Az alvilág angyala

Sziasztok! Éss ismét egy új résszel jelentkezem! Eredetileg úgy terveztem, hogy egyszerre kerülnek majd fel az új részek, de sajnos közbe szólt néhány dolog.:((  Többek között festés volt nálunk a napokba, aztán egyik nap nem volt áram reggeltől délutánig, szóval ha akartam volna se tudtam volna feltenni az új részeket! :D Aztán megint volt net, de ismét festettünk, aztán ismerősünk volt itt nálunk 2 napig, szóval megint nem volt időm gép elé ülni, de azért csak összehoztam, hogy végre felkerüljön egy újabba rész! :D  Szóval jó olvasást mindenkinek!! A következő részek is hamarosan érkeznek(sajnos már nincs sok hátra)!!
Smile :))


55. Fejezet

Az éjszakát mind a hárman a bőröndünk össze pakolásával töltöttük. Miután közöltem a döntésem elmagyaráztam a többieknek, hogy miért is akarok vissza menni Londonba. Nem menekülhetek többé. Vissza térek, és leszámolok az összes ott hagyott problémával. Köztük az apámmal is. Így hát megegyeztünk, hogy rajta leszünk a másnap induló első Londonba tartó gépen.

Kora hajnalban üzentem Zayn-nek. Nem volt már lehetőségem ara, hogy találkozzak velük. A koncertjük este volt, így sms-ben üzentem meg, hogy a mai nap folyamán vissza térünk Londonba. Még nem érkezett válasz. Valószínűleg mire észre veszi az üzenetem, addigra mi már a repülőn ülünk.

Legbelül féltem a haza téréstől, de valahol vártam is. Vágytam arra, hogy újra Londonba legyek. Nem is. Ha jobban belegondolok nem arra vágytam, hogy újra Londonba lehessek, hanem arra, hogy újra olyan legyen minden, mint azelőtt, mikor vissza térek. Ez azonban lehetetlen volt, és ezt én is nagyon jól tudtam.

-          Indulhatunk? – kérdezte bizonytalanul Dan. A hotel előtt várt ránk egy taxi, én pedig üres tekintettel mértem végig a hotelt és az még kihalt utcát. Nagyot bólintottam és beszálltam én is a taxiba. A kocsi elindult én pedig még utoljára vissza néztem. Hiba volt. A hotelből abban a pillanatban sétált ki Liam, Niall és Ő. Az arca beesett, lefogyott és a tekintete is üres volt. Lazán rágyújtott egy cigire és nem törődve bólogatott arra, amit a többiek épp mondtak neki. A szívem gyorsabban kezdett el verni. Féltem. Pontosan mitől, azt nem tudom. De ledöbbentett az, hogy itt állt pár méterre tőlem. Ledöbbentett, hogy itt voltam tőle pár méterre. Én. Akiről úgy hiszi meghalt.

-          Minden rendben? Sápadtnak tűnsz. – lökött oldalba Adam.

-          Igen. Minden rendbe. – válaszoltam. Később már nem néztem hátra.  Nem bírtam volna elviselni, hogy hátra nézzek.

Louis szemszöge:

-          1 óra múlva indul a magán gépünk vissza Londonba. Addigra mindenki készüljön el. – mondta Liam a napi megbeszélésünk végeztével. A turnénak vége, mi pedig fáradtabbak voltunk mint valaha. Tudtuk, hogy megterhelő lesz az idei turné, de azt hiszem erre senki nem számított.  Unottan löktem hátra a székem és indultam el az ajtó felé.

-          Hová mész? – kérdezte Harry. Némán az ajtó felé mutattam, majd tovább sétáltam. Még egy utolsó pillantást vetettem a többiekre. Mindenki nyugodtnak tűnt, kivéve Zayn-t. Némi aggodalmat véltem felfedezni az arcán. Vállat vonva hagytam el a szobát, és mentem be a sajátoméba. A folyosón sétálva mintha egy ismerős alakot véltem volna felfedezni. Odakaptam a fejem, de már csak azt láttam, hogy egy fekete kabátos nő hosszú göndör hajjal és 2 férfi befordul a sarkon és tovább sétál. A nő alakjáról Katharine jutott eszembe. Hasonlított rá. Ő is mindig ugyan ilyen határozott léptekkel sétált. Össze szorult a szívem. Legyen az bármilyen apró dolog is, ha volt némi köze Katharine-hez, akkor még mindig Ő jut az eszembe róla. Talán megszállott lennék? Beteg? Vagy csak kétségbeesetten szerelmes még mindig, egy olyan személybe, aki már nem létezik többé. Ha újra láthatnám. Csak egy percre. Csak egy pillanatra. Csakhogy lehetetlent kívánni felesleges. Soha többé nem láthatom őt. Soha.

Katharine szemszöge:

Mire a gépünk Londonba ért, már késő délután volt. A csomagjainkat átvettük én pedig fellélegezve sétáltam ki a reptérről. Mélyen magamba szippantottam a londoni levegőt. Hiányzott. Nagyon is. 

-          Először le kellene pakolnunk otthon. Aztán kitaláljuk, hogy…

-          Először menjünk a raktárhoz.

-          Hogy?

-          Talán van valami probléma?

-          Igen. Az, hogy itt hármunkon kívül mindenki úgy tudja, hogy halott vagy. Nem mehetsz oda csak úgy.

-          Pedig fogok.

-          Mégis hogy tervezed, ha? Besétálsz mintha mi se történt volna? Az apád..

-          Az apám elvett tőlem valamit ami az enyém. Nem érdekelnek a következmények. Többé már nem. Szembe kell néznem azzal amit magam mögött hagytam. – Dan válaszát meg se várva fogtam egy taxit és beszálltam. – Jöttök, vagy maradtok? – kiáltottam ki a kocsi ablakából.

-          Az őrületbe kergetsz. – sóhajtottak fel, majd beszálltak.

Útközben alaposan végig mértem London utcáit. Hiányzott ez a környezet. Amerika szép hely, de a szívemben mindig London lesz az első számú hely.

A raktárhoz érve kicsit meglepődtem. A bejárat előtt 2 magas és testes férfi állt. Össze néztünk Dannel és Adam-el, majd elindultunk feléjük.

-          Ide nem jöhetnek be. Kérem távozzanak. – állt elénk az egyik férfi.

-          Nem áll szándékunkban távozni. – szögeztem le.

-          Gyanítom nem tudod hol jársz éppen aranyom. – szólalt meg a másik férfi is. – De jobban teszed ha most megfordulsz és elsétálsz innen.

-          Nos, azt meg kell hagyni, hogy a biztonságra jobban ügyelnek mint a távozásom előtt. – jelentettem ki.

-          He? – bökték oda nekem. Szemem sarkából láttam, hogy Adam elmosolyodik.

-          Bizonyára tudják ki a főnükük. – kezdtem. – Esetleg hallottak valamit az előző főnökről?

-          Tehát mégis csak tudod hol jársz éppen. – állapította meg az egyikük. –Az előző főnök meghalt. Egy nő volt.

-          Nagyon jól informáltak. – mondtam. – Na de a helyzet az, hogy a történetben van egy kis baki. – folytattam. – A mostani főnök nem a valódi főnök. Hogy miért? Mert az előző főnök nem halt meg, így még mindig ő a hivatalos főnök és nem az, aki most a főnök. Értitek? – idióta vigyorral az arcomon néztem rájuk. Össze néztek.

-          Elárulnád, hogy ki a fene vagy te aranyom? – bökte ki.

-          Mi tartott ennyi ideig. – fújtam ki a levegőt. – Katharine Wilson vagyok. – mondtam a 2 férfi pedig bambán nézett le rám. – A főnökük.

Az ajtóban álló két férfit nem az eszükért fizetnek ebben teljesen biztos vagyok. Nem kérdeztek semmit. A nevem hallatán odébb álltak és csak úgy simán beengedtek minket. Na és ha hazudtam volna? Ha csak egy imposztor lennék? Az én időmben megbízhatóbb emberek voltak alkalmazva, ezt megállapítottam. A raktár előcsarnokán végig sétálva nem találtunk senkit. Bizonyára megbeszélést tartanak. Afelé a terem felé vettük az irányt, ahol a mi megbeszéléseink is zajlani szoktak.

Sejtéseim be is igazolódtak. Valóban ott voltak. Magabiztosan téptem fel a terem ajtaját és léptem be, magam mögött az én kis csapatommal.

A terem tele volt ismerős és ismeretlen arcokkal egyaránt. Az ismerős arcok kővé dermedtek miután megláttak, az ismeretlenek csak értetlenül előkapták a pisztolyukat, és ott volt ő. Az apám. Aki egy szobor módjára ült az asztalfőnél.

-          Szia apa.  – mosolyodtam el.