50. Fejezet - Sok(k)

Sziasztook.:)) Meghoztam az új részt! A szereplők életében nagy fordultok következnek! Remélem tetszik majd! Jó olvasást és szép hetet minden kedves olvasómnak!!:)) Smile.:))

50. fejezet

 

"Aki azt állítja, hogy ezt józanul bírni lehet, az hazudik. Nem lehet. Kizárt."

-          Akkor mindenki érti mi a dolga? – kérdezte Dan.

-          Igen. – vágtam rá. – Bemegyünk, előadom a történetünk, megegyezünk, aztán kijövünk.

-          Ha pedig valami gond van, akkor kicsináljuk azokat, akik bántani akarják Katy-et. – tette hozzá Oliver. – Dan aggodalmasan mérte végig kis csapatunkat. A kaszinó előtt álltunk. Adam és Oliver öltönyben, mint azok az emberek, akik játszani jöttek ide, én pedig egy elegáns térdig érő fekete ruhában voltam.

-          Rendben. Menjetek. Én a kocsiban várlak titeket. - mondta. - Ja, és ha lehet, akkor ne romboljátok le a helyet. - engedelmesen bólintottunk, majd utunkra is indultunk. A kaszinóba belépve milliomosok és szerencsejátékosok hada fogadott minket. Egyik oldalamon Adam és a másikon pedig Oliver sétált.

-     Tiszta James Bond. - szólalat meg hirtelen Oliver, egy mosoly kíséretében. Adam és én egyszerre kuncogtunk fel, majd mind a hárman alaposan felmértük a helyet magunknak, majd megakadt a fiúk tekintete megakadt egy alacsony, kövér már őszülő férfin, akinek a bal keze helyén egy robothoz hasonló kar volt, mely az asztalon pihent, ahol éppen pókerezett. Nem kellett sokat gondolkodnom. A Fantomnak biztosan van köze ahhoz a kézhez.

-      Készen állsz? – súgta oda Adam.

-          Készen. – feleltem. Testőreim két különböző irányba elsétáltak és elvegyültek az emberek között. Én pedig felszegett állal sétáltam közelebb az említett férfihoz. Másodperceken belül az illető is észre vett engem. Oda hívta maga mellé az egyik emberét, aki felnézve rám szegezte a tekintetét. A férfi bólintott, majd mellém sétált és gyengéden megérintette a vállam ezzel is mutatva, hogy kövessem őket. Mögöttem egy méretes gorilla, mellettem egy, férfi, előttem pedig maga a helyi maffia sétált. A kaszinó jobb oldalán egy kis páholy helyezkedett el. Oda mentünk be. A páholyt egy áttetsző vörös függöny választotta el a kaszinótól. A függönyön keresztül látni lehetett amint a pénzükért játszó emberek betöltik az egész helyet, valamint a függöny körül két szintén nagydarab férfit akik kintről őrködtek, hogy senki ne tegye be a lábát ide.

-          Köszönöm, hogy szakított rám időt, Mr. Brown. – szólítottam meg immár nevén. Mr. Brown egy felsőbb rangú mosollyal nyugtázta mindezt.

-          Hagyjuk a formalitást. Ki vagy, ki küldött pontosan és miért? – tért rá a lényegre. A helyi maffia és köztem voltak különbségek. Mégis a legnagyobb az volt, hogy ő nem röstellt megölni senkit, én viszont nem voltam a gyilkolászás híve. Megsebesíteni és megölni valakit két külön módszer. Én pedig az előbbit űztem. Ez a helyzet pedig azt is feltételezte, hogyha valamit elszúrok, akkor lehet, hogy nekem annyi. Még akkor is, ha tudom, hogy kint két testőröm is árgus szemekkel figyeli valahonnan mindazt, hogy éppen mi is történik most a függöny mögött velem. Helyet foglaltam a függönyhöz hasonló vörös színű kanapén, így pont szembe ültem a maffiával.

-          A főnököm nem csak üzlettársként tekint magára. Szeretné, ha pártfogója és egyben segítője lenne egy ügyben. – kezdtem. Dan-nel azt beszéltük meg, hogy nem azzal fogom kezdeni, hogy kibököm, én vagyok az angol maffia. Nagy valószínűséggel annak nem lenne jó vége. Először ki kell puhatolóznom milyen kapcsolat is áll fenn jelenleg közte és a Fantom között.

-          Drogról volt szó, nem barátság kötésről. – szegezte nekem.

-          Talán meghallgatná a főnököm ajánlatát. Szerintem érdekelné.

-          Engem a drog érdekel. Ha azzal kapcsolatban nem tudsz nekem hasznos információval szolgálni, akkor attól tartok, hogy a főnököd nem veszi többet hasznodat. – burkolt fenyegetés. Biztató. Hallgatásomnak nem lett jó vége. Másodpercek alatt történt, hogy a körülöttem álló két férfi előkapott egy-egy éles kést és egyenesen rám szegezte. Ezzel párhuzamosan szinte láttam magam előtt, ahogy Adam már rohanna is a megmentésemre, és azt is, ahogy Oliver vissza foglya. – Öljétek meg, a hullát pedig tüntessétek el. – adta ki az utasítást, majd hátat fordítva nekünk elindult, hogy ismét csatlakozzon egy játszmához odakint.

-          Fantom. – bukott ki belőlem. Láthatóan elértem a kívánt hatást. Mr. Brown kidülledt szemekkel és ideges tekintettel meredt rám. – Hasznos információt akar? Akkor meghallgat. – feleltem nyugodtan és magabiztosan. Már amennyire nyugodt és magabiztos lehet az ember, miközben két éles kést szegeznek rá.

-          Ki a franc vagy te, és mit tudsz a Fantómról?

-          Előtte, ha kérhetem. – néztem rá az engem megtámadni készülő férfiakra. Látva, hogy felkeltettem Mr. Brown figyelmét ledobtam magamról a szerepet. – Van egy közös barátunk. És az ő lenne.

-          Nekem ő nem a barátom. – sziszegte a fogai közt, és jobb kezét a sérült kézfejére helyezte. – Még egyszer megkérdezem. Ki vagy te?

-          Katharine Wilson. Az angol maffia. – mutatkoztam be.

-          Az angol maffia hónapokkal ezelőtt meghalt. Gyorsan terjednek a hírek még erre felé is. – felelte bizonytalanul.

-          Ha azt akarom, hogy halott legyek akkor halott vagyok. De nem mindenkinek. – válaszoltam. – Két férfi, amióta bejöttünk ide figyelnek. A testőreim. Ha úgy érzik, veszélybe vagyok, minden szó nélkül megölik magukat.

-          Nem hiszek neked.

-          Pedig kéne.

-          Szóval kint van két férfi, akik az életük árán is megvédenék a főnöküket? – kérdezte sejtelmesen. – Jól van. Akkor bizonyra semmi okod nincs az aggodalomra. – fejével emberei felé bökött. – Vágjátok el a torkát. – az utasítás meglepett. Erre nem számítottam. Az egyik férfi megragadta a karom és lábra kényszerített. Próbáltam ellenállni, de túl erős volt. Lefogott és hátraszorította karom, hogy ne tudjam használni őket. A felém közelítő alaknál volt a kés, és vigyorogva közelített felém. Lábaimmal a férfi felé rúgtam. Térden találtam. Felszisszent és bosszúsan emelte a magasba a kést. A lámpák fényében megcsillant a fém. A hajamnál fogva hátra rántotta a fejem és már csak pár milliméter választotta el a kést a bőrömtől, mikor hangos dörrenés töltötte be a helyet. Az emberek sikoltozva rohantak ki az épületből. Kitört a pánik. A kést szorongató férfi vállához nyúlt, melyből vérszivárgott, kezéből pedig kihullott a kés. Mr. Brown meglepve kapta a fejét a hangforrás irányába, ahogy én is, és az engem még mindig szorító férfi is. A függönyön keresztül láttam, ahogy mindenki eszét vesztve rohan az emeltről is le, két illetőt kivéve. Az egyik fegyvert tartott a kezében, a másik pedig fenyegetően méregette a páholyt. Már értem miért hívja Dan mesterlövésznek Adamet. Az emeltről pontosan eltalálta férfit, aki elakarta vágni a torkom.

-          Ideje volt. – suttogtam kalapáló szívvel magam elé. Még egy másodperc és biztosan elvágott torokkal fekszek a földön. A páholy előtt őrködő két férfi testőreim után rohant és mivel jóval nagyobb darabnak bizonyultak Adamnél és Olivernél hamar el is kapták őket. Valamint az egész kaszinó kiürült a pisztoly elsülése után. Nem maradt más csak mi és Mr. Brown emberei. Hátraszorított kezekkel vonszolták be őket a páholyba. Mr. Brown elismerően mérte végig mindhármunkat. Fejével biccentett, így mindannyian megszabadultunk az erős karok szorításától. Testőreim kapva az alkalmon egyből mellém szegődtek és védelmezően mellém álltak.

-          Katharine Wilson. – mondta méltóságteljesen és meglepve egy kicsit.

-          Élőben és személyesen. – feleltem halvány mosollyal arcomon.

-          Egy italt? – kérdezte majd a kanapé mellett lévő kis asztalról elemelt két poharat és tele töltötte azt.

-          Azt hittem már meg se kérdezi. – elvettem a poharat és vissza ültem a kanapéra. Mr. Brown kiküldte az embereit. A meglőtt karú férfi fenyegető pillantást vetett Adamre, aki vállat vonva leült mellém. Oliver pedig a falnak dőlt. A páholyban csak négyen maradtunk. Mr. Brown szintén kezébe vette az itallal teli poharat és vissza ült a helyére.

-          Akkor beszélgessünk.

Louis szemszöge: 

Ha az ember popsztár az azzal a kellemetlen ténnyel is együtt jár, hogy idegen emberek olyan kérdéseket tesznek fel neki, amikre még önmagával szembe sem szívesen válaszol néha. Ez történt most is. Az interjús férfi, akinek a nevét pár perc után elfelejtettem unalmasabbnál unalmasabb és személyesebbnél személyesebb kérdéssel bombázott minket már egy jó ideje. A kanapén ültünk mind az öten. A kanapén, amit eléggé elszámítottak mivel Harry, aki a szélén ült éppen, hogy le nem esett róla. Mellettem egyik oldalamon Niall a másikon pedig Liam ült. Zayn a kanapé túl végén foglalt helyet. Gyanítom nem szándékosan ült a legmesszebb tőlem. Miért is tenné?! 

-          …és mondjátok, milyen érzés, hogy több tízezer ember előtt léphettek fel szinte minden este? – tette fel újabb kérdését.

-          Nos, igazán nagyszerű. – kezdte Liam. – Úgy értem, az idei turné sokban más, mint az eddigiek. Eddig arénákban léptünk fel, most meg stadionokban koncertezhetünk. Hihetetlen érzés és igaz már túl vagyunk jó pár ilyen koncerten, de azt kell, hogy mondjam még mindig nehéz elhinni, hogy ez valóság. Amikor kiállsz oda többtízezer sikítozó ember elé, akik már órák óta csak arra vártak, hogy lássanak minket, akkor kicsit mindig magamhoz kell, hogy térjek. A stadion őrjöng, a rajongók sikítoznak, és a nevünket kiabálják. Aztán elindul a zene és teljesen kikapcsolsz. Csak mi és rajongók maradunk. Elmúlik a lámpaláz. Onnantól már csak az a dolgunk hogy felrobbantsuk a stadiont és élvezzük, amit csinálunk. – magyarázta. Mind helyeselve bólogattunk.

-          Fantasztikus lehet nap, mint nap ezt átélni. – válaszolta az interjús, majd lapozott egyet a kezében lévő papírok között és rám szegezte a tekintetét. – De bizonyára nehéz lehet önfellett örülnötök. Szörnyű, ami pár hónapja történt. Louis barátnőjének elvesztése nagyon megrázta a bandát? – én némán meredtem magam elé. Végül néhány másodperc néma csend után Niall törte meg a csendet.

-          Nehéz időszakon vagyunk túl. Persze ötünk közül ez Louis-nak a legnehezebb. Minket leginkább az viselt meg, hogy végig kellett néznünk, ahogy a legjobb barátunk szenved. De persze Katy közel állt hozzánk is. Nagyon megszerettük őt, így az elvesztése mindenkit megrázott. 

-          Részvétem srácok, így utólag is. – mondta. – És kérlek, ne vegyétek tolakodásnak, de azt hiszem, mindenkit érdekel a válasz. Ami az volna, hogy valójában mi is történt? Ha jól értesültem egy baleset igaz?

-          Ha tudja, minek kérdezi? – böktem oda neki szemrehányóan. Harry megköszörülte a torkát és gyorsan átvette tőlem a szót.

-          Baleset történt, igen.

-          A rajongókat is megrázta a hír. A twitteren azonnal trend lett arról, hogy maradjatok erősek, és hogy ők támogatják Louis-t. Azonban mindezek mellett is biztosan nehéz lehetett. Te hogy élted ezt meg Louis? – ”Te hogy élted ezt meg Louis?” Ennek hallatán mintha elpattant volna bennem valami. Kitört belőlem minden, amit az interjú kezdete óta magamba fojtottam.

-          Hogy hogy éltem meg? – bukott ki belőlem. – Ezt most komolyan gondolta? A barátnőm meghalt. A lány, akit szerettem porig égett egy rohadt tűzben. Maga szerint ezt, hogy éli meg az ember? Hogy élné meg, ha egyik pillanatról a másikra beállítana a házába egy rendőr és közölné magával, hogy a felesége meghalt? – az interjús ledermedt én pedig felemeltem a hangom. – Tudja mit? Menjen a francba. Maga is, a média is, az az érzéketlen barom is, aki ezeket a kérdéseket írta, és a rajongók is. Mind menjenek a francba. Cikket akarnak rólam?! Hát tessék. Írják csak meg, hogy Louis Tomlinson elküldte magukat a fenébe. Csak nyugodtan. Teszek rá. Csináljanak, amit akarnak, csak engem hagyjanak békén. Hagyjanak gyászolni. Érti?! Nem kérek mást, csak hogy hagyják hadd gyászoljam meg azt a lányt, akit szerettem, és aki most egy koporsóban fekszik a föld alatt.       

-          Louis. – sziszegte mellettem Liam.

-          Azt…azt hiszem ideje egy kis szünetet tartanunk. – hebegte a velünk szembe ülő férfi. A kamerák már nem vettek minket, az interjús felkelt és kiment a helyiségből, rám pedig 4 ideges szempár szegeződött.

-          Egy idióta barom vagy. – vágta hozzám Harry.

-          Mégis hogy gondoltad ezt? Várj. Nem is gondolkodtál csak egyszerűen elküldted melegebb éghajlatra őt és vele együtt még több százezer embert is. – folytatta Niall.

-          Értjük, hogy ideges vagy és felzaklat ez a téma, de az ég szerelmére Louis, nem viselkedhetsz így. – csatlakozott Liam is. Zayn nem szólt semmit. Csak felkelt a kanapéról, elővett egy öngyújtót és egy szál cigit a zsebéből majd elsétált. Legszívesebben utána kiáltottam volna, hogy ne lépjen le. Mondja csak el mi a véleménye, mondja csak ki ő is, hogy mekkora egy idióta vagyok és, hogy tönkre teszek mindent. Azt akartam, hogy kimondja, mert a távolságtarása rosszabb volt, mintha kimondta volna, ami a fejében jár. Nem akartam ebben a pillanatban semmi mást, csak a hotelszobámba lenni egy üveg vodka társaságában.  Egy pillanatig végig is futott az agyamon, hogy felállok innen és én is elsétálok. Itt hagyom a srácokat és visszamegyek a hotelszobámba. Aztán arra gondoltam, hogy akkor végképp megutálnának, Ha itt hagynám őket egy interjú kellős közepén, amit miattam kellett félbeszakítani. De hisz négy emberből egy már így is utál. Mit számít, ha még három meggyűlöl? Mit számít már bármi is? Semmit. Az égvilágon semmit. Egy popsztár két úton indulhat el élete során: a lejtőn felfele vagy a lejtőn lefelé. Én már egyszer megmásztam azt a lejtőt. Felértem vele egészen a csúcsig. Mégis a sok pénz, a rajongók, a hírnév nem vigasztal már. Elindultam le a lejtőn, ami a süllyesztőbe visz. A lejtő végén pedig, összetört szívek és a józanságtól rettegő lelkek vannak. Pont olyanok, mint én.

Egy egyszerű mozdulattal felkeltem a kanapéról én is. Mind a három srác érdeklődve nézett fel rám. Én rájuk se nézve otthagytam őket, majd kisétáltam az épület elé, ahol sikítozó rajongók százai fogadtak. Fáradtan néztem végig rajtuk. Mind a nevem kiáltozták. Mély levegőt vettem, és az egyik lesötétített ablakú autó felé vettem az irányt. Beszálltam, elmondtam a sofőrnek, hogy hová vigyen, majd előhalásztam a telefonom és kikapcsoltam. A legkevésbé vágytam arra, hogy idegesítő üzeneteket és több millió nem fogadott hívást keljen nézegetnem. A sofőr kifordult a rajongóktól megtelt az utcából és egyenesen a legközelebbi szórakozó helyre vette az irányt. Nem voltak terveim és céljaim. Csak azt tudtam, hogy beleakarom vetni magam ma este az éjszakába, egy jó buliba, leakarom inni magam és felvinni a hotelszobámba egy jó csajt, akinek még a nevét sem tudom, hogy aztán másnap reggel fejfájással küszködve elküldjem. Mindenki, aki a lejtőn lefelé halad hasonlóan kezdte, és ezt én se fogom más kép tenni.

Katharine szemszöge:

Felfrissülve léptem ki a fürdőből. Jó volt megszabadulni a kényelmetlen ruhától és magas sarkútól. Egy fekete farmerben és egy sima pólóban dobtam le magam a kanapéra. Lábaim feltettem, fejem hátrahajtottam és örültem, hogy túl vagyok a mai napon is. A délutáni akciónk jól sikerült. Mindent elmagyaráztunk Mr. Brownnak. Mire mindenről beszámoltunk neki úgy éreztem határozottan megkedvelt minket. Biztosított afelől, hogy ha bármit meg tud a Fantomról, akkor azonnal értesít bennünket, valamint, hogy szívesen segít elkapni őt. A lehető legjobb emberhez fordultunk csatlósként.

A csendet kopogás törte meg. Fáradtan keltem fel és mentem az ajtóhoz. Kinyitva Adammel találtam szembe magam. Ő is fáradtnak tűnt, ezt pedig karikás szemei is bizonyították.

-          Dan küldött, hogy ellenőrizd nem e ittam le magam örömömben, amiért sikerült megegyeznünk Mr. Brownnal? – kérdeztem, majd vissza ültem a kanapéra, Adam pedig a falnak dőlt.

-          Nem. Csak kíváncsi voltam, hogy vagy? – felelte.

-          Jól. – válaszoltam. – Gondolom. – tettem hozzá. – Ma még nem volt időm az önmarcangolásra. – Adam mosolyra húzta a száját.

-          Lassan több mint 4 hónap telt el a történtek óta. Talán ideje lenne tovább lépned és felejteni.

-          Felejteni. – mondtam halkan. – Tudod te hányszor próbáltam már felejteni? – kérdeztem erőtlenül. – Nem tudom csak úgy kiverni a fejemből azt, ami történt. Azt, amim volt hónapokkal ezelőtt. Boldog voltam. Nem akarom elfelejteni azt az érzést. És tudom, hogy Louis tönkre tette mindezt és kidobott de… - egy pillanatra elhallgattam, majd lustán Adamre szegeztem a tekintetem. – de ő volt az oka annak, hogy boldog voltam. Ő tett boldoggá, aztán ő volt az is, aki ezt elvette tőlem. Ha elfelejtem őt, akkor elfelejtem azt is, milyen volt boldog lenni vele.

-          Mással is lehetsz boldog. – vágta rá. – Mással is, aki talán többet tud adni, mint ő. Te nem ezt érdemled Katharine.

-          Hát akkor mit érdemlek? – kérdeztem.

-          Egy olyan fiút, aki meg véd, ha kell. Olyat, aki megbecsüli a bizalmad és a szereted. – mély levegőt vett majd folytatta. – Tudod, amikor ott álltunk és figyeltünk téged Oliverrel, majd megláttuk, hogy a torkodhoz szorítanak egy kést, akkor én egy percig sem gondolkoztam. Tudtam, hogy meg kell védenem téged. Bármi áron. Fontos vagy nekem Katy.

-          Tudom. – feleltem halkan.

-          Talán fontosabb is, mint te azt gondolnád. – tette hozzá, én pedig felkaptam a fejem. Tekintetemmel Adamet fürkésztem. Egy rémült szempár nézett vissza rám.

-          Ezt, hogy érted? – érdeklődtem félve.

-          Katharine. – minden idegszálam pattanásig feszült. Nem tetszett Adam tekintete, se a hangsúly, amivel beszélt. – Szerelmes vagyok beléd. – a szemei elkerekedtek, és levegőt is elfelejtettem venni. Adam meggyötörten nézett vissza rám. Mondani akartam valamit, mondanom kellett valamit, de lefagytam. Kővé dermedve ültem vele szembe a kanapén és szerintem még pislogni se pislogtam. Azt hiszem ilyen érzés, ha sokkot kap az ember. – Mondj, már valamit. Kérlek. – könyörgött.

-          Én..nem..nem.. – hebegtem aztán azon kaptam magam, hogy a lábaim maguktól útra keltek és elindultak az ajtó felé. – Sajnálom. – böktem ki, és kifordultam az ajtón, majd nagy léptekkel még mindig sokkos állapotban elindultam a folyosón és végig az aranyszínű szőnyeget figyeltem, amivel leterítették az egész emeletet. Egészen addig, amíg neki nem ütköztem egy másik személynek.

-          Bocsánat én.. – kezdtem, aztán megláttam kibe is botlottam pontosan. Oliver rémült tekintettel meredt rám, és úgy nézett ki, mint aki szellemet látott. – Oliver. Minden rendben? – kérdeztem, de ő nem válaszolt. Karót nyelve pásztázott. Ott álltunk egymással szembe, mindketten zaklatott és ijesztően ijedt tekintettel egymásra nézve.

-          Melissa. – bökte ki végül. Szemöldök ráncolva vártam, hogy folytassa, de ő csak újra meg újra ugyan azt a nevet ismételte, úgy mintha egy kísértetről beszélne, akivel épp az imént futott össze. – Melissa.