u.i.: Sajnálom, hogy ennyit késtem az új résszel, de ismerőseink itt voltak péntek óta, és nem volt időm írni!! :((
58. Fejezet
Hasigató fejjel ébredtem immár a saját ágyamba. Szemeim
kinyitva körülnéztem és rá kellett jönnöm, hogy az elmúlt este nem csak valami
álom volt. Valóban itthon vagyok, és valóban találkoztam Louis-val. Hogy fogom
én ezt mind helyre hozni? Hogyan?! Épp kimásztam az ágyból amikor megszólalt a
telefonom.
-
Mi van? – szóltam bele morcosan.
-
Hol vagy? Itt várunk rád a raktárnál! - közölte Dan.
-
Itthon. Az ágyamba. – válaszoltam. – Ma nem
tervezek bemenni az illegális és egyben egyetlen munkahelyemre. Van néhány
dolog, amit el kell intéznem.
-
Louis?
-
Honnan..? Honnan, veszed, hogy vele kapcsolatos?
Még csak 1 nap vagyok itthon. Ne nevettess.
-
1 nap neked bőven elég ahhoz, hogy káoszt okozz.
Még nagyobbat mint eddig. – mondta. – De
nem is tartalak fel. Menj, intézd a zavaros szerelmi ügyeidet! – ezzel lerakta
a telefont. Szem forgatva keltem ki az ágyból. Lesétálva a lépcsőn mindent
fehér rongyok takartak. A házam egy elhagyatott kastélyhoz hasonított, ahol én
voltam a szellem aki kísért éjszakánként. A hűtő üres volt, így reggelizni nem
tudtam. Ehelyett erőt vettem magamon és kezemben a kocsi kulccsal elindultam a
garázs felé. Az én szeretett kocsim már egy jó ideje ott állt egymaga. A motor
hangos zajjal indult be. Mély levegőt vettem és elindultam a srácok háza felé.
Útközben nem gondolkodtam azon mit fogok mondani. Semmi használható nem jutott
az eszembe. A mentségeknek pedig itt már nincs helye. Nem voltak előre
eltervezett mondataim. Úgy döntöttem csak oda megyek és lesz ami lesz. Hisz a
legrosszabb esetben is legfeljebb kitesznek a házból. Nincs már mit veszítenem.
Nincs már kit elveszítenem!
Rövid idő alatt oda is értem a házhoz. Leparkoltam és
magabiztosan az ajtóhoz sétáltam. Csengettem. Az ajtó nyílt én pedig
legszívesebben Kínáig futottam volna.
-
Kihez van….szerencsém? – Niall nyitott ajtót.
Szőke kis barátunk alőször lesápadt, majd padlót fogott, ezt követően pedig azt
hiszem sokkot kapott. – Katha…k..kathari…ne? – dadogta.
-
Louis itthon van? – Niall szótlanul meredt rám.
Mögötte Zayn jelent meg.
-
Nappali.
– mondta majd elsétált magával vonszolva Niall-t is. Belépve szembe találtam magam a többiekkel
is. Mint egy szellemre. Igen, pontosan úgy néztek rám mind. Intettem nekik,
majd besétáltam a nappaliba. Louis ott ült a fotelban, kezében a telefonjával.
-
Tűnj el a házból!
-
Nem áll szándékomban. – mondtam halkan.
-
Nekem pedig látni nem áll szándékomban téged!
-
Akkor csukd be a szemeid! – közöltem, majd
leültem vele szembe.
-
Ne próbáld megmagyarázni. Erre nincs magyarázat!
-
Louis..
-
Nincs magyarázat arra, hogy itt hagytál
elhitetve velem, hogy meghaltál és.. – kiabálását én szakítottam félbe szintén
kiabálással.
-
Tudod..én tényleg rosszul éreztem magam a
történtek miatt, de…de miért is? Mire a felháborodás? Elvégre te dobtál ki
engem! Azt mondtad tévedés voltam. Életed legnagyobb tévedése, és hogy soha nem
is szerettél. Te voltál aki először elhagyta a másikat Louis! Te voltál!
-
Az…én..komolyan nem hiszem el..
-
Pedig nem túl bonyolult. Te otthagytál engem én
pedig éltem tovább az életem.
-
Hazudtam.
– állt fel a helyéről. – Hazudtam és..a fenébe is. Hogy tudtalak volna
nem szeretni? Csak azért tettem, hogy megvédjelek..de akkor te…akkor te
meghaltál..és..és minden össze omlott.
-
Mi van?
-
Én..hazudtam. – suttogta. Szemeim elkerekedtek.
-
Ha..hazudtál? Te..- fejem fogtam. – Te..és akkor
én..és mi..és…áááááhhhh…. – végig futtattam magamba a dolgokat. Mire minden
összeállt legszívesebben sírva fakadtam volna.
-
De ez nem magyarázat arra, hogy te..
-
Ide figyelj Louis! – felemeltem a hangom. –
Összegzem oké? Te dobtál engem mert azt hitted így megvédhetsz. Aztán hagytad,
hogy elsétáljak. Ezt követően én fogtam magam és próbáltalak elfelejteni..ami
rohadtul nem ment, de sebaj, én csak mentem előre. Eljátszottam a halálom és
itt hagytam mindent és mindenkit mert azt hittem nincs már semmi veszteni
valóm. Én tényleg azt hittem, hogy nincs már semmi és SENKI aki itt tartana!
Egészen egy másik kontinensig mentem!! Hibát hibára halmoztam…aztán úgy
döntöttem vissza jövök..erre te..és én…komolyan nem hiszem el…. – a teljes
összeomlás kerülgetett.
-
Tudod min mentem én keresztül? – sziszegte.
-
Tudom! De ne hogy azt hidd, hogy te voltál az
egyetlen aki szenvedett. – Louis szólásra nyitotta a száját, de a telefonom csörgése
félbeszakította. Adam volt az. Nem vettem fel. Pár másodperc múlva ismét
csörgött a telefon. – Mondd!
-
A rendőrség talált egy holttestet éjjel. -
kezdte. – Be kell jönnöd őt azonosítani!
-
Nekem? Mégis miért..
-
Lehet, hogy az édesapád az… - jégcsappá fagyva
raktam le a telefont és szó nélkül a kijárat felé vettem az irányt.
-
Katharine.. – jött utánam Louis.
-
Nem érek rá értelmetlen veszekedésekre veled.
Elbasztuk! Mind a ketten! Méghozzá nagyon!
Louist otthagyva elhajtottam a
ház elől. Féltem. Féltem attól, hogy valóban az apám fekszik e majd ott! Féltem
attól mi van ha igen, és mi van akkor ha nem? Gyűlöltem őt, mindennél és
mindenkinél jobban.
Oda érve Adam és Dan már az
épület előtt álltak.
-
A rendőrség szerint az édesapád, de azonosítanod
kell a holttestet.. – mondta lehajtott fejjel Dan. – bólintottam, majd
besétáltunk. Egyik oldalamon Adammel másikon pedig Dannel sétáltam előre. A
legalsó szintre mentünk, ahol egy fehér köpenyes férfi várt minket.
-
Mi inkább kint maradunk. – mondta Dan.
-
Nem szükséges. Ha valóban ő az, akkor neked is
jogod van ott lenned. A testvéred. – bólintott, majd besétáltunk. Egy fém
asztal volt a teremben, rajta pedig egy letakart test. Kirázott a hideg.
-
Felkészültek? – bólintottunk. Fel akartam
készülni arra mi lesz ha az apám fekszik ott, de nem tudtam. Erre képtelenség
volt felkészülni. A letakart arc egy pillanat alatt láthatóvá vált én pedig
nagyot nyeltem. Megkönnyebbülés és félelem. Ez a kettős érzés kavargott bennem.
Apám volt az. Eddig is úgy tekintettem magamra mint akinek nincs már se
édesanyja, apja pedig soha nem is volt, de ettől a pillanattól fogva már
tudtam: hivatalosan is árva lettem. Látva az arckifejezésünket a férfi ismét
letakarta a testet. Dan lehajtott fejjel a padlót vizslatta, Adam pedig
zavartan álldogált mellettünk. Én nem tudtam megszólalni. Nem tudtam mondani
semmit. Némán sírva fakadtam és hol a fájdalomtól csorogtak a könnyeim hol a
megkönnyebbüléstől. Szégyelltem magam. Elképzelni se tudtam hogy érezhetek
megkönnyebbülést. Hisz az apám meghalt. Színtiszta fájdalmat és gyászt kellene
éreznem. De erre az érzésre önmagában képtelen voltam. Dan a vállamra tette a
kezét és kivezetett az épületből. A friss levegőre érve megálltunk.
-
Milyen ember vagyok én? – suttogtam. – Milyen gyerek
vagyok én? – folytattam.
-
Katharine…
-
Milyen ember az akit, ha csak részben is de
megnyugvással tölt el az apja halálának tudata? – Dan csendben magához ölelt.
Elszakadva tőle fel emeltem a fejem. A könnyeim elhomályosították a látásom, de
még így is észre vettem, hogy tőlünk pár méterre 2 ember áll és minket néz.
Louis és Zayn volt az. Zayn lehajtott fejjel ácsorgott, Louis pedig sajnálkozva
és rémülten szegezte rám a tekintetét. Szólásra nyitottam a szám, de nem tudtam
megszólalni. Louis nagy léptekkel átszelte a köztünk lévő távolságot és magához
ölelt. Nem tudtam hova tenni mindezt.
-
Louis..mit..
-
Sajnálom és köszönöm. – suttogta a fülembe.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése