Meglepetés!!

Sziasztook.:)  Most nem új résszel jelentkezem, hanem az ígért meglepetéssel!!.:)  Úgy gondolom itt az ideje, hogy megköszönjem nektek, hogy itt vagytok velem és olvassátok a blogom.:) Ezért arra gondoltam, hogy egy novellát, pontosabban életem első novelláját hozom el nektek.:) Cím helyett, szándékosan egy idézetet hoztam az egy szerintem nagyon szép versből.:)Úgy gondolom, ez illik a legjobban erre a novellára! A véleményetekre természetesen kíváncsi vagyok, mivel ez az első novellálm, így kommentbe várom a reakciókat, és a véleményeteket.:)!! Remélem tetszik majd.:) Köszönöm minden feliratkozónak, és olvasónak, hogy itt vagytok, és remélem a későbbiekben is velem tartotok.:) De nem is húzóm az időt!!! Jó olvasást mindenkinek és szép estét.:) Smile.:) 
u.i: A napokban hozom az új részt is.:D!!!!! 

"Elhull a virág, eliramlik az élet..."

-          Ennyi volt! Befejeztem. Nem akarok gépek közt meghalni. – hangom határozott és ideges volt, ahogy kirohantam a kórház folyosóra.

-          Lis. Kérlek, ne csináld ezt. Az orvos szerint még néhány kemoterápiás kezelés időt adhat. Talán időt arra, hogy rájöjjenek, hogy segítsenek rajtad.

-          Sehogy! Hát nem érted? Mégis milyen időről beszélsz? Haldoklom. Rajtam semmilyen idő nem segíthet. Haldokoltam tegnap, ma is haldoklom és lehet, hogy holnap meg halok. Ezzel csak az orvosok áltatnak, hogy megnyugtassanak. Megakarnak nyugtatni téged, engem és leginkább önmagukat. Nyugalmat akarnak érezni, hogy Ők megtettek mindent, holott ez nem igaz. Nem tettem semmit, csak hazudtak. Hazudnak, hogy minden rendbe fog jönni, de mind tudjuk, hogy ez hazugság. A világ legnagyobb hazugsága. Reményt akarnak adni. De elárulok egy kis titkot: Nincs már semmiféle remény! Megfogok halni, és jó lenne, ha ezt végre te is elfogadnád! – üvöltöttem vele, holott nem érdemelte meg. Szemeimből könnyek csordultak ki, melyek patakként folytak végig arcomon. Tehetetlenül álltam vele szembe. Közelebb lépett hozzám és csak megölelt. Nem szólt semmit, csak magához szorított olyan erősen amilyen erősen csak bírt. Hallottam szipogását, melyet próbált elrejteni.

-          Annyira szeretlek. – szipogta, miközben fejét nyakamba fúrta. Nem tudtam mit mondani. Talán mert nem volt mondanivalóm. Talán mert tudtam, hogy mit érez. Vagy talán csak azért, mert hangom elveszett, és nem kívánt előbújni rejtekhelyéről. Legszívesebben én is elbújnék. Egyedül a semmi közepén, és csak várnám, hogy vége legyen ennek a rémálomnak. Mert ha egyedül lennék, nem kellene aggódnom mi lesz, ha eltávozom az élők sorából. Nem akarom végignézni, ahogy Liam szépen lassan összetörik látva a szenvedésem. Nem akarom kitenni ennek a gyötrelmes és fájdalmas szituációnak. Ezt Ő is tudja. De nem hagyhatom el szó nélkül. Megérdemli, hogy ne hagyjam magára. Mert azt is tudom, hogy belehalna a hiányomba. Bár ez így is úgy is befog következni. Az orvosok szerint hamarosan, az emberek többsége szerint, ha elég erős vagyok néhány hónapon belül, szerintem bármikor, Liam szerint pedig soha. Ő az egyetlen, aki hisz abban, hogy túl fogom élni. Hogy én leszek a 99,9% mellett, az az 1, aki túléli. De attól tartok ezzel csak önagát áltatja. – Kérlek, csináld végig a terápiát. Ha nem magadért, hát értem. Küzdj a végsőkig. Én hiszek benned, és csak ez számít. Túl fogjuk élni. Együtt. Csak te és én. – suttogta olyan halkan, hogy csak én és Ő halljam.

-          Nem akarok egy valótlan után futni. A halál egyszer befog következni. Mindenki életében. Kinél később, kinél hamarabb.Ez az élet része. Olyas valami, amivel meg kell békélnünk. A halál nem kijátszható.

-          Kérlek Lisa. Ne add fel! Mutasd meg a világnak, hogy te sosem adod fel. Légy hős, aki küzd akkor is, ha reménytelennek tűnik. – szavai mindig ezt teszik velem. Bizalmat, hitet és erőt.

-          Megteszem. Nem magamért, nem az emberekért, hanem érted. A legnagyobb hősért ebben a világban. Mert míg más már elfutott volna, és magamra hagyott volna, te még itt vagy. Itt vagy és hiszel bennem. – szemeiből néhány könnycsepp csordul ki, melyeket azonnal le is törölt. – De csak egy feltétellel. – hangom kemény volt, a velem szembe álló fiú pedig felcsillant szemekkel várta kijelentésem. – Nem akarok itt meghalni. Nem akarok gépek, és fehér köpenyes emberek közt eltávozni. – Ő a sírástól vörös arccal és szemekkel bólintott, majd ismét magához húzott.

-          Te vagy a legbátrabb és erősebb ember, akit valaha ismertem.

-          Te pedig a legmeggyőzőbb, aki egy végstádiumos tüdő rákos emberrel is eltudja hitetni, hogy a halál majd pont Őt fogja kikerülni. – arcomon mosoly halvány és egyben fájdalmas mosoly jelent meg. Ismerős ez az érzés. Eljön a pillanat, mikor már nem reménykedik semmiben az ember. Mikor elfogadja, hogy nincs tovább és tárt karokkal várja, hogy a halál magához ölelje. Nem félek tőle. Nem félek mi lesz utána. Az egyetlen dolog, ami félelemmel és rettegéssel tölt el, hogy mi lesz vele. Az egyetlen emberrel, akit tiszta szívemből szeretek. Nem akarom, hogy fájjon neki. Szeretném, ha tovább tudna majd lépni, és boldog lenne. Nem akarom elvenni tőle a boldogság érzését. Másfél éve játsszuk ezt a játékot. Az orvosok mindig próbálnak, mosolyogni mikor a szemembe nézve azt mondják „Ma még nem találtuk meg a rák ellenszerét, de talán holnap. Talán pont magánál..” Eleinte még hittem nekik, de mára már csak mosolygok rajta. Mert amikor belenézek a szemükbe nem reményt látok, hanem félelmet. Félnek az igazságtól. Félnek attól, hogy hazudniuk kell nekem. Ám azt kell, hogy mondjam egy orvos rosszabb, mint egy pap. A pap elmondja, hogy elfog jönni a vég, és a halál elől nincs menekvés. Az orvos viszont próbálja, elhiteti a betegekkel, hogy a halál nem mindenkiért jön el. Érte biztos nem. Sokszor eljátszottam már, a gondolattal, hogy vajon milyen lesz? Vajon mit fogok érezni? Egyáltalán fogok bármit is érezni? Fájdalmat, szomorúságot, vagy boldog leszek? Létezik a mennyé s a pokol? Ha igen vajon én hová fogok kerülni? Vagy csak a puszta üresség fogad majd gyermekévé? Esetleg újra születek, ahogy a buddhisták vallják? Minden átfutott már az agyamon. De nem félek tőle. Bármi is lesz, ne félek. Hisz ez egy olyan alkalom, mely az ember életében csak egyszer jön el. Csak egyszer és nem többször. Így hát érdemes rá alaposan felkészülni. Nem akarok bűntudattal és szomorúan meghalni. Úgy akarom behunyni a szemeim, hogy büszke vagyok arra, amit tettem. Szeretném, ha az utolsó emlékem az életről boldog lenne, az utolsó arc, pedig akit látok majd azé legyen, akit mindenkinél jobban szeretek. Borostás arca, érinti majd az enyém, barna szemei igaz könnyesek lesznek, de engem néznek majd. Szavai a nevem fogják kérlelni, ám én már nem fogok válaszolni. Ez volna számomra a tökéletes halál. Már ha létezik olyan.

3 héttel később, október 3-án:

Az állapotom az elmúlt hetekben jelentősen romlott. Az orvosok újabb tumorokat véltek felfedezni, melyek azt jelentik, hogy a tüdő rák áttétet képezett szinte mindenhol. De ne adom fel. Nem adhatom fel. Megígértem neki. Kézen fogva sétáltunk abban a parkban ahol először találkoztunk. Itt volt az első szerelmi vallomásunk, az első csókunk. Minden itt kezdődött. A park üres volt. A szél lágyan fújdogált, ezzel is letaszítva a fákról a még ott csüngő sárga leveleket. Liam egyik kezét a fekete szövetkabátjában zsebébe süllyesztette, míg másikkal az enyémet fogta. Ha tehettem volna ezt a pillanatot, melyet most éltünk örökké újra és újra éltem volna. Csend volt és nyugalom.

-          Ha akkor nem ismertelek volna meg itt, most nem tudom, mihez kezdenék. Egészen addig a napig éreztem, hogy valami hiányzik az életemből. De nem tudtam mi. És akkor jöttél te. A hiányzó darab. Veled teljes lett minden. Az űrt, ami bennem tátongott betöltötted a szíveddel. A mosolyod mindig felderített bármilyen rossz napom is volt. Ha pedig a szemedbe néztem láttam a jövőm. – nyomott egy puszit arcomra.

-          A jövőd? – kérdeztem rá halkan.

-          A jövőnk. – válaszolta. Hihetetlen az a bizalom mely benne van. Mellyel hisz abban, hogy nekünk van közös jövőnk. Felpillantva az eddig bámult macskaköves járdát, melyet falevelek borítottak, meginogtam. Az elém táruló park homályossá vált, a fák pedig forogni kezdtek körülöttem mintha egy ringlispilben ülnék. Megszorítottam Liam kezét, mely ijedten kapott utánam. Testem a kemény talajon ért földet. Émelyegni kezdtem és éreztem, hogy az ájulás határán vagyok. Testem minden porcikája azt sugallta mozduljak meg, de nem bírtam. A levegőm kezdett fogyni, az oldalam pedig élesen szúrt. Éreztem Liam érintését, és hallottam, ahogy kétségbe esetten segítségért kiált. Telefonjával a mentőket hívta, én pedig reméltem, hogy nem érnek ide. Ő is tudja és én is tudom, hogy nem kórházba akarok meghalni egy ágyon gépekkel körül véve. Szemeiből könnyek potyogtak miközben engem szorított. Hajam és arcom simogatva nyugtatgatott.

-          A tökéletes halál. – szólaltam meg levegőért kapkodva. – Minden ott ér véget ahol elkezdődött. – szemeim könnyekkel gyűltek meg.

-          Ne mondj ilyet. Kérlek ne. Nem érhet véget. Nem fog véget érni. Te nem fogsz meghalni. – már nem próbálta elrejteni könnyeit. Testem szorítva sírt, és könyörgött, hogy ne mondjam ezt. – Nem akarlak elveszíteni Lis. Szeretlek.

-          Én…én is szeretlek Liam. – dadogtam majd éreztem, hogy magával ragad egy furcsa és ismeretlen érzés. Hallottam, ahogy a mentő behajt a parkba. Mentősök térdeltek mellém. Liam fölém magasodva figyelt. Borostás arcával közelebb hajolt és egy csókot lehelt ajkaimra, barna szemeiből dőltek a könnyek, s hangja a nevem kérlelte, hogy ne hagyjam ott. Pár másodpercig még figyeltem az arcát, majd hirtelen mintha csak egy távirányítóval kikapcsolták volna a külvilág hangos moraját. A világ elcsendesedett. Kellemes és nyugodt érzés töltött el. Nem éreztem már senki érintését. Szemeim lekívántak csukódni, mintha csak arra kérlelnének, merüljek mély álomba. A sötétség átvette felettem hatalmát. Éreztem, hogy itt van. Megszólít, hogy tartsak vele. A halál, mint barátom sétált oda hozzám kezét nyújtva, hogy ne féljek tőle. Nem féltem. Boldogan nyújtottam felé kezem, s Ő megragadva azt haladtunk előre a végtelenbe...