39. Fejezet - Gyilkos nap

Sziasztook.:) 
Remélem mindenkinek jól tellik a nyári szünete.:) Igaz az idő nem mindig a legjobb, de még csak július közepe van, szóval használjátok ki a nyár minden percét a suliig.:)
Az új rész remélem tetszik majd! Katy és Louis kapcsolata váratlan fordulatokhoz érkezett.:) Hogy mi lesz ezek után velük? Az maradjon meglepetés egyenlőre.;)
Addig is jó olvasást minden kedves olvasómnak.:)! Smile.:)
u.i.: A véleményeteket a fejezetről szívesen várom, szóval komizzatok és pipáljatok nyugodtan.:))!!
 

39. fejezet

 "Forgott velem a világ és csak egyre tudtam gondolni: Ha most meghalok, a pokolba valaki nagyon boldog lesz..." 

-          Fogd! – nyomtam Adam kezébe 2 üveg pezsgőt, és egy whiskyt.

-          Pontosan mit is ünnepeltek?  - kérdezte, miközben zsonglőrködött a kezébe lévő üvegekkel, hogy le ne ejtse őket. Mosolyogva fordultam felé. Lassan több mint 1 hete, hogy karácsony volt, de már a szilveszternek is vége. Azonban Louis-ékat, meghívták fellépőként és egyben díszvendégként egy szilveszteri bálba, tehát ezt az ünnepet nem tudtuk együtt tölteni. A következő hónapban pedig már indulnak is az első világkörüli turnéjukra. Féléven át fognak turnézni és egyik stadion után a másikat fogják felrobbantani pusztán csak a jelenlétükkel. Így hát megállapodtunk abban, hogy egy utó szilveszteri bulit tartunk, amíg itthon vannak. Én vállaltam az italok beszerzését. Azonban mióta az apám vissza jött, majd ismét eltűnt senki nem nyugodt. Nem tudjuk mire készül, vagy mit tervez ellenünk vagy éppen más ellen, ezért Adam minden hová velem jön. Mondván: a testőröm, szóval ez a dolga.

-          Ezt is. Meg azt is. – zártam rövidre a témát. Az italokat kifizettük, én pedig vettem magamnak egy kávét. Már épp kifele indultunk a bevásárló központból, mikor megcsörrent a telefonom. Zayn volt az.

-          Szia.

-          Szia. Merre vagy?

-          5 perc és… - mondatom nem tudtam befejezni, mert egy férfi az utunkat állta. – ott vagyok… - böktem ki. A telefont nem tettem le, csak elemeltem a fülemtől. Alacsony, kissé görnyedt hátú férfi volt, rendezetlen hajjal, és kialvatlan szemekkel.

-          A bűnösöknek meg kell halnia. – mondta, nekem pedig a kávé majdnem kiesett a kezemből. – Te bűnös vagy. – folytatta. – Meg kellett volna tennie, de elhibázta. 1 hetet kapott. Nem többet. – nem értettem miről beszél.

-          Mi…miről beszél?

-          Ő küldött. Azt mondta meg kell tennem, különben megöli őket. A feleségem és a kisfiam. Sajnálom. Nem akarom…de muszáj. – lassan nyitotta szét kabátját, melyet eddig szorosan összehúzott magán. Meglátva mi rejlik a kabát alatt, a kezemben lévő kávés pohár a földön landolt. Reszketve emeltem vissza a telefont a fülemhez. Hangom kerestem, ami igencsak elveszettnek látszott. Halk hangon szóltam bele, remélve, hogy Zayn még ott van és hall engem. – Tudod mit? Inkább legyen 10 perc. – ez volt az utolsó mondat, amit mondani tudtam.

-          Katy. Fuss. – hallottam Adam hangját, de a lábaim földbe gyökereztek, nem hogy futni, de megmozdulni se tudtam a döbbenettől. Egy férfi állt előttem egy bombával a mellkasához erősítve. A kis tárgyon piros számok számoltak vissza fele. Az utolsó szám, amit láttam egy 5-ös volt. Ennyi másodpercem volt még arra, hogy elmeneküljek. Én azonban kővé dermedtem. Adam látva ezt, megragadta a csuklóm és olyan erővel kezdett el a kijárat felé ráncigálni, hogy hirtelen fel se tudtam fogni, honnan van ennyi ereje. Az áruház kijáratát már láttuk, de nem értünk el odáig. Hirtelen történt minden. Először egy nagy robbanás hallatszott, amitől a dobhártyám is majdnem beszakadt, aztán pedig egy hatalmas lökést éreztem magamon. A robbanás földre terített. Testem a kemény kövön ért földet. Kezeimmel próbáltam védeni magam, de még így is éreztem a körülöttem szerte szét repülő tárgyakat. Nem tudom meddig feküdhettem a földön. Az emberek sikolyát foszlányokban hallotta csak. A világ forgott velem egy darabig, a látásom pedig kicsit homályossá vált. A fülem csengett, a ruhám és a karom pedig tele volt porral és törmelék maradványokkal. Hunyorogva tápászkodtam fel, majd a földön ülve a fejem fogtam, remélve, hogy a velem pörgő emberek megállnak. Szédülve álltam két lábra, és botorkáltam a tőlem pár méterre fekvő Adam-hez. Mozdulatlan volt. Féltem, attól hogy komoly baja történt. Letérdelve mellé rázogatni kezdtem. Pulzusa volt, de a karját felhasította egy az épület üveg ajtajából szerte repülő szilánk. Kómásan nyitotta ki a szemeit, nekem pedig hatalmas kő esett le a szívemről.

-          Jól vagy? Megsérültél? – motyogta. Hihetetlen. Felrobbant előttünk egy bomba, Ő megsérült, de az az első gondolata, hogy én jól vagyok e?! 

-          Kiborítasz. – vágtam rá. – Én jól vagyok. De te megsérültél. A karod. – kábán tekintett le a szilánk által okozott sebre.

-          Nem vészes. Majd begyógyul.

-          De igen, vészes. – csattantam fel, miközben felsegítettem a földről. Az épületet szirénázó mentők, és rendőrök vették körül. Megrohamozták a csatatérre hasonlító helyet, és mindenkit kitereltek a parkolóba. A mentősök, minden sebesültet elláttak.

-          Hölgyem. Jól vannak? – sietett oda hozzánk egy mentős. Adam egyből helyeselni akart, de én gyorsabb voltam nála.

-          Nem. A barátom megsérült. – testőröm vitába szállt velem, de engem nem hatott meg. A mentős férfi kezeire bíztam. Idegesen túrtam a hajamba. A tömegben egy ismerős arcot szúrtam ki. Mr. John. Nagy léptekkel indult el felé, azonban ahogy közelebb értem hozzá, észre vettem, hogy nincs egyedül. Mellette állt, egy magas őszes hajú férfi. Láthatóan nagyobb pozíciót töltött be, mint a százados. Az épületet megrohamozó rendőröket ő irányította. Nem kellett sok, hogy rájöjjek ő Mr. John utódja.

-          Százados. – kiabáltam oda, ő fejét felkapva intett. Rohanásom az állította meg, hogy egy rendőr elém vágott.

-          Hölgyem oda nem mehet be. – kezét elém emelte, figyelmeztetve, hogy ne próbáljak áttörni a lezárt terülten.

-          Ó, dehogy nem. – közöltem.

-          Engedje be. Ismerem. – utasította Mr. John. Elégedett mosollyal sétáltam el az utamat álló férfi mellett, majd egy hálás bólintást küldtem a megmentőm felé. – Katy. Jól van?

-          Persze. Végül is csak fel akartak robbantani. De semmi bajom. – nyugtáztam, egy érdekes arckifejezés kíséretében. Tekintetem a Mr. John mellett álló férfire siklott. Vádló nézéssel mértem végig. Első ránézésre, nem tűnt gyanúsnak, ami számomra teljes mértékben gyanús volt. Egy belső hang azt súgta, hogy tartsam távol magam tőle, mert a végén még ő is kiakar nyírni. Hasznos tanács volt ez tőlem magamnak. Megfogadtam.

-          Jó napot! – lépett elém, majd kezét nyújtotta. – Jack Robinson felügyelő vagyok. – vonakodva ráztam kezet vele. Gondolom, most jött volna az a rész, hogy bemutatkozzak én is, azonban ez részemről elmaradt. Mr. John is azon a meglátáson van, hogy a Fantomnak dolgozik. Nem véletlenül vette át a százados helyét a rendőrségnél egyik napról a másikra. Ebből pedig egyértelműen következik, hogy tudja, ki vagyok. Innentől pedig számomra a formalitás nem létezik.

-          Remek. – böktem ki.

-          Tett már vallomást a kollégáiknál? – kérdezte hízelgő mosollyal. Én fejem rázva tudattam vele, hogy a válaszom egy nem. – Ez esetben ezt most meg is teheti. – kezébe vett egy kis füzetet és egy tollat, majd rám szegezve a tekintetét várta a beszámolóm. Én magam köré font kézzel álltam meg előtte. – Szóval…mondja el, pontosan mi is történt?

-          Rendben. Az történt, hogy én és a barátom épp indultunk ki az épületből az ártalmatlan bevásárlásunkat követően, mikor egy felettébb unszimpatikus és barátságtalan férfi utunkat állta és pofátlan módon megpróbált minket felrobbantani egy ketyegő kütyü kíséretében. – hadartam el a tőlem telő legnagyobb drámával megfűszerezve. – Ha engem kérdez, ez nem volt túl szép tőle. – tettem hozzá egy műmosollyal.

-          Értem. Van valami sejtése arról, hogy miért akarták megölni? Ez egyértelműen egy emberölési kísérlet volt.

-          Igen, nagyon is egyértelműnek tűnt, ahogy az a bomba ketyegett előttünk. – helyeseltem. – De nem. Fogalmam sincs miért mi voltunk a célpont.

-          Pontosabban csak ön.

-          Pontosabban csak én. - egy lépéssel közelebb léptem a nyomozóhoz. – Sejtelmem sincs, arról ki akarhat megölni. Hisz én egy törvényt tisztelő és betartó becsületes és ártatlan állampolgár vagyok. – álltam a sokat sejtő tekintet. Egészen addig, amíg a hátam mögül meg nem hallottam, ahogy egy ismerős hang a nevem kiabálja.

-          Hé. Minden rendbe? – jött oda hozzánk Adam. A sebesült karja bevolt kötözve. Megnyugodtam, hogy nem esett nagyobb baja.

-          Persze. – vágtam rá határozottan. – Mehetünk is. – sarkon fordultam, de nem jutottam messze.

-          Várjon. – szólalt meg Mr. Jack. – A jegyzőkönyvbe felkell tüntetnem kitől van a vallomás. Nem mondta meg a nevét. – fél oldalas mosollyal néztem fel rá.

-          Ó. Tudja maga nagyon jól, hogy milyen nevet kell a füzetre írnia. További szép napot! – a nyomozó amolyan ”természetesen tudom” tekintettel mért ismét végig. Innentől kétségem se volt afelől, hogy a Fantom egyik embere. Annak érdekében, hogy ezt a megállapításom közöljön Mr. Johnnal, küldtem neki egy üzenetet, amiben leírtam, hogy nem bízhat meg Mr. Jack-ben, és hogy semmiféle információt nem adhat ki neki. Nem fogok a Fantom kezére játszani. Ha keresztbe akar tenni nekem, akkor ügyesebbnek kell lennie.

Hamar elhagytuk a helyszínt, ami cafatokba állt a robbantást követően. Leakartam beszélni Adamet, hogy ő vezessen, de hajthatatlan volt. Igaz az ő autójával jöttünk, de akkor se tartottam jó ötletnek, hogy sérült karral üljön kormány mögé. Viszont most már tudom, hogy milyen is lehetett Adamnek, és Louis-nak, amikor meglőtt karral vezettem. Közveszélyes. Legalábbis szerintük az voltam…Tejes gázzal tartottunk a srácok háza felé. Az ünnepek alatt sokat voltam a fiúknál. Most hogy nekik is több szabadidejük volt, többet tudtunk találkozni. Ennek azért is örültem, mert már hiányoztak a Louis-sal töltött napok. Azonban mindamellett, hogy többet tudtam találkozni velük más is megváltozott. Louis. Karácsony óta mintha valami nem stimmelne vele. Úgy érzem távolság tartóbb lett. Mindennel kapcsolatban. Velem, a srácokkal, a szavaikból ítélve pedig a rajongókkal is. Tudom, hogy nincs rendben valami, csak még azt nem hogy mi. De kiderítem.

Adam lassan parkolt le a ház előtt. Megkértem, hogy várjon meg kint a kocsiban. Nem azért, mert nem akartam, hogy halja a beszélgetésünk, hanem inkább azért, mert valami furcsa és számomra rejtélyes ok miatt, Louis és Adam együtt, egy légtérben tartózkodva érdekesen viselkedik. Erre nincs jobb szó: érdekesen.

Kopogtam, majd csengettem, de mivel egy árva lélek se nyitott ajtót inkább úgy döntöttem, hogy ha ők nem akkor majd én beengedem saját magam. Halkan csuktam be magam mögött az ajtót. A házban csend volt, nyomasztó és szokatlan csend. Elindultam a nappali felé, és szerencsémre meg is találtam a többieket. Bár, utólag átgondolva ez nem biztos, hogy akkora szerencse volt. Zayn arcára aggodalom ült, Liam sápadtan nézett fel rám, Louis pedig…nos ami azt illeti, nehéz volt eldönteni, hogy az érdektelenség vagy a rejtett düh árad belőle?!

-          Jól vagy? – pattant fel a kanapéról Zayn. – Mr. John nem rég telefonált ide. Azt mondta robbantás volt a bevásárló központban. Én…én úgy megijedtem. Mikor a telefonon beszéltünk egyszer csak elhallgattál aztán, a nagy robbanást halottam és megszakadt a vonal.

-          Nos. – kezdtem bele. – Jól vagyok. – zártam rövidre. Nem tudtam mit mondani. A figyelmem lekötötte az, hogy Louis szó nélkül maga elé meredve ül, és még rám se néz.

-          De mégis mi történt? – szólt közbe Liam.

-          Valaki ismét kísérletet tett arra, hogy megöljön. Az történt. – válaszoltam. Zayn és Liam vissza ültek a kanapéra, Louis továbbra is mozdulatlanul ült a fotelbe, én pedig inkább állva maradtam, és úgy kezdtem bele a ma délelőtti ”élménybeszámolómba”. – Adam és én épp kifelé tartottunk a bevásárlóközpontból, amikor elénk ált egy férfi. Azt mondta, hogy a bűnösöknek meg kell halnia. Majd valaki másról kezdett el beszélni. Olyasmikről hadobált, hogy 1 hetet kapott, de nem tette meg, és ezért meg kell ölnie engem. Elég zavaros volt. – Louis lassan emelte fel a fejét. Tekintete találkozott az enyémmel egy pillanatra. Nem voltam biztos abban mit láttam a szemeiben. Félelem? Döbbenet? Rémület? Nem tudom biztosra, de ha nem ismerné, azt gondolnám, hogy tud valamit a ma délelőtti robbanással kapcsolatban. Sőt nem is valamit, hanem mindent. - Én..én nem tudom kiről beszélhetett. Még soha nem is láttam ezt az embert. Az egyik pillanatban még őt láttam, a másikban pedig a hozzá erősített bombát. Onnantól pedig képszakadás. Az utolsó emlékem az, hogy látom a piros számokat vissza felé számlálni és hallom a bomba ketyegését. – hadartam el gyorsan.

-          Bizonyára a Fantom embere volt ő is. – mondta elgondolkodva Liam.

-          Nem. – fejem rázva néztem barna szemeimbe, amelyek most hirtelen értetlenséget tükröztek. – Vagyis nem hiszem. Liam. Az az ember nem rólam beszélt. – magyaráztam. – Valaki másról. 

-          Ezt nem értem. Akkor mégis miért te voltál a célpont? – tűnődött el Zayn is. – Louis. Te mit gondolsz? – fordult barátja felé Zayn, ő azonban fagyott tekintettel nézett körbe mind hármunkon.

-          Mit gondolok? – ismételte. - Azt, hogy Katharine-t újra megpróbálták megölni, és nem tudom, miért vagytok ezen annyira meglepődve. Várható volt. Ezt gondolom. – a döbbenettől hirtelen nem tudtam mit mondani. Kerestem a szavakat, de egyiket se találtam megfelelőnek, mint választ.

-          Ez aztán az aggodalom. – köszörülte meg a torkát Liam.

-          Belefáradtam, hogy folyton csak aggódjak. – felelte rá idegesen.

-          Én meg abba, hogy folyton megakarnak ölni. - szólaltam meg végül. – Mi bajod? – törtem meg a csendet, ami kijelentésem követte. A feszültség tapintható volt.

-           Ó semmi. Végül is minden a legnagyobb rendben nem? Téged megakartak ölni, mindenki ideges és keresi a kérdésekre a válaszokat, holott semmi értelme, ha engem kérdeztek. Nekem pedig…nekem el kellene játszanom ismét az aggódó szerelmes szerepét. Hát kösz, de nem. Eleget játszottam már, belefáradtam. A barátnőm vagy Katharine. A barátnőm, akit majdnem felrobbantottak és én…ez így…nem normális. Ez nincs…rendben. – fejezte be végül szinte már hebegve a monológját.

-          Mi nem normális Louis? – kérdeztem éllel a hangomban. – Mi nincs rendben? Az hogy a barátnődet megakarták ölni, vagy azt, hogy a maffia a barátnőd, akit nem mellesleg meg akartak ölni? – kérdeztem egyenesen a szemébe nézve. Én rezzenéstelen arccal tartottam a szemkontaktust, neki azonban megrándult a szája széle. Nem válaszolt, csak néztünk egymásra. A farkasszemezést én untam meg előbb. Sarkon fordulva indultam el a kijárat felé.

-          Mégis hová mész? – kiáltott utánam Zayn. Idegesen fordultam vissza.

-          El. Valahogy szívesebben lennék most a közveszélyes utcán, mint ebbe a házba. – egy utolsó pillantást vetettem Louis-ra, majd végleg elhagytam a srácok házát. Nagy léptekkel szeltem át az utca és a ház közötti részt, majd dühösen becsaptam magam után Adam kocsijának ajtaját. A kormány mögött ülő fiú hirtelen összerezzent, én viszont szó nélkül magam elé font karokkal az utat bámultam. Éreztem, hogy megfog szólalni. – Ne. – állítottam meg. – Meg ne szólalj! – közöltem mutató ujjam fel tartva. – Vigyél a raktárhoz. Most. – Adam engedelmesen elhajtott a ház elől, és egyenesen a raktár felé vette az irányt.

A gondolataim össze vissza kavarogtak a fejembe. Ha kívülről látnám, mi zajlik le benne, azt mondanám, hogy egy összegabalyodott gomolyagra hasonlít. Louis szavai kemény hangon vízhangoztak körülöttem. ” …nekem el kellene játszanom ismét az aggódó szerelmes szerepét. Hát kösz, de nem. Eleget játszottam már, belefáradtam…” Nem tudtam, hova tenni Louis kirohanását. Hazudnék, ha azt mondanám, nem értem mire céloz. Ó nagyon is értem. Belefáradt abba, hogy örökké aggódjon értem. Belefáradt ebbe a macska egér játékba. Miattam egy olyan környezet veszi körül, ami nem biztonságos. Se neki, se a srácoknak. És mi lesz, ha már nem csak engem akarnak megölni? Hisz volt rá példa, hogy a fiúkat is elakarták tenni láb alól. Felakarták robbantani a magángépüket, és azért ha az nap megsérül bármelyikük is csak én lehettem volna a felelős. Talán Dan-nek volt igaza. Talán néha túl nagy árat kell fizetnünk, azért ha valamihez ragaszkodunk. Megfizethetetlenül nagy árat….

Louis szemszöge: 

A konyhában ülve hallgattam az óra monoton ketyegését kezembe egy üveg whiskyvel.  A délelőtt történtek után természetesen kérdőre lettem vonva, hogy mégis mi a franc ütött belém?! Zayn tudta a választ, Liam pedig szó szerint letámadott. Én azonban némán tűrtem mindent, ami a fejemhez vágott. Hisz mit is mondhattam volna? Az igazat? Ugyan már. Mégis hogy magyarázhattam volna el, hogy azért viselkedtem így, mert miattam majdnem meghalt Katy. Ő majdnem halt, én pedig támogatás kép közöltem vele, hogy tőle nem is várni mást, és hogy nem igazán hatott meg a majdnem halála. Holott ez közelében sincs annak, amit valójában éreztem. A félelem szinte belém hasított. Nem akartam tudomásul venni, hogy mit tettem, azt pedig főleg nem, hogy ezután mit fogok tenni.

-          Remek terv a problémák megoldására. – szakította félbe gondolatmenetem Zayn hangja.

-          Ezt most ne. – kérleltem elgyötörten. Valóban nem éreztem elég erősnek magam ahhoz, hogy bármi értelmeset mondjak vagy tegyek.

-          Mégis mit gondoltál Louis? – a velem szembe lévő szék mögé állt, egyik kezét pedig a szék karfájára tette. – Hogy néhány rossz szó elég lesz? Louis. Nála nem elég egy rossz szó vagy nézés. Ő nem fog megfutamodni ennyitől, nem fog önként magadra hagyni. Mégis csak Katharine-ről beszélünk. Nem másról

-          Igen. – csattantam fel. – Róla beszélünk és nem másról. Ez a gond. Ha másról lenne szó bizonyára már rég képes lettem volna elengedni. De őt nem tudom. Képtelen vagyok rá. Ez..ez nekem nem megy. – erőtlenül könyököltem az asztalra. – Ma majdnem meghalt. Tudom, hogy ez nem az első alakalom, de most először van közöm hozzá. Will küldte azt az embert, amiért nem teljesítettem a kérését, és nem szakítottam vele 1 hét után. Will küldte azt az embert Zayn, de mégis én öltem meg majdnem. Miattam történt, és ezen nincs mit tagadni se szépíteni. Ha meghalt volna az én kezemhez tapadna most a vére.

-          Tudod, sokat gondolkoztam azon, amit tenni készülsz. Azon, hogy szakítani akarsz vele. Louis, ha ezt valóban megteszed, akkor azt hiszem, többet ártasz neki, mint segítesz. – értetlenül emeltem fel a fejem. Az alkohol miatt kezdett elhomályosulni az agyam, azonban ez a mondat megfogta még az épen gondolkodó részem. – Úgy értem, ha magára hagyod nem lesz senkije. Ha kilépsz az életéből, nem lesz kihez kötődjön. Márpedig ő kötődik Louis. Hozzád. Te vagy az egyetlen oka, amiért még nem adta fel, te vagy neki az indok arra hogy túléljen minden majdnem halált, minden fájdalmat ami őt éri. A rohadt életbe is Louis te vagy az, aki életben tartja. Ha nem leszel, ott neki összefog törni. Végleg. Ez viszont nem történhet meg, mert annak attól félek végzetes hatása lenne rá nézve. – üveges tekintettel meredtem rá. Lassan próbáltam értelmezni minden szavát. – Csak hogy értsd. Amit mondani akarok az az, hogy ha te nem leszel már többé az élete része, akkor nem lesz kiért éljen. Nem lesz, akiért harcoljon és küzdjön. Nem lesz oka arra, hogy bármit is tegyen az élete védelmének érdekében.

-          Katy erős. Tudom. Ő a legerősebb ember, akit valaha láttam. Túl fogja élni. – magyaráztam leginkább magamnak, mint Zayn-nek. – Meglesz nélkülem. Majd kiheveri, és…

-          Louis. – kétségbe esve kaptam fel nevem hallatán a fejem. Zayn lágy hangon folytatta. – Téged nem fog kiheverni. Soha.

-          Akkor sem hagyhatom, hogy bántsák miattam. Nem tehetem.

-          Képes lennél végig nézni, ahogy összeomlik a szemed láttán?!

-          Mond csak Zayn. Melyik a rosszabb? Végig nézni, ahogy a szemed láttán összeomlik, vagy végig nézni, ahogy meghal.

-          Ezt akkor sem teheted. Nem vele. Nem ezt érdemli. Biztos van valami, amit kitalálhatunk, valami ami… - idegesen csaptam az asztalra. Tenyerem sajgott, de figyelmen kívül hagytam. Felálltam a székről, amibe eddig ültem, és az egyensúlyom megtartva próbáltam összeszedni minden erőm, hogy ne rogyjak vissza az eddigi ülőhelyemre.

-          Nincs semmi. – kiabáltam. – Semmi bassza meg. Nem fogom hagyni, hogy miattam, haljon meg. Hallod, amit mondok Malik. Nem hagyom. Nem lehet a közelembe. Ha ezt önként nem érti meg, akkor majd rásegítek. Ha magától nem akar elhagyni akkor majd okot adok rá, hogy megtegye. Addig nem állok le, amíg magától nem hagy el. Biztosra kell mennem. Ha önként hagy el, akkor nem kell félnem attól, hogy a közelembe lesz és baja esik. – nem igazán voltam tudatába annak, hogy mit is teszek, csak cselekedtem. Felkaptam az előttem lévő üveget, és a kocsi kulcsom, majd rohamléptekkel elindultam az ajtó felé.

-          Most meg hová mész? Louis! Nem ülhetsz így kocsiba. – Zayn utánam kiáltott, de nem volt semmi haszna. Nem törődtem se vele, se azzal, hogy milyen veszélyes, és idióta dolgot készülök megtenni. Nem érdekelt semmi, se a kockázat se a következmények, csak az, hogy Katy biztonságba legyen, ami azt jelenti jelen esetben, hogy a legmesszebb tőlem. Mint fizikailag, mint érzelmileg...

Katy szemszöge:

Hihetetlen, hogy egy pillanat hogy eltudja rontani az ember napját. Csak egy nyamvadt pillanat, és minden, ami eddig működött kártyavárként dől össze. Jelen esetben Louis és az én kapcsolatom van az omladozó kártyavár helyében. Egy belső hang azt súgja, hogy ezen igazán nem kellene meglepődnöm. Sőt. Várnom kellett volna. Hisz a szikrázó napsütést felváltja a tomboló vihar. Ez már csak így megy nem de bár? Nálam legalábbis biztos, hogy így.  Mélázásomból a csengő hangja rántott vissza a valóságba. Nagy erőfeszítésembe telt, de felkeltem a kanapéról és az ajtóhoz sétáltam. Az egyik felem azt kívánta bár Louis állna a túloldalán. A másik viszont nem akart még beszélni vele. Kinyitva az ajtót nem ért nagy meglepetés. Louis állt velem szembe kifejezéstelen, de sápadt arccal.

-          Ó. Jöttél bocsánatot kérni? Vagy esetleg folytatni kívánod a gondolatmenetet azzal kapcsolatban, hogy...

-          Velem jössz. – a döbbenettől hirtelen megakadtak a szavak a torkomban. Louis határozott és kemény hangom utasított. Volt valami fenyegető a hangjában, valami ellentmondást nem tűrő. Lefagyva néztem a távolodó alakját, ahogy nagy léptekkel a kapu felé siet. Hirtelen időm se volt gondolkozni. Az ajtót becsapva magam mögött rohantam utána

-          Hé. Mi bajod?! Louis! – értem utol, de addigra ő már a kocsijához ért. Nem a terepjárójával jött, hanem egy fekete jaguárral. Ritkán közlekedett ezzel a kocsival. Többnyire nem is használta.

-          Szállj be! – ismét egy ellentmondást nem tűrő kemény kijelentés. Szemöldök ráncolva álltam meg a kocsi ajtaja előtt.

-          Louis..

-          Azt mondtam beszállni! – szám szólásra nyitottam, de jobbnak láttam nem tiltakozni. Szó nélkül ültem be mellé. Ő a kormányra tette a kezét. Ujjai elfehéredtek, ahogy azt szorította. Rezzenéstelen arccal az utat bámulta, majd egy nagy lendülettel a gázra taposott. A lendület olyan hirtelen jött, hogy majdnem lefejeltem a műszerfalat, valamint ezzel egy időben valami a lábamhoz gurult az ülés alól. Egy whiskys üveg, amiben egy csepp ital se maradt. Elkerekedett szemmel fordultam Louis felé, aki továbbra sem szólt hozzám.

-          Te ittál?!  - vontam kérdőre. Nem válaszolt. Sebességet váltott, és ismét a gázra lépett. Megijesztett az a Louis, aki most mellettem ült. Soha nem láttam még ilyennek. Soha. Kemény volt minden mozdulata, sőt még a nézése is. A düh mintha keveredett volna a vak elszántsággal. A félelem apró szikraként jelent meg bennem. Nagyot nyeltem, majd ismét beszélgetést próbáltam vele kezdeményezni, miközben ő felhajtott az autópályára.

-          Louis. – fordultam felé. – Hová megyünk?

-          Tudnál gyűlölni Katharine? – most először hagyta el bármilyen szó a száját, mióta elindultunk.

-          Mi? Nem. – vágtam rá automatikusan és egyben zavartan is. – Louis. –szinte már esedezve szólítottam meg. – Mi ez az egész?! 

-          Nagy hiba Katy. – válaszolta monoton hangon, de továbbra sem nézett rám. – Gyűlölnöd kellene. Gyűlölni fogsz.

-          Nem. Nem foglak. Azt sem értem miért kellene, hogy gyűlöljelek. Sőt, nem értek semmit. Az égvilágon semmit. Miért vagy részeg, és miért vagyunk az autópályán? Miért jöttél el hozzám, és a rohadt életbe is Louis, miért csinálod ezt?!  - kiakadtam. Szó szerint kiakadtam. Louis szerintem legalább 200-al száguldott az autópályán, a kormányt továbbra is erősen szorította, de még mindig nem nézett rám. Kezdtem kétségbe esni.

-          Azért teszem, hogy gyűlölj. Gyűlölni fogsz olyannyira, hogy soha többé nem akarsz majd keresni. Azt akarom, hogy annyira utálj, hogy rám se bírj nézni. Érted?! Meg kell gyűlölnöd Katy. Ha ezt magadtól nem teszed meg, akkor majd okot adok rá.

-          Részeg vagy. – jelentettem ki. – Nem tudsz tisztán gondolkodni. Szóval kérlek, állj meg. Cseréljünk helyet, és menjünk haza. Holnap józanon, tiszta fejjel mindent megbeszélünk. – könyörögtem neki. Semmi reakció, semmi válasz. Louis volt az egyetlen, aki mellett nem féltem soha, most azonban szabályosan rettegtem. – Ha most azonnal nem állsz meg ezzel a rohadt kocsival, én esküszöm, hogy kiugrom. – közöltem fenyegető magabiztossággal. Magam sem számítottam rá, hogy ezt fogom mondani, de valamit tennem kellett. Ekkor olyasmi történt, amire nem számítottam. A kocsiban a zár kattant, ami azt jelentette, hogy innen se ki, se be nem megy senki. A kattanások hallatán teljesen elöntött a pánik. Egy teljesen más ember ült mellettem, nem az a Louis, aki egy hete karácsonykor a zongora mögött ült, és énekelt, nem az szorosan magához szokott ölelni, nem az a Louis, akit eddig ismertem.

-          Mond, hogy nem akarsz többé látni. Ígérd meg, hogy nem fogsz keresni, és elfelejtesz. Gyűlölj, utálj, csinálj, bármit csak ne szeress. Megígéred?!  – kiabált, minek hatására nem csak megijedtem, de még jobban össze is zavarodtam. Már ha ez lehetséges.

-          Nem. – makacskodtam tovább hisztérikusan. – Elég. Állj meg. Hallod, amit mondok. Most azonnal állj meg. – dühöngtem, pánikoltam, féltem, és az idegességtől vagy a félelemtől azt már ki tudja a kezeim remegni kezdtek.

-          Rossz válasz. – közölte, majd ismét sebességet váltott. Időközben letértünk az autópályáról is. Louis megfeszülve egyre csak a kormányt szorította. Először az hittem képzelődök, ő erre nem lenne képes, azonban néhány másodpercen belül be kellett látnom, hogy tévedtem. Ez a Louis, aki mellettem ült, bármire képes lett volna ebben a pillanatban. Ha lett volna erőm sírtam volna, de a sokktól lefagyva kapaszkodtam az ülésbe. Szembe egy kamion közeledett, olyan erős fényű lámpákkal, hogy alig tudtam oda nézni. – Utoljára kérem Katharine. Ígérd meg. Különben istenemre mondom, olyat teszek, amit később nagyon megbánok. Már ha lesz utána később. – tette hozzá könyörtelenül. Nem tudom, honnan de bátorságot merítettem. Határozottan néztem rá, és eltökélt hangon szóltam hozzá.

-          Nem. – vágtam rá, ellentmondást nem tűrve.

-          Hát jó. – válaszolta hasonló hangnemben. Olyan erővel lépett a gázpedálra, hogy attól féltem már nem is a pedált, hanem az aszfaltot tapossa. A kocsi száguldott, az éjszaka fényei összemosódtak, a kocsi zára pedig ismét kattant. – Ugorj. – utasított, én pedig elképedve kaptam oda a fejem. – Nem hallod?! Ugorj már! – A kamion egyre csak közeledett, én pedig tudtam mit akar tenni Louis, mégsem ugrottam. Az arckifejezése megváltozott. Könyörgő és kétségbeesett arccal fordult felém. A szeméből eltűnt az alkohol okozta köd. Józan volt, nagyon is. - Gyerünk! – kiáltott rám még utoljára, én azonban makacsul, megráztam a fejem. A torkomban gombóc keletkezett, amitől nem tudtam megszólalni, a szemem pedig megtelt könnyekkel. Kezem Louis kezére tettem, amely a sebváltón pihent. Nem érdekelt mi fog történni. Az sem, ha itt és most meghalok. Csak az számított, hogy nem tudtam volna megtenni, azt hogy magára hagyjam. Még akkor sem, ha ezzel az életem kockáztatom. A kamion vészesen közel volt hozzánk, a hangos dudálás elnyomott minden más zajt körülöttünk. Louis az utolsó pillanatban rántotta félre a kormányt mielőtt még beleszáguldottunk volna a velünk szembe jövő járműbe. Azonban nem tudott megállni időben. Ahogy a kormányt félrerántotta, a kocsi megpördült az úttesten, és neki vágódott a szalagkorlátnak átszakítva azt. Az autó felborult. Másodpercek töredéke volt pusztán, de nekem több órának tűnt. A jármű hangos puffanással ért földet az oldalára fordulva. Az utolsó emlékeim azok, hogy üvegszilánkok zúdulnak rám, és neki vágódok a kocsiajtajának belülről. A kezem beszorult, és vér ízét éreztem a számban. Kábán néztem körbe, és Louis-t pillantottam meg, ahogy aggódva és sokkos állapotban rám mered. A nevemen szólított, én viszont képtelen voltam megszólalni. Nem igazán voltam tudatában annak, hogy mi is történt, egyszerűen csak lehunytam a szemem és minden elsötétült körülöttem...