Az alvilág angyala

Hellohello! :))
Íme a kövi fejezet! Jó olvasást mindenkinek!
Smile.:))

56. Fejezet

A rémület amit apán tekintetében láttam mindent megért. Félt. Igazán félt. És aminek még jobban örültem, az az volt, hogy tőlem félt.

-          Nem számítottam nagy fogadtatásra, de azért ennél lehetnétek lelkesebbek is.

-          Ez hogy lehetséges? – bökte ki apám.

-          Volt kitől tanulnom a hirtelen eltűnést majd felbukkanást.  – enyhe célzásnak szántam. Hisz ő ugyan ezt tette velem.

-          Meghaltál.

-          És mégis élek?

-          Már bocsánat, de ez meg ki? ? És mit keres itt? – szólt közbe egy számomra ismeretlen férfi.

-          Válogasd meg a szavaid ember! Illik így beszélni a saját főnököddel? – vágott vissza egy ismerős arc. Az egyik volt emberem. Pontosabban az akit vállba lőttem még itteni pályafutásom elején. Barátságosan mosolyodott el, én pedig viszonoztam azt. Hiába, a hűség az hűség. A mi világunkban az egyik legfontosabb dolog.

-          Főnök? Mi a fenéről beszélsz?

-          Igaz is. Milyen udvariatlan vagyok. – szólaltam meg.  – Hadd mutatkozzam meg: Katharine Wilson vagyok. A maffia személyesen. – a volt embereim elégedetten bólogattak az újak pedig tanácstalanul néztek össze.

-          Többé már nem. Én vagyok a maffia.  Ez itt az én birodalmam. Én vagyok a vezér, nem te.

-          Gondolod? -  kérdeztem. – Láthatóan nem nyerted meg ezeket az embereket magadnak. Te itt csak egy idegen vagy számukra. Egy idegen akinek muszáj volt engedelmeskedniük. A különbség közted és köztem, hogy tőled félnek tőlem viszont tartanak. Téged nem tisztelnek, hozzám viszont hűségesek. Ez nem olyasmi amit csak úgy oda adnak az emberek. Ezt ki kell érdemelni. Bizonyára ez neked ismeretlen dolog.

-          Tisztelet? Hűség? Komolyan azt gondolod, hogy ezeket az emberek itt hűségesek hozzá? Hogy hűségesek bárkihez is?

-          Igen. Azt. – jelentettem ki magabiztosan.

-          Chh…ostoba lány.

-          Tegyétek ki innen ezt az embert. – közöltem a teremben lévő emberekkel. Egy pillanatig megfagyott a levegő. Talán egy egész perc is eltelhetett, mikor Adam elsétált mellettem. Apámhoz lépett és egy pisztolyt fogott rá.

-          Megy a saját lábán, vagy segítsek? – kérdezte.

-          Ki vagy te, hogy így beszélsz velem? - sziszegte.  – Lőjétek le! – adta ki az utasítást. Senki nem mozdult. – Nem hallottátok? Lelőni! –az egyik emberem Adam mellé lépett és szintén pisztolyt fogott apámra. 

-          Főnök!  - fordult hozzám. – Jó, hogy vissza tért! – elmosolyodtam és leültem az egyik székre.

-          Á. Furcsa bevallani, de ez már hiányzott.  – jelentettem ki.

-          A lányom vagy. – ordította apám, miközben ráncigálták kifelé a teremből. – De esküszöm, hogy ha a kezem közé kerülsz megöllek. – kiabálta.  – Megöllek!

Órákkal később:

Az életbe való vissza tétérsem mindenkit megdöbbentett. De a hűség az hűség, és legnagyobb örömömre ezt ki is érdemeltem az embereimtől. Eligazítást tartottam a raktárban, majd miután elbúcsúztam, Dan-től és Adam—től fogtam egy taxit és az őrsre mentem. Későre járt, de biztos voltam benne, hogy Mr. John-t ott fogom találni. A taxiból kiszállva egyenesen besétáltam. Döbbent arckifejezések fogadtak. Néhány embert ismertem, akikkel még a távozásom előtt is találkoztam.

-          Mr. John-t keresem. – közöltem egyikükkel.

-          Én volnék az. Kihez van szerencsém? – érkezett válasz a hátam mögül.

-          Üdv. – fordultam meg. – Rég volt már, igaz? – ismét egy döbbent arckifejezés.

-          Maga…ma…maga..hogy? Ez..én..maga.. – Mr. John döbbenete körülbelül 20 percig tartott. Az irodájába mentünk beszélni, de mivel alig tudott szóhoz jutni, úgy döntöttem inkább én beszélek, Ő meg elég ha hallgat engem. Mindent részletesen elmeséltem az elejétől a végéig. Mondandóm végén a százados szóhoz sem tudott jutni.

-          Tudom nagy felfordulást okoztam de.. – folytattam, de a százados belém fojtotta a szót. Hirtelen felpattant a székéből, elém állt és megölelt. 

-          El sem tudja hinni mennyire boldog vagyok most.

-          Ha elhinni nem is nagyon tudom, de érezni nagyon érzem. – utaltam ezzel arra, hogy mindjárt ki szorítja belőlem a maradék életerőt is. Elengedett, majd pár másodperc múlva ismét magához ölelt.

-          Üdvözlöm újra az élők között.

Miután beszéltem Mr. Johnnal, egyből haza mentem. Az órámra pillantva már majdnem 11 volt. A sötétben botorkálva lépkedtem el az ajtóig a bőröndömmel. Furcsa és egyben megnyugtató érzés volt, újra otthon lenni. Az ajtó nyikorogva nyílt ki. A lámpa kapcsolóhoz lépve nem jártam sok sikerrel. Az áramot kikapcsolták, ami nem is meglepő. Hisz hivatalosan a ház tulajdonosa meghalt, így a ház csak állt magába. Beljebb lépve halk neszeket hallottam. A nappaliból jött. Közelebb sétáltam. A kandallóban égett a tűz. Mi a..? Elkerekedett szemekkel észleltem, hogy valaki van a házban. Pontosabban a sötét szobában ült háttal nekem a fotelben az égő kandalló előtt. Döbbenten tettem le a csomagjaim. Az illető észrevett.  Lassan megfordult, és egyenesen rám nézett. A rémülettől hirtelen csak egy szót tudtam kibökni.

-          Louis?