51. Fejezet - Ez nem akarás kérdése

Sziasztook! :) Új résszel jelentkezem! Sok hozzáfűznivalóm nincs is! Jó olvasást és szép hetet minden kedves olvasómnak! És kitartás! Már csak a mai napot kell kibírni és kezdődik a téli szünet! :) Smile.:)

51. Fejezet

"Futjuk a köröket. Futunk és menekülünk, egészen addig, amíg végleg ki nem purcanunk..."

-          Ki az a Melissa, Oliver?! – kérdeztem újra és újra. Egyik kezem Oliver vállára tettem, a másikkal pedig a szobámból kirohanó Adam felé intettem, jelezve, hogy még mielőtt megszólalna, inkább maradjon csendben. Oliver olyan sápadt volt, hogy féltem összeesik a folyosó közepén, ahol mellesleg már jó ideje ácsorogtunk. – Gyere. – megragadtam a karját és betessékeltem a szobámba, Adamnek pedig a fejemmel biccentettem, hogy kövessen. Bezártam magunk mögött az ajtót és a nappaliba mentem. Oliver tehetetlenül rogyott le a kanapéra.

-          Mi folyik itt? – kérdezte Adam jogos értetlenséggel.

-          Újra megkérdezem. Ki az a Melissa? – Oliver lassan felemelte a fejét. Látszott rajta, hogy nehezére esik megszólalni.

-          Melissa a volt barátnőm. – közölte. Adam és én összenéztünk.

-          Aki…?! – puhatolóztam, mivel egyelőre semmit sem értettem.

-          Aki az előbb szembe sétált velem az utcán. Itt. Los Angelesbe. – magyarázta zaklatottan.

-          És ez azért ilyen megrázó mert…?!

-          Mert Melissát 1 éve elrabolták. – bökte ki megtörten.

-          Ó. – bukott ki Adamből. Én szóhoz sem jutottam. Erre a válaszra igazán nem számítottam. Néhány másodperc döbbent némacsend után végül én szólaltam meg.

-          Oké. – kezdtem zavartan. – Akkor én most hozok poharakat meg innivalót, és te szépen mindent elmesélsz nekünk. Mindent. Rendben? – Oliver bólintott, én pedig elindultam a konyha felé.

-          Ha lehet, akkor a víznél valami erősebbet hozz. – szólt utánam. Adammel ismét összenéztünk. Gyorsan elkaptam a tekintetem.

-          Whiskynél gyengébbel nem is próbálkoztam volna.

 

Louis szemszöge:

Összekulcsolt kezekkel és lehajtott fejjel ültem az ágyon. Mellettem az éjjeli szekrényen elszívott cigaretta csikkek és egy kiürült pohár meg üveg volt.

 

-          Imádkozol? – szólalt meg egy ismerős hang mögülem. Az illető halkan becsukta maga mögött az ajtót, majd megállt mögöttem. – Csak mert azt hiszem, az imák itt már nem segítenek.

-          Imádkozni? – kérdeztem mozdulatlanul. – Ugyan kihez és miért? Az univerzumhoz, ami a képembe röhög, vagy Istenhez, aki szánakozva néz le rám?!

-          Leléptél az interjúról.

-          Le. – helyeseltem. Zayn még mindig mögöttem állt, én pedig továbbra is lehajtott fejjel az ágyon ültem, de még így is éreztem, hogy Zayn vádlón méreget.

-          Ehhez nincs jogod. – mondta, én pedig felhorkantottam.

-          Azt csinálok, amit akarok.

-          Nem Louis. Ehhez nincs jogod. Nincs jogod tönkre tenni magad körül azokat, akiknek fontos vagy. Sok mindenhez van jogod, de ehhez nincs! Tönkre akarod tenni magad? Csak tessék. Én nem akadályozlak meg benne. De másokkal ezt nem teheted meg. Tudod te, milyen érzés volt ott ülni nélküled, azt magyarázva, hogy rosszul lettél, és vissza kellett vinni a szállodába?! Ott ültünk, tehetetlenül és hazudtunk, miközben te egy vadidegen lánnyal hemperegtél az ágyadban és holtrészegre ittad magad. Ismét.

-          Szerinted hol rontottuk el? – kérdeztem hirtelen. Megfordultam. Zayn-t váratlanul érte a kérdésem.

-          Tessék?

-          Hol rontottuk el?! – kérdeztem megint. Zayn-re szegeztem a tekintetem. – Tudod, szeretném azt hinni, hogy lehetett volna másképp is, de valahogy most már nem megy. Talán ez az egész már az elején kudarcra volt ítélve. De… - egy pillanatra elszorult a torkom. – Ő megmondta. Már az elején. Szinte könyörgött nekem, hogy engedjem el. Szeretett mégis fontosabb volt neki a biztonságom, mint az, hogy annyi év után valaki végre szeresse. És én szerettem Zayn. Még most is szeretem. Azt hittem segítek ezzel. Azt gondoltam, hogy az ő érdekeit szolgálom azzal, ha elküldöm, de minden az ellenkezőjére fordult. – Zayn szomorúan fürkészte a tekintetem, de nem szólt semmit sem. – Szép volt, és ez volt a gond. Túl szép volt, hogy igaz legyen. Egy gyönyörű álomból, rémálom lett. – felkeltem az ágyról és egy újabb szál cigarettáért nyúltam. – És már nem is akarok felébredni belőle. Ha álmodom, őt látom, meg a koporsót, amibe feküdt. Ha pedig ébren vagyok, az ő hangját hallom. – rágyújtottam és hátat fordítva Zayn-nek az ablakra meredtem, ami lélegzetelállító látványt nyújtott az éjszakai fénybe borult városra. –  ”Életem legnagyobb hibája vagy, Louis.” – mondtam rezzenéstelen arccal, és számhoz emeltem a kezemben füstölgő cigarettát. – Ezt mondta nekem aznap este, mikor utoljára láttam őt. Ez volt az utolsó szava még életében hozzám. – Zayn élesen szívta be a levegőt. – ” Életem legnagyobb hibája vagy, Louis.” – suttogtam magam elé.

Katharine szemszöge:

 

-          Oké. – tettem le a poharat az asztalra. – Akkor röviden. Melissa a volt barátnőd, akit 1 éve Londonban elraboltak. Az emberrablók nem jelentkeztek, te nem találtad őt, olyan volt mintha szó szerint elnyelte volna a Föld. Most pedig összefutottál vele. Itt. Los Angelesben. És közölte, hogy nem rabolták el, csak lelépett a jelenlegi pasijával, és azért hitette el, hogy elrabolták, mert nem lett volna képes veled szakítani, így jobbnak látta, csak úgy eltűnni. Mindezért pedig bocsánatot kért, és elsétált?! – hadartam el szemöldök ráncolva. – És még azt hittem, az én szerelmi életem bonyolult. – tettem hozzá.

-          A volt barátnőm elraboltatta magát, és lelépett egy bűnözővel. Ez..nekem ez így sok. – ejtette maga mellé tehetetlenül a kezeit, Oliver. Némán figyeltük egymást, majd Oliver hirtelen felpattant, kiitta a maradékot a pohárból és felváltva hol rám, hol Adamre nézett. – Egyedül szeretnék lenni. – ezzel kiviharzott a szobából. Másodpercek teltek el, mi pedig csak ültünk ott, mint két szerencsétlen.

-          Utána megyek. – pattant fel hirtelen Adam is.

-          Egyedül akar lenni. – vágtam rá.

-          Igaz. Akkor inkább megnézem, mit csinál Dan. – rohamléptekkel indult el az ajtó felé.

-          Állj meg! – szóltam utána, de mint aki meg se hallotta. Egy határozott mozdulattal elkaptam a karját, és megállítottam. – Ha arra kérlek, hogy állj meg, akkor légy szíves állj is meg! – mondtam. Adam kétségbeesetten nézett le a karjára, amit szorítottam, majd a szemembe.

-          Ez így nem oké. – mondta.

-          Beszéljük meg, rendben?

-          Nincs mit megbeszélni, Katharine.

-          Szerintem meg nagyon is van. Néhány órája szerelmet vallottál nekem. Ezt igenis meg kell beszélnünk.

-          Nem. Addig nincs mit megbeszélni, amíg nem tudsz tovább lépni. Amióta csak ide jöttünk kiakarod őt törölni az emlékezetedből, de képtelen vagy rá. Folyamatosan ott kattognak a fogas kerekek az agyadban, és az egyik ilyen fogaskerék Louis. Tudom, hogy ő. Mind tudjuk. Ő az egyetlen oka, amiért tönkreteszed magad, és ő az oka, hogy túlteng benned a halálvágy. – úgy nézett a szemembe, mintha a vesémbe látna, és ez frusztrált. – Miatta vagyunk itt. – tette hozzá. Szemöldök ráncolva meredtem rá. – Ne is tagadd. Csak miatta hagytad ott Londont. Talán még te magad sem jöttél rá. De titkon olyan közel akartál lenni hozzá, amennyire távol is. Képtelen lettél volna rá, hogy találkozz vele a történtek után. Belepusztultál volna, hogy a közeledben van, de közben még sem. Az, hogy idejöttünk jó indok volt, hogy elmenekülj előle és az emlékek elől. De Katy, ez nem így működik. Ha benned él bármennyi is abból az érzésből, ami elől menekülni szeretnél, akkor az élni fog itt is, Londonban is, de még az Északi sarkon is. Nem tudom, mi van meg benne, ami bennem vagy más emberekben nincs, de az a valami fogva tart téged. És addig képtelen leszel bármit is újjáépíteni, vagy helyrehozni, amíg azt a valamit el nem engeded. – szólásra nyitottam a szám, de Adam közbe vágott.

-          Szereted őt. És amíg őt szereted, addig mást nem tudsz. Szerelemmel biztos nem.

-          Nem értem. Annyira nem értem. Mióta érzel így? Miért és hogyan?! Adam.. – tekintetemmel szinte már könyörögtem.

-          Elég régóta, hogy tudjam, ezt te nem mostanában fogod viszonozni. Sőt, talán soha nem is fogod. De el kellett mondanom, mert különben felemésztett volna. Most már tudod.

-          Adam..

-          Te Louis-t szereted. Ez van.

-          De én nem akarom őt szeretni. – csattantam fel, ezzel magamat is meglepve. – Nem akarom őt szeretni. – Adam elsétált az ajtóig, és mielőtt becsukta volna maga mögött még vissza fordult hozzám.

-          Ez nem akarás kérdése. – mondta. – Ez már azon bőven túl van.