48. Fejezet - Gyilkos álmok

Sziasztook.:) Új résszel jelentkezem! A napokban számolgattam, hogy hányadik fejezetnél is tartok, és rájöttem, hogy már el is hagytuk a történet felét. Sőt..talán már a háromnegyedét is ha jól bele gondolok! Aggodalomra semmi ok, még vannak részek, amik elolvasásra, és megírásra várnak.:)!!
És azt is elárulhatom, hogy van egy új történet is készülődőben, amiből szintén szeretnék majd blogot csinálni, de csak miután ezt befejeztem! Nem szeretném elhanyagolni ezt az oldalt egy másik miatt! De ez még a jövő zenéje!! 
Remélem tetszik majd az új rész! A véleményeteket szívesen várom a kommentekbe! Jó olvasást minden kedves olvasómnak!! :)) Smile.:)

48. fejezet

"Menekülnék, de minek ha egyszer nincs hová? Ha már az álmok is gyilkos tekintettel méregetnek?! Minek futni egy végtelen úton?"

...Egy sötét folyósón sétáltam előre. A távolból hangokat hallottam. Hol fülsüketítő sikolyokat, hol pedig gyomorforgató kiáltásokat. Remegő kezekkel tapogatóztam a falmentén, remélve, hogy találok egy kijáratot, de semmi. A beszűrődő holdfény halványan megvilágította a folyosót, de még a sápadt fény mellett is alig lehetett látni bármit is. Azonban megpillantottam a sötétben egy alakot, aki a földön ült, hátát a falnak vetve. Óvatos léptekkel mentem oda hozzá. Mikor rájöttem ki is az, rémület ült ki az arcomra. Louis ült a földön, a keze véres volt, a ruhái szakadtak. Könyörögve nézett fel rám, s vértől piszkos kezét felém nyújtotta. Sikítani akartam, de egy hang sem jött ki a torkomon.

-          Louis. – térdeltem le mellé. – Istenem. – könnyeim kicsordultak. Nem érdekelt, hogy a mellkasából ömlött a vér, én ráborultam és szorosan magamhoz öleltem. Megsimogatta a hátam, majd felemelte az állam, és mélyen a szemembe nézett. A tekintete olyan volt, mintha kiszállt volna belőle minden élet. Némán és erőtlenül felemelte a kezét, és a folyosó vége felé mutatott. Nem szólt semmit. Egy belső hang azt suttogta, hogy induljak el abba az irányba, amerre Louis mutatott. Így is tettem. Néhány lépés után hátrafordultam, hogy visszanézhessek Louis-ra, de egyre távolabb kerültem tőle. Végül már semmi mást nem láttam, csak a sötétséget, amit magam mögött hagytam. Kalapáló szívvel lépkedtem előre, aztán a semmiből két erős kar rántott magához. Adam volt az. Az szája felrepedt és vér szivárgott végig az állán. Ijedten kaptam oda a tekintetem.

-          Semmi baj. – nyugtatgatott. – Minden rendben. Jól vagyok.

-          Mi..mi történt veled? Ki tette ezt? – kérdeztem remegő hangon.

-          Semmi baj. – ismételgette. – Se..semmi baj. – mondta és térdre rogyott. Adam háta mögött egy nagydarab férfi állt, aki kezében most egy véres kést tartott. Fenyegetően forgatta meg ujjai közt, és vicsorogva meredt rám. Adam élettelen teste ott hevert a lábaim előtt, én pedig a döbbenettől mozdulni sem bírtam.

-          Ki maga? – elkerekedett szemeim képtelen voltam levenni Adam-ről. – Mit akar tőlem? Miért bántotta őket? Nem ártottak semmit magának. – hangom elcsuklott és könnyeim ismét utat törtek maguknak. Az előttem álló férfi elnézett mellettem és elégedetten mérte végig a mögöttem lezajló cselekményeket. Lassan megfordultam, kezeim pedig a szám elé kaptam. Oliver egy magas férfi szorításából próbált szabadulni, sikertelenül. A férfi egy pisztolyt tartott bal kezében, amit egyenesen Oliver halántékához szorított. Nagyot nyelve tettem egy lépést előre, de visszarántottak. – Kérem. – a sírástól beszélni is alig tudtam. – Engedje el! Könyörgöm. Könyörgöm magának, engedje el! Nem tett semmit!! Engem büntessenek, ne őt! Engem öljenek meg. Engem, ne őt! 

-          Semmi baj, Katharine. – mondta ugyanazt, amit Adam is mielőtt meghalt. – Minden rendben lesz. Jól vagyok.

-          Látod! – szólalt meg a férfi, aki erős karjával magához szorította Olivert. – Jól van. Milyen kár érte. A sejtelmes. – sóhajtott fel színpadiasan. – Miért mindig a sejtelmesek tűnnek a legártatlanabbaknak?! – kérdezte könnyedén, majd másodpercek töredéke alatt meghúzta a ravaszt és elengedte Olivert. A fiú azonnal meghalt és ernyedten terült el a padlón, melyet vér borított. Adam és Oliver vére. Sírógörccsel küszködve rogytam a földre. A látásom elhomályosult, de tisztán éreztem azt a keserű és kínzó fájdalmat, ami majdnem kiégette minden porcikám. Kezeim ökölbe szorultam és levegőt is alig kaptam. A sírástól fuldokolni kezdtem. Gyötrő fájdalommal a testemben kúsztam oda Oliverhez. Zöld szemeivel egyenesen engem bámult. Remegő kezekkel csuktam le őket, majd magamhoz szorítottam őt, és ráborultam. A két férfi időközben eltűnt. Az épület az én zokogásomtól vízhangozott. Oliver a karjaimba feküdt és többé már nem lélegzett. Adam tőlem néhány méterre terült el a földön, mellette pedig Louis, akit időközben odavonszoltak. A padlót és engem is vérborított mindenütt. Mit tettem?! Kérdeztem magamtól kétségbeesetten, tekintetem pedig a három halott fiúról ide-oda cikázott. Édes Istenem, mit tettem?!...

Szemeim kipattantak és zihálva ültem fel az ágyon. Fejem összevissza kapkodtam. Két kar fogta meg a kezem, mire automatikusan összerezzentem és elhúzódtam.

-          Nyugi. – fogott le Oliver. A szobában egy halvány fényű kislámpa égett csak. A város éjszakai fényei pedig beszűrődtek az ablakokon. Oliver az ágyamon ült és rémült tekintettel pásztázott. – Minden oké. Csak egy rossz álom volt.

-          Te..te valóságos vagy? – kérdeztem remegő hangon. Így kimondva, elég nagy butaságnak hangzott, de tudnom kellett.

-          Ennél valóságosabb már nem is lehetnék. – válaszolta halvány mosollyal arcán. – Nyugodj meg. – kerülve a szemkontaktust hátra dőltem. – Adam mondta, hogy rémálmok gyötörnek. De nem hittem volna, hogy ilyen komolyak.

-          Ezek csak..csak rossz álmok. – magyaráztam zavartan. Még mindig a sokk hatása alatt voltam. Ez van. Mindig ez van. Már hónapok óta.

-          Álmodban úgy rángatóztál, mint aki szabadulni akar a saját testéből. És beszéltél. Azt motyogtad, hogy ne bántsák őket és, azt kérdezgetted magadtól, hogy mit tettél? Aztán úgy riadtál fel, mintha egyenesen megcsapott volna az áram. – ismertette velem a helyzetet. – Szóval ne mond nekem, hogy ezek csak álmok. – fejem elfordítottam és az ablakon kezdtem el kifelé bámulni.

-          Mit kerestél a szobámban? – szegeztem neki a kérdést.

-          Adam mondta, hogy nem igazán voltál jó passzban. – kezdte. – Gyanítom, ha most ő volna itt helyettem, már rég elküldted volna. – nem válaszoltam. – Amíg aludtál körülnéztem egy kicsit. Találtam néhány felcímkézetlen gyógyszeres üveget, tele ismeretlen tablettákkal. Ha keresnéd őket, ne tedd. Kidobtam mindet. Ja, és ha már itt tartunk, a szobában lévő összes alkoholt kiborítottam a lefolyóba.  – elégedetten sorolta mi mindent pusztított el, amíg én nem voltam ébren.

-          Az a whisky drága volt. – jegyeztem meg unottan, némi cinizmussal a hangomban.

-          A testőröd vagyok. Az a dolgom, hogy megvédjelek. Ha kell, akkor saját magadtól is. Szóval teszek rá, mennyibe került az a lötty. – közölte ellentmondást nem tűrően. Oliver. Az ember, akire még így is képtelen voltam haragudni.

-          Megvédeni? – kérdeztem cinikusan. - A rémálmoktól nem tudsz megvédeni. – fordultam ismét felé. – Halottak voltatok. Mind. Te, Adam és Louis is. Meghaltatok. Én öltelek meg titeket. Lehet, hogy a kés és a pisztoly nem az én kezembe volt, de akkor is miattam haltatok meg. Ott feküdtetek a földön, mozdulatlanul. Segíteni akartam. Kértem őket, hogy ne tegyék. Aztán az a férfi leszúrta Adamet. Majd te következtél. Egy pisztolyt szegeztek a fejedhez. – kábultan meredtem Oliverre, szemeim pedig megteltek könnyekkel. Remegő kézzel érintettem meg a pontot, ahol a fegyver Oliver halántékához nyomódott álmomban. – Aztán meghúzta a ravaszt és te meghaltál. Én pedig ott álltam, tehetetlenül és gyengén. Tenni akartam valamit, de nem tudtam. A karomban tartottam az élettelen tested és te csak meredtél rám azokkal a zöld szemeiddel. A tekinteted azt kérdezte: miért? – nagyot nyeltem, majd folytattam. – Megöltelek titeket. Minden egyes éjszaka, amikor csak álomra hajtom a fejem, meghaltok. Mind. És miattam. Érzem, amit veletek tesznek. Minden fájdalmat. És végig nézetik velem. Hónapok óta minden egyes éjjel végig nézetik velem, ahogy meghaltok. Én pedig úgy érzem, kezdek megőrülni. Vagy talán, már meg is őrültem? Oliver. – hangomból áradt a könyörgés. – Egy gyilkos vagyok. Egy átkozott gyilkos. – előtört belőlem a sírás. Nem akartam sírni, de túl gyenge voltam ahhoz, hogy magamba fojtsam. – Gyilkos vagyok. – ismételtem.

-          Öltél már embert a való életben, Katy? – kérdezte komoran. Én megráztam a fejem.

-          Nem, de álmomban…

-          Én egyszer álmomban Anglia királya voltam. – felelte halvány mosollyal a szája sarkában. – A valóságban viszont nem vagyok több egy egyszerű embernél. Egy teljesen átlagos fiú vagyok, nem Anglia királya. Ami álmaidban történik, az nem a valóság. Te nem vagy gyilkos! – ölelt magához Oliver. – Te áldozat vagy, Katharine. Mi mind áldozatok vagyunk.