25. Fejezet- Ő meg ki?

Sziasztook.:) Megérkezett az új rész!!.:)  Remélem tetszik majd.:) Komiba várom a véleményeket.:) Jó olvasást, és szép hetet minden kedves olvasómnak.:)  Smile.:)
u.i.: Örömmel látom, hogy van egy új feliratkozóm.:) Köszönöm szépen! Sokat jelent, hogy vannak akiket érdekel amit írok, és vannak akik olvassák a blogom:) Ez mindig mosolyt csal az arcomra.:) Szóval még egyszer köszönöm, minden feliratkozómnak és olvasómnak.:)!!!! 

25. Fejezet. 

 "Legszívesebben elfelejteném mindazt aki vagyok. Ha csak egy percre is, de valaki más szeretnék lenni. Valaki, aki kicsit sem hasonlít rám.."

Már vagy 2 órája csak futkostam fel alá a házban. Louis 8-ra jön értem, ami azt jelenti, hogy van 10 percem találni még valami hibát magamba. Az elmúlt órákban ezerszer átöltöztem. A hajam begöndörítettem, majd kivasaltam hátha úgy jobban áll. Végül összekötöttem. Arcomra sminket vittem fel, amit először túl halványnak találtam, majd túl sötétnek. A tükör előtt állva néztem magam. Vártam, hogy jön egy kellemes érzés, ami azt mondja „Ez a tökéletes”, de mindhiába. A hibákat kerestem magamban, és a baj, hogy az volt is elég. Valójában nem a kinézetemmel volt gondom. Mindig is megvoltam elégedve a külsőmmel. A belsőm volt az, amin nem tudtam változtatni. Feltehettem bármennyi sminket, magamra húzhattam a legdrágább ruhám, kiengedhettem vagy épp copfba köthettem volna a hajam, de mindez semmit nem segített volna. Nem volt annyi alapozó vagy smink lemosó, ami eltüntette volna azt, aki valójában vagyok. Tehettem bármit, akkor is én maradtam a maffia, az árva kislány, aki szülők hiányában egy árvaház kis szobájában nőtt fel, és akit a bűnöző barátja nemegyszer megvert. Egy csődtömeg voltam belül. Egy roncs, amin javítgatni lehetett néhol, de helyre hozni és tökéletessé tenni már soha.

-          Imádni fognak. – szólalt meg egy ismerős hang mögülem, miközben én továbbra is a tükör előtt álltam. Hirtelen átfutott az agyamon, hogy vajon hogy jutott be, majd rájöttem. Hisz én adtam neki kulcsot.

-          Kétlem. – suttogtam magam elé, Louis pedig érdeklődve figyelt rám. Nem tudta eldönteni, hogy szóltam e, vagy csak rosszul hallotta? – Menjünk. – fordultam felé, egy mosollyal. Ő bólintott. Miután bepakoltunk Louis-kocsijába, én beültem az anyós ülésre, Ő pedig mellém. Olyan feszült voltam, mint még soha. A kocsi elindult, ami csak egyet jelentett: Egy lépéssel közelebb vagyok ahhoz, hogy Louis és a családja is örökre megutáljon.

-          Jól vagy? – kérdezte rekedtes hangon, miközben végig az utat figyelte.

-          Persze. – vágtam rá, fejem pedig az ablaknak döntöttem.

-          Rosszul hazudsz. – szája halvány mosolyra húzódott.

-          Mi van, ha nem kedvelnek? – adtam ki magamból. Kérdőn nézett rám, mivel először nem értette miről beszélek. – Mi van, ha nem tetszem majd nekik?

-          Biztos vagyok benn, hogy oda lesznek érted. – mosolygott, ám ezzel nem segített.

-          Én már kevésbé. Nincs olyan anya, aki egy ilyen lányt akarna a fiú mellett tudni. Louis, ha még nem tűnt volna, fel a maffia ül a kocsidban. Nem ilyen lányra lenne szükséged. Nem rám. Hozzád egy kedves, aranyos lány való, aki épp valamelyik egyetemen vagy főiskolán tanul. Kizárt, hogy tetszek nekik. Hisz néz csak rám.

-          Katy én.. – kezdett bele, de én félbeszakítottam.

-          Még nem fejeztem be. Néz csak rám. Kívülről lehet, hogy egy aranyos minta embernek tűnök, de ez közelében sincs az igazságnak, és ezt te is tudod. Nem, hogy minta ember nem vagyok, de valószínűleg egész eddigi életemben több illegális dolgot műveltem, mint bárki más. Emberek lőnek rám, gyilkosok fenyegetnek, megzsaroltam egy rendőrt. – fordultam felé, miközben hadartam egyik szót a másik után. – Ez..ez..katasztrófa. Én maga vagyok a katasztrófa. – Louis félve fordult felé, miután befejeztem a monológom. – Befejeztem. – dőltem hátra az ülésen.

-          Nekem csak rád van szükségem. Nem érdekel a múltad, és az sem miket tettél. Csak az számít, hogy szeretlek, és ezen, semmi és senki nem tud változtatni. – nézett mélyen szemembe, mely alapjáraton romantikus volt és megbabonázó, ám jelen esetben aggasztó, mivel engem nézett az út helyett. – Különben is egy okoskodó egyetemistával unalmas lenne az életem. – vigyorgott, majd vissza fordult és ismét az utat figyelte.

-          De könnyebb is. – tettem hozzá. A reptérre érve, kicsit csökkent a bennem lévő feszültség. Mivel Louis azon személyek közé tartozott, aki csak úgy nem repülhetett egyedül egy sima repülő gépen, egy saját magán géppel utaztunk. Valóban nem mertem belegondolni mi lett volna ha, nem azzal megyünk, mivel a repülőtéren nem egy ember felismerte. Rajongók tízei jelentek meg egyik pillanatról a másikra körülöttünk. Néhányan kíváncsian figyeltek engem, ami kicsit zavarba ejtett. Gondolom, levették, hogy én vagyok az újdonsült és már hivatalosan is bejelentett barátnő. Úgy negyed óra után, de kijutottunk az épületből. Útközben általános dolgokról beszélgettünk. Részben örültem ennek, mivel ez is elterelte a figyelmem arról, hogy néhány órán belül ott fogok állni Louis családja előtt. Lou elmesélte, hogy milyen országokba fognak fellépni a körútjuk során. Szinte mindennap máshova repülnek, ami igen megterhelő lesz számukra, de váltig állítja, hogy megéri. Mindig magával ragad, mikor a srácok a munkájukról beszélnek. Hisz ez nekik szórakozás. Az idő olyan hamar elszállt, hogy mire feleszméltünk már le is szállt a gép. A mellettem sétáló fiú arcán hatalmas mosoly terült el, ahogy leszállunk a repülőről. Csomagjainkat megkapva fogtunk egy taxit. Louis lediktálta a címet én pedig fejem az ablaknak döntve vártam, hogy megérkezzünk. Hirtelen túl akartam lenni ezen a napon. Túl a találkozáson és az ismerkedésen. Gyomrom kavarogni kezdett, és nem akartam kiszállni a kocsiból. Vissza akartam menni a reptérre. Újra Londonban akartam lenni távol ettől a szituációtól. Sajnálatomra a kocsi megállt, egy nagy ház előtt. A taxist kifizettük, a csomagjainkat pedig kézen ragadva épp elindultunk a bejárat fele, mikor telefonom csörögni kezdett. Adam volt az.

-          Katy, hol vagy? – Ó. Lehetséges, hogy elfelejtettem mondani, hogy ma utazom el?

-          Ma utaztunk el Louis-val. Miért? – érdeklődtem, miközben Louis telefonja is megszólalt.

-          Greg kiszedett néhány infót az egyik emberből, akit kiszemeltél az akták közül. – értetlenül haladtam Louis mellett, aki már csak néhány lépésnyire volt az ajtótól.

-          Greg?

-          A férfi, akire rálőttél első találkozásotok alkalmából. – egyből leesett, hogy a mi kis hitetlen Júdásunkról beszél. – De ne izgulj, még megmarad. – nevetett fel.

-          Hé, nem kellett volna rálőnöm, ha hisz nekem. – Louis szemei kikerekedtek szavaim hallatán, miközben Ő is épp a telefonja túlsó végén beszélő személyt hallgatta. Jobbnak láttam letenni a készüléket. – Bocs, de mennem kell. Majd hívlak. – ezzel kinyomtam a telefont és zsebre tettem.

-          Haver, most le kell tennem. Lisa-t, meg rakjátok ki a házból, és főleg az én szobámból. – utolsó mondatát még elkaptam. Reakcióm szintén egy elkerekedett szempár volt. Louis arckifejezése hasonló volt az enyémhez.

-          Te rálőttél egy emberre? – nézett felém, miközben keze az ajtó kilincs felé nyúlt.

-          Néha megesik. – vágtam rá lazán.

-          Miért van a volt csajod a szobádban? –fordultam felé érdeklődve.

-          Hát..néha megesik. – vágta rá Ő is zavartan. Az ajtó pedig még mielőtt kinyithatták volna, kitárult előttünk. Két kislány jelent meg előttünk széles mosollyal. Ugyan úgy néztek ki, így gyanította, hogy ők lesznek az ikrek.

-          Louis. De jó hogy itt vagy. – ugrott nyakába egyikük. Ez mosolyt csalt arcomra. Olyan jó volt látni, ahogy Louis arca vidámságot áraszt. A nyakában logó kislány egy puszit nyomott az arcára.

-          Te már meg se puszilsz?  - nézett a másik kislány felé, aki kacér mosolyra húzta száját.

-          A borostás arcod bökné azt az édes pofit, ami eléd tárul. Először borotválkozz meg, aztán beszélhetünk pusziról. – nevetett fel a lány, ami engem is nevetésre késztetett. – Te biztos Katharine vagy. – lépett oda hozzám, majd megölelt. Testévre is hasonló képen tett. Melegség töltött el, ahogy a két kislány körbefogott.

-          Szólítsatok Katy-nek. A Katharine olyan hivatalos. – mosolyogtam rájuk kedvesen. Belépve a házba érezhető volt a családi légkör. Kellemes érzés volt egy olyan helyen lenni ahol a családi szeretet ismert és állandó. A háttérből egy hosszú szőke hajú, mellette pedig egy alacsony fiatal lány jelent meg.

-          Lányok, ne támadjátok már le szegényeket. – mosolygott rájuk a szőke lány. Tudomásul véve az ikrek nevetve rohantak el. – Szia. Te bizonyára Katy vagy. Louis már sokat mesélt rólad. Sőt szinte csak rólad tud beszélni még a telefonon keresztül is. – hangja lágy és kedves volt. Fél szemmel bátyjára nézett, aki mindenfelé tekintgetett csak testvérére nem. Zavarba jött. Sose hittem volna, hogy Louis-t láthatom zavarba jőve is. – Én Lotti vagyok. Ő pedig Fizzy. – mindketten megöleltek. Furcsa érzés volt, hogy itt mindenki ilyen kedves és közvetlen. Számomra kicsit szokatlan, hogy „idegen” emberek megölelnek, és ennyire kedvesen viszonyulnak hozzám. 

-          Louis. Kicsim. – szólalt meg a lányok mögül egy kedvesen csengő hang. Egy hosszú barna hajú nő sétált elénk. Arcán hatalmas mosolyt terült el fia láttán. Magához ölelve a fiút, úgy szorította, mintha soha többet nem akarná elengedni. Megtudtam érteni. – Annyira hiányoztál drágám. – szemeiben megcsillant a könny, de nem engedett nekik utat. Ám mosolya nem tartott sokáig. Tekintetét rám emelte és komoly, de mégis meglepődött hangon érdeklődött. – Ő meg ki?  - arcáról mindent letudtam olvasni, csak a kellemes meglepetést nem. Szemei kíváncsian és egyben gyanakvóan fürkésztek engem. Mintha csak belelátott volna a vesémbe. Megrémisztett. Talán Louis elfelejtett szólni rólam?