41. Fejezet - Ég veled!

Hellohello.:)
Először is szeretném megköszönni az új felirakozóknak, hogy ellátogattak ide, és feliratkoztak a blogomra.:) Másodszor pedig remélem mindenkinek jól tellik a nyári szünet. Már csak 1 hónap és újra suli, szóval pihenjetek sokat, és használjátok ki a nyár minden percét.:)
Az új résszel kapcsoaltban nem is tudom, mit mondhatnék. Á nem is mondok semmit..:D Beszéljenek helyettem a sorok.;)  Jó olvasást és szép hetet minden kedves olvasómnak.:)  Smile.:) 

41. Fejezet

"Azt hiszed törhetetlen vagy? Tévedsz. Egyikünk sem az. Mind olyanok vagyunk mint az üveg. Először megrepedünk majd egyszercsak szilánkokra törünk. Az üvegszilánkok pedig megvágnak ha puszta kézzel nyúlsz hozzájuk. Nem azért mert bántani akarnak. Egyszerűen csak megsérültek ők maguk is..." 

5 keserves napot töltöttem a kórházban. Bárhogy is néztem ténylegesen is életem egyik legelkeserítőbb 5 napja volt. És nem csak a pocsék kórházi koszt, a kényelmetlenül kemény ágy, meg a folyamatos infúziók és gyógyszerek miatt. A testi fájdalmat elnyomta, amit belül a lelkem mélyén éreztem. Louis-t utoljára a balesetünk másnapján láttam. Azóta még egy telefonhívás se érkezett tőle. Kérdeztem Zayn-t, kérdeztem Liam-et, kérdeztem mindenkit, de senki nem felelt az én egyszerű kérdésemre: Hol van Louis? Nem kértem nagy dolgokat, se lehetetlent. Azonban úgy tűnik a lehetetlen mindenkinél mást jelent. Így hát a kórházi napok elég monoton teltek. Zayn mindennap bejött hozzám, amikor pedig épp nem ért rá, felváltotta valamelyikük. Örültem annak, hogy Harry, Liam és Niall is szinte mindennap meglátogattak, de valakinek még jobban örültem volna. Kétségek közt hagyott, válaszok és magyarázatok nélkül. Viszont szívmelengető érzés volt, hogy végre itt hagyhatom ezt a borzalmas klór szagot árasztó épületet. Az orvos még ragaszkodott hozzá, hogy néhány napig bent maradjak, de én természetesen saját felelősségre elhagytam a kórházat.

A papírjaim átvettem, a gyógyszereim elraktam. Fájó porcikákkal indultam meg a parkolóban álló Adam felé. Testőröm hűen várt rám a kocsijában ülve. Némán segített bepakolni a kis utazótáskám a csomagtartóba, majd mindketten beszálltunk. A helyzet az, hogy Adam-el most találkoztam 5 nap után először. A Louis kontra Adam balhé óta nem beszéltünk és nem találkoztunk. Hagyott üzeneteket, és milliónyi nem fogadott hívásom volt tőle, amelyeket többnyire az éppen mellettem virrasztó személy nyomott ki az én utasításomra. Nem haragudtam rá, pusztán csak szükségem volt arra, hogy egyedül legyek, távol attól a két embertől, akik egymásnak estek a szemem láttán.

-          Megütötted. – közöltem miközben a belvárosi forgalom magával ragadott minket.

-          Meg. – felelte végig az utat nézve. – Ne kérd, hogy bocsánatot kérjek. Az nem fog megtörténni.

-          Nem kérem. – az történtek után mérges voltam arra, ahogy Adam viselkedett. Első nap legalábbis még ez volt a reakcióm. Aztán második nap mikor Louis még mindig nem adott semmi életjelet magáról kezdtem meggondolni magam. Végül mire ma reggel felébredtem, már hálás voltam, azért amiért Adam behúzott neki. Voltak pillanatok, amikor én magam akartam volna felképelni Mr. Tomlinson-t.

-          Mi történt Louis-val Katy? – fordult felém bizonytalanul. Én kifejezéstelen arccal néztem az utat. Válaszolni akartam, de fogalmam sem volt mit kellene. Nem tudtam a választ. Egy részem bármit megtett volna, hogy kiderítse azonban egy másik azt súgta jobb lenne, ha nem tudnám. De én tudni akartam. Talán ez az én hibám. Hogy többnyire arra a kis hangra hallgatok, amely a veszélyes utat választja tele rejtélyekkel és titkokkal. A hosszú másodpercekig beálló csendet továbbra sem törtem meg. Nem volt mivel. Csak némán előrenyúltam és felhangosítottam a rádiót.

A haza fele út csendesen telt. Az agyam folyamatosan kattogott. Egyik kérdést tette fel a másik után, és szinte láttam magam előtt egy kérdőjelet, mely gúnyosan lebeg előttem azt sugallva, hogy van olyan kérdés, amire én se tudom megfejteni a választ ennyi idő után se, és hogy van olyan titok, amit én se tudhatok. Ez pedig egy olyan embernek, mint én, aki mindig is kézben tartotta a dolgokat, és aki előtt kevés dolog maradt rejtve, mert többnyire én titkolóztam…nos, egy ilyen embernek ez maga az őrület.

-          Menj. Feküdj le. Szükséged van a pihenésre. – mondta Adam, miután bekísért és felvitte a szobámba az utazótáskám. – Én haza megyek néhány cuccomért. Negyed óra és itt vagyok. – az agyam egészen idáig kattogott szüntelen, azonban erre a kijelentésére felkaptam a fejem.

-          Néhány cuccodért? – kérdeztem vissza.

-          Igen. Dan-el megegyeztünk, hogy a történtek után nem fogsz egyedül maradni. Ideköltözöm. Addig, amíg nem rendeződnek a dolgok. – Ó. Értem. Tehát örökké, csak ő erről még nem tud. Szegény.

-          Nincs szükségem egy lakótársra. – közöltem a tőlem megszokott határozott ellentmondással.

-          De igen. Nagyon is szükséged van rá, mert ha elfelejtetted volna néhány napja fel akartak robbantani, utána pedig a pasid úgy gondolta beáll a sorba és megkísérli a kinyírásod. - Én ismét szólásra nyitottam a szám, de Adam megelőzött. – Negyed óra. Addig ne ölettesd meg magad. - Én szemöldököm felvonva néztem rá, miközben kisétált a házból. Elmotyogtam egy gyors ”Majd igyekszem”- et leginkább magamnak, majd a konyhába mentem egy pohár vízért, hogy bevegyem a fájdalom csillapítóm. Jó érzés volt újra itthon lenni, tudván, hogy végre a saját ágyamba alhatok anélkül, hogy a hátam reggelre fájna, valamint végre ehető ételnek nevezhető kajákat ehetek. Leültem a székre, és kezembe vettem a poharat. Ittam pár kortyot, majd már épp belemerültem volna a gondolataimba, mikor megszólalt a csengő. Adam ilyen gyorsan vissza is ért volna? Kizárt. Meg ő nem is csengetne. Lassú léptekkel sétáltam el az ajtóig, majd mikor kinyitottam hirtelen levegőt is elfelejtettem venni.

-          Beszélnünk kell. – közölte Louis köszönés nélkül, és belépett a házba. Vissza sétáltam a konyhába, s a konyhapultnak dőlve rezzenéstelen arccal bámultam rá.

-          Gondolod? – karba font kézzel álltam a konyha egyik végében, míg Ő maga mellé engedett karokkal állt velem szembe a másik felén. Nagy volt köztünk a távolság. És nem fizikai értelembe. Messze volt tőlem, és ez az érzés furcsa valamint szokatlan volt egyszerre. – Mi ütött beléd? – kérdeztem végül, mert nem úgy nézett ki, mint aki meg akar szólalni.

-          Nem tudom, hogy mondjam el de…azért jöttem, hogy… - kezdte bizonytalanul. Én kérdőn néztem rá. A tekintetünk találkozott és egy pillanatig sebezhetőnek tűnt. Olyannak, aki nem elég bátor ahhoz, hogy bármit is tegyem vagy mondjon jelenleg. Aztán ez másodpercek alatt meg is változott. Határozottan kihúzta magát, az arcizmai pedig megfeszültek. – Ez nem mehetek így tovább.

-          Szerintem se. Fogalmam sincs, hogy mi bajod. Nem tudom miért akartál rám ijeszteni néhány napja, és azt se, hogy mi célod volt azzal, hogy majdnem kinyírtad mindkettőnket. Nem kértem tőled soha, hogy magyarázkodj. Nem várom el. Alap esetbe nem. De ez most nem egy alap eset. El kell mondanod, mi történt. Meg kell magyaráznod, mert ez..ez így nincs rendbe és..

-          Nem. Félre érted. Ez nem mehet tovább. – mutatott rám majd magára. – Ami köztünk van.

-          Tessék?

-          Jól hallottad. Vége. Befejeztem. Részemről ennyi volt. – néhány másodpercig döbbenten pislogás nélkül meredtem Louis-ra, majd mikor újra és újra elismételtem magamba az általa halottakat megszólaltam.

-          Ezt most úgy érted, hogy..

-          Úgy. – vágta rá gondolkodás nélkül. Elkerekedett szemekkel meredtem rá. – Ez várható volt. – tette hozzá.

-          Várható? Mégis kinek? Neked?

-          Nem kell a dráma. – mondta üresen mindenféle érzelem nélkül. – Eleinte még jó buli tűnt. Gondoltam egy ideig elleszünk. Pontosan megfeleltél a célnak. Szép vagy, okos, és nem kérdezel sokat. Ideális barátnő számomra, akiről a hírek szinte mindennap írnak. Kérlek, ezt ne vedd sértésnek. Millió lány lett volna végig a helyedben. Egy árva voltál, aki vágyott a szeretetre. Könnyű volt behálózni. De aztán a helyzet kezdett bonyolódni. Kezdtél bonyolult lenni. Kiderült, hogy ki is vagy valójában, és ez mindent megváltoztatott. Már nem csak egy átlagos lány voltál, hanem egy veszélyes személy. Már rég óta érett, hogy szakítsak veled, de sose volt alkalmam ezt elmondani. Megelégeltem, hogy abból, ami szórakozásnak indult egy közveszélyes kapcsolat lett. Nem csak te vagy veszélyben Katy, hanem általad mi is. Ezt pedig nem hagyhatom. Egy eszköz voltál az életemben, de nem érsz annyit számomra, hogy emiatt bajom essen nekem, vagy a többieknek. Sajnálom. Ez van. – vonta meg egyszerűen a vállát. Döbbenten hallgattam őt. Nem tudtam felfogni, hogy mindezt Louis mondja. Nekem. Képtelenség, hogy így érezzen. Az nem lehet. Szemem megtelt könnyekkel, a torkomban lévő gombócot pedig lenyeltem.

-          Ez nem igaz. Hazudsz Louis. Tudom, hogy hazudsz. Nem lehetettem egy polcról leemelt baba, akit kedved szerintem használtál. Nem. Az nem lehet. Szerettél. Azt mondtad szeretsz. A szemembe mondtad. – elgyengültem, és már nem érdekelt, hogyha sírni lát. Sírtam, és úgy éreztem mindjárt összeroskadok.

-          Kettőnk közül nem én vagyok a hazugságok szakértője, és ezt te is nagyon jól tudod. És igen azt mondtam, hogy szeretlek, de tudod te, hogy hány lánynak mondom ezt nap, mint nap?! Úgy, hogy semmiféle jelentéssel nem is bír részemről?! Katy! Gondolkozz már. Több millió rajongónk van. Valamit mondanunk kell nekik. Ez részemről egy jól megszokott kijelentés, amit nem volt nehéz elmondani a sokadik lánynak.

-          Dalt is írsz mindegyik rajongódnak?

-          Ugyan. Mindez részletkérdés. – folytatta. – Most elmondom még egyszer lassan, hogy megértsd. Nem szeretlek, soha nem is szerettelek. Csak egy kaland voltál. Egy életveszélyes kaland, amiből köszönöm szépen, de többet nem kérek. Ezért azt szeretném, ha örökre elfelejtenél, ne keress, ne hívj! Egyszerűen csak lépj túl rajtam, törölj az emlékeid közül, menj, legyél a maffia, mit bánom én. Csak hagyj békén! – emelte fel mindkét kezét, és egyenesen a szemembe mondta a kis monológját.

-          Louis… - kezdtem erőtlenül, de nem bírtam tovább folytatni. Képtelen voltam megszólalni. Sírva néztem, ahogy rezzenéstelen arccal végig mér. Majd sajnálkozva még hozzá tette.

-          Mi az? Talán összetörtem a szíved? – gúnyos mosolyra húzta a száját. – Ez volt a cél. – hirtelen indulattól vezérelve, felemeltem az asztalon lévő üres poharat, és elhajítottam egyenesen felé. A pohár Louis mellett pár centire haladt el, és neki ütközött a falnak. Apró üvegszilánkok hevertek szanaszét a földön. Louis rémültem fordult felém.

-          Menj el. – sziszegtem. – Kérlek! Menj már! – szinte könyörögtem. Nem bírtam rá nézni, nem bírtam hozzá szólni, egyszerűen csak azt akartam, hogy ne legyen a közelembe. Louis megfordult és elindult a kijárat felé én pedig lehajtott fejjel sírva követtem. Kitártam az ajtót, a fejem pedig elfordítottam. Louis kisétált, de megállt a küszöbön. Továbbra se néztem rá, de azt láttam a szemem sarkából, hogy felém fordul.

-          Ég veled Kathaine. – suttogta alig hallható hangon, majd ismét hátat fordítva végleg kilépett a házamból. Épp, hogy kitette a lábát, bevágtam utána az ajtót. Kitört belőlem a zokogás. Erőtlenül csúsztam le az ajtómentén a földre. Térdeim felhúzva lehajtott fejjel csak sírtam. Megsemmisültem. Louis szavai belülről mardosták a gondolataim, a mellkasom pedig majd kiszakadt, de nem a baleset okozta fájdalomtól. Nem. Szorító érzés kapott el, amelytől nem tudtam szabadulni. Éreztem, hogy valami kettéreccsen bennem. Az, amit több mint félév alatt sikerült összeraknom, most újra darabokra hullott. Sőt, most rosszabb volt, mint előtte. Mert ezek a darabok még kisebb szilánkokra törtek. Üresnek, tehetetlennek és szerencsétlennek éreztem magam. Olyan volt, mintha valamit, ami eddig éltetett elvettek volna tőlem. Egy hatalmas űr tátongott utána. Az üresség érzete pedig magába kerített. Zokogva, mint egy sajnálatra méltó csődtömeg ültem a padlón. De hisz az is voltam. Egy sajnálatra méltó csődtömeg. Nem más. A fejemben pedig ugyan az vízhangozott szüntelen: ”…Nem szeretlek, soha nem is szerettelek. Azt szeretném, ha örökre elfelejtenél, ne keress, ne hívj. Egyszerűen csak lépj túl rajtam, törölj az emlékeid közül, menj, legyél a maffia, mit bánom én. Csak hagyj békén..”

Louis szemszöge: 

Néhány percig tehetetlenül álltam Katy ajtaja előtt, és össze szorított fogakkal, lehunyt szemmel türtőztettem magam, hogy ne menjek vissza hozzá. Percekig hallgattam, ahogy az ajtó túl oldalán megállás nélkül csak zokog. Mozdulni akartam, de nem voltam rá képes. A lábaim földbe gyökereztek. Végül több percnyi ácsorgás után, erőt vettem magamon, és otthagytam. Egyedül, összetörve. Beszállva a kocsiba idegesen rácsaptam a kormányra. Átfutott az agyamon, hogy vissza futok a házba, és magamhoz ölelem. Elmondom neki, hogy miért tettem, amit tettem, miért mondtam, amit mondtam. Megakartam magyarázni, hogy mindegyes szavam hazugság volt, és egyet sem gondoltam komolyan. Pusztán csak egy jól begyakorolt szöveg volt. De nem tettem. Nem tehettem. Azzal végleg aláírnék egy halálos ítéletet neki. Ahhoz viszont nem adom a nevem. Nem fogom hagyni, hogy miattam bármi baja essen. Még akkor sem, ha ebbe majd belepusztulok. Így hát inkább elmenekültem, még mielőtt valóban vissza mentem volna, és elrontottam volna mindent. Bár kétlem, hogy ennél is jobban ellehetne rontani a dolgokat. A gázra tapostam, és kerék csikorgatások kíséretében elhajtottam.

Néhány órával később egy üveggel a kezembe ültem kint a lépcsőn a hideg januári éjszakában. Belül nem éreztem mást, csak maró fájdalmat. Fájdalmat ami felemészt, és kínoz.

-          Megint leiszod magad? Mert akkor előre elkobzom az összes autó kulcsát, ami a garázsban található. – ült le mellém Zayn.

-          Még nem bontottam meg. – mutattam fel a kezemben lévő üveget. – Egy ideje azon gondolkodom, hogy megéri e kinyitnom. A legutóbb mikor megtettem majdnem megöltem életem szerelmét, akivel nem mellesleg ma szakítottam.

-          Egy ideje?

-          Úgy 3 órája. – közöltem rezzenéstelen magam elé meredő arccal.

-          Mi történt?

-          Elmentem hozzá. – kezdtem el mesélni. – Aztán megálltam vele szembe és egy pillanatra megfutamodtam. Ott állt, fáradtan és gyengén. Én pedig azt gondoltam: nálam nagyobb idióta nincs, ha ezt most megteszem. – egy pillanatra Zayn-re néztem majd ismét az udvart kezdtem el nézni. – Én vagyok a világ legnagyobb idiótája. Mert megtettem. Rezzenéstelen arccal a szemébe mondtam, hogy csak egy játékszer volt nekem, egy lány, akit kihasználtam. Elmondtam neki, hogy sose szerettem. Megkértem, hogy hagyjon békén, és örökre felejtsen el. – nagyot nyeltem. – Mielőtt oda mentem a tükör elé álltam és ott gyakoroltam ezt a szöveget. Mint valami ostoba színházi szerepet, elmondtam a tükörképnek újra, és újra és újra. Ha most vissza mehetnék az időbe, akkor legszívesebben felképelném magam. Bár, ha jól belegondolok ezt ma majdnem elintézte egy üvegpohár. Katharine nekem hajította. – nevettem fel kínomba, és a tenyerembe temettem az arcom. Zayn nem szólt semmit, csak némán ült mellettem és emésztette az imént hallottakat. – Majdnem 10 percen keresztül álltam az ajtaja előtt miután elküldött. Hallottam, ahogy földre roskad és sír. Néma csend volt, és nem hallatszott semmi más csak a keserves zokogása, amit én váltottam ki belőle. Ha becsukom a szemem még mindig ezt hallom. Ahogy szüntelen sír. Oda mentem, földbe tiportam, összetörtem azt, amit én magam raktam össze, majd otthagytam egyedül. Milyen ember vagyok én Zayn?!

-          Kétségbeesett.

-          Inkább seggfej.

-          Egy kétségbeesett seggfej. – válaszolta, én pedig kezembe vettem az eddig lábam mellett magányosan várakozó whiskys üveget, és lecsavartam a kupakját, ami halk koppanással ért földet.

-          Nem kell többet gondolkodnom, hogy kinyissam e vagy ne. – mondtam erőtlenül. – Ezt józanon nem lehet túlélni. – ez volt részemről a végszó. Meghúztam az üveg tartalmát, Zayn pedig némán felkelt mellőlem és besétált a házba. Talán azért mert nem tudott már mit mondani erre az egészre, vagy azért mert tudott volna, de nem akart. Ő is tudta, én is tudtam: ezen már nem segítenek a szavak. Rajtunk már nem segít semmi és senki.