21. Fejezet-Váratlan látógatók

 Sziasztoook.:)  Nagyon sajnálom, hogy sokat csúsztam az új résszel, de idő és gép hiányában voltam.:// De ami jó hír:  meg van a laptopom, tehát innentől bármikor tudok blogolni és írni!!.:)  Valamint nem rég kitettem egy posztot a második díjammal kapcsolatban. Ezzel kapcsolatban szeretném megköszönni azoknak akik olvassák a blogom.:) A látogatók számában pedig túlléptük az 5000-et is, szóval egy kis meglepetéssel készülök majd minden kedves olvasóm számára.:) Hogy mi lesz, a meglepi az még titok, de hamarosan megtudjátok.:)  Most viszont jó olvasást minden kedves olvasómnak és szép estét.:) !!!!!!  Smile.:)  

21. Fejezet. 

 "Számomra a bajba keveredés nem pech, hanem hobbi..."

-          Lebukott. – lobogtatta kezében azt a levelet, melyet apám írt nekem, és amelyben tisztán leírja, hogy én vagyok a maffia. Tudtam, hogy el kellett volna égetnem, de én voltam olyan hülye, és elrejtettem a fiókban.

-          Jelen esetben én nem nyitnék vitát arról, hogy ki bukott le. – utaltam ezzel, arra, hogy én találtam rá a szobámba kutakodva. – Százados, ne legyen ostoba és adja oda azt a levelet.

-          Tudtam, hogy nem stimmel maga körül valami, de ezt nem hittem volna. A maffia? Hát ezért keresi a Fantom. Ezért akarja megölni.

-          Mégis mit akar most csinálni?  - tettem fel a jelen esetben feltehető leghülyébb kérdést. Sebaj. Időhúzásnak megfelel, míg kitalálom, mit fogok tenni.

-          Beviszem az őrsre, és letartóztatom.

-          Maga ezt nem értheti. Nem akarok senkinek ártani. Mi mindketten ugyan azt szeretnénk: elkapni a Fantomot. Nincsenek hátsó szándékaim. – magyaráztam, ám nem tudtam folytatni a hirtelen lepettségtől. Mr. John vállán egy piros kis pötty jelent meg, amely végig cikázott az egész testén. Feleszmélve, hogy ez mit is jelent, döbbenten, és ijedten kaptam fejem a velem szembe álló, mit sem sejtő férfira. – Földre. – kiáltottam, de csak állt, mint egy fa törzs. Rásegítésként földre löktem, így vele együtt én is a padlón kötöttem ki.

-          Mi a.. – kezdett bele, de mondatát a fegyverek hangja fejezte be. Üvegszilánkok hullottak a földre. Fegyverem markolva emeltem fel kezem, és lőttem a lövések irányába. – Van fegyvertartási engedélye? – hirtelen nem tudtam, hogy most csak viccel e Mr. John. Lőnek ránk. Bizonyára csak viccel. Ám tekintete egészen mást sugárzott.

-          Ugye most csak viccel? – csattantam fel.

-          Nem. Lefogom, tartóztatni engedély nélküli fegyver tartásáért.

-          Ha már itt tartunk. Magának van házkutatási engedélye? – förmedtem rá. Ám a lövések nem akartak abbamaradni.

-          Szórakozik?  - tárta szét karjait.

-          Nem. Felfogom, jelenteni sáros lábbal való, engedély nélküli behatolásért a hálószobámba.

-          Tessék? De hát ilyen bűncselekmény nincs is. Nem jelenthet fel, azért mert sáros lábbal jöttem be. Ez abszurd.

-          Maga meg nem jelenthet fel amiért épp megmentettem az életét. – száját épp szólásra nyitotta volna, de szembesült azzal, hogy hiábavaló lenne vitatkoznia velem. A fegyver dörrenések kezdtek elhallgatni. Ez gyanús. Csak két dolgot jelenthet. Egy, hogy a töltények kifogytak, és nincs már itt senki. Kettő, hogy a fegyverek teljesen meg vannak töltve és csak arra várnak, hogy lelőhessenek, gyanítva hogy az első gondolatomra hagyatkozom. – Maradjon itt. – utasítottam Mr. Johnt.

-          Én vagyok a szakképzettebb személy. Kettőnk közül nekem van jelvényem nem magának.

-          Kettőnk közül engem akarnak kinyírni. Szóval maradjon, ott ahol van. – kezdem azt hinni, hogy ez az ember szándékosan köt belém. A bútorok mellett lehajtott fejjel, és görnyedt testtel araszoltam az erkély felé. A földön üvegszilánkok terültek szét. Még egy hete sem lakom itt, és máris szétrombolják a házam. Ez biztató a jövőre nézve. Felemelve a kezemben lévő fegyverem lövést adtam le az erkélyről. Ám senki nem lőtt vissza. Ez felettébb szokatlan. Olyan közel mentem, hogy rálássak a hátsó udvarra, mely mögött egy kisebb erdő helyezkedett el. Senkit nem láttam. Valószínűleg a támadóm elfutott az erdőn át, így már utol se érném. Mr. John utasításom ellenére, mellém sétált. Ő is alaposan körülnézett, majd tekintetét rám emelte.

-          Nem hagyhatom, hogy megússza. – közölte kőkeményen, rezzenéstelen arccal. Én épp reagáltam volna mikor szemem sarkából megpillantottam egy fekete ruhás férfit, aki fegyverét emelve Mr. John-ra céloz. Hirtelen mozdulattal odébb lökve, lövést adtam le, mely igaz mellé ment, de megtette a hatását. Az illető elrohant.

-          De. Szerintem hagyhatja. – fordultam felé, majd visszasétáltam a szobámba, melynek padlóját üvegszilánkok borítottak. Telefonom, elővéve zsebemből tárcsáztam is a kiválasztott telefonszámot. Három kicsengés után felvette.

-          Szia szívi. Máris bajba kerültél? Még egy órája sincs, hogy magadra hagytalak. – hangján éreztem, hogy mosolyra húzódott szája.

-          Tudsz egy jó ablakost? – kérdeztem, miközben a darabokban állók ablakomat nézegettem.

Néhány órával később már le is parkoltam Louis-ék háza előtt. Mr. John-al megbeszéltem mindent. Az, hogy megmentettem az életét elég indok volt arra, hogy ne akarjon rács mögé juttatni. Megegyeztünk, hogy innentől segítek nekik a nyomozásban, cserébe Ő kiad nekem néhány hivatalos dokumentumot a Fantommal kapcsolatban. Mindezt viszont úgy gondoltam közölöm Louis-al is. Nem akarom, hogy azt higgye nem bízom benne, és mindent elakarok titkolni. Nagy léptekkel tartottam az ajtó felé, mely meglepetésemre nyitva volt. Persze, milyen logikus. 5 világsztár egy nyitott ajtajú házban. Belépve Niall gitárjának ismerős hangja csendült fel. A nappali felé vettem az irányt. Ott ült mindenki. Niall, Liam és Harry a kanapén. Kezükben tollakkal és papírdarabokkal. Louis a fotelben ült egy mappát nézegetve, ami tele volt papírkötegekkel. Zayn pedig fel alá mászkálva egy lappal épp dúdolgatott valamit. Látszólag senkinek nem tűnt fel, hogy ott vagyok. Elmélyültem csak a lapokat figyelték lehajtott fejjel.

-          Tudjátok a nyitott ajtó, csábító a betörőknek, és az őrült rajongóknak is. – szólaltam meg, mikor már egy perce csak álltam ott.

-          Te mióta vagy itt? – nézett fel elég érdekes arckifejezéssel Liam.

-          Egy ideje. – vágtam rá. – Mit csináltok? Nem láttalak titeket ilyen komolynak.. – majd gondolkodóba estem. – Valójában még soha.

-          Dalokat írunk, az új albumra. Tudod, ilyenkor átmegyünk zombi üzemmódba, és csak mi vagyunk meg a dalok. – lobogtatta meg kezében Harry a lapot és a tollat.

-          Akkor nem is zavarok. Csak azért jöttem, hogy beszéljek Louis-al. De ráér. – legyintettem.

-          Miről? Történt valami? – pattant fel. Ismerem ezt a tekintetet. Ezt az arcot. Ez a kétségbe esett komplikáló arca.

-          Ja, nem minden rendbe. Csak a szokásos. Egy két ember ki akart nyírni, szétlőtték a hálószobám ablakát. Jut eszembe, nem tudsz egy jó ablakost? Mert elég hideg van kinn, és nem akarok 4D-s időjárás jelentést a szobámba. Jobban szeretem a meleg szobából figyelni, ahogy mondjuk, szakad az eső. 

-          Tessék? – dülledtek ki szemei. Féltem, hogy kiesnek a helyéről.

-          Nos, Mr. John ma betört a házamba, és rájött, hogy én vagyok a maffia. Aztán vitába keveredtünk, de lőni kezdtek ránk. Valószínűleg a Fantom emberei. De semmi ok a pánkra. Senki nem sérült meg. Habár Mr. Johnt, majdnem lelőtték, de hála a gyors reflexeimnek és a fegyveremnek ez nem történt meg. Megbeszéltem vele, hogy ezentúl együttműködök vele. Hangsúlyoznám. Vele és nem a rendőrséggel. Bennük nem bízom. – hadartam el. Louis arca mindent elárult. Aggódtam, hogy esetleg sokkot kapott. – Most pedig megyek. Hagylak titeket dolgozni. – fordult meg, de egy kedves hang utánam szólt.

-          Ne menj. Maradj. Úgy mi is jobb hangulatban dolgozunk. – magyarázta Niall. – És, azt hiszem Louis se tudna figyelni ha nem lennél itt. – nevette el magát. Mind rá pillantottunk, ám Ő csak maga elé bámulva épp emésztette az imént hallottakat. Én megadva magam ott maradtam. A konyhába mentem, egy pohár vízért. Zayn nekem háttal épp kólát töltött magának. Rám mosolyogva már épp ment volna ki a konyhából, de megállítottam.

-          Köszönöm. – viszonoztam mosolyát.

-          Mit is?  - tette az értetlent.

-          A tegnapit. Tudnom, hogy te beszéltél Louis-al. Magától túl makacs lett volna.

-          Láttam már szerelmesnek. De ennyire még soha. A ti kapcsolatotok különleges. Minden értelemben. Nem lenne jó, ha egy hülyeség miatt tönkre menne. – ölelt, meg én hálás bólintottam, majd visszamentünk a többiekhez. Leültem Niall mellé a kanapéra. A dalszövegeket nézegetve csak mosolyogni tudtam. Nem üres szavak. Minden egyes dalnak van egy mondanivalója és ez jó. Számukra ez láthatóan nem is munka, hanem szórakozás. Annál, pedig mi lehetne jobb, hogy egész életében azt csinálja az ember, amit szeret? Kicsit irigy vagyok rájuk. Azt tehetik, amit csak akarnak. Amit valójában szeretnek, és ebben vannak, akik támogatják is Őket. Ez nagyszerű dolog. Én sose tehetem meg majd ezt. Bármennyire is szeretném, soha nem foglalkozhatok azzal, amivel én szeretnék. A családom, és leginkább az apám múltja hatással van rám, és attól tartok ez a Wilson családnál soha nem fog változni. Gondolatmenetemből a csengőhangja zökkentett ki. A srácok fejüket felkapva nagyot sóhajtottak. Harry már épp felkelt volna a papír kupacból, hogy ajtót nyisson, de én gyorsabb voltam nála.

-          Majd én kinyitom. – pattantam fel. Egy mosoly kíséretében visszadőlt a helyére. Laza mozdulattal nyitottam ajtót, melynek túloldalán egy magas hosszú barna hajú lány állt.  Kék farmert, fehér felsőt viselt rajt egy kék kabáttal, és cipővel. Egyik kezében egy nagy fekete táska lógott, míg másikban a telefonját szorongatta.  A lány végig mért olyan alaposan amennyire csak végig lehet mérni valakit. – Hello. – törtem meg a csendet. Talán hiba volt.

-          Hello. – bökte ki a lehető legnagyobb erőfeszítéssel. – Te bizonyára a bejárónő vagy. – méregetett.

-          Tessék? Elnézést, de én nem… - kezdtem bele mondatomba, ám az illemet nem ismerő lány belebeszélt.

-          Lou bébi itthon van? – arcom felvette a legfurcsább kinézetet.

-          Hogy ki?

-          Lou bébi. – ismételte meg. – A főnököd. Akinél dolgozol. Ó te szegény lány honnan szedtek téged? Még azt sem tudod, kinél dolgozol? Louis Tomlinson. Rémlik valami. – emelte fel hisztérikusan hangját, és tagolta az utolsó két mondatot. Vitatkoztam volna vele, azzal, hogy én továbbra sem dolgozom itt, de felesleges lett volna. A velem szemben álló személy agytérfogata nem haladta meg egy borsóét.

-          Már, bocs. De te ki is vagy?

-          Louis barátnője. Szóval. Lou bébi itthon vagy nincs? – a barátnője? Na ez kezd egyre érdekesebb lenni? És mivel érdekes kezd lenni, ”Lou bébi”naná, hogy itthon lesz.

-          Egy pillanat és szólok neki. – pislogtam rá kedvesen. – Louis, gyere! Itt a csajod. – kiáltottam el magam, majd bájos mosollyal visszafordultam felé. Louis kócos hajjal értetlenül lépett mellém.

-          Katy, te meg miről be.. – mondta abba maradt mikor meglátta az ajtóban ácsorgó személyt.

-          Szia Lou bébi. – intett felé egy csábos mosollyal. – Hiányoztál.

-          Te meg mit keresel itt? Ha jól tudom a legutóbbi találkozásunkkor elég világosan megmondtam, hogy nem akarlak többé látni.

-          Ugyan már édes. Láttam az interjút. Bejelentetted, hogy újra van barátnőd. Ki más lehetne, ha nem én? Örülök, hogy végre megjött az eszed. Bár igaz előtte szólhattál volna, de megbocsájtom ezt az apró kis vétked. Örömmel visszafogadlak. – ez a beszélgetés kezd egyre érdekesebbé válni. Én az ajtónak támaszkodva magam elé font kezekkel figyeltem a történéseket.

-          Rólad szó sincs. – vágta rá. – Nem rólad beszéltem, és őszintén szólva nem tudom miből gondoltad, hogy te vagy az említett lány?! 

-          Idézem: „Ő egy nagyon szép barna hajú angyal. Remek humorral, és a legédesebb mosollyal. Okos, és örülök, hogy a barátnőmnek mondhatom. Egy kivételes lány.” – magyarázta, átszellemülve. Ezt hallva mosolyra húzódott a szám.  Aranyos Louis-tól, hogy így nyilatkozott az emberek előtt rólam.  – Egyértelmű, hogy rólam beszéltél. – mosolygott még mindig csábosan. Ez kezdett idegesíteni.

-          Igen ezt mondtam. De nem rád értettem. Nem értem, miről következtettél magadra. Az okosnál, már rá kellett volna jönnöd, hogy te nem lehetsz. – ez kemény volt, de igaz.

-          Ha nem én vagyok ez a kivételes lány, akkor mégis ki?  - tette keresztbe kezeit, idegesen. Na azt hiszem, most jövök én a képbe.

-          Ő. – mutatott rám. Én mosolyogva intettem jelezve, hogy valóban én volnék az. – Róla beszéltem.

-          A cseléd? Te komolyan összejöttél a bejárónővel. Már bocs, bébi, de igen alacsonyra tetted a mércét, ha már minden féle jött ment, utcalánnyal összeállsz. Nagyon ellehettél, keseredve. - Louis tekintetén látszott, ahogy megy fel benne a pumpa. Én továbbra is nagy nyugalommal figyeltem mi történik, az ajtónak dőlve. Ezért a műsorért, már megérte reggel felkelni.

-          Ő nem a bejárónőnk, hanem Katy a barátnőm. Te pedig most menj el, és ha kérhetem, soha nem gyere vissza. Egy életre elegem lett belőled. Keress egy pénzes pasit, és húzd annak az idejét, mert nekem se időm, se energiám nincs veled vitatkozni.

-          Márpedig, mi most ezt meg fogjuk beszélni bébi. – laza mozdulattal rontott be az ajtón, és sétált be a házba. Louis értetlenül figyelte az eseményeket. Én élvezettel figyeltem a műsort, mikor megszólalt a telefonom. A kijelzőn Mr. John neve villogott.

-          Bocs Louis, de nekem most lépnem kell. Majd beszélünk. – nyomtam egy puszit arcára.

-          Mégis hová mész?

-          Én megyek, elintézek egy sorozatgyilkost, te meg intézd el a csajod. – vigyorogtam rá, minek következtében értetlenül széttárta karjait.

-          Jelen pillanatban nem tudom, melyikünknek van nehezebb dolga. – nagyot sóhajtva engedtük egymást útnak. Én megfordulva akaratlanul is, de elnevettem magam a jelenlegi helyzeten. Tudom, más lány ilyenkor féltékenykedne, de én nem. Semmi okom rá. Még soha nem voltam szerelmes ezelőtt, így valójában még soha nem éreztem féltékenységet. Két férfi volt az életemben. Az apám és Dave. Az egyikük elhagyott, a másik meg bokszzsáknak használt nap, mint nap. Ilyen tapasztalatok után megbecsülöm, hogy Louis van nekem. Egy fiú, aki kivételesen se nem akar elhagyni, se feszültség levezetőnek használni. Szeretem Őt, és tudom, hogy bízhatok benne. A bizalmam pedig sokat ér, hisz eddig nem sok embernek sikerült elnyernie. Meg aztán, kétlem, hogy ez a szörnyeteg bármiféle veszélyt jelentene a kapcsolatunkra nézve.