32. Fejezet - "Egy napra, egy igazság épp elég"

Sziasztook.:)
Íme az új rész.:)  Ez egy kicsit hosszabbra sikerült, mint az eddigiek, de azért remélem tetszik majd .:)! Véleményeket várom komiba.:) Jó olvasást és szép napot minden kedves olvasómnak! És kitartás már csak 2 nap és újra hétvége *.* Smile.:) 

32. Fejezet

"Hazudok neki, de csak mert az igazság az életébe kerülne...." 

Bőröndöm magam után húzva hagytam el a repteret. Hideg téli szél fújt így össze húztam magamon a fekete szövetkabátom. Louis azt mondta értem küld egy autót, így szememmel kutatni kezdtem egy nagy és fekete kocsi után. Nem sokat kellett ezzel szenvednem. Egyből megakadt a tekintetem egy ismerős arcon, mely mosolyogva dőlt a nagy terepjárónak. Közelebb érve hozzá, karjait széttárta és megölelt.

-          Jó látni. – mosolygott majd elengedett.

-          Téged is Paul. – bőröndöm megkapva elhelyezte azt a csomagtartóban. Megköszönve a szívességet bepattantam a hátsó ülésre, ám meglepődtem mikor 2 olyan személlyel találtam szembe magam, akikre igazán nem számítottam. Mosolyom szélesen terült el az arcomon. A hátsó ülésen Zayn elől pedig Niall ült. Beülve hátra Zayn is megölelt.

-          Nem nyírtak ki. Ez biztató. – nevetett fel.

-          Nem is sejted mennyire nehéz engem eltenni láb alól. – vágtam rá. Barátom arcára hitetlenkedő mosoly ült. – Most mi van?  - emeltem fel kezeim értetlenül.

-          Semmi, csak hihetetlen, hogy ilyen optimista vagy mikor tegnap meg akartak ölni. – szünet. – Ismét.

-          Alakulhatott volna rosszabbul is. Ha másnak nem hát ennek örüljünk. – próbáltam terelni a témát. – Különben is nem sérült meg senki. Kivéve egy ocsmány kék vázát, de azt meg úgy is utáltam. – magyaráztam miközben az ablakon nézegettem kifelé. Válasz nem érkezett így a srácok felé fordultam. Zayn és Niall ijedt egyben döbbent arcával találtam szembe magam. – Ideges voltam. Adam-et meg mégse vághattam földhöz. – magyaráztam.

-          Szóval akkor igaz, hogy tegnap találkoztál vele? – kérdezte félénken Niall. Én bólintottam. Ám megfogalmazódott bennem egy kérdés: Niall nem tűnt meglepődöttnek, amikor beszélni kezdtünk erről, tehát már tudott róla.

-          Ő ugye nem tudja még? – félve pillantottam Zayn-re.

-          Nem. De hamarosan megtudja. – jelentette ki, engem pedig rossz érzés töltött el. Zayn volt az első akit felhívtam ezzel kapcsolatban nem Louis. Neki kellett volna legelőször szólnom, és már Niall is tudja. – Igaz?

-          Igen. Amúgy is beszélnem kell vele. Üzenet hoztam számára. – vigyorogtam.

-          Üzenetet? Kitől? – értetlenkedett Niall miközben hátrafordult.

-          Lisa. – szőke barátunk arcára unott közöny ült ki. – Tegnap este beállított hozzám, és Louis-t kereste, de miután közölte vele, hogy Őt hiába keresi, mert nincs itt a lelkemre kötötte, hogy adjak át neki egy üzenetet, amely röviden azt takarja: Esze ágába sincs feladni.

-          Na és mi a helyzet veled? – fordult felém Zayn. Nem értettem mire akar célozni. De talán jobb is volt. – Te sem akarod feladni?

-          A nagyobb kérdés inkább az, hogy mikor kell feladnom? – látszólag elgondolkodott kérdésemen. Ám válaszolni már nem tudott, mert megérkeztünk. Zayn és Niall is egy kapucnit tett a fejére, kezüket pedig zsebre tették, hogy még a tetoválások alapján se ismerjék fel őket. Ők előre mentek, én pedig kivéve a bőröndöm a csomagtartóból követtem őket. A recepcióhoz sétáltam, míg a fiúk a liftnél vártak. Louis küldött egy SMS-t még reggel, hogy kérjem el a 210-es szoba kulcsát, ha pedig nem akarnák, oda adni csak említsem meg kihez jöttem és ki vagyok. Betartva utasításait el is kértem a szobakulcsot ám nem nagy meglepetésemre nem adták egykönnyen.

-          Sajnálom hölgyem, de az az elnöki lakosztály, amely most épp foglalt. Azonban van egy szabad szobánk a 2. emeleten. – kedves mosollyal könyököltem egyik kezemmel a pultra, hogy egyenesen a férfi szemébe nézhessek.

-          Katharine Wilson vagyok. Az elnöki lakosztályban pedig a barátom szállt meg. Louis Tomlinson. Talán ismerősen cseng a neve? – villantottam egy csábos mosolyt.

-          Elnézést hölgyem. Miért nem ezzel kezdte? Itt volna a 210-es szoba kulcsa. Ha bármire szüksége lenne, csak szóljon. Kellemes napot. – rémülten adta kezembe a kulcsot, majd zavartan utamra is engedett. Én megköszönve távoztam is a recepciótól. Meg kellene lepődnöm, hogy elég egy név és máshogy bánnak az emberrel, de minek tenném?  Louis neve a nagyvilágban mindenhol ilyen hatást vált ki az emberekből, az én nevem pedig egy másik világban híres. Vagy inkább hírhedt?!

-          Megszerezted a kulcsot?  - kérdezte Niall miközben beszálltunk a liftbe. Én határozottan léptem be a kis szőke és Zayn közé.

-          Kérlek Niall. – szólaltam meg színpadiasan. – Katharine Wilson vagyok. Mindent megszerzek, amit akarok. – azonban magabiztosságom csak kívül mutatkozott meg. Belül rettegtem. Féltem Louis reakciójától, és attól, hogy mit fog szólni, ha megtudja mi történt. Kiakad? Kiabál? Nagyon ideges lesz? Vagy ami még rosszabb, besokall és kidob? Utóbbi gondolatom most támadt fel először elmémben, és megrémített.

-          Később beszélünk. – simította meg hátam Zayn, mire én összerezzentem. Kezemben a 210-es szoba kulcsával álltam az ajtóban. – Nyugi. Megfogja érteni. Ha én nem akadtam ki, akkor Ő se fog. – nyugtatott. Látta rajtam, hogy ideges vagyok.

-          Az más volt. Rólad tudtam, hogy nem fogsz kiakadni, ezért is mondtam el. – vágtam rá. Ő értetlenül fürkészte a tekintetem. – Ugyan már, egy Wilson vagy. Nem egy ijedt nyuszi. – motyogtam magamnak leginkább azért, hogy a lehető legmagabiztosabban tudjak belépni az ajtón. Bőröndöm magam után húzva sétáltam be az elnöki lakosztályba. Gyönyörű nappali fogadott. Krémszínű bőr ülőgarnitúra, egy nagy plazma tévé. Velem szembe pedig csodálatos kilátás, mely a városra nézett. Bőröndöm magam mellé állítottam. Körbe néztem, de senki sehol. Megkönnyebbült sóhaj szakadt ki belőlem. Louis nincs itt, tehát van időm felkészülni, és kitalálni, hogy pontosan hogy is fogom közölni vele a tény, miszerint majdnem megöltek. Megint. A szoba kulcsát épp leakartam tenni a szekrényre, mikor két erős kart éreztem a semmiből a derekamon. Ijedten és automatikus támadtam, le támadóm. Nem figyelve, hogy ki az és mit akar, hátra csavartam a kezeit, és mögé helyezkedtem. Megdöbbenve észleltem, hogy a személy, akinek majdnem eltörtem a kezét nem más, mint életem szerelme.

-          Nekem is hiányoztál. – nyöszörögte, miközben még mindig kezét szorongattam.

-          Neked teljesen elment az eszed? – engedtem el. – Még soha nem mondták, hogy ne ijessz rá senkire? Főleg ne a maffiára?! – csuklóját dörzsölgetve mosolyodott el.

-          Soha nem gondoltam volna, hogy egyszer is ráfogok ijeszteni a maffiára. – hozta fel védelmére. – Te önvédelmi órákra jársz szabad idődben? – érdeklődött miközben próbálta enyhíteni az általam okozott fájdalmakat kezén.

-          Az én önvédelmi óráim 16 évesen kezdődtek az utcán. Hidd el jobb, mint bármelyik karate óra. – válaszoltam féloldalas mosollyal. Ő közelebb lépve hozzám huncut mosollyal méregetett. Derekamra tette kezeit, majd egy hirtelen ám határozott mozdulattal magához rántott. Csak néhány centi választott el attól, hogy megcsókoljon, mikor elfordítottam az arcom. Louis értetlenül tekintett le rám. – Beszélnünk kell. – idegesen sétáltam az ablakhoz.

-          Minden oké? – tette fel Louis azt a kérdést, melyre kétlem, hogy lehetne ésszerű választ adni az én esetemben.

-          Nem Louis. Semmi nem oké. – fordultam felé. Szemeiben aggodalom csillant meg. Hát, ha még megtudja mi történt. Akkor már lángolni is fog. De nem az aggodalomtól, hanem a dühtől. – A Fantom tegnap előtt éjjel betört hozzám. – nyögtem ki végül.

-          Hogy érted azt, hogy betört hozzád? – döbbenet és félelem. Ez a két érzelem volt egyértelműen kiolvasható Louis tekintetéből.

-          Úgy ahogy mondom. Ott ült tőlem néhány centire én meg csak tehetetlenül hallgattam a szavait. – kezeim magam mellé ejtettem. – Elmondjam mit mondott? Azt, hogy megfog ölni titeket. Nem az a célja, hogy minél előbb megöljön. Már nem. Tönkre akarja tenni az életem. Elmondta, hogy először veled végez, majd Adammel, és Dan-el. Először elveszi tőlem mindazokat, akik fontosak számomra, majd csak utána öl meg. – hangom megremegett, ahogy belegondoltam miket is mondtam. Ismét lepergett előttem minden kép, melyet az agyam legyártott. Ha tehettem volna kitöröltem volna az összes ilyen képzeletem által teremetett képet, de nem tehettem. Képtelen voltam rá. Menekülnék, de nincs hová. A saját gondolatai elől senki sem menekülhet el, úgy ahogy az élete elől sem. Tekintetem Louis felé fordítottam. Vártam a reakcióját. Vártam, hogy majd kiabálni fog, vagy éppen kidob, megjegyzem teljesen jogosan. De semmi. Tekintetét az enyémbe fúrta, és csak némán állt velem szembe. Letörten hajtottam le a fejem. Talán ez volna a végszó. A hallgatása. Talán itt az ideje, hogy kilépjek az életéből, csak még nem tudja, hogy közölje velem mindezt. Határozott lépéseket tett felém. Karját az enyémekre helyezte és mélyen a szemembe nézett.

-          Minden rendbe.. – bíztatóan kezdett bele, de én félbeszakítottam.

-          Nem. – csattantam fel. – Csak ezt ne mond. Kiabálj, légy dühös, mond, hogy nincs szükséged egy ilyen lányra. Felőlem tányérokat is törhetsz dühödben, csak azt ne mond, hogy minden rendben lesz. Mert ez hazugság. Ezzel csak egy álomvilágban ringatnánk magunkat. Mindannyian tudjuk, hogy minden lesz csak rend nem az életünkben. Legalábbis a tiedben biztos, nem amíg én is benne vagyok. 

-          Jó. – bökte ki. Elképedve néztem fel rá.

-          Jó?

-          Igen. Jó. Ha ezt szeretnéd, akkor ezt mondom. Ha azt szeretnéd, hogy tányérokat tördeljek azt is megteszem. De jól figyelj arra, amit most mondok. – hangja komolynak tűnt. Ezt nem tudtam hirtelen hová tenni. – Nem mondom, hogy minden rendben lesz, de meg kell ígérned, hogy te sem mondasz többé olyat, hogy nélküled jobb lenne az életem. Mert ez a világ legnagyobb hülyesége. Nélküled sosem tudhattam volna meg, hogy milyen az igazi szerelem. Ha te nem volnál, akkor még mindig keresném azt a bizonyos érzést, amit most érzek. Nem tudom megmagyarázni mi ez, de azt tudom, hogyha elmúlik, akkor abba én belepusztulok. Ezt az érzést, de hoztad. Szóval ne mond, hogy nincs rend az életemben. Rend van, mert te is a részese vagy.

-          Őrült vagy. A világ legnagyobb őrültje. – jelentettem ki. Ebben a pillanatban pedig ezt pontosan így is gondoltam. Mert nem lehet normális ember, az aki ennyire ragaszkodna a káoszhoz. Azaz hozzám.

-          De egy boldog őrült. – mosolygott rám. Lágy csókot lehelve ajkamra ölelt magához. Imádtam az érzést, amit az ölelése kivált belőlem. Melegség? Megnyugvás? Biztonság? Nem tudom. De soha nem akartam véget vetni ennek az érzésnek.

-          Jut eszembe. – néztem ragyogó kék szemeibe. – Üzenetet hoztam számodra.

-          Üzenetet? Mégis kitől? – homlokát ráncolva tolt el magától.

-          Na! Lou bébi. Sejtésed sincs? – vékony hangon próbáltam utánozni Lisa-t, mire Louis arckifejezése az értetlenből átváltott undorodóvá. – Azt üzeni, hogy nem adja fel, és amint vissza értél Londonba keresd meg, mert beszélni akar veled.

-          Remek. – a hangsúly és az arckifejezés mindent elárult. Egykor meglehet, hogy szerette, de mára ez a szeretet gyűlöletté vált. Megutálta, amiért átverte és kihasználta. Vajon engem is tudna gyűlölni? Hisz jól belegondolva én is átverem. Hazugságban tartom, de csak az ő érdekében. – Hé. Föld hívja Katy-t. – értetlenül kaptam Louis felé a tekintetem, aki mosolyogva nézett vissza rám. – Nem akarom, hogy aggódj. Semmi miatt. – mintha csak olvasott volna a gondolataimban. Én nagyot sóhajtva bólintottam, majd az ajtó nyílódására lettünk figyelmesek. Liam vidám arca bukkant fel a semmiből.

-          Bocsi a zavarásért, de a srácokkal összeültünk Zayn szobájába, hogy megbeszéljük, milyen számokat énekeljünk a kisebb koncerteken. Gyertek át.

-          Rendben mindjárt megyünk. – szemöldököm magasba szökött a többes szám hallatán.

-          Megyünk?

-          Még jó. Mit csinálnál egyedül itt? Minket nem zavarsz, sőt talán Louis-nak még jobban megjönnek az ötletei, ha ott vagy mellette. – ravasz kacsintás követte Liam kijelentését. – Amúgy is jó látni téged.

-          Halottad. – fordult felém Lou. – Te vagy a múzsám, akitől ötlet rohamot kapok. – huncut vigyor. Ez engem is mindig mosolyra késztett. Ilyenkor a tekintetében volt valami megmagyarázhatatlan. Gyermeki boldogság, ravaszság, szeretet, humor. Minden, amivel képes volt, ha csak egy percre is de elfeledtetni velem mindazt ami körülöttem történik. Megadva magam, kezeimmel az ajtó felé intettem. Követtük Liam-et, és átsétáltunk Zayn szobájába. Zayn a fotelben, Harry az ágyon feküdve, Niall pedig kezében a gitárjával állt a szobában. Liam lehuppant a másik fotelbe, mi pedig leültünk az ágy végére.

Már vagy negyedórája hallgathattam őket. Hihetetlen, hogy mennyire oda meg vissza vannak a munkájukért. Nem ismerem túl jól a sztárok világát, de azt biztosra tudom, hogy Ők kivételt jelentenek benne. Mert kétlem, hogy tömegével lennének olyan előadók, akiket valóban nem érdekel a hírnév és a pénz. Látszik rajtuk, hogy ha nem kapnának a fellépéseikért semmit, akkor is csinálnák. Mert egyszerűen imádják, amit csinálnak. Én pedig örülök, hogy mindennek részese lehetek, és hogy ismerhetem ezeket az embereket. Gondolatmenetemből a telefonom csörgése zökkentett ki. Mindenki felém kapta a fejét, mire én bocsánat kérően a hívás elutasítására akartam nyomni.

-          Nyugodtan vedd csak fel. Minket nem zavar, és lehet, hogy fontos. – szakított félbe Niall. Rápillantva a kijelzőre Dan neve villogott. Hogy fontos e a hívás? Biztos vagyok benne, hogy igen. Fel akarom e venni? Nem, eszem ágába sincs. De furcsán festene, ha most nem kinyomnám a hívást.

-          Mond. – vettem fel, majd felkelve az ágyról sétálni kezdtem a szobában. Arra vártam, hogy addig folytatják a megbeszélést, de tévedtem.

-          Hol vagy most és mit csinálsz? – meglepett a kérdése. Hangjában érezhető volt a túlzott aggodalom. Ez rosszat sejtet.

-          Egy szobában vagyok összezárva 5 sráccal. – jelentettem ki. – Az egyikük egy bérgyilkos, a másik bankrabló, aztán van itt még egy mesterlövész is, megjegyezném, ha jól tudom azok a kedvenceid, mindezek mellett pedig megtalálható még egy túszejtő és egy fegyverkereskedő is. – próbáltam viccesen feltüntetni a szituációt, de hallhatóan ez nem hatotta meg Dant. Sőt.

-          Holnap érted küldöm Adam-et. A legelső géppel haza kell jönnötök. – a mosoly mely eddig arcomon terült most eltűnt, és helyét átvette a komolyság. – Akadtak némi problémáink. – én elfordulva a srácoktól próbáltam higgadt maradni.

-          Kifejtenéd? – préseltem ki magamból ezt a rövid, de lényegre törő kérdést.

-          Ma reggel megtaláltuk a raktár előtt az egyik embered holtestét. Megkéselték. A Fantom műve. Katy megkezdte a mészárlást, ami azt jelenti, hogy minél előbb kikell találnunk, hogy állítsuk le.  A többit holnap elmesélem személyesen. – már épp leakarta tenni, de én közbe szóltam.

-          A többit?

-          Vigyázz magadra. Kérlek. – ezzel megszakította a vonalat. Döbbenten meredtem magam elé.

-          Minden oké? – kérdések százai kavarogtak bennem. A félelem átjárta minden porcikám. Igyekeztem leplezni az aggodalmam, mert nem akartam, ha Louis gyanakodna. A Fantom nem hazudott. Valóban emberek fog ölni, csakhogy engem büntessen.

-          Persze. Csak Dan volt az. Holnap értem küldi Adam-et. – magyaráztam miközben telefonom zsebre tettem. – Félti az egyetlen még élő rokonát. Nem szeretné, ha valami bajom esne, így a biztonság kedvéért vele repülök haza. – láthatóan mindenki elhitte, amit mondok még Louis is. Csak Zayn kémlelte a tekintetem gyanakvóan. Tudja, hogy hazudok. Kínos csend állt be, ami csak még jobban tépte minden idegszálam. 

-          Srácok. Will küldött egy üzenetet. Az interjúkat felcserélték. Mégse Zayn és Niall kezd, hanem mi. Szóval negyedórán belül a kocsiba kell ülnünk. Értünk küldi Pault, hogy kimenekítsen minket az autóig. – törte meg a csendet Harry. Zayn szeme egyszerre felcsillant. Ezzel ellentétben a többiek nagyot sóhajtva bólintottak. Nem az interjúval volt gondjuk, hanem azzal, hogy találkozniuk kell Will-el. Ezt pedig megtudtam érteni.

Nagy nehezen, de összeszedték magukat a fiúk. Igaz nem túl lelkesen, de elindultak Paullal útjukra. Niall úgy döntött mivel mégsem kell most interjúra menniük Zayn-el inkább kimegy és beszélget a rajongókkal. Reméltem, hogy barátja is hasonlóképpen vélekedik, de tévedtem. Esze ágába se volt otthagyni. Ketten maradtunk a szobában. Barna szemeivel értetlenül pásztázott.

-          Miért hazudtál neki? Megint!

-          Egy napra, egy igazság épp elég. Már így is túlteljesítettem magam. Gondolj bele, ha mindenkinek csak igazat mondanék. Felborulna a világrendje, és néhány még bele is halnának. – jegyeztem meg cinikusan.

-          Előtte megjátszhatod magad. Hazudhatsz, nem fogja észre venni, mert ahhoz túlságosan is elvakítja az irántad érzett szeretet, de legalább nekem mondj igazat!  Miért hívott Dan?

-          Ma reggel megtalálták az egyik emberem holtestét a raktár előtt. Nem is kérdés, hogy a Fantom volt. Nekem pedig aggasztó elméleteim vannak születendőben. – Zayn szemei vészjóslóan néztem rám.

-          Miféle elméletek?

-          Azt mondta megöl mindenkit, aki fontos számomra, majd csak aztán végez velem. – Ő bólintott jelezve, hogy ezt eddig is tudta. – De mi van, ha ez csak elterelés? Mi van ha valójában mégis én vagyok az elsőszámú célpont? Lehet, hogy azért akarja elhitetni velem mindezt, mert elakarja terelni a figyelmem. Azt akarja, hogy elsősorban ne a saját épségemmel foglalkozzak, hanem mindenki máséval. Nem tudom megfejteni az üzeneteit és ez idegesítőbb, mint gondolnád. Egyszerre kell vigyáznom magamra is és rátok is. – mély levegőt vettem majd kifújtam azt. – Attól tartok Dan is valami hasonlóra jutott, ezért küldi értem holnap reggel Adamet. Viszont ez nem minden. Valamit még titkol előlem. Azt mondta holnap elmondta holnap mindent elmond, amit még ezen kívül tudnom kell. Nekem pedig rossz előérzeteim vannak. Ez az egész olyan zavaros.

-          Hú. – nyögte ki végül Zayn döbbent arccal.

-          Mindezek mellett pedig ott van Mr. John is. – folytattam. – Tegnap fenyegető üzenetet kapott szintén a Fantomtól. Világosan és érthetően közölte vele, hogy álljon, le a nyomozással különben megöli Őt és a családját. De hajthatatlan. – fáradtan simítottam végig kezemmel az arcom. Nem csak testileg, de lelkileg is fáradtan éreztem magam. Az elmúlt hetek súlyos teherként nehezedtek rám, és nem úgy veszem észre, hogy egyre könnyebbek lennének.

-          Louis mennyit tud ebből az egészből? – félve pillantott fel rám a fotelből ahol még mindig ült.

-          Amennyit amennyi szükséges ahhoz, hogy a lelkiismeretem tisztának érezhessen, még akkor is ha nagyon nem az, és annyit amennyibe nem hal bele.  – nagyot sóhajtottam majd folytattam. – Tudja, hogy meglátogatott a Fantom és azt is hogy kézben tartom a dolgokat.

-          Pedig nem így van. Igaz?

-          Kezdek belefáradni ebbe az egészbe. Mindenegyes nap nagyobb teherrel a vállamon kelek. A megoldatlan problémák listája pedig már olyan hosszú, hogy a Mikulásnak nincs ilyen végtelenbe nyulú listája. – Zayn halványan elmosolyodott, de csak egy pillanatra. Arcára együttérzés és megértés ült ki. – Úgy érzem, belefogok őrülni, ha nem vetek minél hamarabb véget ennek az egésznek. Ez az én harcom, amibe több embert is belekevertem már akaratlanul. Olyan embereket, akik közel állnak hozzám. Belekeveredtek egy rémálomba. Ez csak rám és a családomra tartozik, mert ez a mi poklunk. Egy Wilson átok mely elől nem tudok elszökni. Pedig ha megtehetném, elfutnék előle. De nem tudok valami olyasmi elől menekülni, ami bennem lakozik. Magam ellen küzdeni pedig mit ér?

-           Nem te kevertél bele minket. Megtettük azt mi magunk is. – állt fel eddigi helyéről és tett egy lépést felém. – Nem kellett kérned. Önként vállaltuk a kockázatot.

-          Én viszont nem adom a nevem a halálotokhoz. Se magamtól se kényszerből. – éles pillantást vetettem a velem szemben álló fiúra. – Beszéljünk valami vidámabb és kevésbé halálos dolgokról. – váltottam témát. Nem volt kedvem többet feszegetni ezt a dolgot. Csak magamat kínzom vele, akárhányszor szóba kerül.

Szerencsémre Zayn vette a lapot, és nem faggatott tovább. Inkább elmesélte, hogy a körűt során hol fognak fellépni a srácokkal, és hogy milyen fotózásokon vesznek majd részt. Azt is elmondta, hogy hamarosan lesz egy díjátadó, amin nem csak énekelnek de nagy valószínűséggel egy díjat is átvesznek.  Mindezek mellett pedig nagyerőkkel készülnek a nagyturnéjukra, mely februárban veszi kezdetét. Előtte lesz 1 hónap szabadságuk, ami rájuk is fér. A nagy hajtás láthatóan megterheli őket. Mégis szívből tudnak mosolyogni minden interjún és fellépésen. A turnéval kapcsolatban azt is megtudtam, hogy ez sokban különbözni fog az eddigiektől. Többek közt azért is, mert ezek stadion koncertek lesznek. Még soha nem léptek fel akkora közönség előtt, mint ami ott fogja várni Őket. Rájuk nézve ez jelenti a karrierük fénypontját. Rám nézve pedig az időt. Mivel a turné során nem tudnak majd hazajönni. Valószínű luxusnak fog számítani, ha 1 hónapba egyszer találkozhatnak a szeretteikkel. Azaz lesz időm arra, hogy végleg véget vessek a körülöttem zajló őrületnek. Bár ezt most is így terveztem, mégsem lett belőle semmi.

Későre járt, Louis pedig fáradtan esett be az ágyba. Arcát tenyerébe temette, és mélyen fújta ki a levegőt.

-          Hulla vagyok. – jelentette ki.

-          Szerencsére csak jelképesen. – javítottam ki azonnal. Rossz érzéssel töltött el, ha csak abba belegondoltam, hogy valóban valami baja eshet miattam.

-          Tudod, hogy nem úgy gondoltam. - mosolyodott el halványan. – Nem akarom, hogy emiatt emészd magad. Ha csak egy napra is, de felejtsd el mi vár otthon. – ült fel az ágyon. Könnyű azt mondani, gondoltam. Hisz ha csak otthon várna őrület, akkor haza se mennék. De nem így van. Rossz kísértettként követ bárhova megyek. Végül megadóan bólintottam, és lefeküdtem mellé az ágyra. Némán, de szorosan ölelt magához. Nem is volt többre szükségem. Ha csak egy kis időre is, de elakartam felejteni mindent. Mindent, ami a valóságra emlékeztet. Tőle pedig elég volt egy érintés is, hogy mindezt elérje..

Éjjel fél 2: 

Zörgésre és kiabálásra ébredtem meg. Szemeim résnyire nyitva észleltem, hogy még mindig sötét van. Ez megnyugvással töltött el. Nem akartam, hogy arra keljen kelnem, hogy máris reggel van és nekem újra itt kell hagynom azt, akit szeretek. Egy pillanatig még füleltem, majd ismét vissza csuktam szemeim, hogy vissza aludjak. Louis karja a derekam ölelte másik pedig a mellkasán pihent. Már majdnem ismét magával ragadott az álom, mikor újra hangokat halottam. Lehet kezdek megkattanni?! Megfordulva Louis vállát kezdtem el bökdösni. Ő mocorogni és nyöszörögni kezdett.

-          Hmm?

-          Te is hallod? – kérdeztem, de Ő még mindig nem nyitotta ki a szemét.

-          Ühüm. – én szem forgatva, ütöttem vállba. Ez meg tette a kellő hatást. – Na. Miért ütöttél meg?

-          Te is hallod, amit én? – egy pillanatig néma csend lett, majd Louis felült az ágyon.

-           Az erkélyről jön. – állapította meg. Részben megnyugodtam, amiért nem csak hallucinálok.

-          Menj, nézd meg mi az. – utasítottam, mire rám kapta a tekintetét.

-          Miért pont én?

-          Kettőnk közül ki a férfi?

-          Kettőnk közül ki a maffia? – megkell hagyni ügyes visszavágás volt. Megadóan keltem ki az ágyból. Az erkély ajtóhoz sétáltam, Louis pedig követett. Kilépve gyönyörű kilátás fogadott. Belehetett látni szinte az egész várost, mely most kivolt világítva. Hűvös volt, és a szél is fújt. Bár ez nem meglepő, mivel már beköszöntött a téli időjárás. Szemem gyorsan megszokta a sötétséget, így körbe néztem. A mi erkélyünkön nem volt senki rajtunk kívül, de a mellettünk lévőn valaki állt. Közelebb sétáltam egészen a párkányig, hogy jobban szemügyre vehessem ki is az?! Erre azonban nem is lett volna szükség, mivel az illető ismét kiabálni kezdett.

-          Furcsa. Az a srác pont úgy néz ki mint Harry. – állapította meg Louis hunyorogva. Én arcom a tenyerembe temettem.

-          Ez egy nagyon jó megállapítás Lou. Már csak azért is, mert Ő tényleg Harry. – a mellettem álló fiú olyan arcot vágott, mint aki egyik pillanatról a másikra megvilágosodott. – Harry elárulnád, hogy mi a francot csinálsz?!  Miért kiabálsz éjnek évadján? – az erkélye ácsorgó barátunk felénk kapta a fejét.

-          Nos, ez egy elég vicces történet. – kezdett bele. – Szóval én csak kijöttem ide, és hát...mikor vissza akartam menni nem tudtam. Kizártam magam. Az erkélyajtók csak belülről nyithatók. Tudod a biztonság érdekében. – magyarázta, mire mély levegőt vettem. Megnyugvással töltött el, hogy nincs semmi komoly baj, leszámítva Harry ürességtől kongó koponyáját. Mégis örültem, hogy ez a legnagyobb gondunk. Úgy érzem, kezdek paranoiás lenni. Ha éjjelente hangokat hallok mindig azt hiszem, hogy Ő az. Az volt a célja, hogy félelembe tartson és nagyon jól halad afelé, hogy ez így is legyen.

-          Harry. Te szerencsétlen.  – csattant fel Louis. – Most komolyan, milyen idióta barom képes kizárni magát a saját erkélyére?! – fejét csóválva indult el vissza a szobába. – Várj. Mindjárt kiszabadítalak. - Azonban megtorpant az ajtó előtt. Először értetlenül néztem rá, hogy miért nem megy be, majd rájöttem az okára, és megadóan emeltem tekintetem a csillagos égre.

-          Miért büntetsz?!  - tettem fel a kérdést továbbra is égnek fordított tekintettel, mielőtt még Louis megszólalhatott volna.

-          Tudod Harry, amit az idióta barmokról mondtam, azt valójában úgy értettem, hogy ez bárkivel megeshet. – zavartan tette tarkójára a kezét.

-          Csúcs. Kizártál minket. – intettem az ajtó felé.

-          Helyesbítenék. Az ajtó zárt ki minket. Nem én. – mély lélegzetet véve pillantottam először Louis-ra, majd Harry-re, majd a legnagyobb nyugalommal leültem a földre és neki dőltem a hideg falnak. – Mit csinálsz?

-          Azt, amit 10 perccel ezelőtt is. Alszom. Ha már úgyis kivagyunk zárva ide, nem fogok egész éjjel virrasztani. – közöltem, majd becsuktam a szemem. Louis hideg kezei öleltek át.

-          Még soha nem aludtam egy erkélyen, de örülök, hogy veled fagyoskodhatok itt. – szorosan magához ölelt én pedig mellkasára hajtottam fejem.

-          Hé. Legyetek már tekintettel a szingli, de jóképű barátotokra is. – kiabált át Harry. Mind felnevettünk, hisz a szitu valóban nevetséges volt. Annak ellenére, hogy egy erkélyen kell töltenem az éjszaka hátralévő részét a hideg télben mégsem voltam ideges. Mert ezek a nevetséges helyzetek kíméltek meg attól, hogy teljesen megőrüljek. Ezek a pillantok segítettek abban, hogy azt gondoljam: nem csak gyilkosokból és bűnözőkből áll az életem. Igaz csak egy pillanatra, de elfelejtettem azt, ami holnap újra várni fog. Ha pedig ehhez az kell, hogy kint fagyoskodjak, a hidegben egy hotel erkélyén akkor megteszem….

31. Fejezet - Mi számít jónak?

Hellohello.:)  Meghoztam a következő részt is!! Remélem elnyeri majd a tetszésetek.:) Kitartást mára mindenkinek, holnap már hétvége *-* Jó olvasást és szép hetet minden kedves olvasómnak! :) Smile.:) 

31. Fejezet

" A jót és a rosszat csak egy vékony vonal választja el..én pedig úgy érzem, hogy ezen a vékony vonalon egyensúlyozok..." 

Szemeimmel Mr. John-t kerestem, de nem láttam sehol.

-          Elnézést Mr. John-t keresem. – szólítottam meg egy épp a folyosón sétáló rendőrt.

-          Az irodájában van. Esetleg óhajtja, hogy szóljak neki? – én fejem megrázva megköszöntem az információt, és Adammel a nyomomban elindultam az emeletre, ahol az iroda volt. Az ablakon lévő redőnyök levoltak engedve, ebből pedig arra következtettem, hogy nem szívesen lát senkit. Kopogva az ajtón nem érkezett válasz így beléptünk.

-          Jó napot! – magába roskadva ült az asztalánál, kezében egy papírt szorongatva. – Miért kellett idejönnünk? – érdeklődtem. Ő tekintetét rám emelve felém nyújtotta a papírt.

-          Ezért. – érdeklődve vettem ki kezéből, majd olvasni kezdtem. „ Függessze fel a nyomozást, vagy megölöm Önt és a családja minden tagját. F.”- Ezt a levelet ma kaptam. A házam küszöbén találtam reggel.

-          Az üzenet elég egyértelmű. Abba kell hagynia a nyomozást. – jelentettem ki a papírt pedig az asztalra ejtettem. – A Fantom nem ismeri a tréfát. Tegnap este hozzám is ellátogatott, és higgye el, nem mondanám, ha nem lennék teljesen biztos abban, hogy egy elvetemült, aki bármire képes. Adja fel. Ez innentől nem a maga harca, hanem az enyém. Kizárólag az enyém.

-          Nem fogom feladni, és nem ijedek meg holmi fenyegetéstől. Már közel járunk, érzem. Megtalálom és rácsok mögé juttatom. Vissza a diliházba, oda ahová való. – állt fel Mr. John és egy lépéssel közelebb jött hozzám. Tekintete határozott és szikla szilárd volt.

-          Én is ezt gondoltam. De tegnap este megváltozott a véleményem. Megakarja ölni a szeretteimet, és biztos vagyok benne, hogy a szavak nem sokára tettekké válnak. Azt viszont nem akarom megvárni. Bízza rám ezt az egészet. Hagyja a fenébe ezt az ügyet. Csak vesztesként kerülhet ki ebből, ha nem engedelmeskedik neki. – álltam a tekintetét, ám cseppet sem tetszett, amit az övében láttam. Elszántság. Ez nem sejtet jót.

-          Folytatom a nyomozást. Ezen az álláspontomon pedig nem vagyok hajlandó változtatni. – ült vissza székébe.

-          Legyen. De ha a szeretteinek bármi baja esik. – léptem közelebb asztalához. – Emlékezzen arra, hogy én előre figyelmeztettem. Egy rendőrnek nem kell belefolynia az alvilági ügyletekbe. Főleg nem a maffiáéba. – nyomatékosan közöltem a tényeket, melyek látszólag elgondolkodtatták Mr. John-t. Én pedig csak remélni tudtam, hogy megváltozik a néző pontja, mert ha nem akkor elfognak fajulni a dolgok. Én pedig nem szeretnék temetésre menni.  Határozott lépésekkel indultam el a kijárat felé. Adam mindvégig csak némán sétált mellettem. Furcsálltam, hogy ilyen csendes. Szó nélkül sétáltunk ki az épületből. Adam kinyitotta a kocsit, majd beszállt. – Minden rendben? – kérdeztem rá, mikor már végképp kezdett furcsa lenni a viselkedése.

-          Igen, csak nem értelek. – fordult felém, miközben kezét a kormányra helyezte.

-          Megnyugtatlak. Ezzel sokan vannak így. – villantottam egy büszke mosolyt.

-          Nem úgy értem. Mr. John-t próbáltad meggyőzni arról, hogy hagyja abba a nyomozást. Minden körülötted lévő embert próbálsz megvédeni, és a lehető legmesszebb terelni a Fantomtól és magadtól. De mégsem tudod, hogy hogy védd meg a szeretteidet tőle. Eltaszítasz magadtól olyan embereket is, akik segíthetnének a nyomozásban. Megakarsz védeni mindenkit, de közben magad se tudod hogyan.

-          Vagy így vagy úgy, de elkapom. Elvette tőlem az édesanyám, tönkre tette a családom és az életem. Pokollá teszi a mindennapjaim. – mélyen Adam szemébe néztem. – Véget akarok vetni ennek az őrületnek, amilyen gyorsan csak lehet. Mert attól tartok belefogok őrülni, ha ez így megy tovább. – szemeimben könnyek jelentek meg, de nem sírtam. Nem akartam sírni. Amíg Dave-el éltem azt gondoltam, hogy a sírás a gyengeség jele, én pedig nem vagyok az. Nem engedhettem meg magamnak, hogy gyenge legyek. Ám mióta kikerült az életemből többet bőgök, mint egész eddigi életemben. – Ő az én démonom Adam. Olyan, mint egy árnyék, aki folyton követ a nap minden milliomod másodpercében. Kísért engem. 

-          Tudom szivi. Tudom. – ölelt magához sorosan.

-          Vigyél a raktárhoz. Beszélnem kell Dan-el. – jelentettem ki. Ez az ötlet már reggel óta érlelődött bennem, de most vált biztossá. Ha az ellenség erős én sem lehetek gyenge. Muszáj kezdenem valamit ezzel a helyzettel. Muszáj valamit lépnek, elsősorban a többiek testi épségének érdekében, másodsorban pedig azért mert lassan tényleg beleőrülök ebbe az egészbe. Adam bólintott majd beindította a motort.

Határozott léptekkel haladtam előre az iroda felé, amelyben megbeszéléseket szoktunk tartani. Pontosabban Dan, Adam és én. Jól belegondolva másról nem is tudok, aki belenne avatva a titkos kis terveinkbe. Ez azonban felveti a következő kérdést: Akkor mégis mi a francot csinálnak az embereim?! Adam mögöttem szinte már futott, hogy utol érjen.

-          Katy. Jól vagy? Adam mesélte, hogy tegnap este .. – kezdett bele Dan amint beléptem a terembe, ám szavába vágtam. Szúrós pillantást vettem az említett fiúra. Természetesnek vettem, hogy azonnal értesítette Dan-t, de az aggodalommal nem megyünk semmire.

-          Igen. Tegnap este nálam járt a Fantom. Rám szegezett egy pisztolyt majd részletesen elmesélte kit, hogy fog megölni. – fejeztem be mondatát. – Dan beszélnünk kell. Ez így nem mehet tovább. Ha tétlenül várunk, akkor valaki nem csak szóban, de ténylegesen is halott lesz.

-          Rendben. Igazad van. – zakója belső zsebéből elővett egy szivart, majd meggyújtotta azt. – Kell egy jó terv. – hitetlenkedve tekintettem le az asztalnál szivarozó férfira.

-          Egy jó terv? – hangom hisztérikus volt és ideges is egyben. A testem minden porcikáját átjárta az idegesség és a feszültség. A pohár ismét betelt. Ám jól belegondolva, soha nem is volt üres.  – És ha szabad kérdeznem milyen az a jó terv? Várj, nem is. Egyáltalán mi számít itt mát jónak Dan? Jó ha otthon ülök, és várom, hogy majd hirtelen egy csettintésre minden helyre jön? Mert azt kétlem. Tegnap tapasztalhattuk, hogy már a saját házamban se lehetek biztonságban. Vagy talán az lenne a jó, ha elhagynám az országot? De kérdem én mégis minek? Nem bujkálhatok előle. Tudja, hogy mikor hol vagyok, tud mindent rólam. Esetleg áljak ki egy száguldó vonat elé? Mert lassan azzal is többre mennénk! Szóval kérdem én Dan. Mi számít itt már jónak? Mert kezdem azt hinni, hogy ezek a tervek a ”JÓ” döntésinkre épülnek, és mint látjuk, rohadtul nem jönnek be. Mert mi magunk se tudjuk mi a jó és mi a rossz.  – kiabálva csaptam az asztalra, mire a mellettem álló Adam összerezzent, Dan pedig értetlenül vizslatta tekintetem. – Most pedig ha kérhetem, mellőzzük a ”Kérlek, nyugodj meg” és a ”Mindben rendben lesz” mondatokat!  Mert legalább mi hárman ne hazudjunk egymás szemébe. – döbbent szempárok tekintettek rám. Úgy érzem a tegnap esti kirohanásom nem volt az utolsó. A feszültség hatalmába kerít, és nem tudok ellene mit tenni. Túl akarok lenni ezen a borzalmon. Ismét azt az érzést érzem melyet még anno, mikor Dave-el éltem. Túl akarom élni az életet. Küzdeni a holnapért, mert már az is csoda hogy van számomra ma! 

-          Meg kérdezhetem, mit akarsz akkor most tenni? – dőlt hátra Dan. Már épp válaszoltam volna, mikor telefonom rezegni kezdett a zsebemben. Üzenetem érkezett méghozzá Louis-tól. Érdeklődve nyitottam meg az értesítést. ”Holnap csak egy interjúnk lesz a napunk többi része pedig szabad. Ide kellene jönnöd, a jegyeket már lefoglaltam. Pault, majd a reptérre küldöm érted. Hiányzol és szeretlek. xx. L.”  Elégedett vigyorral néztem fel Dan-re, telefonom pedig zsebre tettem.

-          Holnap Amerikába utazom. – jelentettem ki. Dan kezében megállt a szivar, arca pedig olyan formát vett fel mely egyszerre volt döbbent és értetlen.

-          Mit csinálsz te Amerikába?

-          Louis-hoz megyek. – rántottam vállat.

-          Louis. – a név hallatán összeráncoltam szemöldököm. Pontosabban a hangsúlyom, ahogy kiejtették ezt a nevet. - Nagyszerű. – hangja cinikus volt, ami nem tetszett.

-          Megmondanád, mégis miért utálod Őt ennyire? – tártam szét karjaim értetlenül.

-          Ó. A válasz nagyon egyszerű: Mert szeret. – nem csak ez én, de a mellettem álló Adam arca is a legnagyobb értetlenséget sugározta. – Túlságosan is szeret, ami azt jelenti, hogy nem tágít mellőled.

-          Tudod Dan, lehet én vagyok a hülye, de mégis mi azzal a baj, hogy szeret engem?

-          Az, hogy túlságosan is fájni fog neki, amikor elhagyod. Mert valahol mindketten nagyon jól tudjuk, hogy ez befog következni. Előbb vagy utóbb. Bár ez attól is függ, hogy ki lesz a gyorsabb te vagy a Fantom? Mert ha az utóbbi, akkor valószínűleg nem lesz már lehetősége arra, hogy bármit is érezzen. – furcsa érzés járta át minden porcikám. Valójában én magam is tudtam, hogy ezek az opciók állnak fent, de nem akartam ez percig se arra gondolni, hogy elveszíthetem. – Na meg legyünk őszinték. – állt fel a székéből és elénk sétált. – Hozzád egy kemény és magabiztos srác való. Olyan, aki tud bánni a fegyverrel és tapasztalt az alvilágban. Mondjuk Adam. – lélegzetem elállt, szemeim pedig úgy kikerekedtek, hogy aggódtam nem maradnak a helyükön. Adam reakciója hasonlónak bizonyult. – Összeilletek. Szép párt alkotnátok. – hatalmas vigyor terült el arcán, majd közelebb hajolt hozzám. – Ja és említettem már, hogy mellékállásban mesterlövész? Én mondom, Ő lenne a tökéletes választás. – fél szemmel Adamre, pillantottam, aki padlót fogott. Nem csodálom, a helyébe én is így reagálnék. Ó, várjunk csak, hisz én is így reagálok.

-          Mi ez a mesterlövész mánia nálad? – törtem meg a csendet. – Van egy normális pasim. Ha más nem, legalább ez az egy dolog had legyen normális az életemben!

-          Wilson vagy drágám. A te életed sose lesz normális. – szavai elgondolkodtattak egy másodpercre, ám nem akartam újra a gondolataim áldozata lenni, így jobbnak láttam távozni.

Adam leparkolt a ház előtt, én pedig fáradtan tekintettem a sötétségbe borult épületre, majd a mellettem ülő fiúra.

-          Dan agybajos. Nem gondolta komolyan, amit délután mondott. – láttam rajta, hogy egész úton ezen gondolkozott.

-          Tudom, csak.. – láthatóan nem volt biztos abban, hogy befejezi a mondatot. – Jó éjt. Ha bármi van, hívj fel. 24 órás készenlétben állok. – mosolyodott el halványan, de tudtam, hogy ez a mosoly igencsak erőltetett.

-          Ha valaki ma este csak kopogni mer az ajtómon, nem várom meg, hogy bemutatkozzon, vagy elmondja mi célból jött. Lelövöm. – jelentettem ki határozottan, de magam sem gondolhattam komolyan ezt pedig az is bizonyította, hogy elnevettem magam. – Na jó, én megyek. Amint vissza értem Londonba hívlak.

-          Vigyázz magadra szivi, és ha lehet, ne nyírasd ki magad. – én kiszállva a kocsiból ismét elnevettem magam.

-          Kinyíratni? Ugyan. Úgy ismersz te engem? – Adam drámaian elgondolkodott majd mikor válaszolni akart volna közbe szóltam. – Ne. Ne válaszolj. Jó éjt. – mosollyal arcomon csuktam be a kocsi ajtaját. Ő rátaposva a gázra el is hajtott. Kicsit fáradtan estem be a házba és dobtam le magam a kanapéra. Telefonomra pillantva este 7 óra volt. Fejem hátra döntve kémleltem a plafont. Még össze is kell pakolnom. Már épp rászántam magam, hogy felmegyek az emeletre előszedni a bőröndöm, mikor csengettek. Meg kellene már tanulnom, hogy a rácsos vas kaput, mely elzárja az utca emberétől a birtokot ne hagyjam nyitva. Így bárki betud sétálni a kerten keresztül és úgy, ahogy az ajtóm előtt álló illető be is tud kopogni vagy épp csengetni. Elvánszorogva az ajtóig kinyitottam azt. Első gondolat: A Fantom tanult valami jó modort tegnap este óta, és most már csenget, mielőtt betörne hozzám. Második gondolat: Adam elfelejtett valamit, és vissza jött. Harmadik gondolat: Mindegy ki az megmondtam, hogy lelövöm, aki ma bemer kopogni hozzám.. Ja mégse, ezt nem gondoltam komolyan.

-          Helloka. – Jól belegondolva ezt a lövöldözős dolgot fontolóra kéne vennem. Az ajtófélfának támaszkodva tekintettem a nem várt személyre.

-          Hello. Ha jól emlékszem Lisa. – Ő elégedett mosollyal bólintott. – Mi járatban? – mosolyogtam vissza.

-          Lou bébit, keresem. De a srácok háza üres volt. Gondoltam itt találom.

-          Nos, ez esetben rossz helyen jársz. Nincs itt. Amerikába vannak és egy ideig ott is lesznek.

-          Sajnálattal hallom. Kezdem azt hinni, hogy Lou mostanában szándékosan kerül. – drámaian biggyesztette le száját.

-          Nem is értem miért. – jegyeztem meg.

-          Ha találkozol, vele adj át neki egy üzenetet. Mond meg neki, hogy nem adom fel. Nekünk még van egy befejezetlen ügyünk.

-          Átadom. – villantottam egy bájos mosolyt. Majd arckifejezésemmel jeleztem, hogy ha ez minden, akkor mehet is.

-          Akkor én megyek. Kezd későre járni, és nem akarok összefutni egy bűnözővel, vagy egy gyilkossal. London megváltozott mióta vissza jöttem. Azt rebesgeti, hogy egy diliházból szabadult őrült bóklászik a városban. Állítólag az emberek csak Fantom néven ismerik. – felé kaptam a tekintetem a név hallatán. Állkapcsom megfeszült. Nem szerettem, hogy ilyen hatást vált ki belőlem pusztán csak a neve is. – Puszilom Lou bébit. – fordult sarkon. – Ja és még valami. Azt mond meg neki, hogy amint vissza ért Londonba keressen fel. – én bólintottam, majd becsuktam az ajtót. Furcsa egy lány az biztos. Louis biztos örülni fog neki, hogy nem sikerült lekoptatnia. Ám valamit nem értettem. Honnan tudta, hogy hol lakom? Louis-tól biztos nem, de hisz miért is mondta volna el neki? A srácoktól szintén nem tudhat róla, más közös ismerősünk viszont nincs. Egy pillanatig elgondolkodtam ezen a rejtélyes kérdésen. Aztán vállat vonva indultam az emeltre, hogy össze pakoljak. Az legyen a legnagyobb bajom, hogy a pasim volt pénzéhes IQ bajnok csaja valamilyen titokzatos módon rátalált a lakcímemre…