csak 1 nap és téli szünet.:)!!!  Smile.:) 

26. fejezet.

 "Család. A szó szép, de az érzés számomra ismeretlen.." 

Én megdermedve álltam Louis mellett. Úgy éreztem magam, mint aki betévedt a medve barlangjába, ám a medve nem épp barátjaként, hanem mint áldozat tekint rám.

-          Anya. Ő Katy. – magyarázta a mellettem álló fiú. Anyja szeme úgy fürkészett engem, hogy a hideg is kirázott. – A barátnőm. – folytatta. Már vagy egy perce csak álltunk egymással szembe mikor kapcsoltam.

-          Jó napot! Katharine Wilson vagyok. – nyújtottam kezem, majd nagyot nyeltem.

-          Ó. – ez a bizonyos „Ó” nem épp a legbiztatóbban hangzott. – Jay vagyok. Louis édesanyja, aki mindenkinél jobban szereti a fiát, és ez azt takarja, hogy aki megbántja Őt annak van oka félni. – mondta komoly tekintettel mindvégig a szemembe nézve. Kevés pillanat van, amikor megijedek. Gyakorlatilag nincs is olyan személy, akitől megrettennék. Leszámítva ezt a nőt. A frász kerülget tőle.

-          Anya felvisszük a csomagjainkat. – közölte Louis, úgy mintha meg se hallotta volna azt, amit az imént édesanyja mondott nekem. Én tekintetem elkaptam a velem szemben álló nőéről, és megragadva a bőröndöm szorosan Louis-t követve haladtam előre a házban. Amíg fel nem értünk az emeltre éreztem magamon a pillantásokat. Pontosabban csak egyet. Megkönnyebbültem, mikor Louis kinyitotta a szobájának ajtaját. Belépve nem is lehetett másé csak az Övé. A polcokon könyvek porosodtak, a falra egy Superman poszter volt ragasztva. A szoba közepén egy nagy francia ágy terült el, mellette egy kis szekrénnyel. A másik oldalon egy gardrób és egy tükör.  A fal szürkére volt festve. Gyakorlatilag ennek a színnek nyomasztó hatást kellett volna gyakorolnia az ide tévedőkre, de nem így történt. A szoba egyszerre volt otthonos, és Louis-os. – Üdv a Tomlinson rezidenciában. – mutatott körbe kezével.

-          Ez a szoba olyan.. – kezdtem bele, ám Lou közbe vágott.

-          Lehangoló? Furcsa? Kiábrándító?

-          Olyan Louis-os. – fejeztem be az imént elkezdett mondatom mosolyogva.

-          Én is ezt mondtam. – viszonoztam mosolyom.

-          Nem. – léptem közelebb. – Te nem vagy se lehangoló, se furcsa, de még annál inkább nem kiábrándító. -  Kezeit derekamra helyezte, így is közelebb húzva magához.

-          Csak azért mondod, hogy nem vagyok kiábrándító, mert még nem ismered a családom. – nevetett fel. Egyből édesanyja jutott eszembe. Nagyot nyeltem, és próbáltam elhessegetni minden gondolatot vele kapcsolatban. Végül is, eddig csak 5 percet beszéltem vele. Nem gondolhatom azt, hogy utál. Hisz még nem is ismer.

-          Attól tartok soha nem fogok tudni kiábrándulni belőled. – szája mosolyra húzódott, majd találkozott az enyémmel. Imádtam mikor ennyire közel volt hozzám. Éreztem a szíve minden egyes dobbanását, a légzése gyorsulását. Az érintését a bőrömön. Barna tincseit melyek, mint mindig most is kócosan álltak össze vissza. Egyszerűen imádtam Őt. Azonban a pillanatot, amit örökké éltem volna, egy kedves hang szakította meg.

-          Borotválkozni nem képes bátyókám anya azt üzeni, hogy gyertek, mert kész az ebéd. – lenézve egy aranyos ám mégis valahol huncut kislány tekintett fel ránk. Ha jól emlékszem az ikrek közül Ő Phoebe. Már épp fordult volna ki a szobából, mikor vissza tekintett. – Komolyan nem tudom, hogy tudod így megcsókolni. Én biztos nem tenném. Ez lenne a büntetés. Borotva Louis. Csak egy szó, de hidd el sokat ér. – Én szám elé kaptam kezem, mivel akármennyire is próbáltam megállni, hogy ne nevessek képtelen voltam. Ez a szemtelenül aranyos kislány amióta csak itt vagyok, megnevettet. Miután kiment a szobából, Louis amolyan „Ne nevess már” fejjel nézett rám. Én próbáltam nem a képébe röhögni, de nem tudtam.

-          Na, jó ez nem vicces. Komolyan. Hagyd abba. – tette csípőre egyik kezét, de láttam arcán, hogy nem sok hiányzik ahhoz, hogy Ő is nevetésbe törjön ki.

-          Jó. – hagytam abba a nevetést, de megkell mondanom, nem volt könnyű. – De igaza van. – vigyorogtam rá, majd a földszint felé vettem az irányt. Louis másodpercek alatt termett mögöttem a lépcsőn.

-          Ti nők kegyetlenek vagytok. – súgta fülembe. Ez ismét mosolyra késztett. Az étkező fele vettük az irányt, amely a konyha mellett volt. Egy boltív választotta el a két helyiséget egymástól, így a konyhára nem lehetett belátni. Az asztal szépen megvolt terítve. Fehér terítő, és hozzáillő étkészlet. Mind az asztalhoz ültünk. Az egyik oldalamon Louis a másikon pedig Lotti foglalt helyet. Velünk szembe Fizzy és az ikrek. Ám a közvetlenül velem szembe lévő hely üres volt. Jay egy nagy gőzölgő tállal jelent meg a konyha felől. A leves illata csábító volt. – Végre. – indult meg Louis keze a merítőkanál felé. – Nincs is jobb az otthoni kajánál. A szállodai ételek olyan egyhangúak. – látszott az arcán, hogy valóban kivolt már éhezve az itthoni ételekre.

-          Ez a leves valóban nagyon finom. – jegyzetem meg kedvesen és elismerően.

-          Köszönöm. Remélem, visszatudom adni egy kicsit az otthoni családi légköröd. Talán nem pont olyan, mint amilyet édesanyád szokott főzni, de minden tőlem telhetőt megtettem. – kezemben megállt egy pillanatra a kanál. – Tényleg. Mesélj magadról. A szüleid? Mi a foglalkozásuk? – kővé dermedve ültem ott, kezemben a kanállal. Minden szempár rám szegeződött. Ezek voltak azok a kérdések melyekre, ha jól sejtem felkellett volna készülnöm. Torkom megköszörülve kerestem elő elbujdosott hangom.

-          Nos..a szüleim meghaltak 6 éves koromban. – mondtam halkan.

-          Ó sajnálom. Ezt nem tudtam. – drámaian helyezte kezét szívére. Louis érdekes pillantást vetett édesanyjára.

-          Biztosan nehéz lehetett olyan fiatalon elveszíteni a szüleid. De ha egyedül maradtál, akkor kivett magához? Esetleg egy családtag?  - családtag? 13 évig azt se tudtam, hogy nekem még olyanom létezik.

-          Árvaházba kerültem. Mert a nagybácsikám nem ápolt jó viszonyt az az apámmal. Ezért nem tudott se a szüleim haláláról se arról, hogy én hová kerültem. Csak évekkel később tisztázódtak a dolgok. – próbáltam hihető és ésszerű magyarázattal szolgálni.

-          Tehát akkor most vele élsz?

-          Nem. A szüleim birtokán. Nem tudtam róla, hogy apámnak volt egy külön háza. A haláluk után én örököltem a családi birtokot.

-          Családi birtok? Az édesapád tehetős ember lehetett, ha külön birtoka volt. –hangjában volt valami fenyegető.

-          Ügyvéd volt. Jól keresett. – zártam rövidre. Egy ügyvéd, aki mellékállásban a maffia volt. Kínos csend telepedett az asztal körül ülők körébe.

-          Mi a helyzet itthon? – vágott közbe Louis. Hálás voltam neki, amiért terelte a témát a családomról és rólam. Nem volt kedvem magyarázkodni, és erőm se hazudozni. Jay mindenféléről mesélt. Általános dolgokról, amik a hétköznapokban történtek. Mint kiderült Louis több mint féléve nem járt itthon. Igaz nem tudom, milyen távol lenni egy élő családtól ilyen sok időre, de biztos vagyok benne, hogy hatalmas energiát ad neki, hogy most újra velük lehet. Mikor már épp megörültem annak, hogy a figyelem elterelődött rólam a telefonom csörögni kezdett. Bárki is az, remek az időzítése. A kijelzőre pillantva Dan nevét olvastam le. Kinyomtam, hisz nem akartam pofátlannak tűnni. Nem lehet olyan sürgős. Pár perc elteltével újra villogni kezdett a képernyő. Mély levegőt véve toltam hátra a székem.

-          Elnézést. Fel kell vennem. Ez a nagybácsikám. – magyaráztam majd kisétáltam a nappaliba, hogy még véletlenül se hallja senki a beszélgetésünk. – Mi van? – tértem a lényegre.

-          Vegyél vissza a kedvességből. A végén még elolvadok tőle. – vágott vissza Dan.

-          Nem lennék ilyen, ha nem szakítottad volna félbe a Louis családjával folytatott ebédem.

-          Te jó ég. Bemutatott a családjának? Kezdem azt hinni, hogy ez a fiú jobban szeret, mint azt én gondoltam. Ez borzalmas. – én szem forgatva vártam, hogy a lényegre tér, de hiába.

-          Dan!  - szóltam rá, mire észbe kapott.

-          Elkaptuk a Fantom egyik emberét. Egyikük azoknak, akiket kiszemeltél az akták közül. Most próbáljuk szóra bírni. Gondoltam jó, ha tudsz róla.

-          A szóra bírás alatt pontosan mit is értesz?

-          Azt, hogy vagy így vagy úgy de beszélni fog.

-          Ha kérhetem ebbe a vagy így vagy úgy variációba ne haljon bele. Beszélni akarok majd vele.

-          Nem ígérhetek semmit. De mikor is szándékozol haza térni a tökéletes barátnőt játszó világodból a való életbe?

-          Holnap. Addig nem nyírj ki senkit. – majd már épp tettem volna le, mikor folytattam. – Különben is Louis családja nagyon kedves. És majdnem mindenki imád. – húztam ki magam büszkén. Visszavágásnak szántam amiért Dan ismét szóvá tette, hogy mennyire nem kedveli Louis-t.

-          Ó. Szóval mindenki kedvel, csak az édesanyja nem? – nem épp erre számítottam.

-          Ő is kedvel, csak.. – kerestem a megfelelő szavakat, de nem találtam őket. –

-          Csak egy hárpia a nő? Aki a puszta pillantásával képes lenne darabokra szedni?

-          Csak, ne nyírjatok ki senkit holnapig. – ezzel le tettem a telefont. Elgondolkodtam. Louis édesanyja valóban nem kedvel. De vajon miért? Ha tudna a múltamról, arról hogy ki is vagyok valójában, akkor még megérteném az irántam érzett ellenszenvét. De így? Nem tettem semmi rosszat, próbálom kihozni magamból a maximumot, de mégis olyan furcsa velem szemben. Vállat rántva, sétáltam vissza a konyhába ahol már csak Phobe és Louis és Jay ültek.

-          Minden rendben? – a Dan-nel való beszélgetésem után egyértelmű vált előttem, hogy Jay nem kedvel. Arcán műmosoly terült el, szemei pedig úgy ahogy Dan mondta: ha tehették, volna akkor darabokra szedtek volna.

-          Igen. – bólintottam, majd leültem a helyemre. Louis aggódó pillantásokat vetett felém, én pedig jeleztem, hogy majd később elmondok mindent.

-          Hogy haltak meg a szüleid? – tekintetem arra az aranyos lányra szegeztem, aki ittlétem alatt mindig megnevetett.

-          Phobe. Ezt nem illik. – a kislány lesütötte szemeit anyja szidalmazására.

-          Semmi gond. – mosolyogtam kedvesen. Gondolatomon végig szaladt, hogy mit kéne mondanom? Nem közölhetem, hogy meggyilkolták őket. Azt nem tehetem. – Egy autóbalesetben haltak meg. Egy részeg sofőr beléjük hajtott. – szemeim lesütöttem. „Egy részeg sofőr beléjük hajtott” ismételtem magamban. Egy részeg sofőr, aki valójában egy őrült diliházból szökött gyilkos, és a mai napig átgázol az életemen.

-          Sajnálom. De tudod, azt mondják, hogy akik meghalnak, azok valójában nem tűnnek ám el örökre. Itt maradnak velünk, csak mi nem látjuk őket. Egy mások világból figyelnek minket. Látnak és hallanak mindent. – szavai hallatán egy könnycsepp hagyta el a szemem. Melegség töltött el, ha arra gondoltam, hogy ez a kislány olyan ártatlan és tiszta. Ám a szavai mintha lyukat égettek volna belém. Hatalmas űr keletkezett bennem. Visszatért egy ismerős érzés, melyet már nagyon rég éreztem. A hiány érzete. Gondolataimon átsöpört anyám szava. Minden, amit a halálakor mondott nekem.

-          Hé, minden rendben? – Louis érintése és hangja zökkentett ki gondolatmenetemből. Összerezzentem.

-          Persze, csak.. – tekintetem felemeltem. Phobe kétségbe esetten nézett rám, félve attól, hogy talán valami rosszat mondott. Jay érzelem mentes arca csak összezavart, Louis pedig aggódva kémlelte tekintetem. – elgondolkodtam.

-          Felmegyünk. – közölte Louis. Jay szó nélkül bólintott. Én értetlenül nézte fel a mellettem lévő fiúra. Kezem megfogva vezetett a lépcsőn felfelé. Szobájába érve becsukta maga mögött az ajtót. – Miért hívott Dan? – lépett mellém.

-          Megnyugtatott, hogy továbbra se kedvel. – mosolyogtam rá cinikusan. Louis várta, hogy folytassam hisz ezt Ő is tudta. – Ráállítottam néhány emberem a Fantom bűntársaira. Találtam néhány nevet az aktákban, amiket Mr. John-tól hoztam. Dan csak azért hívott, mert elkapták az egyiküket. Megpróbálják szóra bírni. – magyaráztam.

-          És utána? Mik a terveid vele?

-          Megmondtam Dan-nek, hogy igyekezzenek, ne kinyírni miközben kiszedik belőle a hasznos információkat. Magam is találkozni akarok vele. – leültem az ágya szélére, Ő pedig szembe állt velem. – Nem fogom elszalasztani ezt a lehetőséget. Csak azt kell kiszednünk belőle, hogy hol találjuk meg a Fantomot. Ha az meg van, akkor már nyert ügyünk lesz.

-          Gondolod, hogy meg fogja mondani?

-          Nem. Attól tartok esküt fogadtak neki. Ahogy nekem is az embereim. Dan szerint a „Testünkkel és fegyverünkkel védelmezzük a vezérünk, és ha kell, vérünk ontjuk érte” törvényt komolyan veszik ebben a világban. A mi világunkban.

-          Hű. – ennyit tudott kibökni. Láttam rajta a meglepettséget. – Még mindig nehéz felfogni, hogy ezek valós dolgok.

-          Többek közt ezért sem szeretek erről beszélni. Vannak dolgok, amik akkor a legszebbek, ha nem tudunk róluk. Amikről te nem tudsz. – hangsúlyoztam ki utolsó mondatom. Ő bizonytalanul bólintott.

-          Beszéltem Harry-vel. – gyors téma váltás volt, de nem bántam. Tudom, hogy Louis nem örül annak, hogy néhány dolgot eltitkolok előle, de az Ő érdekében teszem.

-          Mit mondott?

-          Lisa beállított hozzánk, és velem akart beszélni. A srácok mondták, hogy nem vagyok otthon, de nem hitt nekik. Fogta magát, és leült az ágyamra mondván, ha most nem vagyok otthon, egyszer csak haza érek. – Louis egyik kezét csípőjére helyezte, másikkal pedig mutogatott miközben beszélt. Vicces látvány volt, ahogy szinte a ”semmin” idegeskedik.

-          Nem mondhatod, hogy nem kitartó. – mosolyodtam el.

-          Sajnos túlságosan is az. – hangjában érezni lehetett, hogy a volt barátnője az utolsó személy, akivel most találkozna.

-          Egy valamit nem értek. – emeltem tekintetem elgondolkodva Louis-ra. – Lisa, a volt barátnőd. – közöltem ezt a már igencsak tisztázott tényt. Ő egyértelműen bólintott. – Jártatok, szerettétek egymást, mégis ha róla beszélsz azt a legnagyobb utálattal és legkevesebb kedvvel teszed. Ez hogy lehetséges?

-          Tisztázzunk valamit. – emelte fel mutató ujját. – Ő valóban a volt barátnőm, tényleg jártunk, de ami nem igaz, az az, hogy szerettük egymást. – én homlokráncolva néztem rá. Nem értettem, ez hogy lehetséges?! – Én szerettem. – folytatta. – De Ő engem soha. Csak kihasznált. A pénzem kellett neki nem én. A popsztárra és a híres énekesre vágyott, nem arra a Louis Tomlinson-ra, aki most itt áll előtted. Érdekből volt velem. A kapcsolatunk részéről nem volt több, mint egy jó kis szórakozás a pénzemmel és persze velem. - szemit lesütve ült mellém. –Én azt hittem szeret. Úgy éreztem, soha nem fogok már senkit szeretni. Féltem a csalódástól. De aztán jöttél te, és rájöttem, hogy nem volt mitől félnem. Mert azt gondoltam szerettem, de inkább csak vonzódtam hozzá. Az iránta érzett érzéseim közel sem voltak olyan erősek, mint amit irántad érzek. Ebből tudom, hogy nem szerettem igazán. Sőt, előtted még soha senkit nem szerettem így. – halvány mosollyal az arcán összekulcsolta kezét a kezemmel.

-          Ha ez megnyugtat. Még én sem szerettem soha senkit úgy, mint téged. Bár lehet, ez betudható annak, is hogy nem volt kit szeressek. – úgy terveztem, hogy utolsó mondatom viccesen hangzik majd, de hangom megremegett.

-          Eddig. – nézett mélyen szemeimbe. – Most viszont kaptál nem egy családot, ahol mindenki nagyon szeret. – puszit nyomva az arcomra ültünk összefont kezekkel az ágy szélén. Louis-nak igaza van. Most kaptam több családot is. Itt van Ő és a srácok. Dan és Adam, na meg Louis valódi családja. Ám az, hogy mindenki szeret kicsit túlzás. Mert egy valaki valamiért még mindig nem kedvelt meg..