2.Fejezet-Rejtélyes idegen

Sziasztook.:)! Meghoztam a 2.fejezetet is:) De először is megszeretném köszönni, hogy már az első fejezet után kaptam 2 kedves követőt és egy kommentet is.:) Tudom a számi értéke nem sok, de nekem még is sokat jelent!!.:) Jó olvasást mindenkinek és remélem tetszik majd a fejezet!:)  Smile.:)

2. Fejezet.

"Meggondolatlan az életünk egy Rejtélyes idegenre bízni, kivéve annak aki megtudja látni a rejtély mögött a titkot, és az idegen mögött az ismerőst.."

Reggel fájó fejjel keltem ki az ágyból. Legnagyobb meglepetésemre Dave nem feküdt mellettem, ami két dolgot jelenthet: vagy nem jött haza az éjjel, vagy már lelépett. Kómás fejjel, és fájó testtel mentem a konyhába reggelizni, majd a fürdőbe, hogy rendbe szedjem magam. Fejfájásomra bevettem egy gyógyszert, majd elkészülve mentem az erkélyre. Egy szál cigit elővéve rágyújtottam, és a még ébredező napot figyeltem. Várom, a pillanatot mikor felébredek ebből a rémálomból. Mikor a mindennapos szenvedésem felváltja valami. Az én életemnél még a halál is nyugodtabb és jobb. Más korombeli lányok bulizni járnak, és élvezik az életet, a barátaikkal lógnak, és a szerelmükkel sétálnak. Mert ők tudnak szeretni. Ellentétben velem. Én 18 évesen egy halott környéken élek, a „pasim”  egy drog diller, én pedig egy játék baba szerepét töltöm be, aki emellett egy bűnöző. Egy érzéketlen rideg szívű csődtömeg vagyok, aki senki másra nem számíthat csak önmagára. Gondolat menetemből az ajtó nyitódása zökkentett ki, majd vissza mentem a lakásba, és Dave fáradt tekintetével találtam szembe magam. Nem tudom, hogy a fáradságtól néz ki ilyen borzalmasan, a pia és a drog keverékétől, vagy pusztán csak azért mert Ő maga is egy borzalmas alak?

-          Megszerezted? – tudtam mire gondol.

-          Nem. Az egyik szép fiú bekavart. – rántottam vállat, holott sokkal jobban érdekelt ez az ügy.

-          Hogy nézett ki a ház?

-          Hatalmas ház és udvar. Valami sztárocskák lehetnek, mert fegyveres biztonságiak kísérgették őket. – magyaráztam miközben Ő lepakolta a cuccait.

-          Tehát gazdagok, és sokat ér a bent lévő tárgyak mindegyike. – jelentette ki. Én bólintottam, majd folytatta. – Ma éjjel vissza megyünk. Te elhozod azt a szart, én meg ellopok pár dolgot. Ahol gazdagok vannak, ott pénz is van. – nem tetszett az ötlet, miszerint éjjel betörünk, de tudtam, hogy bármilyen szavam ami ellent mond az Ő tervével hiába való, és felesleges. Inkább beleegyeztem,  és reméltem, hogy a terv jól fog alakulni, én pedig vissza kapom azt ami az enyém.

Louis szemszöge: 

-          Louis gyere már, elkésünk az interjúról. – rohant be szobámba Harry. Én gyorsan felkaptam a telefonom, majd lesiettem a lépcsőn. – Minden rendben? – érdeklődött, mire én csak bólintottam. Valójában semmi sem volt rendben. Mióta az a lány rám támadott csak rajta jár az eszem. Nem tudom kiverni a fejemből. Minden gondolatom akörül forog, hogy ki Ő, és mit akart? A tegnap este pedig kifejezetten belevésődött a tudatomba. De gondolom ezzel Harry is hasonló képen van.

-          Nem tudom elfelejteni azt a lányt.

-          Pedig jobb lenne. Betört a házunkba, és leakart lőni minket. Szerencséje volt, hogy a rendőröket nem hívtuk ki, és ennek csak az az oka, hogy nem akartunk felhajtást a médiában.

-          Tudom, de egyszerűen nem megy. Valami van abban a lányban. Különben is, nem lőtt volna le minket. Tudom. – ezzel elhagytuk a házat, beszálltunk a már minket váró kocsiba, és elindultunk a stúdió felé, ahol majd az interjú lesz. Az úton végig a tegnap estéről beszéltünk. Mindenki kivolt akadva, amiatt, hogy betörtek, na meg amiatt, hogy az ágyam felett a plafonon vagy egy lyuk, melyet a tegnapi lövés okozott. Még szerencse, hogy ki tudtuk magyarázni, és nem lett belőle média szenzáció. Bár egy valamit mégsem értek. Miért gondolok mindig rá? Valami más benne, mint a többi emberben. Van benne valami, ami miatt késztetést érzek, arra, hogy kiderítsem ki is a támadóm? Na, és persze nálam van valami, ami az övé, ezét biztos vagyok abban, hogy még látni fogom. Talán hamarabb is mint gondolnám.

Katharine szemszöge:

-          Minden megvan? – érdeklődött Dave, a betöréshez szükséges cuccok felől.

-          Meg, de honnan szerezeted ezt a járgányt? – mértem végig az előttem álló furgont ami olyan sötét volt mint most az éjszaka.

-          Azzal ne törődj. Megvannak a kapcsolataim, és az embereim mindenre. – majd kacsintott egyet, s felém dobva azt a bizonyos féloldalas mosolyát beszálltunk. Kicsit aggódtam, amiért újra vissza kellett mennem abba a házba. Az a fiú túl kíváncsi, és túl sokat akar tudni. És nem szívesen futnék össze a többiekkel sem. Nekem csak a nyakláncom kell abból a házból, Dave elhozza amit akar, és lelépünk. Gondterhelten fújtam ki a bent tartott levegőt, majd fél óra néma utazás után megkérdeztünk. Dave kicsit távolabb állt, meg a háztól, a feltűnés elkerülésének érdekében. Én fegyveremhez nyúltam, hogy bebizonyosodjak arról nem vagyok egyedül, majd követtem az előttem osonó fiút. Először bemásztunk a kerítésen, majd a ház baloldali ablakához mentünk. Már sehol nem égett a villany, amit nem is csodálok. Hisz már éjfél is elmúlt talán. Dave az ablakkal ügyködött, majd kinyitva azt bemásztunk. Valamiért rossz elő érzetem volt. Még egy tettünknél sem buktunk le, ezért a rendőrség se talált ránk soha. Ám, most furcsa érzések kavarogtak bennem, amik rosszat sejtettek. Félre tévő beképzelt gondolataim inkább a tervre koncentráltam. Dave a nappali felé mutatott, míg én az emeltre mentem, vissza szerezni amiért valójában ide jöttem. Persze, hogy nekem kell 5 alvó lakó közt mászkálnom, vigyázva nehogy bármilyen zajt csapjak. Az emeletre érve viszont akadt egy kis gond. Vajon melyik a megfelelő ajtó, ami mögött nyakláncom, és tolvaja van?  Megérzésemre hagyatkozva az első ajtón halkan benyitottam. A szoba ismerős volt. Ez az, ahol tegnap jártam. Az ajtót amilyen halkan csak tudtam becsuktam magam mögött, és lassú, óvatos léptekkel haladtam a szobában beljebb. Az ágyon áldozatom szunyókált teljes nyugalomban, látszólag nagyon mélyen. Szerencsémre a polcon megpillantottam a nyakláncom, és a rajta lógó medált, ami szinte a mindenem. Leemelve kezembe szorítottam, majd zsebre tettem, és megnyugodva fordultam vissza, hogy elhagyjam a szobát, amely tulajdonosa halkan szuszogva aludt. Egy pillanatra elmélyültem az alvó személy kémlelésében, majd észlelve elhagytam a helyszínt, és elindultam a lépcső felé. Dave megpakolva és türelmetlenül várt, mikor felém fordult, és ezzel a lendülettel egy tárgyat levert a polcról. Hirtelen hangos vinnyogás járta át a házat. Nagyszerű. Ez a riasztó lesz. Az említett szerencsétlen az ablak felé sietett, hogy ott távozzunk ahol jöttünk, ám ekkor az eddig alvó lakók rohantak le a lépcsőn. Dave épp, hogy kiugrott az ablakon, mikor én még a nappaliból siettem utána. – Gyere már. – kiáltott rám, miközben a riasztó még mindig szüntelen zajongott. Mire odaértem, már késő volt. Nem volt időm elmenekülni, mert körbe vettek. Nem vártam Dave segítségét. Tudtam, hogy az Ő sorsa fontosabb neki, mint az enyém. Azt, hiszem most bajban vagyok. Vagy mégse?

-          Megint te? – kezdett bele a göndör.

-          Ő lenne az bizonyos rejtélyes idegen? Ez a törékeny csaj?  Azt, hiszem itt valamit nagyon elnéztetek srácok. Ő csak egy lány, és nem néz ki úgy mint egy gyilkos. - szólalt fel, egy szőke kócos hajú srác.

-          Talán valami probléma van? – rántottam elő pisztolyom egy határozott mozdulattal. A szőke srác egyből meghátrált. – Én is így gondoltam.

-          Ne keverd magad még nagyobb bajba. A rendőrség mindjárt kiér. – úgy látom, Ő a komoly.

-          Na és kimondta, hogy megvárom őket? – mondatom kimondva egyből menekülési útvonalat kerestem.

-          Tedd le a fegyvert. Úgysem lőnél le minket. Már így is elég nagy bajban vagy. – szólalt meg egy fekete hajú, ha jól láttam barna szemű fiú. – Legalább egy gyilkosságot ne keverj magadnak. Így is sittre kerülsz.

-          Miből gondolod, hogy nem tenném meg? Hidegvérrel letudnálak lőni. – jelentettem, ki ezt az igaz tényt.

-          Nem hiszem. – én egy amolyan : „Igen?Akkor csak figyelj.”  arckifejezéssel fegyverem a plafon felé tartottam és lőttem, miközben végig az említett személy szemébe néztem.

-          Remek. Már 2 lyuk van a plafonon. Csúcs. – mérgelődött a göndör hajú, mire felé fordultam. Egyszerre befogta, amit díjaztam is egy „Én is így gondoltam”  arccal.

-          Bocs, de valaki kérdőbe vonta a bátorságom. – fordultam ismét a barnaszemű felé. Két rideg tekintet vizslatta egymást. Ekkor szirénázó kocsik hadát lehetett hallani. Körbe vették a házat. Le kell lépnem.– Ideje távoznom.

-          Ne hidd, hogy elmenekülhetsz. – Kapta egy karom a szőke.

-           Én nem hiszed drága, hanem tudom. –Ezzel a lámpát vettem célba, és az égőt kilőve kitéptem karom a szorításából, majd az emeltre futottam, hogy távozzak ott ahol tegnap este bejöttem. Már épp az erkélyen készültem ugorni, mikor egy ismerős hang utánam kiáltott.

-          Ki vagy te? – nem fordultam felé.

-          A rejtélyes idegen, akinek a kiléte jobb ha titok marad. – ezzel leugrottam, és amilyen gyorsan csak tudtam futni kezdtem, majd átugorva a kerítésen és kikerülve a rendőr járműveket, tovább futottam.

Louis szemszöge:

-          Haver, ugye nem mondod komolyan, hogy hagytad elmenekülni? – támadott le, Zayn.

-          De. – vágtam oda, majd az ajtón fegyveres rendőrök törtek be. Szó szerint.

-          Rendőrség, kezeket fel. – rontottak be, minek hatására mind érdekesen figyeltünk rájuk. Harry pedig követve utasításukat védekezően és ártatlanul felemelte a kezeit. Mi fejünk fogva, és rázva vártuk, hogy abba hagyja.

-          Harry tedd már le, a kezed. – utasítottam, mire zavartan megtette. –Uraim, mi járatban? – tettem a teljesen hülyét.

-          A rendőrségre bejelentést kaptunk. A riasztó rendszerük aktiválódott.

-          Ó igen. Elfelejtettük, hogy bevan kapcsolva, és mikor lejöttem az emeltről bekapcsolt. Nem történt semmi. – magyaráztam, miközben a többiek értetlenkedve álltak velem szemben.

-          Na és mi ez a lövés nyom a plafonon?  - mutatott a plafonra, amiről a vakolat a földre hullott.

-          Vad volt a múlt heti parti. Rossz irányba repült a pezsgős üveg dugója, vagy a koktélos volt? Már nem emlékszem. – magamon is meglepődtem mennyire élethű és jó előadást tartok itt a meg nem történtekről. – Szóval megnyugodhatnak. Nincs semmi baj. Jól vagyunk ,csak egy kis félreértés volt. – utaltam arra, hogy leléphetnek. – Elmehetnek. – jelentettem, ki mikor a fegyveres férfik még mindig döbbenten várták a parancsot. –További jóéjszakát. – vártam meg még mindenki kimegy, és vágtam be utánuk az ajtót.

-          Ez meg mégis mi volt? – vont kérdőre Niall.

-          Most mond azt, hogy nem sikerült jól a kis előadásom.

-          Betörtek hozzánk. Az a lány meg is ölhetett volna minket. Pár napja még rád támadott, és kiakart rabolni, tegnap este betört a szobádba és rád szegezett egy fegyvert ma pedig szintén betört, és akár le is lőhetett volna minket. Mi van veled Louis? Miért engedted el?

-          Nem bántott volna. Tudom. Neki csak az a nyaklánckellett amit letéptem róla. Nem vitt el semmi mást, csak azt az egy dolgot. A rablás annak a srácnak a műve aki lelépett nélküle. Ne kérdezd miért, de az a lány nem hagy nyugodni. Mióta rám támadott csak rajta jár az eszem. Nem tudom ki Ő? De kifogom deríteni. – ezzel rövidre zártam a témát, és otthagyva a többieket vissza mentem szobámba, ahol kellemes parfüm illat csapott meg, és egy enyhe szél, mivel az erkély ajtó még nyitva volt. Nem tudom ki Ő, de rá fogok jönni. Valami megfogott abban a lányban. Magam sem értem mi, és hogyan. Egyszerűen csak érzem, ahogyan azt is, hogy nem most láttam utoljára.

Katharine szemszöge:

Idegesen rontottam be a lakásba, ahol Dave egy fekete öltönyös férfival tárgyalt. Mind ezt csak akkor  ettem észre, mikor már betoppantam a nappaliba.

-          Az előbb még majdnem lebuktál egy betörésközben, most meg már üzletelsz? – tettem fel tapló módon a kérdésem. Dave ott hagyott, nem volt kedvem jó pofizni vele. – Ez ki?

-          Próbáld meg visszafogni magad Cica. – csitított de én nem tágítottam. Édes a bosszú a mai tette után.

-          Ó, csak nem megzavartam egy fontos beszélgetést? Nos, ha elfogad egy jó tanácsot: ne kössön üzletet ezzel a szerencsétlennel. Mert képes ott hagyni magát is a legnagyobb szarban. – ezzel elindultam ki a nappaliból.

-          Elnézést, csak egy pillanat. – jött utánam Dave.

-          Te rohadék, képes voltál ott hagyni? – löktem vállba, ami utólag belegondolva elég ossz döntésnek bizonyult.

-          Na ide figyelj. – pattant fel, és nyomott a falnak. – Te velem így nem beszélhetsz. Ott hagytalak, mert tudtam, hogy nem vagyok olyan hülye, hogy ott maradj és lecsukasd magad. Azt ajánlom válogasd meg a szavaid, mert ne felejtsd el, hogy ez a rohadék emelt ki a mocsokból. Én segítettem rajtad. Ez a hála és a köszönet érte? – vágott pofon egy határozott és erős mozdulattal. – Nélkülem még mindig az utcán lennél, vagy halott volnál. Hálás lehetsz azért amiért itt vagy.

-          Ha választanom kell, akkor azt mondom, hogy nálad még a halál is jobb döntés lett volna. – vágtam oda, majd újból megütött. Szám sarka megrepedt ezért vérfolyt végig az államon. Eddigi sebeim még jobban fájtak, és újból megzúzódtak.

-          Óhajtasz még valamit hozzáfűzni? – kiáltott rám, mire válaszom az volt, hogy véres szám megnyalva arcon köptem. Ennek a következménye újabb pofonok sorozata volt. Tudtam, hogy nem kellene ezeket mondanom neki, mert ez lesz a vége, de nekem már mindegy. Hisz mi rossz történhet velem? A legjobb dolog, ami történhet, hogy egyszer majd egy ütésbe belehalok. Egyszer majd az lesz az utolsó. Ő vissza ment én pedig a fürdőbe mentem, hogy lemossam véres arcom. Próbáltam elkerülni saját tekintetem a tükörben de nem sikerült. Mint mindig egy szerencsétlent láttam. Egy szerencsétlent, akinek az élete egy csődtömeg, egy bűnözőt, akinek már sose lesz normális élete. Fejem elkapva inkább a csap alá hajoltam. Arcom megmostam, majd a szekrényhez léptem ahonnan kivettem egy kis üvegcsét amelyben nyugtatók voltak. Valamit nem értek. Az a fiú miért hagyott elmenekülni? Miért nem tartott ott, és adott át a rendőrségnek? Miért nem bánt velem úgy mint egy bűnözővel? Hisz az vagyok. Elveszett, kitaszított, bemocskolt kezű bűnöző. Mikor megkérdezte ki vagyok, nem mondhattam el ezt neki. Mert Ő is elítélt volna. Engem csak a magam fajták érthetnek meg. Azok akik átélték azt amit én. Azok akik megélték azt a borzalmat amit én éltem, élek, és élni fogok halálom napjáig. Mert ezeket a fejezeteket sosem törölhetem ki az életemből. A történetem részei, mélyen belevésve minden egyes pillanata egy könyvbe,ami szenvedésem mindennapjait írja le. Ez az én történetem.