47. Fejezet - Szörnyű valóság

Sziasztook.:))  Meghoztam az új részt! A következő fejezettel megpróbálok sietni amennyira csak tudok, de nem ígérek semmit.:D Megteszem ami tőlem tellik. Az új rész remélem tetszik majd! A véleményeteket várom kommentekbe.:)) Jó olvasást minden kedves olvasómnak.:))!  Smile.:))

47. fejezet

"Kéne egy gomb, amit ha megnyomunk, átrepít minket egy másik világba. Egy világba, amit mi magunk alkotunk meg. De sajnos ilyen gomb nem létezik. Így hát a szörnyű valóság kísértetként üldöz minket, és minden egyes pillanatban emlékeztet bennünket arra, hogy milyen kísérteties is az életünk valójában..."

Katharine szemszöge:

Az ember azt gondolná, hogyha távol kerül a helytől ,ahol problémái voltak, akkor ezek a problémák is ott maradnak. Micsoda elcseszett feltételezés. Pedig én is ezt hittem. Minél messzebb akartam lenni Londontól és az emberektől, akik oda kötöttek. Abban reménykedtem, hogyha eltűnök, akkor a problémák is tova szállnak. Csak hogy hiba volt ezt hinni. Az összes teher, ami eddig rám nehezedett, az összes probléma, ami behálózta az életem, most is velem van. Sőt, még rosszabbak, mint eddig. Már ha ez lehetséges. Nyugalmat akartam és egy viszonylag nyugodt életet. Ez volt a cél. Most pedig a célom közelébe se vagyok. Napról napra nagyobb teherrel a vállamon ébredek. Olyan teherrel, amit már nem tudok sokáig cipelni. Sőt, nem is akarom. Azt hiszem, életemben most először nagyon közel vagyok ahhoz a ponthoz, amikor azt mondom: már nem érdekel mi lesz. Teszek rá ki fog csalódni, vagy ki fog szenvedni miattam. Nem érdekel, milyen következményekkel jár. Csak azt szeretném, hogy ne keljen éreznem a nap 24 órájában azt a kínzó és maró fájdalmat, amit most is érzek. Minden embernek más a tűrő képessége. Meglehet, hogy az enyém kivételesen magas, de nem végtelen.

-          Ha így folytatod, kifogod inni a bár összes whisky készletét. – ült le Adam a mellettem lévő bárszékre. – Ne légy önző! – folytatta. – Igazán hagyhatnál más elkeseredett emberek számára is. - Magam elé bámulva húztam meg a következő adagot, amit kiöntöttek nekem.

3 hónap. Ennyi idő telet el, amióta elhagytuk Londont. Az ember azt gondolná, 3 hónap igazán elég, hogy valami megváltozzon. S milyen igaz. Minden megváltozott. Minden egyre szarabb lett. Az elmúlt hónapokban szép lassan indultam el a lejtőn lefelé, most pedig lassan már úgy érzem, egyenesen száguldok. Eleinte csak rémálmaim voltak. Rémálmok, amikben valaki mindig meghalt. Vagy Louis, vagy Adam, de volt, hogy én magam. Rémes, fájdalmas kínhalált halt mindenki álmaimban. A legrosszabb mégsem az volt, hogy kik haltak meg. Hisz csak egy álom. A legborzalmasabb az volt, hogy minden egyes éjszaka, minden álmomban éreztem azt a kínzó fájdalmat, amit azok éltek át, akik meghaltak. Éreztem mindent és ebbe lassacskán majdnem beleőrültem. Egy idő után már féltem álomra hajtani a fejem. Gondoltam, különböző nyugtatók és altatók segítségével majd olyannyira kitudom ütni magam, hogy a rémálmok eltűnnek, de ez csak egy újabb hibás feltételezés volt. Makacs és ijesztő ragaszkodással velem maradtak, s nem úgy néztek ki, mint akik távozni szeretnének. Azóta nyugtatókon, altatókon és különböző tablettákon élek, amiket nem rég összeszedtem magamnak. Mindezt pedig alkohollal fogyasztom. Nem bízok semmit a véletlenre.

-          Ha gúnyolódni akarsz, keress mást. Olyat, akit mondjuk, érdekel is. – válaszoltam, de továbbra se néztem Adamre. Nem bírtam, se az ő, se más szemébe nézni. Ami persze nem meglepő azok után, hogy tükör be se tudok lassan nézni.

-          Ó. Én nem gúnyolódom. Én pusztán csak közlöm a száraz tények jelenlegi állását és elmondom, amit látok. És tudod mit látok? Egy két lábon járó roncsot, aki azt hiszi, hogy a tablettáktól, a piától meg az önsajnálattól majd helyre jönnek a dolgok. De nagyot tévedsz, ha azt gondolod, hogy ez a megoldás a problémákra.

-          A problémákra nincs megoldás. – vágtam közbe.

-          A probléma te magad vagy. – felelte éllel a hangjában. – Szerinted ez tényleg előbbre visz bármit is? Addig akarod csinálni ezt, amíg bele nem halsz? - Adam közelebb hajolt hozzám, és suttogva folytatta. – Olyan sokszor kértem már, hogy mond el, hogy segíthetnék. De sose kaptam választ. Az, hogy tönkre teszed, magad nem hoz helyre semmit. Az önsajnálattal csak rontasz a helyzeten! Mondd, hogy segíthetnék? Kérlek. – hangja könyörgésbe kezdett átmenni. – Kérlek, mondd meg, hogy segíthetnék? – most először fordultam felé, amióta leült mellém. Mélyen a szemébe néztem és rezzenéstelen tekintettel válaszoltam.

-          Segíteni akarsz? – kérdeztem kábán. – Akkor rendelj nekem még egy whiskyt.

A napom viszonylag egyhangúan telt. Ugyanúgy, mint az elmúlt 3 hónapom. Monoton szenvedéssel teli napok követték egymást. S természetesen nyomok hiányában szenvedtünk. Ami nem is meglepő. Bár az önmarcangolásom jobban lefoglalt, mint a nyomozás. Azt megtették helyettem a többiek. Én pedig csak elvoltam a gondolataimmal.

Gondolatmenetemből az zökkentett ki, hogy megcsörrent mellettem a telefon. Későre járhatott, a szobám ablakából gyönyörű kilátás nyílt a kivilágított Los Angelesre. Az ablaknál állva, kivettem a zsebemből a telefont és a fülemhez emeltem.

-          3 hónap. – kezdtem, hisz nagyon jól tudtam ki az. – 3 hónapja, minden egyes héten, ugyanazon a napon, ugyanabban az időpontban hívsz. – mondtam lassan. – Jó tudni, hogy valaki még számon tart.

-          Nehéz lenne elfelejteni téged, szóval nem értem miért vagy ennyire meglepődve. – válaszolt vidáman.

-          Tudod Zayn, érezd magad megtisztelve. Te vagy az egyetlen ember, akinek a kedvéért minden héten ugyan abban az időpontban színjózan vagyok, és viszonylag önmagam.

-          Katharine. Miért csinálod ezt?

-          Mégis mit? – tudtam mire céloz, de fáradt voltam magyarázkodni, és ami azt illeti ,nem is állt szándékomban ilyet tenni.

-          Belülről gyilkolod le saját magad. Ez rosszabb annál, ha más ártana neked. Saját magad teszed tönkre. Te vagy a saját gyilkosod.

-          Nos, legalább egy elragadó személy fogja a vesztem okozni, akit még bírok is. – feleltem iróniával a hangomba. Becsuktam a szemeim, amik már így is leakartak tapadni, és tovább hallgattam Zayn-t.

-          Ez akkor sem helyes. Te… - szemeim ismét kinyitottam, és rezzenéstelen tekintettel meredtem a fényekre, amik elárasztották a várost.

-          Én?! Mondd, csak mi van velem Zayn? Azt hiszed, nem tudom? Komolyan azt gondoljátok, hogy teljesen hülye vagyok? Tisztába vagyok a következményekkel, de már nem érdekel. Ez az én életem! Világos? Ha tönkre akarom tenni, akkor tönkre teszem. Ha önmagam akarom a nap 24 órájába marcangolni a történtekért, akkor azt fogom tenni.

-          Miért? – kérdezte halkan. Fájt hallani a megtört hangot a telefon túl végén.

-          Mert fáradt vagyok. – válaszoltam ugyan olyan halkan. – Elfáradtam. Nem akarok semmi mást, csak békességet és nyugalmat. De mivel ezt nem kaphatom meg, ezért inkább kiütöm magam olyannyira, hogy ne keljen semmit se érzékelnem abból, ami körülvesz. Viszont most ne rólam beszéljünk. – váltottam témát. – Hónapok óta nem vagy velem őszinte. Tudom, hogy nem vagy az. Mit gondolsz? Ha elmondanád az igazat, akkor nem élném túl? Zayn. Könyörgöm, komolyan úgy véled, hogy mondhatsz nekem bármit, amitől rosszabb lehetne a helyzetem? – a vonal túl végéről nem érkezett válasz. – Csak mondd el az igazat. Jó? Mi van Louis-val? Hol van most?

-          A házadban.

-          Tessék? – féltem, nem értettem jól azt, amit Zayn az imént mondott.

-          Azt kérted mondjam el az igazat. Hát az igazság ez. Louis a házadban van. 3 hónapja, amikor csak tud, ott van. Most 2 napig nem lesz koncertünk. Ő pedig ezt kihasználva, vissza utazott Londonba.

-          Hogy kerül a házamba? – böktem ki, az első mondatot, ami az eszembe jutott. – Hát persze. – hasított belém a felismerés. – Van kulcsa. Még én adtam neki, de nem kértem vissza. Ki is ment a fejemből.

-          Arra vagy kíváncsi mi van vele? Hát nincs jól. 3 hónapja gyászol téged, Katharine, és kezd teljesen szétesni.

-          Nem értem. – ráncoltam a szemöldököm értetlenül. – Louis nem szeret. Nem szeretett soha. Mégis miért gyászol? Zayn!?

-          Azt…nem...nézd. Louis csak… - dadogott össze vissza. Mint aki titkol valamit. Igen határozottan olyan volt, mintha titkolna valamit. – Louis nem tudja, mit akar. Nem tud semmit. Oké?

-          De…

-          De mi? Katy! Azt sem tudom hol vagy, mert nem árultad el. Csak azt tudom biztosan, hogy messze vagy. Nagyon messze tőlünk. Messze tőle. Bármit is gondolsz, bármit is teszel, lebegjen előtted mindig, hogy vajon ő mit mondana rá?! És ne gyere nekem most azzal, hogy minek, mikor úgysem szeretett. Mert ez csak az ő nézőpontja. Te szereted, és akit szeretünk, annak számít a véleménye. Az önmarcangolás nem megoldás!

-          A valódi önmarcangolás valami olyasmiben hinni, ami nem létezik. – vágtam rá keserűen, majd kinyomtam a telefont. Nem haragudtam Zayn-re, de képtelen voltam tovább beszélni vele. Leginkább magamra haragudtam, amiért képtelen voltam mérges lenni. Dühöt akartam érezni, de az ürességen kívül semmi mást nem éreztem. Az üresség belülről majd felemésztett, és úgy tűnik, napról napra egyre jobban erősödött bennem mindezt. Olyan, mintha lelkem minden egyes pillanattal kevesebb lenne, s végül ki akarna szállni belőlem az élet. S ez egészen addig így lesz talán, amíg minden életerőm el nem hagy, és nem marad belőlem semmi más, csak egy üresen kongó, két lábon járó, lelketlen senki.

Louis szemszöge: 

Behunyt szemmel ültem a nappaliban lévő fotelben. A függönyök el voltak húzva, így igaz kint még nem sötétedett be teljesen, mégis sötét volt a házban. A por vastagon beterített mindent. Érezhető volt, hogy nem lakott itt senki már jó ideje. A ház teljesen üres volt és elhagyatott. Mint egy kísértet ház, ahol én magam voltam a kísértet. Úgy is éreztem magam. Mint egy szellem, aki minden pillanatban itt kísért, amikor csak teheti, mert a lelke képtelen elengedni ezt a helyet és a személyt, aki néhány hónapja még itt élt. Persze beteges gondolat azt hinni, hogy ettől majd vissza jön. Mert nem fog. Soha többé nem hallom a hangját, nem érzem az érintését. Nem maradt nekem más, csak egy üres ház, ami porosodik és az emlékek, amiket nem hagyok kifakulni. Élénken él bennem minden vele eltöltött boldog és egyben szomorú pillanat, de egyúttal a nélküle eltelt üres napok is. Mégis bármennyire is fájdalmasak és szívszorítóak ezek az emlékek, inkább ezekbe menekülök, csakhogy ne keljen átlépnem a valóság küszöbét. Mert a valóságban nincs semmim. Ha viszont behunyom a szemem, őt látom magam előtt. Mindegy mennyire fáj, amit látok, ha ő is a részese.  

Az emlékek világából azonban egy idegesítő hang rántott vissza. Telefonom monoton csörgése volt az. Rezzenéstelen és üres tekintettel vettem el a kis fa asztalról.

-          Igen? – szóltam bele, nem törődve azzal, ki keres.

-          Louis, édesem. – szólalt meg aggodalmas hangon. – Gondoltam felhívlak. Rég beszéltünk. Nem zavarlak? Hol vagy?

-          A valóságba. – feleltem meggyötörten, majd mély levegőt vettem és próbáltam összeszedni magam erre a néhány percre. – Mi a helyzet? A többiek? Jól vagytok? – valójában nem volt kedvem beszélgetni, de édesanyám aggodalma túlzottan nagy tud lenni. Persze nem megalapozatlan. Nyílván aggódik értem, de az nem segít rajtam.

-          Jól vagyunk mindannyian. Képzeld Lottie-nak új barátja van. A neve Peter. Kedves srác. Aztán meg… - az első néhány mondatnál még ott volt a figyelmem, aztán egyszer csak kikapcsoltam, és már azt sem tudtam miről beszél. Közben azért bólogattam, leginkább magamnak. Aztán legközelebb már csak akkor kaptam észbe, mikor meghallottam egy ismerős nevet. – Beszéltem Liam-el is.

-          Liam-el?

-          Igen. Érdekelt, hogy mi van velük. A többiekkel.

-          Az érdekelt, hogy mi van velük, vagy az, hogy mi van velem?

-          Louis. – kezdte. – Én csak aggódom miattad.

-          Arra semmi szükség.

-          3 hónap. Louis 3 hónap telt el azóta.

-          És akkor mi van? El kellene felejtenem a történteket? El kellene felejtenem őt? Miért olyan nagy baj az, hogy meg akarom gyászolni. Elvesztettem valakit, aki fontos volt számomra. Mond csak, ha velem történt volna mindez, te mit tennél? Ha én haltam volna meg, te mit tennél?! – nem szólt semmit, csak hallgatott. – Sejtettem.

-          Az teljesen normális, hogy meg szeretnéd gyászolni. Fontos volt számodra Katharine. De hónapok teltek el, és egyre jobban magadba zuhansz. Ő sem akarná ezt. Azt szeretné, hogy lépj tovább, élj boldog életet. Csak…azt szeretné, amit mind: hogy légy boldog!

-          A halott emberek aligha kívánnak bármit is. – vágtam hozzá cinikusan. – Márpedig ő halott.

-          Louis…

-          Mennem kell. Dolgom van. – vágtam közbe.

-          De hát szabadnapotok van. – közölte ellentmondást nem tűrően.

-          Popsztár vagyok. – válaszoltam. – Nekem sosincs szabadnapom!