49. Fejezet - Szánalmasak és egyformák

Sziasztoook ismét.:D!! Most már az új résszel jelentkezem, ami tudom sokat (na jó...nagyon sokat..)  késett, szóval sajnálom, hogy ennyit kellett várni az új fejezetre!! :// DE! Most itt van szóval jó olvasást minden kedves olvasómnak és kellemes hétvégét!!!! Smile.:))
u.i.: mint mindig most is szívesen várok mindenféle véleményt az új résszel kapcsolatba! :)) És nem utolsó sorban: ki hallotta már a srácok új albumát, és kinek hogy tetszik?? *-*

49 fejezet

"Vajon van még valami a padló alatt, vagy ennél lejjebb már nincs semmi?!"

-          Na, mit szólsz? – kérdezte reményteli hangon Dan. Lustán emeltem fel a fejem és egyenesen az előttem álló két személyre néztem. Adam és Dan velem szembe álltak, míg Oliver mellettem ült egy másik fotelban.

Nem hazudtolták meg magukat. Míg én önpusztítással mulattam az időt, addig ők minden erővel azon voltak, hogy kiderítsenek valamit. Valamint, hogy nyomokra bukkanjanak. Ez láthatóan nekik mindig is jobban ment, mint nekem. Az új nyom pedig nem más, mint egy személy. Kiderült, hogy feltudták venni a kapcsolatot egy helyi alvilági vezetővel. Aki nem mellesleg a Fantom egy régi barátja. Pontosabban volt barátja. Mára már csak ellenségekként tekintenek egymásra, mint minden 2. ember az alvilágiak közt. Elintézték, hogy ma este egy kaszinóban, amit ő vezet, találkozzunk. Az illető úgy tudja, hogy egy drogcsempész akar üzletet ajánlani neki, én pedig mint hírnök fogom meglátogatni. Érthető. Hisz nem biztos, hogy bele ment volna a találkozóba, ha tudja kivel is fog valójában találkozni. Hogy hogyan hozták mindezt össze Adam-ék? Nem tudom. De ami azt illeti, a legkevésbé vágyok rá, hogy megtudjam.

-          Az ironikus énem, most elsütne egy jó poént azzal kapcsolatba, hogy ti ketten találtátok ki ezt a tervet, de sajnos túl józan vagyok az ilyesféle tettekhez, szóval be kell érnetek annyival, hogy benne vagyok. – villantottam egy mosolyt.

-          Nagyszerű. – nyugtázta Dan. Azonban gyanús tekintettel kezdett el méregetni, ami kicsit sem tetszett. – Adam. Megtennétek, hogy kicsit magunkra hagytok minket? Szeretnék beszélni Katy-el. – mind két fiú engedelmesen bólintott, majd elhagyták a szobát. Szem forgatva dőltem hátra a fotelben.

-          Kímélj meg a fejmosástól! Kérlek. – kezdtem. Dan azonban nem szólt semmit, csak rám nézett. A nézése viszont mindent elárult azzal kapcsolatba, amit éppen gondolt. – Ne nézz így!

-          Hogy nézek? – kérdezte halvány mosollyal a szája sarkában.

-          Úgy, mint aki szerint egy önpusztító idióta vagyok.

-          Te mondtad, nem én. – emelte maga elé védekezően a kezeit. Figyelmeztető pillantást vetettem felé, majd folytatta. – Csak azt áruld el, hogy mi ezzel az egésszel a célod?

-          Nincs célom. Elveszve bolyongok a Föld nevű bolygón mindenféle cél nélkül. Így hát a helyes kérdés úgy hangzik, hogy miért csinálom ezt?! A válasz pedig igen egyszerű. Mert az emberek általában ezt teszik nem? Ha olyan akadályba ütköznek, amit nem tudnak kezelni, akkor összeomlanak, és depressziós önpusztítóvá válnak. Mert kilátástalannak vélik az egész életüket és értelmetlennek. Az önpusztítás legegyszerűbb módja pedig egy üveg minőségi whisky és néhány tabletta. Ezek kikapcsolnak Dan. De nem örökre. Csak néhány órára, esetleg fél napra. Azt hittem segíteni fognak, de nem segítettek. Csak rontottak a helyzetemen. Hogy miért csinálom akkor még mindig ezt? Megszokásból. Fáradt vagyok ezek nélkül élni. Most pedig felmerül egy újabb kérdés: miért nem vetek véget az életemnek, ha egyszer ilyen elcseszett az egész?! Nos, azért mert némi felelősség érzet és valami féle halvány, de tényleg nagyon halvány remény még van bennem. Felelős vagyok azokért, akik szeretnek, és akiknek fontos vagyok. Az igazán nagy probléma ott lesz, amikor már nem fog érdekelni senki. Már pedig ehhez az állapothoz vészesen közelítünk. – mondtam. – Magam köré nézek és életüket megunt, megsavanyodott és leharcolt embereket látok, akik mind ugyan ahhoz nyúltak vigaszul, mint én. De rohadtul rábasztak, mert ez az út nem járható. Tudom, nagyon jól tudom, hogy nem. Mégis Dan. Valami nem hagyja, hogy leálljak. Valami belül, az a bizonyos megszokás érzése arra késztet, hogy azt tegyem, amit mindenki más is tesz. Mert ezt teszik. Mind ezt teszik. – monológom végén Dan felkelt a fotelből, és elindult az ajtó felé.

-          Kitűnő kérdések és válaszok Katharine. Bár, ha engem kérdezel inkább indokok és kifogások mind. Ám a valódi kérdés csak most jön: Mond d csak, Katharine Wilson, mióta vagy te olyan, mint mások?! – értetlenül néztem Dan után, aki a küszöbön megtorpant. - Majdnem elfelejtettem. 1 óra múlva indulunk. Addigra szedd össze magad! – majd kilépett az ajtón és ott hagyott. Némán és szerencsétlenül ültem a fotelben. Szemöldök ráncolva akadt meg a tekintetem az alkoholos üvegen, amit aznap reggel kezdtem meg. Szinte éreztem, ahogy gúnyosan képen röhög. Kezeim ökölbe szorultak. ”Mondd csak, Katharine Wilson, mióta vagy te olyan, mint mások?!” Fájt beismerni, de Dan-nek igaza volt. Eleget sajnáltattam magam. Ideje lépnem valamit. Katharine Wilson vagyok. Kizárt, hogy úgy dobjam fel a pacskert, mint mások. Egész életemben olyan akartam lenni, mint mások. Átlagos. Normális. De szomorú és lehangoló tény, hogy ez soha nem fog megtörténni. Az átlagos és a normális tőlem elég messze áll. Gúnyos arckifejezéssel grimaszoltam egyet a polcon lévő alkoholos üvegnek, s miután megállapítottam, hogy valóban nem vagyok normális, ha egy whiskys üvegnek vágok pofákat, fogtam magam és a hálószobába mentem, hogy kerítsek magamnak egy ruhát. Bármennyire is utáltam, hogy ma este mennem kell valahová, legbelül tudtam, hogy ezzel is közelebb jutok ahhoz, hogy elkapjam a Fantomot.

Louis szemszöge:

A szállodaszoba ablakának párkányán ültem felhúzott lábakkal és Sydney magasba tornyosuló épületeit, meg az utcán sétáló embereket figyeltem, akik a szálloda legmagasabb szobájából hangyának tűntek. Közben teljesen figyelmen kívül hagytam a fürdőből kisétáló lányt, akinek még a nevében sem voltam biztos.

-          Akkor én megyek. – szólalt meg. Rezzenéstelen arccal bámultam még mindig ki az ablakon. A lány az ajtóhoz sétált majd elakarta hagyni a szobát, ám belebotlott valakibe a küszöbön.

-          Öhm..helló. – nem láttam Zayn arcát, de eltudtam képzelni azt az értetlen, majd megvető pillantást, amit először az idegen lányra, majd rám mért.

-          Viszlát. – bökte ki zavartan, majd odébb is állt az említett lány. Én oda se nézve intettem neki köszönés kép, Zayn pedig becsukta utána az ajtót. A probléma azonban az volt, hogy a szobán belül maradt és nem kívül.

-          Ez meg ki a fene volt?! – bökte ki végül.

-          Nem akartam, hogy tőlem tudd meg, de ha már így alakult. – vontam vállat. – Egy nő nemű példánynak lehettél szemtanúja az előbb Zayn. Igen gyakori faj erre felé. Meg úgy az egész Földön. – lustán fordultam felé, de még mindig nem szálltam le a párkányról.

-          De ugye ti nem… - mutatott zavartan az ajtó felé.

-          Bocs haver, de egyéb dolgokról nem fogok neked felvilágosítást tartani. – emeltem magam elé a kezeim.

-          Ez helytelen! – közölte rezzenéstelen arccal. Magasba szökött szemöldökkel bámultam rá, majd leugrottam a párkányról.

-          Ne csinálj úgy, mintha megcsaltam volna őt ezzel. Ha nem tűnt volna fel, halott! Már pedig egy halott embert nem lehet megcsalni.

-          Ezzel kit akarsz büntetni? Magadat vagy minket? Esetleg mindkettőt?

-          Kétlem, hogy ez a lány büntetésként élte volna meg, hogy lefeküdhetett egy popsztárral. – jelentettem ki, majd a mini bárhoz sétáltam és lecsavartam az egyik italos üveg kupakját.

-          Szánalmasan egyformák vagytok. – bukott ki belőle, ám nem volt hangosabb egy suttogásnál. Hirtelen felé kaptam a fejem. Közelebb léptem Zayn-hez. Olyan közel álltam hozzá, hogy fintorogva hátrébb húzódott, amint megcsapta a vodkás leheletem. – Tudod mit? Csinálj, amit akarsz. Feküdj le idegen lányokkal, idd matt részegre magad, sajnáltasd az életed és légy bunkó az egész világgal, ha neked az tetszik! De két dolgot mondok neked Louis Tomlinson: az egyik, hogy ezzel nem fogod őt visszakapni. Ettől. – mutatott maga köré, a hangját pedig olyannyira felemelte, hogy egy pillanatig magam is meglepődtem Zayn viselkedésén. Még soha nem láttam ilyen idegesnek. – Kibaszottul nem lesz kevésbé halott! A másik pedig, hogy amennyiben folytatni kívánod az életed elcseszését, hát sok sikert hozzá. De engem hagyj ki belől! Mert rohadtul nem akarom végig nézni a te halálodat is! – némán meredtem rá, majd a távolodó alakjára. Az ajtó hangos csattanással záródott be Zayn után, én pedig tehetetlenül rogytam az ágyra. Kezemben a vodkás üveggel pár másodpercig még néztem ki a fejemből, majd a tekintetem az üres falon tartva meghúztam az üveg tartalmát. Azt követően pedig még jó pár másikét is…