31. Fejezet - Mi számít jónak?

Hellohello.:)  Meghoztam a következő részt is!! Remélem elnyeri majd a tetszésetek.:) Kitartást mára mindenkinek, holnap már hétvége *-* Jó olvasást és szép hetet minden kedves olvasómnak! :) Smile.:) 

31. Fejezet

" A jót és a rosszat csak egy vékony vonal választja el..én pedig úgy érzem, hogy ezen a vékony vonalon egyensúlyozok..." 

Szemeimmel Mr. John-t kerestem, de nem láttam sehol.

-          Elnézést Mr. John-t keresem. – szólítottam meg egy épp a folyosón sétáló rendőrt.

-          Az irodájában van. Esetleg óhajtja, hogy szóljak neki? – én fejem megrázva megköszöntem az információt, és Adammel a nyomomban elindultam az emeletre, ahol az iroda volt. Az ablakon lévő redőnyök levoltak engedve, ebből pedig arra következtettem, hogy nem szívesen lát senkit. Kopogva az ajtón nem érkezett válasz így beléptünk.

-          Jó napot! – magába roskadva ült az asztalánál, kezében egy papírt szorongatva. – Miért kellett idejönnünk? – érdeklődtem. Ő tekintetét rám emelve felém nyújtotta a papírt.

-          Ezért. – érdeklődve vettem ki kezéből, majd olvasni kezdtem. „ Függessze fel a nyomozást, vagy megölöm Önt és a családja minden tagját. F.”- Ezt a levelet ma kaptam. A házam küszöbén találtam reggel.

-          Az üzenet elég egyértelmű. Abba kell hagynia a nyomozást. – jelentettem ki a papírt pedig az asztalra ejtettem. – A Fantom nem ismeri a tréfát. Tegnap este hozzám is ellátogatott, és higgye el, nem mondanám, ha nem lennék teljesen biztos abban, hogy egy elvetemült, aki bármire képes. Adja fel. Ez innentől nem a maga harca, hanem az enyém. Kizárólag az enyém.

-          Nem fogom feladni, és nem ijedek meg holmi fenyegetéstől. Már közel járunk, érzem. Megtalálom és rácsok mögé juttatom. Vissza a diliházba, oda ahová való. – állt fel Mr. John és egy lépéssel közelebb jött hozzám. Tekintete határozott és szikla szilárd volt.

-          Én is ezt gondoltam. De tegnap este megváltozott a véleményem. Megakarja ölni a szeretteimet, és biztos vagyok benne, hogy a szavak nem sokára tettekké válnak. Azt viszont nem akarom megvárni. Bízza rám ezt az egészet. Hagyja a fenébe ezt az ügyet. Csak vesztesként kerülhet ki ebből, ha nem engedelmeskedik neki. – álltam a tekintetét, ám cseppet sem tetszett, amit az övében láttam. Elszántság. Ez nem sejtet jót.

-          Folytatom a nyomozást. Ezen az álláspontomon pedig nem vagyok hajlandó változtatni. – ült vissza székébe.

-          Legyen. De ha a szeretteinek bármi baja esik. – léptem közelebb asztalához. – Emlékezzen arra, hogy én előre figyelmeztettem. Egy rendőrnek nem kell belefolynia az alvilági ügyletekbe. Főleg nem a maffiáéba. – nyomatékosan közöltem a tényeket, melyek látszólag elgondolkodtatták Mr. John-t. Én pedig csak remélni tudtam, hogy megváltozik a néző pontja, mert ha nem akkor elfognak fajulni a dolgok. Én pedig nem szeretnék temetésre menni.  Határozott lépésekkel indultam el a kijárat felé. Adam mindvégig csak némán sétált mellettem. Furcsálltam, hogy ilyen csendes. Szó nélkül sétáltunk ki az épületből. Adam kinyitotta a kocsit, majd beszállt. – Minden rendben? – kérdeztem rá, mikor már végképp kezdett furcsa lenni a viselkedése.

-          Igen, csak nem értelek. – fordult felém, miközben kezét a kormányra helyezte.

-          Megnyugtatlak. Ezzel sokan vannak így. – villantottam egy büszke mosolyt.

-          Nem úgy értem. Mr. John-t próbáltad meggyőzni arról, hogy hagyja abba a nyomozást. Minden körülötted lévő embert próbálsz megvédeni, és a lehető legmesszebb terelni a Fantomtól és magadtól. De mégsem tudod, hogy hogy védd meg a szeretteidet tőle. Eltaszítasz magadtól olyan embereket is, akik segíthetnének a nyomozásban. Megakarsz védeni mindenkit, de közben magad se tudod hogyan.

-          Vagy így vagy úgy, de elkapom. Elvette tőlem az édesanyám, tönkre tette a családom és az életem. Pokollá teszi a mindennapjaim. – mélyen Adam szemébe néztem. – Véget akarok vetni ennek az őrületnek, amilyen gyorsan csak lehet. Mert attól tartok belefogok őrülni, ha ez így megy tovább. – szemeimben könnyek jelentek meg, de nem sírtam. Nem akartam sírni. Amíg Dave-el éltem azt gondoltam, hogy a sírás a gyengeség jele, én pedig nem vagyok az. Nem engedhettem meg magamnak, hogy gyenge legyek. Ám mióta kikerült az életemből többet bőgök, mint egész eddigi életemben. – Ő az én démonom Adam. Olyan, mint egy árnyék, aki folyton követ a nap minden milliomod másodpercében. Kísért engem. 

-          Tudom szivi. Tudom. – ölelt magához sorosan.

-          Vigyél a raktárhoz. Beszélnem kell Dan-el. – jelentettem ki. Ez az ötlet már reggel óta érlelődött bennem, de most vált biztossá. Ha az ellenség erős én sem lehetek gyenge. Muszáj kezdenem valamit ezzel a helyzettel. Muszáj valamit lépnek, elsősorban a többiek testi épségének érdekében, másodsorban pedig azért mert lassan tényleg beleőrülök ebbe az egészbe. Adam bólintott majd beindította a motort.

Határozott léptekkel haladtam előre az iroda felé, amelyben megbeszéléseket szoktunk tartani. Pontosabban Dan, Adam és én. Jól belegondolva másról nem is tudok, aki belenne avatva a titkos kis terveinkbe. Ez azonban felveti a következő kérdést: Akkor mégis mi a francot csinálnak az embereim?! Adam mögöttem szinte már futott, hogy utol érjen.

-          Katy. Jól vagy? Adam mesélte, hogy tegnap este .. – kezdett bele Dan amint beléptem a terembe, ám szavába vágtam. Szúrós pillantást vettem az említett fiúra. Természetesnek vettem, hogy azonnal értesítette Dan-t, de az aggodalommal nem megyünk semmire.

-          Igen. Tegnap este nálam járt a Fantom. Rám szegezett egy pisztolyt majd részletesen elmesélte kit, hogy fog megölni. – fejeztem be mondatát. – Dan beszélnünk kell. Ez így nem mehet tovább. Ha tétlenül várunk, akkor valaki nem csak szóban, de ténylegesen is halott lesz.

-          Rendben. Igazad van. – zakója belső zsebéből elővett egy szivart, majd meggyújtotta azt. – Kell egy jó terv. – hitetlenkedve tekintettem le az asztalnál szivarozó férfira.

-          Egy jó terv? – hangom hisztérikus volt és ideges is egyben. A testem minden porcikáját átjárta az idegesség és a feszültség. A pohár ismét betelt. Ám jól belegondolva, soha nem is volt üres.  – És ha szabad kérdeznem milyen az a jó terv? Várj, nem is. Egyáltalán mi számít itt mát jónak Dan? Jó ha otthon ülök, és várom, hogy majd hirtelen egy csettintésre minden helyre jön? Mert azt kétlem. Tegnap tapasztalhattuk, hogy már a saját házamban se lehetek biztonságban. Vagy talán az lenne a jó, ha elhagynám az országot? De kérdem én mégis minek? Nem bujkálhatok előle. Tudja, hogy mikor hol vagyok, tud mindent rólam. Esetleg áljak ki egy száguldó vonat elé? Mert lassan azzal is többre mennénk! Szóval kérdem én Dan. Mi számít itt már jónak? Mert kezdem azt hinni, hogy ezek a tervek a ”JÓ” döntésinkre épülnek, és mint látjuk, rohadtul nem jönnek be. Mert mi magunk se tudjuk mi a jó és mi a rossz.  – kiabálva csaptam az asztalra, mire a mellettem álló Adam összerezzent, Dan pedig értetlenül vizslatta tekintetem. – Most pedig ha kérhetem, mellőzzük a ”Kérlek, nyugodj meg” és a ”Mindben rendben lesz” mondatokat!  Mert legalább mi hárman ne hazudjunk egymás szemébe. – döbbent szempárok tekintettek rám. Úgy érzem a tegnap esti kirohanásom nem volt az utolsó. A feszültség hatalmába kerít, és nem tudok ellene mit tenni. Túl akarok lenni ezen a borzalmon. Ismét azt az érzést érzem melyet még anno, mikor Dave-el éltem. Túl akarom élni az életet. Küzdeni a holnapért, mert már az is csoda hogy van számomra ma! 

-          Meg kérdezhetem, mit akarsz akkor most tenni? – dőlt hátra Dan. Már épp válaszoltam volna, mikor telefonom rezegni kezdett a zsebemben. Üzenetem érkezett méghozzá Louis-tól. Érdeklődve nyitottam meg az értesítést. ”Holnap csak egy interjúnk lesz a napunk többi része pedig szabad. Ide kellene jönnöd, a jegyeket már lefoglaltam. Pault, majd a reptérre küldöm érted. Hiányzol és szeretlek. xx. L.”  Elégedett vigyorral néztem fel Dan-re, telefonom pedig zsebre tettem.

-          Holnap Amerikába utazom. – jelentettem ki. Dan kezében megállt a szivar, arca pedig olyan formát vett fel mely egyszerre volt döbbent és értetlen.

-          Mit csinálsz te Amerikába?

-          Louis-hoz megyek. – rántottam vállat.

-          Louis. – a név hallatán összeráncoltam szemöldököm. Pontosabban a hangsúlyom, ahogy kiejtették ezt a nevet. - Nagyszerű. – hangja cinikus volt, ami nem tetszett.

-          Megmondanád, mégis miért utálod Őt ennyire? – tártam szét karjaim értetlenül.

-          Ó. A válasz nagyon egyszerű: Mert szeret. – nem csak ez én, de a mellettem álló Adam arca is a legnagyobb értetlenséget sugározta. – Túlságosan is szeret, ami azt jelenti, hogy nem tágít mellőled.

-          Tudod Dan, lehet én vagyok a hülye, de mégis mi azzal a baj, hogy szeret engem?

-          Az, hogy túlságosan is fájni fog neki, amikor elhagyod. Mert valahol mindketten nagyon jól tudjuk, hogy ez befog következni. Előbb vagy utóbb. Bár ez attól is függ, hogy ki lesz a gyorsabb te vagy a Fantom? Mert ha az utóbbi, akkor valószínűleg nem lesz már lehetősége arra, hogy bármit is érezzen. – furcsa érzés járta át minden porcikám. Valójában én magam is tudtam, hogy ezek az opciók állnak fent, de nem akartam ez percig se arra gondolni, hogy elveszíthetem. – Na meg legyünk őszinték. – állt fel a székéből és elénk sétált. – Hozzád egy kemény és magabiztos srác való. Olyan, aki tud bánni a fegyverrel és tapasztalt az alvilágban. Mondjuk Adam. – lélegzetem elállt, szemeim pedig úgy kikerekedtek, hogy aggódtam nem maradnak a helyükön. Adam reakciója hasonlónak bizonyult. – Összeilletek. Szép párt alkotnátok. – hatalmas vigyor terült el arcán, majd közelebb hajolt hozzám. – Ja és említettem már, hogy mellékállásban mesterlövész? Én mondom, Ő lenne a tökéletes választás. – fél szemmel Adamre, pillantottam, aki padlót fogott. Nem csodálom, a helyébe én is így reagálnék. Ó, várjunk csak, hisz én is így reagálok.

-          Mi ez a mesterlövész mánia nálad? – törtem meg a csendet. – Van egy normális pasim. Ha más nem, legalább ez az egy dolog had legyen normális az életemben!

-          Wilson vagy drágám. A te életed sose lesz normális. – szavai elgondolkodtattak egy másodpercre, ám nem akartam újra a gondolataim áldozata lenni, így jobbnak láttam távozni.

Adam leparkolt a ház előtt, én pedig fáradtan tekintettem a sötétségbe borult épületre, majd a mellettem ülő fiúra.

-          Dan agybajos. Nem gondolta komolyan, amit délután mondott. – láttam rajta, hogy egész úton ezen gondolkozott.

-          Tudom, csak.. – láthatóan nem volt biztos abban, hogy befejezi a mondatot. – Jó éjt. Ha bármi van, hívj fel. 24 órás készenlétben állok. – mosolyodott el halványan, de tudtam, hogy ez a mosoly igencsak erőltetett.

-          Ha valaki ma este csak kopogni mer az ajtómon, nem várom meg, hogy bemutatkozzon, vagy elmondja mi célból jött. Lelövöm. – jelentettem ki határozottan, de magam sem gondolhattam komolyan ezt pedig az is bizonyította, hogy elnevettem magam. – Na jó, én megyek. Amint vissza értem Londonba hívlak.

-          Vigyázz magadra szivi, és ha lehet, ne nyírasd ki magad. – én kiszállva a kocsiból ismét elnevettem magam.

-          Kinyíratni? Ugyan. Úgy ismersz te engem? – Adam drámaian elgondolkodott majd mikor válaszolni akart volna közbe szóltam. – Ne. Ne válaszolj. Jó éjt. – mosollyal arcomon csuktam be a kocsi ajtaját. Ő rátaposva a gázra el is hajtott. Kicsit fáradtan estem be a házba és dobtam le magam a kanapéra. Telefonomra pillantva este 7 óra volt. Fejem hátra döntve kémleltem a plafont. Még össze is kell pakolnom. Már épp rászántam magam, hogy felmegyek az emeletre előszedni a bőröndöm, mikor csengettek. Meg kellene már tanulnom, hogy a rácsos vas kaput, mely elzárja az utca emberétől a birtokot ne hagyjam nyitva. Így bárki betud sétálni a kerten keresztül és úgy, ahogy az ajtóm előtt álló illető be is tud kopogni vagy épp csengetni. Elvánszorogva az ajtóig kinyitottam azt. Első gondolat: A Fantom tanult valami jó modort tegnap este óta, és most már csenget, mielőtt betörne hozzám. Második gondolat: Adam elfelejtett valamit, és vissza jött. Harmadik gondolat: Mindegy ki az megmondtam, hogy lelövöm, aki ma bemer kopogni hozzám.. Ja mégse, ezt nem gondoltam komolyan.

-          Helloka. – Jól belegondolva ezt a lövöldözős dolgot fontolóra kéne vennem. Az ajtófélfának támaszkodva tekintettem a nem várt személyre.

-          Hello. Ha jól emlékszem Lisa. – Ő elégedett mosollyal bólintott. – Mi járatban? – mosolyogtam vissza.

-          Lou bébit, keresem. De a srácok háza üres volt. Gondoltam itt találom.

-          Nos, ez esetben rossz helyen jársz. Nincs itt. Amerikába vannak és egy ideig ott is lesznek.

-          Sajnálattal hallom. Kezdem azt hinni, hogy Lou mostanában szándékosan kerül. – drámaian biggyesztette le száját.

-          Nem is értem miért. – jegyeztem meg.

-          Ha találkozol, vele adj át neki egy üzenetet. Mond meg neki, hogy nem adom fel. Nekünk még van egy befejezetlen ügyünk.

-          Átadom. – villantottam egy bájos mosolyt. Majd arckifejezésemmel jeleztem, hogy ha ez minden, akkor mehet is.

-          Akkor én megyek. Kezd későre járni, és nem akarok összefutni egy bűnözővel, vagy egy gyilkossal. London megváltozott mióta vissza jöttem. Azt rebesgeti, hogy egy diliházból szabadult őrült bóklászik a városban. Állítólag az emberek csak Fantom néven ismerik. – felé kaptam a tekintetem a név hallatán. Állkapcsom megfeszült. Nem szerettem, hogy ilyen hatást vált ki belőlem pusztán csak a neve is. – Puszilom Lou bébit. – fordult sarkon. – Ja és még valami. Azt mond meg neki, hogy amint vissza ért Londonba keressen fel. – én bólintottam, majd becsuktam az ajtót. Furcsa egy lány az biztos. Louis biztos örülni fog neki, hogy nem sikerült lekoptatnia. Ám valamit nem értettem. Honnan tudta, hogy hol lakom? Louis-tól biztos nem, de hisz miért is mondta volna el neki? A srácoktól szintén nem tudhat róla, más közös ismerősünk viszont nincs. Egy pillanatig elgondolkodtam ezen a rejtélyes kérdésen. Aztán vállat vonva indultam az emeltre, hogy össze pakoljak. Az legyen a legnagyobb bajom, hogy a pasim volt pénzéhes IQ bajnok csaja valamilyen titokzatos módon rátalált a lakcímemre…