46. Fejezet - Temetés

Sziasztook.:))  Meghoztam az új részt! Ez a fejezet talán amolyan "évad zárónak" is mondható. A következő részekben új lesz a helyszín, és kicsit több szó fog esni Katy és a vele tartó kis csapat viszonyáról is.:)) De az még a jövő zenéje...szóval jó olvasást minden kedves olvasómnak!! :)) Valamint kommentbe szívesen várom a véleményeteket az új részről.:))!!!  Smile.:))

46. Fejezet

"Meghalni békében, nem mindenkinek van megengedve..."

Louis szemszöge:

Az ember hozzá szokik az őt körülvevő dolgokhoz. Magától értendőnek és természetesnek veszi őket. Tudja, hogy az életben van egy körforgás, ami mindig ugyan z mióta világ a világ. Megszokjuk, hogy a nappalt az éjszaka követi, majd másnap reggel a Nap ismét felkel, este pedig újfent lenyugszik. Természetes dolog az életünkben, ahogy az évszakok váltják egymást. És azt is tudjuk, hogy ennek a megszokott körforgásnak a része a halál is. Viszont ez más. Ez olyas valami az életben, amire nem tudunk felkészülni. Nem tudjuk mikor és hogyan fog bekövetkezni. Csak lesz. Megtörténik és elmúlik. Ezzel pedig képtelenség megbékélni. Valami, ami eddig ott volt, többé már nincs. Valaki, aki az életünk része volt, beszélt hozzánk, megérintett minket, soha többé nem teszi. Csak az emléke marad, és egy nagy, üresen tátongó lyuk, amit nem lehet csak úgy betölteni. Nem, képtelenség. Mi pedig csak állunk az elmúlás előtt, és némán végig nézzük, ahogy elvesz tőlünk dolgokat és személyeket. Olyasmiket, amiket nem lehet pótolni. Amikből csak egy van, nem több.

-          Louis. – egy ismerős hang zökkentett vissza a valóságba. A valóságba, ahol jelenleg nem szívesen tartózkodtam. – Indulnunk kell. – szólt finoman Harry, majd halkan becsukta maga mögött az ajtót. Felkeltem az ágyról, és a szobámban lévő nagytükör elé léptem. A szemeim karikásak voltak, ami nem is meglepő, hisz már napok óta álmatlan éjszakáim vannak, és ha véletlenül néhány órára el is tudok merülni az álmok világába, akkor is rémálmokból riadok fel az éjszaka közepén. Végig simítottam kezeim az öltönyömön. Mély levegőt vettem, és lesétáltam a többiekhez. Mindenki fekete öltönyt viselt, és gyászos, együtt érző pillantást vetett rám. Utáltam, hogy sajnálnak. Utáltam, mert én magam is sajnáltam magam. Nem szóltak semmit, csak elindultak a kocsihoz, ami a ház előtt parkolt. Fáradtan ültem be Niall és Zayn mellé. Egész úton csak némán meredtem hol magam elé, hol a londoni utcákra, amelyeket a kocsi ablakából láthattam. 4 nap telt el azóta, hogy Mr. John megállt az ajtónk küszöbén és közölte velem, hogy Katharine meghalt. 4 nap, mégis úgy érzem mintha csak tegnap történt volna. Az elmúlt napokban szinte egy szemhunyásnyit sem aludtam. A poklok poklát éltem át, és minden erőmmel azon voltam, hogy kifogásokat keressek. Kifogásokat, hogy vajon miért is nem lehet igaz ez az egész?! Azt kívántam, hogy egy rossz vicc legyen, egy tréfa, amivel móresre akartak tanítani. Most pedig itt ülök, egy gyászbeszédet a kezembe szorongatva, fekete öltönybe, úton a temető felé. Nincsenek trükkök. A valóság ez, aminek minden egyes pillanata csak kínoz és elborzaszt.

Oda érve fotósok hada fogadott minket, akiket ha lett volna bennem annyi erő és életenergia, biztos eligazítok. Azonban nem így tettem. Fáradt voltam, mind lelkileg, mind testileg. Némán figyeltem, ahogy Paul és a többi testőr elküldi onnan őket. Fél füllel azt is hallottam még, ahogy az egyik testőr vitába keveredik az egyik fotóssal. Mi pedig csak álltunk ott, mint a halálra ítéltek. Csendben és fájdalmas arccal. A szemem megakadt azon a néhány emberen, akik ott álltak a kiásott sír mellett. Kerestem Dan-t, és Adam-et de nem találtam őket sehol. Csak Mr. John várt minket, mellette egy feketébe öltözött idős férfi, aki gyanítom a pap lehetett és egy-két számomra ismeretlen ember. Valószínűleg Katy volt emberei. Nem tudom mi borzasztott el jobban ebben a pillanatban? Az, hogy a lány, akit szerettem, ott fekszik egy koporsóban vagy az, hogy csupán ennyi ember állt a koporsó mellett? Mindig is tudtam, hogy Katy nem volt az a fajta ember, akinek sok barátja és közeli ismerőse van. Mindig megválogatta az embereket, akiket közel engedett magához. S mégis bennem, aki a legjobban szerette mindközül, bennem kellett a legnagyobbat csalódnia.

Mély levegőt véve sétáltunk oda a többi emberhez. Az ember azt gondolná, hogy a sír körül székek lesznek, amelyeken a gyászoló emberek helyet foglalhatnak. Egy átlagos ember temetésén valószínűleg így lenne. Csak hogy Katharine nem volt átlagos. A sír jobb oldalán Mr. John állt. Ő odabiccentett köszönés kép, aztán mintha nem is szívesen nézne ránk, el is fordult. Mellette 3 férfi ácsorgott, mind feketében. Egyiküket sem találtam ismerősnek. Nagy valószínűséggel ők Katy volt emberei. Aztán ott voltunk mi. Akik a másik oldalon magunkba zuhanva egymás mellett álltunk, és a sírra meredtünk. A pap nem zavartatta magát. Belekezdett a beszédébe, és néha felolvasott egy-egy idézetet a bibliából. Félve néztem körbe a társaságon. Fájdalmas volt azt látni, hogy az egész temetés olyan mintha néhány ember összegyűlt volna teázni. Talán én voltam az egyetlen, aki majd szörnyet halt ettől az egésztől. Mindenki nyugodtan és rezzenéstelen arccal hallgatta a gyászbeszédet. Elkeserítő volt tudni, hogy attól az embertől, aki iránt szerelmet érzetem, így búcsúzik el egy világ. Mintha nem is lett volna fontos ember. Pedig az volt. Számomra a legfontosabb.

A gondolataim annyira elkalandoztak, hogy hirtelen arra kaptam fel a fejem, hogy a nevemen szólítanak.

-          A gyászbeszéd. – szólt Liam. Én zavartan bólintottam és a pap mellé sétáltam, kezemben az üres papírral, amin a beszédemnek kellett volna lennie. Szemem a fekete koporsóra szegeztem és le se vettem róla. A lány, akit szerettem, aki néhány hete még rám mosolygott és megölelt, most itt feküdt előttem egy koporsóban holtan. Ez a tudat teljes lebénított. A külvilág elkezdett csendesedni körülöttem, én pedig nem láttam és halottam többé mást csak a koporsót és pillanatképeket a múltból. Mintha egy filmet vetítettek volna le előttem. Egy filmet, aminek a vége valódi tragédia. Láttam magam előtt Katharine-t ahogy sejtelmes mosollyal engem néz. Aztán láttam, ahogy szorosan magamhoz ölelem, miközben elmondom neki, mennyire szeretem, és hogy milyen fontos számomra. Éreztem, ahogy szorosan a karjaimba tartom, sőt még egy pillanatra mintha a parfümje illatát is éreztem volna. Aztán így pörgött le előttem szépen lassan minden fontos pillanat, ami ezalatt a fél év alatt történt velem. A végén pedig minden ugyanaz volt, mint a valóságban. Katy egy koporsóban feküdt holtan, én pedig a sírjánál álltam és csak sírtam. Visszatérve a szomorú valóságba, felnéztem az engem méregető emberekre. Rájöttem, hogy már percek óta állhatok itt, miközben egy szót sem szóltam csak némán magam elé meredtem, mint egy kőszobor. Bár jelenleg annak is éreztem magam. Aztán feltűnt valami szokatlan. Az arcomon valami legördült, a látásom pedig elhomályosult. Könnyek. Hát nem csak a képzeletbeli képekben sírtam?!

-           Én… - kezdtem, de bennem ragadt a szó. Képtelen voltam beszélni, képtelen voltam ránézni az emberekre, de még megmozdulni is nehezemre esett. Egy élettel kőszobornak éreztem magam, akit belül pusztító lángok mardosnak, de bármennyire is akar, nem tud megszólalni, hogy segítséget kérjen. Csak merev tartással, rezzenéstelen arccal mered maga elé, és szépen csendben minden egyes pillanattal egy kicsit jobban meghal. – Én..nem..nem… - dadogtam, de azt már senki nem tudhatta meg mit is akartam mondani. Még én se. Zokogtam, mint egy elveszett kisgyerek a nagyvilágban. Két erős kar szorított meg. Vörös szemekkel néztem fel Zayn-re, aki aprót bólintva jelezte, hogy nem kell végig csinálnom azt, amit nem is tudtam volna. Lehajtott fejjel botorkáltam vissza a többiekhez. Legszívesebben ordítottam volna kínomba, de ahhoz is alig volt életerőm, hogy megálljak a két lábon. Így történt hát, hogy az embernek, aki a legfontosabb volt számomra még egy gyászbeszéd se hangzott el a temetésén. A pap szólt még néhány szót lezárás kép, aztán az a néhány ember, aki idetévedt, elsétált, én pedig továbbra is mozdulatlanul csak álltam. Mellettem a többiek elindultak testőreink kíséretében vissza a kocsihoz. Csak Zayn maradt ott velem, és bátorítóan a vállamra tette a kezét. Nem szólt semmit. Elvette a kezeit a vállamról, és szó nélkül elsétált ő is. Nem maradt a temetőben más, csak én. Már azt sem tudom mennyi ideig állhattam ott némán, mozdulatlanul, zokogva. Egy pisszenés, de még egy élő lélek se járt arra. Nem hallatszott más a temetőben csak az én elkeseredett zokogásom. Sírtam, és nem érdekelt, hogy ki látja. Az sem, ha több millió kép készül most rólam. Nem érdekelt már semmi és senki. Miért is érdekelt volna? Ebben a pillanatban úgy éreztem nem csak Katharine-t temettük el, hanem egy darabot belőlem is. Nem csak Katharine-ért sírtam, de magamért is. Nem csak őt gyászoltam, hanem magamat is.

Katy szemszöge:

Döbbenten figyeltem egy vastag törzsű fa mögül, ahogy Louis kiáll az emberek elé kezében egy papír fecnit szorongatva. Mint mindenki én is vártam, hogy megszólaljon, de egy szó sem jött ki a száján. Csak állt ott némán, s úgy festett, mint aki az akasztására vár. Nem tudtam hova tenni, hiszen arra számítottam, hogy majd elmond egy beszédet arról, mennyire sajnálja a halálom, majd visszasétál a helyére. De nem így történt. Úgy tűnt valóban megviselte a halálom híre. Vegyes érzelmek kavarogtak bennem. Mi járhat Louis fejében? Mit érezhet éppen? Erre nem derült fény, azonban tekintetemmel elkaptam egy ismerős barnaszempárt. Zayn lesápadva nézett farkasszemet velem. Olyan fehér lett az arca, mintha szellemet látott volna. Pedig nem voltak szellemek. Csak én. Néhány másodpercig figyeltük egymást, aztán vissza fordultam Louis felé. A temetőben síri csendet uralkodott. Bár nem is volt sok ember, akik bármiféle zajt csaphattak volna. Csak a srácokat, a századost és 3 emberem láttam a sír körül állni. Elégedetten és titkon büszkén pillantottam arra a három emberre, akik úgy gondolták eljönnek a temetésemre. Jó látni, hogy voltak, akik megkedvelték az új s immár halott főnökük. Az embereim közül csak Adam és Oliver tudják az igazságot, meg persze Dan és Mr. John. Valamint Zayn. Újból az említett fiúra néztem, azonban hirtelen vissza is kaptam a tekintetem, mert olyasmi történt, amire senki nem számítottam. Pláne nem én. Louis szemeiből könnyek csordultak ki, és halk dadogásba kezdett. Túl távol álltam ahhoz, hogy halljam, mit mond. Zayn lassan mellé sétált, és gyengéden megfogva a karját, vissza vezette a többiek mellé. Nem értettem mi történt. Louis sír? De hát hogy? Miért? Zavarodottan néztem körbe. A pap szólt még néhány szót, majd szép lassan szállingózni kezdtek az emberek. Végül a srácok is elsétáltak. Csak Louis és Zayn maradtak. Louis rezzenéstelen arccal állt a sírom felett, és úgy festett nagyon megviselte az, amit látott. Zayn még egyszer felém nézett, aprót bólintott, majd ő is magára hagyta barátját. Mély levegőt vettem, és lehajtott fejjel siettem vissza a temető háta mögött rám váró kocsira, és sofőrömhöz, aki jelen esetben Oliver volt. Vissza akartam nézni, de kényszerítettem magam, hogy ne tegyem. Fekete kabátom zsebébe mélyesztettem a kezeim, és leszegett fejjel haladtam előre. Végül az autóhoz érve határozottan feltéptem az ajtót, és már épp szálltam volna be, mikor valami eltört bennem. Fenébe is a büszkeségemmel. Talán most látom őt utoljára. Ezzel a gondolattal pördültem meg, és néztem még utoljára hátra. Louis ott állt magába zuhanva, megrökönyödve és elveszve. Igaz távol volt már tőlem, de még így is tudtam, hogy könnyes az arca. Elszorult a szívem. Visszatartva feltörni vágyó könnyeimet beszálltam a kocsi hátsó ülésére. Oliver a tükörből nézett rám.

-          Ő volna az a bizonyos Louis? – kérdezte halvány mosollyal arcán.

-          Louis William Tomlinson. – suttogtam halkan. – Taposs a gázra! – emeltem fel az eddig lehajtott fejem. – A végén még lekésem a gépem.

-          De hát főnök. – szólalt meg a kormány mögül Oliver, közben pedig kikanyarodott a temetőhöz vezető kis útról. – Magángéppel mész. Nem tudod lekésni a géped. – állapította meg. Oliver mosolyt csalt az arcomra. Halványat igaz, de a mosoly akkor is mosoly. Hátra dőlve London nyüzsgő utcáit figyeltem. Alaposan végig mértem az épületeket, az utakat és az embereket is. Meglehet, hogy soha többé nem térek ide vissza. S bár sok szörnyűség ért életem során, amit itt töltöttem el, mégis van valami Londonban, ami miatt szeretem. Talán a folyton mogorva idő, ami mindig arra emlékeztetett, hogy olyan akárcsak én legbelül. Viharos és borús.

Aztán gondolataim más felé kezdtek el kalandozni. Azon járt az eszem, hogy mégis hová kéne tennem Louis reakcióját a temetőben? Egy futó pillanatra megfordult a fejemben, hogy talán mégis érzett irántam valamit? Talán mégis csak szeretett? Aztán ez a gondolat tova is szállt. Hisz ha valóban szeretett volna, vagy legalább érzett volna bármit is irántam, akkor nem szakított volna velem. Nem lenne semmi értelme! Ha valakit szeretünk, akkor azt nem hagyjuk csak úgy elmenni. Kitartunk mellette, bármi áron. Louis azonban elhagyott. Tisztán és érthetően közölte velem, hogy az égvilágon semmit sem érez, és nem is érzett soha irántam. Talán, ha nem olyan határozottan mondta volna, még el is hinném, hogy hazudott. De határozott volt, és kemény, mint a szikla. A temetőben történtek bizonyára csak egy újabb színjáték részei. Bizonyára…

-          Még meggondolhatod magad. – szólalt meg Oliver.

-          Meggondolni? Ugyan. Miért tenném? – feleltem. – Nincs itt semmi, ami miatt meg kellene gondolnom magam. Semmi és senki. Az életben néha meg kell hoznunk olyan döntéseket, amik igaz, nehezek de van, hogy szükségszerűek is. Ezek olyan döntések, amik után már nem lehet visszatáncolni.

-           Nos, elnézve, hogy milyen pocsék táncos vagyok, nekem eszembe se jutna ilyet tenni. – folytatta. – De így döntöttél volna akkor is, ha Louis nem szakít veled?

-          Nem tudom. – válaszoltam őszintén. – Talán. Viszont ez egy olyan feltételezés, ami közelében sincs a jelenlegi tényállásnak. Louis és én immár külön utakon járunk. Sőt, jól belegondolva soha nem is jártunk ugyan azon az úton. Ez csak egy tévedés volt.

-          Van, amikor megéri tévedni. – Oliver elgondolkodva figyelte az utat, és egy pillaara úgy hangzott, ezt inkább értette magára, mint rám.

-          Igen. Van, amikor megéri. – arcom ismét az ablak felé fordítottam.

A reptérre érve magam mögött hagytam a Louis-val kapcsolatos összes gondolatom. Dan és Adam már ott vártak ránk. A csomagokat bepakoltuk a gépbe. Dan és Oliver még váltott néhány szót a pilótákkal indulás előtt, én pedig a gép ajtajában állva figyeltem a reptér épületét. Nem volt valami érdekes, de mégis csak egy szelet volt Londonból. Egy szelet abból, amit lehet most látok utoljára. Adam mellém lépett, és mosolyogva fordult felém.

-          A repülő készen áll. Már csak egy úti célra van szükségünk. – ennek hallatán én is mosolyra húztam a szám. Minden apró kis részletet elmondtam a tervemet illetően Dan-nek és a többieknek, de az úti cél az még egyszer sem hangzott el. Jó ideig gondolkodtam rajta, hová kellene eltűnnöm, aztán végül belém hasított a felismerés.

-          Vannak olyan elvetemült emberek, akik szerint egy angyal vagyok. Én ezzel nem egészen értek egyet. De ha már angyal, hát az biztos, hogy egy bukott. Az alvilág angyala. – kezdtem. – És mond csak Adam, hová máshova rejtőzhetne el angyal, ha nem az angyalok városába?

-          Áh. – rakta össze magában a hallottakat. – Los Angeles.

-          Los Angeles. – válaszoltam üres mosollyal az arcomon…