23. Fejezet-Bízd a sorsra

Sziasztoook.:)  Meghoztam az új részt.:)  Igaz egy kicsit rövidre sikerült, de azért remélem tetszik majd.:) Jó olvasást és szép estét minden kedves olvasómnak::)!  És kitartást, igaz még csak hétfő van, de egy nappal közelebb vagyunk a hétvégéhez.:)!!!! Smile.:) 

23. fejezet 

 "Én nem aggódom, csak nem szeretek bizonytalanságban élni.." 

Észrevéve, hogy nem vagyok egyedül megtorpant.

-          Ó. Meg zavartam valamit?

-          Nem. – vágtam rá kedvesen mosolyogva. Ám Louis értetlen arca egészen mást sugárzott. – Mi a helyzet? – kérdeztem.

-          Délután felhívtál, hogy szétlőtték az ablakod miután hazahoztalak. Ez alatt mit is értettél pontosan?

-          Azt, hogy szétlőtték az ablakom. – magyaráztam egyszerűen, mire Ő kikerekedett szemmel figyelt engem. Láthatóan nem pont erre számított. – Betörtek hozzám, de nem a betörő akart lelőni, hanem valaki más. – folytattam.

-          Várj. Azt akarod, mondani, hogy megtámadtak? Rád lőttek, és te csak annyit mondtál a telefonba, hogy szerezzek neked egy ablakost? – akadt ki. Én összegzés kép csak bólintottam. – Katy a testőröd vagyok. Nekem kellene megvédenem, és vigyázni arra, hogy ilyesmik ne történjenek meg. – lépett közelebb, miközben tarkójára emelte kezét.

-          A testőröd? – szökött égbe Louis szemöldöke a lepettségtől. Ó. Tehát ezt elfelejtettem volna mondani neki?

-          Igen. Dan szerint szükségem van egy, vagyis inkább kettő testőrre. – mondtam, miközben Adamre mutattam.

-          Elnézve nem tévedett. Úgy látszik neked két testőr is kevés. – szólt közbe Adam.

-          Tudok vigyázni magamra. Nem történt semmi bajom Adam. - nyugtatgattam.

-          Ja, csak majdnem lelőttek. – horkantott fel Louis a kanapéról.

-          Ti aztán tudjátok, hogy rontsátok el az ember estéjét. – köptem a szavakat mindkettejük felé. Louis épp válaszolt volna a kijelentésemre, mikor telefonja rezegni kezdett. Furcsa arccal bámulta a kezében lévő kis készüléket, majd felkelt a kanapéról, és felém sétált. – Valami baj van?

-          Liam azt írta, hogy azonnal haza kell mennem. Will ott van nálunk. – hangjában érezni lehetett a feszültséget, és a haragot.

-          Ne csinálj, semmi hülyeséget jó?  - kérleltem, de Ő csak bizonytalanul bólintott, és kerülte a szemkontaktust. – Ez nem volt túl meggyőző. Louis, kérlek! – fogtam meg kezét, Ő pedig tekintetét rám emelte.

-          Mennem kell. Holnap beszélünk. – nyomott egy puszit arcomra, majd elsétálva Adam mellett távozott. Én fáradtan huppantam a kanapéra.

-          Louis? – szólalt meg a velem szembe álló fiú. – Dan mesélt róla. Azt mondta, hogy a pasid egy kócos kis popsztár. – ült mellém.

-          És gondolom azt is hozzátette, hogy jobban örülne egy mesterlövésznek, vagy egy bérgyilkosnak. – néztem felé, mire elmosolyodott.

-          Igen, mondott valami ilyesmit is. – mindketten felnevettünk. – Most viszont mesélj el nekem mindent. – dőlt hátra. Én kérdőn néztem fel rá. – Tudod lehet, hogy a fiúd beveszi, hogy minden rendben, és megértem, ha nem akarsz megosztani vele olyan információkat amikkel bajba sodorhatod, de velem ezt nem csinálhatod meg. Vele ellentétben én tudok vigyázni magamra. Engem nem tudsz bajba sodorni. Minden tudni akarok. Mondjuk, kezdjük azzal, hogy hogy kerülnek hozzád ezek a rendőrségi dokumentumok? – mutatott az asztalon heverő papír kupacra. Én nagyot sóhajtva vettem tudomásul, hogy neki tényleg nem tudok hazudni. Túl jól ismer ahhoz.

-          Mr. John adta ki őket. Ő nyomoz a Fantom ügyében. Mondjuk úgy, alkut kötöttünk.

-          Alku egy zsaruval? Aljas, de tetszik. – húzta kacér mosolyra száját, mire én vállba ütöttem. – Na és ki az a Will?

-          Louis-ék menedzsere. A Fantomnak dolgozik, és megfenyegetett, hogy rám fog találni, és megöl. De nem Ő volt az első és attól tartok nem is az utolsó, aki ezt mondta. – feleltem cinikusan, majd lesütöttem szemeim.

-          Tudom, hogy nem épp ilyen életre vágytál.

-          Nem épp ilyen életre? 19 évesen én vagyok a maffia, akit az apja elhagyott, az anyja meghalt, és egy árvaházban nőtt fel. Mégis kivágyik ilyen életre? 

-          Tudom szivi. Tudom. – ölelt magához. Jó, hogy van egy barát, akire számíthatok. Számomra Adam mindig is olyan volt mintha a bátyám lenne. Az árvaházban Ő volt az egyetlen személy, akiben bíztam. Ő volt a családom. – Csendes ez a környék. Az utcában egy autót se láttam. A szomszédjaid mit szóltak a mai kis lövöldözésedhez?

-           Semmit. Valójában még nem találkoztam egy szomszédommal sem. – állapítottam meg ezt a furcsa tényt.

-          Várj. Azt se tudod kik laknak a szomszédban? – arca meglehetősen meglepettnek tűnt. Én megráztam a fejem. – Te ezt nem tartod egy cseppet furcsának? – húzta fel szemöldökét.

-          Nem beszédes típusok biztos. – nevettem fel, ám Ő nem csatlakozott hozzám.

-          Szerintem meg inkább nem létező típusok. – én értetlenül tekintettem fel rá. – Holnap utána járok, hogy kik laknak még itt. – állapította meg. Én vállat rántottam, hisz nem gondolom, hogy a szomszédjaim ki akarnának nyírni. Igaz feltűnően csendesek, de nem aggódom. – Mennem kéne. – kelt fel, mire én is hasonló képen tettem. – Holnapra mit terveztél?

-           Nos, munkába állítom az embereim. Találtam néhány nevet az aktákban, akiket megakarok figyeltetni. Valamint benézek Louis-hoz. Kíváncsi vagyok mit akart Will. – magyaráztam.

-          Remek, akkor reggel 8-ra itt vagyok. – ezzel elindult az ajtó felé. Én homlokom ráncolva siettem utána.

-          Miért?

-          Mert a mai kis alakításod után, amibe majdnem belehaltál nem hagylak magadra. A testőröd vagyok. Dan kinyírna, ha történne veled valami. – kacsintott.

-          Ó tehát, csak a Dan iránt érzett félelem miatt akaszkodsz rám? – dőltem az ajtónak miközben Ő már kilépett rajta. 

-          Ugyan szivi. Ki az a bolond, akinek külön kérvényt kellene benyújtani ahhoz, hogy veled akarjon lenni? – mondata megmosolyogtatott. Búcsú kép intett, majd becsuktam az ajtót. Furcsa érzésem támadt. Aggodalom járta át a testem. nem tudtam miért. Mintha egy pillanatig üresnek éreztem volna magam és elveszettnek, aztán eszembe jutott, hogy vajon Louis jól van e? Mit csinálhat? Mi járhat a fejében, mikor elmesélem neki mi történt velem? Vajon idegesebb olyankor, mint ahogy látszik? Vajon meddig fogja bírni velem? Meddig fogja a részének tekinteni ezt az őrült világot, amibe rángattam?
 

Louis szemszöge:  

Miután Will elment fáradtan ültem a terasz lépcsőjére. Kint hideg volt. Az ég láthatóan borús volt, és néhány sötét felhő néha eltakarta a Holdat. Kezeimmel a térdeimen könyököltem, és csak néztem magam elé. Vegyes érzések kavarogtak bennem. Szeretem Katy-t. Ez tény, és olyan igaz, mint ahogy most itt ülök, de megőrjít. Minden értelemben. Megörülök a mosolyáért, amely minden szomorúságot elűz. Ha a szemébe nézek, elgyengülök. Látom a csillogást bennük, melyek elrejtik a fájdalmát, a boldogságát és a bizonytalanságát. Ha csak megfogom, a kezét úgy érzem, nem érdemlem meg. Úgy érzem túl jó hozzám. Olyan hatással van rám, amilyen hatással lány még soha nem volt. Amíg meg nem ismertem, azt hittem tudom mi a szerelem. De tévedtem. Egészen idáig fogalmam nem volt róla. Ha behunyom, a szemem Őt látom magam előtt. Ha meghallom, a hangját mosolyra késztet. Ha pedig belekell gondolnom abba, hogy ennek valaha is vége szakad, hatalmas fájdalom hasít belém. Nem tudom elképzelni a mindennapjaim nélküle. Viszont a tudat, hogy bármikor bajba lehet, szintén az őrületbe kerget. Mi van, ha nem vagyok, ott vele mikor szüksége lenne rám? Magam mellett akarom, tudni Őt, hogy biztonságban legyen. Mégis mikor azt hallom, hogy lőttek rá, és hasonlók azt érzem, én nem tartozom az Ő világába. Hogy neki valaki olyan kellene, aki olyan, mint Ő. Nem fél szembeszállni senkivel. Szó szerint nem retten meg a haláltól sem. Mindkettőnk világa őrült. Annyi különbséggel, hogy az övé hangosabb a pisztolyok dördülésétől. Attól félek, hogy egy nap vége szakad mindennek. Egy nap vagy Ő, vagy én besokallunk a másik őrült életétől és már nem lesz olyan, hogy mi. Csak Ő és én. Gondolatmenetemből lépések hangja zökkentettek ki.

-          Már mindenki alszik. Azt hittem te is az igazak álmát alszod. – ült mellém a lépcsőre Zayn, miközben meggyújtotta a már szájában lévő cigarettát.

-          Csak gondolkoztam. – válaszoltam egyszerűen.

-          Tudod Louis, abból mindig csak baj van. Ha az ember gondolkozik, akkor komplikál. És ha komplikál, akkor belezavarodik önmagába. – majd kezét vállamra helyezve folytatta. – Hidd el, ismerem a komplikáló Louis-t, és borzalmas. – horkantott fel, mire én is felnevettem. – Tudom kin gondolkoztál, és ha elfogadsz, egy tanács most hagyd abba az elméletek szövögetését. Mert Ő az egyetlen jó, ami történt veled az elmúlt években. Még soha nem láttam hozzá hasonló lányt. Úgy értem, Ő nem fél semmitől. A veszélytől, a lövöldözésektől a haláltól. Egyetlen egy dolog van, amivel meglehet fogni és az te vagy. Ha veled bármi is történne, Ő megsemmisülne. – magyarázta komoly arccal. – Csak hagyd, hogy történjen minden, ahogy történnie kell. De ne avatkozz bele a sorsba. Mert ha együtt kell maradnotok, akkor úgy, lesz. Ha pedig nem.. – hangja elgondolkodtatóvá vált. – Nos, akkor készüljetek fel életetek valósággá vált poklára.

-          Szánj meg egy szállal. – tartottam tenyerem egy cigiért. Ő elővéve egyet, a kezembe nyomta, majd meggyújtotta.

-          Azt hittem már nem cigizel.

-          Azt hitte azt akarod, hogy ne agyaljak olyan sokat. Ez nem káros szenvedély, csak figyelem elterelés. – feleltem mire Ő csak elmosolyodott. Tudtam, hogy igaza van. Minden egyes szava maga volt az igazság, de azzal is tisztába voltam, hogyha a sorsra bízok mindent, akkor abból hatalmas sorscsapás lehet. Az volna csak számunkra az igazi pokol...