20.Fejezet-Hello szívi!

Sziasztoook.:) Remélem mindenkinek jól telik az őszi szünet, és nem úgy mint nekem..mandulagyulladással lázasan az ágyat nyomva.:/ Még van néhány nap a szünetből, szóval pihenjetek sokat.:)!! Az új fejezet pedig megérkezett, tele váratlan fordulatokkal, és régi ismerősökkel.:)  Remélem tetszik majd! Jó olvasást és szép napot minden kedves olvasómnak!.:)  Smile.:)  

u.i.: ha van kedvetek nézzetek be a másik blogomba is.:) http://mylifeismyinsight.blogspot.hu/

20. Fejezet.

"Az élet mindennap tartogat számunkra meglepetéseket. De azt hiszem én már többet kaptam a kelleténél..."

Louis szemszöge: 

Az éjszakát Katy-nél töltöttem. Nem akartam magára hagyni, és főleg nem olyan lelki állapotban, mint amilyenbe tegnap került. Erősnek próbálja mutatni magát és törhetetlennek, de átlátok rajta. Megtört, és nem hagyom, hogy padlóra kerüljön. Igaza van Zayn-nek. Magamtól vállaltam, hogy belekerülök ebbe az őrületbe csak, hogy vele lehessek.  Most pedig, hogy a turnét elhalasztottuk  karácsony utánra, még több időm lesz rá. Ezen a héten biztos. Hisz a repülős baleset nagy port kavart a médiában és a rajongók közt is, ezért a héten szabadságot kaptunk. Mondván pihenjük, ki hogy majdnem meghaltunk. Az órára pillantva, fél 7 volt, Katy pedig még aludt. A konyhában készítettem magamnak egy kávét, és azt szürcsölgetve ültem a nappaliba. Telefonom elővéve felléptem twittere. A rajongók kétségbeesett, és aggódó üzenetei fogadtak. Mindenkit megnyugtattam, hogy jól vagyunk, és csak egy baleset történt. Egy baleset. Ami szándékosabb már nem is lehetne. Gondolatmenetemből a csengő zökkentett ki. Katy még nem ébredt fel, de én nem nyithatok ajtót. Először is azért, mert nem az én házam és furcsán nézne, ki ha én nyitnék ajtót. Másodszor pedig kitudja ki áll az ajtó túl oldalán. A csengő azonban nem akart elhallgatni, Katy pedig olyan mélyen aludhatott, hogy nem hallotta. Nagyot sóhajtva letettem a kezemben lévő csészét az asztalra, és az ajtó felé sétáltam. Félve nyitottam ki, azt. Meglepetésemre egy halványan, de ismerős személy állt velem szembe. Fekete öltönyt és kalapot viselt, kezében egy még el nem szívott szivarral.

-          Jó reggelt Uram!

-          Te ki vagy?  - kérdezte. Nos, nem épp erre számítottam.

-          Louis Tomlinson vagyok..- folytattam volna, de szavamba vágott.

-          Áh. Te vagy Katy kis kócos fiúja. – közölte, majd belépett az ajtón. Kócos? – Ő hol van?

-          Még alszik. A tegnapi nap nagyon megviselte.

-          Akkor megvárom. – ült le a nappaliba, majd meggyújtotta szivarját. Percekig ültünk egymással szembe, miközben végig arcomba szállt a füst. A helyzet kezdett kínossá válni. Nagyon kínossá. – Mi a foglalkozásod?

-          Énekes vagyok. Egy bandában. – mosolyodtam el akaratlanul is.

-          Ó. – hangja lehangolóan hangozott. – Egy énekes. Nem a szívem csücskei a bandák. -  állapította meg. – Reméltem, hogy Katy egy magához hasonló fiút választ. Mondjuk egy bérgyilkost, vagy egy mesterlövészt. Igen, egy mesterlövész jó lenne. – jegyezte meg. Valami azt súgja, nem kedvel. De nem értem miért?!  - Mi a hobbid?

-          A zene és focizom. Van egy csapatom is. – próbáltam fényezni magam, hátha megkedveltetem magam. Sikertelen próbálkozás volt.

-          Nem szeretem a focit. Emberek oda vissza rohangálnak egy nagy pályán egy apró ki labdát kergetve. – gondolkodott hangosan ismét.

-          És Önnek?  - villantottam kedves mosolyt felé. Hiba volt.

-          Bankrablás, lövöldözés. – sorolta teljesen nyugodtan. – De mind közül a robbantgatás. Csodálatos látvány. – meredt maga elé. Kezdem azt hinni, hogy a velem szembe ülő  személynek valami nem stimmel a fejében. Érdekfeszítő, és kicsit sem kínos beszélgetésünkből egy számomra kedves hang zökkentett ki. Katy volt az. Egy fekete nadrágban, fehér felsőben és fekete kabátban viharzott be a nappaliba.

-          Jó reggelt szívem. – köszönt be, majd ki is fordult egyenesen a konyha felé, ám észbe kapott, hogy nem vagyok egyedül és visszapördült. – Dan? Te hogy kerülsz ide?

-          Találkozó. Reggel 8 óra. Rémlik még valami?

-          Ó hát persze. 5 perc és indulhatunk. – vágta rá. Én nem értettem miről beszélnek, de ez esetben nem bántam. Míg Katy megreggelizett mi, némán ültünk egymással szembe. Tenyerem izzadt, testem minden porcikája pedig azt sugallta, hogy fussak el mert ez az ember megrémít.

Katharine szemszöge: 

Miután Louis-nak adtam egy pótkulcsot, ami a házam nyitja, Dan-el el is indultunk a megbeszélt találkozóra. Mivel a helyszínt Dan ismerte az Ő kocsijával mentünk.

-          Miről beszéltetek Louis-al? – kérdeztem rá közömbösen.

-          Erről, arról. – húzta el szája szélét. Majd lapos pillantást vetett rám. – Tudtad, hogy énekel?

-          Igen. – vágtam rá értetlen arccal. Ez miért olyan fontos?

-           Na és azt, hogy focizik?

-          Dan, mégis mi a probléma azzal, hogy nem egy elvetemült bűnöző? Énekes és focizik. Egy normális pasi.  - csattantam fel, továbbra is értetlenül. Kíváncsi voltam mit akar mindebből kihozni.

-          Valójában minden. – válaszolta. – Azt gondoltam egy magad fajtát választasz. De nem esek kétségbe. Ez a kapcsolat nem fog sokáig tartani úgy sem. – a lehető legnyugodtabb és természetesebb hangon. Én szemöldököm a magasba vonva a döbbenettől csak egy szót bírtam kinyögni.

-          Tessék?

-          Katy drágám. Ez a fiú szeret téged, teljes szívéből ez egyértelmű. De ti két külön világból jöttök és két külön világba tartotok. Most lehet azt gondolod, hogy Ő a te nagy hősöd. A fiú, akit kirántott a sötétségből és megmutatta a fényt, de ez nem teljesen igaz. Te mindig is a sötétségben fogod élni az életed, Ő legfeljebb egy halványan világító gyertya lehet benne. Egy halványan pislákoló fény, mely a legkisebb fuvallattól ki is alszik. – magyarázta még mindig nyugodtan, végig az utat figyelve. Szívem egyből tiltakozott a Dan szavait követően ám az agyam kattogni kezdett. Úgy érzem sikeresen el ültetett egy gondolatot a fejemben, ami nem hagy majd nyugodni. Talán igaza van? Ez az egész csak egy ideiglenes érzés? Nem. Ez nem lehet igaz. Csak Dan gondolja így. Ez semmit nem jelent. Saját magam győzködése közben azonban meg is érkeztünk a helyszínre. Egy szöges dróttal körül határolt raktár épülethez értünk, mely mogorva szürkeséggel magaslott az égbe. Kiszállva alaposan felmérte a területet. Kétségtelen, hogy ezen a helyen még soha semmilyen tisztességes dolog nem történt. Dan fejével a kapu felé biccentett utalva ezzel arra, hogy kövessem. Végig mellettem sétálva haladtam. Nagy erővel lökte be a vas ajtót mely a raktárba engedett utat. Belépve halk, de beszélgetés hallatszott. A raktár valószínű legnagyobb helyiségébe mentünk. Hatalmas dobozok, és raklapok sorakoztak a fal mellett. A magasba  emelkedett ablakok néhánya be volt törve, így érezni lehetett bent is, a hűvös ősz végi időt. A helyiség közepén magas, izmos, és cseppet sem barátságos tekintetek fogadtak. Nem egy nem kettő hanem legalább 50 ember várt ránk. Dan eléjük lépett, én pedig engedelmesen követtem. Öltönye belső zsebéből elővett egy szivart, majd meggyújtotta azt. – Kedves társaim. – kezdte. Kicsit úgy éreztem magam mintha egy város polgármestere készülne beszédet tartani. – Mint tudjátok korábbi vezetőnk halálával az utódára szállt át a Wilson örökség. – Ők egyértelműen bólintottak. – Mind ismeritek hát az eljárást. Hivatalosan is az Ő gyermeke örökli az elhunyt tisztségét. Így hát engedjétek meg, hogy bemutassam Őt. – felém intve jelezte, hogy menjek oda hozzá. – Kedves bűntársaim Katharine Dorothy Wilson. Az egyetlen és még élő Wilson örökös, és egyben hivatalosan is a maffia. – értetlen arcok fogadtak hirtelen. Az emberek összesúgtak és felháborodva kapták tekintetük Dan-ra.

-          Egy nő?  - hallottam egyikük hangját.

-          Dan! Ugye ez csak valami vicc. Ez egy nő. Nem lehet a maffia. Kizárt, hogy Ő legyen az örökös. – csattant fel egy másik férfi.

-          Elég!  - kiáltotta el magát Dan. – Ő az örökös, és egyben ezentúl a ti vezéretek is. Mindannyian ismeretiek a törvényt. Felesküdtetek. Megvéditek, és véretek ontjátok, ha kell a maffiáért.

-          Nekem egy nő nem lesz vezérem. – állt előre egy középkorú férfi. Dan rám pillantott, mintha csak az mondaná: Gyerünk, mutasd meg neki, hogy te egy Wilson vagy! – Csak egy nő. Egy védtelen kislány, aki még pisztolyt se látott életébe. – hirtelen indulattól fogva előrántottam eddig rejtett fegyverem. Soha nem volt probléma lelőnöm valakit. Persze csak, úgy hogy a lövésbe ne halljon bele. Tisztába vagyok azzal, hogy ezentúl újra fel kell támasztanom azt az énem, akinek a vére olyan rideg, mint a jég. Ennek pedig valahol örültem, hisz már hiányzott is kicsit. Rászegezve a pisztolyt, hangos nevetésbe tört fel, melyet a mögötte állók viszonoztak is. – Egy pisztoly? Valóban azt hiszed megijedek ettől? De csak egy nő vagy, aki nem hogy lőni nem tud, de talán még azt sem, hogy hogyan kell meghúzni a ravaszt. Nincs bátorságod lelőni engem. Nincs mitől félnem. – Éreztem Dan pillantását magamon. Arcom kacér mosolyra húzódott. Mintha a testem minden porcikája újra azt az érzést érezné amit anno Dave-el. Tűz, harag, és egyszerű lazaság, miszerint lelövöm ha kell. Minden ok nélkül is.

-          Ez fájni fog, de ne izgulj 10 napon belül gyógyuló sérülést okoz majd. – közöltem, mire még hangosabban kezdett nevetni.

-          Na persze. Hallottátok ezt srácok? – fordult feléjük majd vissza rám. Kihívó arca azt sugallta lőjek. Én pedig mit tehettem volna? Lőttem. Könnyed mozdulattal húztam meg a ravaszt a vállára célozva, hisz az, az én névjegyem lövés tekintetében. Bőrét épp, hogy érintette a golyó, mivel szándékosan úgy céloztam, hogy megijedjen, de a többiek is rémüljenek csak meg. A mögötte állók mellett, suhant el a golyó, mely hangos csattanással a falba csapódott. Elégedetten húztam vissza a ravaszt. Végig nézve az arcokon elismerést véltem felfedezni.

-          Esetleg van még valaki, aki kételkedik abban, hogy valóban Wilson vér csörgedezik az ereimben?

-          Engem meggyőzött. – szólalt fel az egyik magas és agyon tetovált férfi. Dan-ra pillantva elismerően bólintott.

-          Most, hogy ezt tisztáztuk, mindenki menjen a dolgára. – utasította Őket. – Kivéve titeket. – mutatott a tömegben két személyre, akiket nem tudtam kivenni a sok ember közül. – A jelenlegi helyzetet elnézve szükséged lesz védelemre. – fordult felém. – Kijelöltem a két legjobb emberem akikben meg is bízom. Mark és Adam. Ők fognak rád vigyázni.

-          Ez kedves tőled Dan, de nincs szükségem testőrökre. Tudok vigyázni magamra. – erősködtem, ám felnézve a két illetőre egy ismerős arcot véltem felfedezni. Barna haja kócos volt, zöld szemei mosolyt és boldogságot tükröztek. Ám ízlése nem változott az évek során semmit sem. Fekete nadrág, póló és a változatosság kedvéért egy fekete bőrkabát. Arcomon hatalmas mosoly jelent meg, mely jelenleg levakarhatatlan volt.

-          Hello szívi. - köszönt a már ismerős megszólítással. Arcán csábos mosoly jelent meg melytől elbűvölő volt pont, mint az emlékeimben.

-          Ő Adam. Egy mesterlövész. Talán a legjobb. – vigyorgott Dan. Ezt nem tudtam hová tenni, de jelenleg nem is érdekelt.

-          Tudom ki Ő. - válaszoltam. – Volt pár közös évünk. – mosolyogtam rá. – Jó újra látni.

-          Téged is szívi. – ölelt szorosan magához. – Hiányoztál. – engedett el, majd alaposan végig mért. – Nem kíméltek az évek. – jegyezte meg elismerően. – Szebb vagy mint emlékeztem. Mikor is volt? Talán 3 éve? – mivel Dan semmit nem értett ezért felé fordultam.

-          Adam és én ugyan abban az árvaházban nőttünk fel. Ő volt az egyetlen, akire mindig számíthattam. Mindig megvédett a nagyokkal szembe, és segített, ha bajba kerültem. Az oda kerülésem követve talán pár héttel kerülhetett oda. Együtt nőttünk fel. – magyaráztam. Elismerően bólintott, jelezve hogy ez jó néven veszi.

-          Na igen. Már akkor is oda voltak érted a pasik, de valakinek meg kellett védeni a nyáladzó rossz fiúktól. – lökött meg viccelődve. –  Ez az ára ha valaki ennyire dögös mint te. – húzta száját kacér mosolyra.

-          Vigyázz mit mondasz Adam. Katy-nek van barátja, és mindezzel még nem is volna probléma, de a gond az, hogy szereti is. – közölte szem forgatva. - Bár ezen könnyen változtathatunk… -  én azonban mondatába vágtam. egy szúrós tekintet kíséretében. – De elfogadom a döntésed. Hisz egy popsztárt jobb mint egy mesterlövész. – magyarázkodott. Bár azt hiszem ezzel csak magát akarta meggyőzni.

-          Ugyan már Dan. Mióta akadály az, hogy egy csajnak pasija van? Egy kocsinak is lehet tulajdonosa mégis ellehet lopni. Csak ismerni kell a kocsit, és profinak kell lenni. – mosolyodott rám. Nos igen. Adam mindig is egy olyan srác volt aki rossz fiú miközben egy imádni való ember. Ilyen az Ő stílusa. Dan láthatóan mérlegelte a hallottakat, és látszólag megindította. Miért érzem azt, hogy Dan nem kedveli Louis-t? 

Miután a másik testőröm is megismerhettem Márkot, Adam felajánlotta, hogy haza visz. Hálás voltam érte, mivel úgy gondoltam ha Dan-el kell mennem, biztos olyan gondolatokkal ostromol, melyek azt igazolják, hogy Louis nem hozzám való. Erre viszont kicsit sem voltam kíváncsi, így maradtam Adam társaságában. A haza fele úton, elmesélte, hogy az árvaházból való távozásomat követően pár hónappal hagyta el a helyet mondván, már nem bírta tovább azt a környezetet. Megértem. Onnan munkát keresett egy autó szerelő üzemben, majd otthagyta, és belekeveredett abba a világba melybe én is. Valahol mindannyian sejtettük, hogy az olyan gyerekeknek akik az árvaházat maguk hagyták el, nem is fog szebb és jobb sors jutni ennél. Elzüllött, bűnözők, és az alvilágban jártas személyekké válnak. Bár a különbség köztem és közte az, hogy Ő elkerülhette volna mindezt, ellenben velem. Nekem ez volt a sorsom. Ha akartam volna, se menekülhettem volna. Ez van, ha Wilson az ember. Megállva a házam előtt, megköszöntem Adamnek, hogy haza hozott.

-          Ha bármi gond van, csak hívj fel szívi. Állok rendelkezésedre a nap 24 órájában. – én egy széles mosolyt küldve felé becsuktam a kocsi ajtót, majd a ház ajtaja felé sétáltam. Körülnézve a parknak elrendezett udvart körülvevő fák leveli már szinte mind lehullottak. A szél kicsit fújdogált, az ég pedig be volt borulva. Kifejezetten őszi hangulat uralkodott. Kabátom zsebéből előhalászva a kulcsot, épp nyitni készültem a bejárati ajtót, ám az résnyire már nyitva volt. Ezt furcsálltam, hisz Louis kocsija már nem állt itt, így Ő nem lehetett. Halk és óvatos léptekkel létem át a küszöböt. Síri csend fogadott, ami sose jelent jót. Fegyveremmel a kezembe elindultam a lakásban. Először a konyhát térképeztem fel majd a nappalit de semmi. A földszint teljesen üres volt, ami azt jelenti a betolakodó az emelten van. A gyanús csendet egy halk zörgés felváltotta fel, mely pár másodperc után elhallgatott. Lassan lépkedve a lépcsőn fejem nyújtogatva figyeltem látok e valami mozgást. A folyosó üres volt. A fürdő és a vendégszobák tiszták. Már csak egy szoba maradt az én szobám. Az ajtó be volt csukva, ami már alapból nem stimmelt hisz tisztán emlékszem, hogy a nagy sietségben nyitva hagytam reggel. Valamint sáros lábnyomok voltak felfedezhetők előtte. Lenyomva a kilincset hirtelen téptem fel az ajtót, és szegeztem magam elé a pisztolyt. Ám a személy, akit ott találtam nem az volt, akire számítottam. Nem a Fantom.