42. fejezet
"Halkan, szép csendben fogok összeomlani. Olyan némán, hogy talán még én magam se fogom észrevenni. Csak akkor amikor már túl késő lesz..."
Kisírt és fáradtságtól karikás szemekkel ültem a konyhába.
Lábaim hanyagul felraktam az asztalra, és egy csésze kávét kevergettem.
Rezzenéstelen tekintettel meredtem a kihűlt kávéra, és monoton csak
kavargattam. Na, nem mintha olyan érdekes lett volna. De se erőm se kedvem nem
volt fel kelni az asztaltól. Folyamatosan csak azon gondolkoztam, hogy vajon
mivel érdemeltem ki mindezt? Mit tettem, amiért az életem egy nagy rakás
semmi?! Mikor már épp úgy éreztem, hogy kezdenek a helyükre állni a szétesett
darabkák, akkor egyszer csak minden ismét széthullik. Nem tudom, miért sújt a
sors a legaljasabb játékaival, de azt biztosra vehetem, hogy engem valamiért
nagyon nem szeretnek odafent. De az is lehet, hogy az ördög listáján vagyok
első. Mindez csak részletkérdés.
-
Jó reggelt. – állt meg a konyhaajtóban Adam. Testőröm
idegzete nagyon strapabíró. Mikor tegnap vissza ért én a földön ülve, magamba
roskadva sírtam, ő pedig kétségbeesetten letérdelt mellém. Többször is feltette
a kérdést, hogy mi történt, de én elintéztem azzal, hogy Louis és köztem
mindennek vége. Képtelen voltam elmesélni mi történt pontosan. Csak sírni
akartam. Semmi mást.
-
Jobbat. – válaszoltam miközben továbbra is a
kihűlt kávém figyeltem.
-
Akarsz róla beszélni? - kérdezte óvatosan.
-
Nincs mit mondanom. – feleltem, és most először
levettem a tekintetem a bögréről.
-
Felhívom Dan-t. Lemondom a mai találkozót. –
ezzel elindult a telefonjáért, én azonban megállítottam. Nem volt sok kedvem
most Dan-el és az embereimmel találkozni, de valamit nem tehetek meg: hagyni,
hogy az ember, aki tönkretette az életem szabadon mászkáljon. A Fantom mindent
elkövetett egész életemben, hogy egy csődtömeget csináljon belőlem. Tudom nem
az ő hibája, hogy Louis szakított velem. De közre játszott mindebben. Tudom,
hogy így volt. A bosszú hajtott, és dühösebb voltam, mint valaha.
-
Arra semmi szükség. Oda akarok menni. – kértem
Adamet, aki néhány másodpercig szemöldök ráncolva próbált rájönni, hogy ezt
most mennyire gondolom komolyan? Végül aprót bólintva megragadta a
kocsi kulcsom, amit kivettem a kezéből. Egyszeri alkalom volt, hogy Adam az
autóm vezette. Többször ez nem fog előfordulni.
-
Biztos ezt akarod? Tegnap engedtek ki a
kórházból. Testileg nem vagy még olyan állapotba, hogy… – fogta meg óvatosan a
karom, én viszont talán a kelleténél idegesebben kirántottam a kezei közül.
-
Azt akarom, hogy ne álljanak az utamba. –
sziszegtem a fogaim közt. – A fizikai állapotom felől, pedig ne aggódj. Félő,
hogy a lelkem előbb feladja, mint a testem. – mondtam egyenesen a szemébe, majd
beültem a kocsimba, és miután Adam is beszállt rátapostam a gázra. Tény, hogy
testileg nem éreztem jól magam. A mellkasom minden egyes levegő vételnél
hasogatott, és habár a testemen lévő zúzódások se könnyítették meg a helyzetem,
valami még így is jobban fáj. Odabent valami sokkal nagyobb fájdalmat okozott,
mint a külső sérüléseim. Meg aztán az orvos felírt néhány gyógyszert köztük
altatót, és fájdalom csillapítót. Hazudnék, ha azt mondanám, nem örültem neki,
de az is hazugság lenne, ha azt állítanám, hogy a megadott mennyiséget szedem.
Szegény dokikám. Valószínűleg még sosem voltak hasonló ”balesetei” mint nekem,
így fogalma sincs arról, hogy a felírt napi 1 szem tabletta mennyire kevés. Így
hát önálló adagolásba kezdtem. Én vagyok a beteg, nekem fáj, nem neki. Én tudom,
mennyire van szükségem nem ő.
A raktár előtt leparkoltam és nagy léptekkel indultam el a
bejárat felé. Adam szó nélkül szorosan mögöttem sétált. Gondolom épp magába zsörtölődött.
Belépve néhány ott tartózkodó emberem észre vett és felém fordult. Jó pár hete
nem jártam már itt. Az ünnepek alatt egyáltalán nem, az autóbalesetem óta pedig
szintúgy. Fürkésző pillantásokkal néztek végig rajtunk. Nagyon jól tudom, hogy
még mindig vannak, akik nem fogadták el, hogy egy nő a vezetőjük. Őszintén szólva
a többség így érez. De nem mernek szólni, és ezt nagyon is támogatom. Ehelyett
csak a nézésükkel jelzik, hogy utálják a tényt miszerint: egy újabb Wilson a
vezérük, és ami még ennél is hervasztóbb számukra, hogy jelen esetben ez a
Wilson egy nő. Mély levegőt véve, kopogás nélkül rontottam be a mi kis saját
termünkbe, ahová többnyire csak azok az emberek lépnek be, akiket mi behívunk.
A külsős emberek általában a küszöbön megállnak. Mondjuk úgy, hogy ez a terem a
mi saját konzultációs helyünk. Ide csak protekcióval lehet bejönni, ami pedig
elég kevés embernek van.
-
Á. A mi elveszett és majdnem lemészárolt
bárányunk. – emelte fel fejét mosolyogva Dan, aki szokásos elfoglaltságát
végezte: öltönyben ült a székben, és szivarozott.
-
Bárány? Kedves. Igazán kedves. De jelen esetben
farkasnak érzem magam, aki bárkit képes lenne szétszaggatni. – viszonoztam a
mosolyt egy gúnyos arckifejezés kíséretében.
-
Hátrább az agarakkal Katy. Mióta lettél ilyen
vérszomjas?
-
Amióta egy nap kétszer is megakartak ölni,
méghozzá két külön személy.
-
Akik közül az egyik Louis maga. – folytatta Dan.
– Személy szerint nagyon örülök annak, hogy a tegnapi nappal véget ért a ti kis
már alapból halálra ítélt kapcsolatotok. – gyilkos pillantással fordultam Adam
felé, aki lehajtott fejjel a padlót bámulta mintha az olyan érdekes lenne.
Pedig nem volt az. Nagyon nem.
-
Tisztába vagyok vele, hogy te voltál a
legboldogabb ember e hír hallatán. De tégy meg nekem egy szívességet, és
mellőzd a témát.
-
Szerelmi csalódás. Majd elmúlik. – közölte,
nekem pedig nagy erő kellett ahhoz, hogy ne essek neki. Legszívesebben rávágtam
volna, hogy ez nem pusztán egy szerelmi csalódás, de inkább nem tettem. Részben
azért, mert tudom, hogy Dan és én más véleményen vagyunk és voltunk mindig is
Louis-val kapcsolatban, így a vitánkból senki nem kerülni ki győztesként. Részben
pedig azért, mert megpillantottam egy idegen tagot, aki eddig csendben üldögél
a székben, és a legnagyobb nyugalommal figyelte a beszélgetésünk. Mégis mikor
került ide?
-
Ez meg ki?!
- böktem mutatóujjammal az említett személy felé.
-
Ő itt Oliver. – a fiú nem lehetett idősebb 20
évnél, így nagyjából ugyan annyi idős volt, mint én és Adam. Sötét barna haj,
zöld szemek, fekete nadrág és póló és egy sejtelmes mosoly. Összességében egy
helyes srác volt. Viszont az a mosoly elárult róla egy igen fontos tényezőt:
nem egy hülye senki. Nem, inkább ravasz és okos. – Az új testőröd. – ennek
hallatán elkaptam a tekintetem róla, és Dan-re meredtem, majd Adamre, aki még
mindig a padlót bámulta. Ennyi idő után gyanítom már megállapította, hogy
elkélne egy felmosás a szoba padlóján. Mivel Ő nem nézett rám vissza fordultam
Dan-hez.
-
Már van egy testőröm. Rémlik?! Itt áll mellettem
és kerülve a szemkontaktust velem a koszos padlót nézegeti. – jegyeztem meg
cinikusan, mire fel Oliver vigyorogva vissza fojtotta az éppen feltörni készülő
nevetését.
-
Nem foglak őrizet nélkül hagyni. Igen van egy
testőröd. De úgy tűnik neked 1 nem elég. Mert ha elfelejtetted volna,
megakartak ölni. És mind tudjuk, hogy a robbantás nem a Fantom műve volt, hanem
valaki másé. – mondta komolyan. – Több ellenség, nagyobb védelem. Veszélybe
vagy Katharine.
-
Veszélybe vagyok amióta csak élek. Én mégis
eddig mindig túléltem.
-
Eddig. – ragadta meg a kulcsszót. Mély levegőt
vettem, és újra szólásra nyitottam a szám, de megelőztek. – Oliver az új
testőröd Adam mellett. Ezentúl veled lesz ő is. Nincs vita. Így döntöttem. –
Oliver felkelt a székből, és elém sétált. Magabiztos mosollyal állt meg
előttem.
-
Főnök. Oliver Hill. Állok rendelkezésére. –
nyújtotta felém a karját én pedig kezet fogtam vele.
-
Mi a helyzet a Fantommal? – váltottam témát.
-
Az informatika zsenink Clark, megvizsgálta a
pendrive-ot amin az általad ellopott rendőrségi anyagok vannak. – kezdte Dan
ismertetni a jelenlegi helyzet állását, Oliver pedig érdeklődő arckifejezéssel
hol rám, hol pedig Dan-re nézett. Nem tudom mi fogta meg jobban: az, hogy
elloptam néhány adatot a rendőrségről, vagy az, ami engem is, hogy van egy
informatika zsenink?! Különben is, mióta van nekem Clark nevezetű emberem?
Elképzelhető, hogy többet kellene az embereim között lennem? – Minden adathoz
hozzátudtak férni, kivéve egyet. Az egyik fájl jelszóval védett, és nem lehet
feltörni. A többi dokumentumba nem volt semmi érdekes, vagy olyasmi, amit eddig
ne tudtunk volna. Gyanítom a jelszóval védett fájl az, amire szükségünk lenne.
Fontos adatok lehetnek rajta. – gondterheltem fújta ki a levegőt.
-
Hogy értsem azt, hogy nem lehet feltörni a
jelszót? Mégis miféle informatika zseni az, aki nem tud zseniálisan feltörni
egy jelszóval védett fájlt? – kérdeztem határozottan. – Küld ide ezt a Clarkot,
és hozza a gépét is. – utasítottam. Dan kérdőn nézett rám, majd mérlegelte a
kérésem, és végül vállat vonva kiment majd egy alacsony, szemüveges sráccal
tért vissza, akinek a kezében egy fekete laptop volt. Á. Szóval ő Clark. – Úgy
hallottam meggyűlt a bajod egy jelszóval. – kezdtem.
-
Igen. Az egyik fájl védett. Nem tudok
hozzáférni. Már minden lehetséges kombinációt felhasználtam. A feltörő
programom se használt.
-
Nem tudtál bejutni a fájlba. Szóval kétlem, hogy
minden lehetséges kombinációt felhasználtál volna. – mondtam szemrehányóan.
Leültem a székbe, és magam elé vettem a laptopot. Clark behozta a rejtett
fájlt, és kivillant egy kis ablak, ami jelszót kért. Alaposan elgondolkoztam,
és olyan variációkat próbáltam meg, amiket a Fantom alkalmazhatott. Számomra
egyértelmű tény volt, hogy ezt nem a rendőrség rejtette el a kíváncsi szemek
elől. És mivel levették az ügyről Mr. John-t, az se véletlen, hogy utána az új
nyomozó gépén kötöttek ki. Több jelszót is beírtam, amit lehetséges találatnak
véltem, de egyik sem jött be. Évszámok, helyek, nevek, amik fontosak lehetnek a
Fantomnak. Egy elborult elme, aki a diliházból szökött meg. Valami olyan
jelszót adott meg, ami fontos számára. Végül beugrott. Egy név, amit eddig nem
próbáltam. Megfontoltan gépeltem be a betűket egymás után, és reménykedve
lenyomtam az entert. A gépen betöltődött a fájl, és másodpercek alatt rengeteg
számot, és dokumentumot hozott be. Elégedetten dőltem hátra a székben, miközben
Clark elkerekedett szemekkel pásztázta a laptop képernyőjét. Adam, Dan és
Oliver pedig meglepetten szóhoz se jutottak. – Na, ki a zseni? – csaptam össze
a tenyerem, majd magam köré fontam a kezem egy bájos mosollyal.
-
Mi volt a jelszó? – kérdezte döbbenten Clark. A
mosoly hirtelen lehervadt az arcomról.
-
Elizabeth. – mondtam halkan. – Az édesanyám neve
volt a jelszó. – Dan szemöldök ráncolva nem szólt semmit. Olivernek látszólag
lettek volna kérdései, de az arckifejezésem látva inkább megtartotta magának
őket. Adam pedig. Nos, ő együtt érző pillantást vetett rám.
-
Elviszem a gépet. Van néhány kód jel, amit nem
értek. Le kell futtatnom egy programot a gépem. Amint rájövök, miket rejt a
fájl szólok. – jelentette ki, majd megragadta a laptopot, és távozott.
-
Talán beszélned kellene Mr. John-al. Erről meg
arról, hogy megtudott e valamit a Fantommal kapcsolatban. Tudom levették az
ügyről, de ahogy őt ismerem, segíteni akar nekünk, szóval biztos vannak még
emberei, akikkel tud beszélni. Talán tud valamit. – én bólintva felkeltem a székből.
-
Ez jó ötlet. – értettem egyet Dan-el. Ritka
pillanatok egyike. – Oliver. – szóltam újdonsült testőrömnek, aki neve hallatán
felkapta a fejét. – Te velem jössz.
-
Majd én elkísérlek. – lépett mellém Adam.
-
Nem, te velem jössz. – szólt rá Dan. – Szükségem
van a segítségedre. El kellene intéznem valamit, és szeretném, ha velem
tartanál. – Dan arca komoly lett, és tartotta a szemkontaktust Adammel. Valamit
némán megbeszéltek egymással, majd Adam lassan bólintott és újra felém fordult.
-
Ha haza
értél hívj, és kérlek, próbáld meg nem bajba sodorni magad! – ezt követően
pedig Olivert célozta meg. – Te pedig egy pillanatig se téveszd szem elől! –
utasította. – Vigyázz rá! – miután mindenki rábólintott a másik kérésére és
utasítására, útnak indultunk. Kezemben lóbálva a kocsi kulcsom mosolyogva
néztem Oliverre, aki csillogó szemekkel méregette az autóm.
-
Hű. Bájos. – állapította meg.
-
Nincs sok szabályom. Gyakorlatilag ezek nem is
szabályok. Inkább, útmutatók, amiket ha betartasz, jól kifogunk jönni egymással.
– közöltem, és egyik kezemmel kinyitottam a kocsi ajtaját a másikkal pedig a
tetőre tettem.
-
Hallgatom.
-
1. Ezt a kocsit csak én vezethetem. Nincsenek
kivételek.
-
Nagy kár. – nyugtázta. – Mi a második?
-
2. Aki az anyós ülésen ül, annak kuss van a
vezetési stílusommal kapcsolatban.
-
Értettem.
-
És végül az utolsó. Ez egy egyszerű kérés. –
mondtam. – Ne sikíts. – Oliver nevetve kinyitotta a kocsi ajtaját, és beszállt.
-
Miért sikítanék? – kérdezte, én pedig beindítottam
a motort, majd vigyorogva rátapostam a gázpedálra. A kocsi csikorgó kerekekkel
száguldott ki a raktár elől, egészen ki az útra. Oliver nem szólt semmit, csak
hatalmas vigyorral az arcán kapaszkodott, és nevetve az utat figyelte.
-
Egyébként, ha már szabályok. – fordultam felé
egy pillanatra. – Valódi szabályokból csak egy van.
-
Mégpedig?
-
Ne akarj megölni! – közöltem, Oliver pedig
elröhögte magát.
Louis szemszöge:
Idegesen rontottam be hőn szeretett menedzserem irodájába.
Felszökött szemöldökkel kapta felém a fejét. A székbe ült és telefonált.
-
Majd később vissza hívlak. – ezzel lerakta a
telefont, és maga elé font karokkal hátra dőlt a székben. – Kopogni
elfelejtettél vagy az valahogy kimaradt, amikor megtanultad az illemet? Várj.
Ne is válaszolj. Az illemet te messziről se ismered fel.
-
Tönkre tettél mindent. Az egész életemet. –
vágtam hozzá.
-
Tévedsz Louis, én nem csináltam semmit.
-
Nem voltam képes szakítani vele, ezért te
majdnem megölted. Hallod, amit mondok?! Majdnem meghalt miattad.
-
Azt csak figyelmeztetésnek szántam. Gondoltam
szólok, hogy lejárt az időd. Egyébként meg nem értem miért vagy rám olyan pipa.
Tudtommal te voltál az, aki kórházba jutatta. Megjegyzem elég váratlan tett
volt tőled az a kis autóbaleset. Megleptél Tomlinson. – mért végig elismerően.
-
Elvetted tőlem a legjobb dolgot, ami csak történhetett
velem.
-
Nem. – emelte fel a hangját, és mutatóujjával
egyenesen rám mutatott. – Te vetted el saját magadtól. – kiabálni akartam vele,
hogy ez nem igaz, mert ő kényszerített, hogy ezt tegyem, de képtelen voltam.
Igaza volt. Én magam dobtam el a boldogságot saját magamtól. De csak mert ez
volt az egyetlen esély arra, hogy Katy biztonságba legyen. Legalábbis Will-től.
– Ne játszd nekem itt a hős szerelmest. Nem vagyok kíváncsi a szenvedésedre,
habár nagyon jó látnom. De komolyan Louis, egy élmény végig nézni, ahogy tönkre
mész. Feldobja a napom.
-
Őrült vagy. – sziszegtem a fogaim közt.
-
Nem Louis. Nem őrült vagyok, hanem valaki, aki
irányítani tud téged. El sem tudod képzelni mennyire jó érzés tudni, hogy
embereket pusztán egy szóval a földbe tudok tiporni. Csak kell egy gyenge pont.
Az pedig mindenkinek van. Neked Katharine. Ez ilyen egyszerű Louis. –
kétségbeesetten tenni akartam valamit. Bármit. A tudat, hogy tegnap mit tettem
és mondtam megőrjített. Az éjszakát egy üveg whisky társaságában töltöttem. Azt
reméltem, hogy majd az alkohol elfeledteti velem a történteket. Azonban minél
többet ittam annál inkább erősödött bennem az érzés, hogy nincs semmim. Semmim.
-
Gyűlöllek. El sem tudom mondani mennyire
utállak, te rohadék. – mondtam egyenesen a szemébe meggyötört hangon.
-
Az érzés kölcsönös. – bólintott egy halvány
mosollyal, majd az ajtó felé intett. – Ha végeztél az önsajnáltatással, akkor
mehetsz is.
-
Ezt nem úszod meg. Nem úszhatod meg. – mondtam
miközben elindultam a kijárat felé.
-
De igen. – mosolygott elégedetten. – Én mindig
megúszom. – dühösen csaptam be magam mögött az ajtót, és a folyosóra kiérve
ököllel a falba csaptam. Mégis mit vártam? Hagytam, hogy irányítson.
Megijedtem, és a félelem erősebb volt nálam. Féltettem Katy-et. Will pedig
kihasználta ezt, és pillanatok alatt tett egy csődtömeggé. A félelem nagy úr.
Azonban az, aki irányítani tud egy félő embert még nagyobb. Jelen esetben én
volnék az, akit az orránál fogva vezettek, és azt tettem amit Will akart.
Elvettem saját magamtól a boldogságot, ezzel rönkre téve magamat és Katharine-t
is.
Katharine szemszöge:
Már közel jártunk a rendőrség épületéhez, amikor a telefonom
csörögni kezdett. Érdeklődve pillantottam a sebváltó melletti kis tartóba, ahol
a készülék csörgött, majd mikor megláttam a nevet amely szüntelen csak
villogott a kijelzőn, ügyet sem vetve rá ismét az utat figyeltem.
-
Nem akarod felvenni? – kérdezte Oliver mikor már
vagy fél perce csörögött a mobilom.
-
Nem. – feleltem egyszerűen. A telefon azonban csak nem akart elhallgatni.
Zayn neve pedig folyamatosan ott villogott a képernyőn.
-
Lehet fontos. – folytatta.
-
Nem baj. – a telefon elhallgatott, majd mikor
már megnyugodtam, hogy ezt megúsztam ismét szólni kezdett. Szem forgatva kanyarodtam
be a rendőrség utcájába.
-
Kitartó, azt meg kell hagyni. – nyugtázta, majd
az ablakon kezdett el kifelé bámulni.
-
Igen. Az. – állapítottam meg. – Túlságosan is. –
leparkoltam a rendőrség előtt, és leállítottam a kocsit. Oliver ismét a
telefonomra pillantott, majd kinyitotta az ajtót, és kiszállt.
-
Vedd fel. Én, majd kint megvárlak. – becsapta
maga után a kocsi ajtaját, én pedig kelletlenül felvettem a telefont.
-
Örülök, hogy végre felvetted. – kezdte köszönés
helyett.
-
Örülök, hogy örülsz. – feleltem gúnyosan.
-
Beszélnünk kell!
-
Nem. Nem kell. – vágtam rá idegesen.
-
De igen. Tudom mi történt közted és Louis közt.
-
Nem fogunk erről beszélni. Tudod miért nem? Mert
semmi kedvem arról csevegni, hogy Louis tegnap szakított velem. Nem fogom
elmondani, hogy mennyire fáj vagy, hogy végig sírtam az egész éjszakát. Az
érdekel, hogy jól vagyok e? A válaszom nem. Rohadtul nem vagyok jól. Kíváncsi
vagy, hogy mit érzek most? Semmit. Egy nagy ürességet, azon kívül pedig semmit.
– hadartam feldúltan. – Nincs szükségem együttérzésre, se arra, hogy valaki az
összetört szívem ápolgassa. Nincs szükségem senkire! Érted?! - a válaszát meg
se várva kinyomtam a telefont, és kiszálltam a kocsiból. Idegesen bevágtam az
ajtót, és mély levegőt vettem, mielőtt még elindultam volna a lépcsőnél várakozó
Olivérhez. Dühös voltam, feldúlt, és összetört. Nehezemre esett összeszedetnek
tűnni, mert nagyon nem voltam az. Azonban ezt nem adhattam a világ tudtára.
Hogy miért nem? Mert az erős emberekben az a bónusz, hogy amikor belül végleg
szétestek, kívül akkor is egésznek tűnnek. Ez puszta illúzió keltés,
megfűszerezve egy kis színészettel, de így van. Az erős emberek akkor sem
törnek össze, ha valójában már rég darabokra hullottak. Én pedig erős vagyok. Annak
kell lennem. Ezzel a tudattal sétáltam el Oliver mellett, és Mr. Johnig meg sem
álltam. A századost a folyosón találtuk meg. Épp egy rendőrrel beszélgetett, de
amikor észre vett minket elköszönt és hozzánk sietett.
-
Katharine. Te jó ég. Hogy van? Nem a kórházba
kellene lennie? Halottam az autóbalesetéről, ami a robbanás napján történt. Be
akartam menni önhöz a kórházba, de jobbnak láttam, ha majd később érdeklődöm a
hogyléte felől. Egy rendőr helyett inkább a barátaira és nyugalomra volt
szüksége. – mondta kedvesen. Én pedig mosolyt erőltettem az arcomra, és bólintottam.
-
Jól vagyok. – válaszoltam szűkszavúan.
-
Na és a barátja, Louis is jól van? Ha jól
értesültem, ő is a kocsiban volt és…
-
Jól. A kelleténél sokkal jobban. – feleltem,
majd még hozzátettem. – Valamint ő már csak a volt barátom.
-
Ó. – bökte ki – Nagyon sajnálom.
-
Nem kell sajnálnia. – vágtam rá. – Khm. – néztem
zavartan Olivérre. – Százados ő itt Oliver, az új testőröm. – miután kezet
fogtak folytattam. – Azért jöttünk, hogy érdeklődjünk, tud e valami új
fejleményt a Fantommal kapcsolatban?
-
Nem. Sajnos semmi új információval nem tudok
szolgálni. Azonban jó, hogy jöttek. Hívni akartam, hogy amint az egészségi
állapota lehetővé teszi, jöjjön be, mert van itt valami más is, ami a
hasznunkra válhat. – érdeklődve hallgattam Mr. Johnt.
-
Micsoda?
-
Kérem, kövessenek. – engedelmesen sétáltunk a
százados után, egészen a vallató teremig. Szemöldök ráncolva néztem rá, hogy
miért is hozott minket ide?! – A Fantommal kapcsolatos nyomozást már nem én
vezetem, de a tegnapi nap folyamán elkaptuk az egyik emberét. Hamarosan vissza
viszik a cellájába, de addig még van egy kis időnk. Tudnak vele beszélni. Mr.
John kinyitotta az ajtót, mi pedig beléptünk a kihallgató terem azon részébe,
ami egy üvegfallal van elválasztva a szobától. Meglepődtem, amikor
megpillantottam a széken ülő Dave-et. Aztán a meglepettségem felváltotta az
öröm. Hiába. A gonosz énem, nagyon örült annak, hogy rabruhába látja őt.
-
Egyedül szeretnék beszélni vele. – jelentettem
ki.
-
Ez biztos jó ötlet Főnök?
-
Igen. – Oliver bizonytalan volt, de végül
beleegyezetett. Nem is volt más választása. Ezt követően pedig a százados felé
fordultam. – A beszélgetésünk csak maguk fogják hallani és látni igaz?
-
Igen. A kamerák ki vannak kapcsolva. Hivatalosan
maguk nem is beszéltek. – egyetértve bólintottam, majd átsétáltam abba a
szobába ahol Dave volt. Elégedett mosollyal az arcomon ültem le a vele szembe
lévő székre. Élvezet volt nézni Dave lesápadt arcát, amelyről csak úgy
sugárzott a döbbenet.
-
Úgy tűnik, te mindig megtudsz lepni. – bökte ki
végül.
-
Szeretem meglepni az embereket.
-
Mit keresel itt?
-
Nem mit, hanem kit?! – javítottam ki, ő pedig
gúnyos mosolyra húzta a száját.
-
Rossz embernél jársz cica, ha azt hiszed, mondok
bármit is.
-
Csak mond el, hol van? Azzal mindenki jól jár.
-
Azzal senki nem jár jól. – hajolt közelebb,
bilincsbe vert kezei pedig hangos csörgéssel pihentek meg az asztalon.
-
Csak nem félsz tőle Dave? Mikor lettél ilyen
gyáva?
-
Félek tőle, és jobban tennéd, ha te is félnél.
Én eljátszottam nála az utolsó esélyem is. Többé már nem bízik bennem. –
suttogta. – Azt hiszed csak ennyire képes? Komolyan ennyire lebecsülöd őt? Mert
akkor nagyot tévedsz. Megtalál, és megöl. Egyenlőre csak azért vagy életben,
mert szereti a macska egér játékot. Élvezi, hogy kínozhat, miközben te
kétségbeesetten próbálsz keresztbe tenni neki. Ez az egyik oka. A másik pedig
az apád, aki vissza botorkált a halálból. Igen. Tudok róla, hogy vissza tért,
és ő is tudja. Most már mindketten a célpontjai lettetek.
-
Az apámnak és neki van egy befejezetlen ügyük.
Az nem az én dolgom. Az sem érdekel, ha tényleg megöli őt. Én csak azt akarom,
hogy áruld el, hogy hol találom. – néztem mélyen barna szemeibe. – Ha nem
segítesz előkeríteni, itt fogsz megrohadni a sitten. Gondolom, nem egy cellában
akarod leélni az életed hátra lévő részét? Legutóbb megszöktél a rendőrségtől,
összejátszottál és segítettél egy őrült sorozatgyilkosnak, előtte drog és fegyverkereskedelemmel
foglalkoztál, elkötöttél néhány furgont, pénzt loptál, és arról se feletkezzünk
meg, hogy szemtanúja voltam annak, ahogy megölsz egy embert a raktárban.
Akárhogy is veszem, ezek igen csúnya vádak ellened. Azonban ahhoz épp elegek,
hogy biztosan életfogytiglant kapj. Jó magaviselettel talán megengedik, hogy te
válaszd meg melyik cella a szimpatikusabb. Amelyikbe emeletes ágy van, vagy
amelyikbe sima. – közöltem vele nyugodtan a tényeket. – Megkell hagyni, hogy
jól áll a bilincs és a narancssárga rabruha, de úgy sejtem nem pont ilyen jövőt
képzeltél el magadnak.
-
Mit ér nekem, ha segítek? Semmit. Nem tudsz
kijuttatni innen. Ez pedig azt jelenti, hogy nem mondok semmit. – maga elé font
karokkal dőlt hátra a székben. Elégedetten végig nézett rajtam, majd a
tekintete megállapodott azon a kezemen, amin a Louis-tól kapott gyűrűt hordtam.
– Édes. Kár, hogy kidobott. – jegyezte meg. Hirtelen felkaptam a fejem, és
értetlenül meredtem rá. Honnan tudja, hogy Louis és én szakítottunk? Döbbenten
álltam a kijelentése előtt, és hirtelen reagálni se tudtam. Ezt pedig
gyűlöltem. A magabiztosságom egy pillanat alatt romba tudta dönteni, ha
Louis-ról és rólam volt szó. Hirtelen több gondolat is átfutott az agyamon, de
végül a legőrültebbet ragadtam ki a sok közül.
-
Ki hozlak innen. – jelentettem ki.
-
Mi?! -
úgy tűnt Dave meglepődött a kijelentésemen.
-
Ki hozlak innen. Elintézem, hogy minden ellened
felhozott vádat ejtsenek, valamint biztosítom a védelmed, ha kijutsz. Mind
ketten tudjuk, hogy te is felkerültél a listájára. Megfog ölni. Ha kell, a
rácsok mögött intéz el, de el fog. Ebben biztos vagyok. Szabadságot ajánlok
neked és biztonságot, cserébe pedig csak annyit, kérek, hogy mond, el mit
tervez és hol találom?
-
Komolyan beszélsz Katy?
-
Felajánlom, hogy kijuttatom a börtönből azt az
embert, aki pokollá tette az életem többek közt. Szerinted viccelnék
ilyesmivel?
-
Mégis, hogy akarod elintézni, hogy minden vádat
ejtsenek, ami velem kapcsolatos?
-
Ugyan Dave. Megvannak a kapcsolataim. Mégis csak
a maffiával beszélsz. – válaszoltam, és láttam, hogy valami megcsillan Dave
szemében. – Ha meghoztad a döntésed értesíts! – mondtam befejezés képp, és
felkelve a székből elindultam a kijárat felé. Már épp a kilincs felé nyúltam, mikor
Dave utánam szólt.
-
Tudod. Én megmondtam. Sejtéseim szerint pedig
mindenki más is jó előre szólt. Louis csak egy véletlen tényező volt az
életedben, aki valami csoda folytán képes volt életben maradni melletted.
Elhiszem, hogy éreztél iránta valamit. De ne tagadd Katharine. Valahol mélyen,
legbelül mindvégig tudtad te is, hogy ez nem fog örökké tartani. Tudtad, hogy
Louis egy nagy hiba, de te mégis hibázni akartál. – anélkül hogy megfordultam
volna, kiléptem az ajtón és ott hagytam Dave-t. Velem egy időben viharzott ki
Oliver és a százados is.
-
Holnap átszállítják egy sokkal jobban őrzött
börtönbe. Kizárt, hogy addig bármit is tegyen.
-
Ugye nem gondoltad komolyan azt, amit bent mondtál
neki?! – támadott le először Mr. John majd az újdonsült testőröm.
-
De igen. Nagyon is komolyan gondoltam. Ha van
esze segíteni fog, ha nincs. – fordultam egy pillanatra vissza a szoba felé. –
Akkor majd veszek koszorút a sírjára. Mert kizárt, hogy élve megússza mindezt.
A Fantom már rá is vadászik.
-
De te vagy az első számú célpontja. – vágott közbe
Oliver.
-
Igen. Pontosan ezért van szükségem rá. – vágtam rá
a kelleténél mogorvábban. Nagyot nyelve, Mr. John-hoz fordultam. – Százados.
Amint megtudunk valamit, hívom. – meg sem várva a válaszát, nagy léptekkel
indultam el a folyosón egészen a kijáratig. Oliver valahol lemaradhatott, mert
nem volt mögöttem. Lehunyt szemekkel álltam meg a lépcsőn. A friss téli hideg levegőt
mélyen beszívtam.
-
Hé. Ez meg mi volt? – állt meg mellettem Oliver.
A szemébe néztem és puszta értetlenséget láttam. Nem akartam már az első nap
belerángatni a lelki problémáimba, így inkább csak megráztam a fejem, és
beszálltam a kocsiba. Egyenesen a kesztyűtartóhoz nyúltam, és kivettem azt a
kis dobozt, amihez már hónapok óta nem nyúltam hozzá. A kabát zsebemből
előhalásztam az öngyújtóm és rágyújtottam. Az embereknek szükségük van
valamire, amihez kötődhetnek. Egy tárgyra vagy egy személyre. Kell valami,
amibe kapaszkodhatnak, ha meginognak. Nekem volt kibe kapaszkodnom. Volt kihez
forduljak, ha úgy éreztem kezdek össze zuhanni. Azonban ez a személy kilépett
az életemből, így amihez fordulhatok az ismét valami tárgyilagos dolog. Cigi,
gyógyszerek, drog. Az embereknek kell valami kapaszkodó. Én is ember vagyok. – A dohányzás káros az egészségre nézve. –
szólalt meg testőröm, aki mellettem ülve, halvány mosollyal nézte, ahogy az
ülésen hátradőlve cigarettázom.
-
Nem a dohányzás káros, hanem az emberek. –
feleltem. – Egy szál cigaretta kevesebb bajt okoz, mint az emberek egymásnak.
És az érzelmek, amiket az emberek egymás iránt éreznek. – éreztem, hogy Oliver
tele van kérdésekkel, így inkább folytattam. – Azért ajánlottam fel annak a
rohadéknak ott benn, hogy kihozom, mert jelenleg ő az egyetlen esélyem arra,
hogy közelebb kerüljek ahhoz, aki megakar ölni. Valószínűleg Dan-nek és Adamnek
egészen más ötletei vannak ezzel kapcsolatban. Még új vagy, így nem várom el,
hogy megértsd, miért nem bízom mindezt rájuk. Elég, ha annyit tudsz, hogy az ő
terveik sose jönnek be. Ezt később megfogod érteni. – mondtam.
-
Értem. – bólintott elgondolkodva. – Na, és mi a
helyzet az előbbi kirohanásoddal? Elég zaklatottnak tűntél. Esetleg van valami
köze ahhoz, amit Dave mondott, mielőtt kijöttél?
-
Az orvosok szerint idegösszeomlást kaptam a
balesetemmel egy időben. – kezdtem. – Tekintsünk erre az egészre úgy, mint egy
kisebb érzelmi megingásra. – zártam rövidre a témát, majd az elszívott csikket
kipöcköltem a lehúzott kocsi ablakán.
Haza fele Oliver-t kitettem a raktárnál, mert elmondása
szerint még volt ott egy kis dolga. Onnan pedig egyenesen haza mentem. Adam még
nem volt otthon, így kihasználtam az alkalmat, és bevettem néhány szem
nyugtatót. Adam nagyon komoly veszi a gyógyszereim beszedésének felügyeletét.
Túl komolyan. Fáradtan huppantam le a kanapéra, és feküdtem el rajta. A plafont
nézve Dave szavain gondolkoztam. Fájt beismerni, de igaza volt. Neki is. Louis
valóban életem legnagyobb hibája volt, de vannak hibák, amiket az ember nem
bán. Vannak, amiket örülünk, hogy elkövetünk, nem?! Életem legrosszabb és
legjobb döntése volt ő egyszerre. Amennyire szép volt és boldog a vele
eltöltött idő, most annyira fáj és rossz a hiánya. Tudom gyűlölnöm kéne őt és
utálni, amiért ezt tette velem, de képtelen vagyok rá. Túlságosan is kötődöm
hozzá, hogy ezt érezzem iránta. S habár egy nagy ürességet hagyott maga után,
ami percről percre csak nagyobb és üresebb lesz, én mégis szeretem. Jelen
pillanatban pedig lehetetlennek tűnik, hogy egy nap máshogy érezzek. Fáj
kimondani, fáj érezni, fáj szeretni őt. Azonban a szeretet mellettem csalódást
is érzek. Abban a személyben csalódtam a legnagyobbat, akire számítottam,
akiben feltétlen megbíztam. Bármennyire is szeretem, mégis kristálytisztán
látom magam előtt, hogy valóban hibát követtem el, amikor belészerettem. Igen.
Kétségtelenül életem legnagyobb hiába volt Ő, de az utolsó is. Többé nem
hibázok!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése