19.Fejezet-Az alvilág angyala

Sziasztook.:)  Dobpergéééés..és meghoztam az új részt, így az őszi szünet első napján.:) Annyit mondhatok, hogy az elkövetkezendő részek nem lesznek unalmasak! Izgalom, bonyodalom és persze a már megszokott rejtélyek!.;) Katy múltjából néhány ember felbukkant majd, valamint Louis életében is! Kik? Szerelmek, barátok vagy épp ellenségek? Ezt csak Isten tudhatja, na meg persze én.:D!! A léyneg, hogy jó pihenést minden kedves olvasómnak, és élvezzétek az őszi szünet mindennapját!!.:) Jó olvasást minden kedves olvasómnak!!!!.:)  Smile.:)


19.fejezet

"Bolond voltam, amiért azt gondoltam létezik tisztességes játszma. Ez itt a pokol. Itt nincs tisztesség.."

A gondolat, hogy a puszta létezésem gyilkossá tesz elborzaszt. Elég a konyhába ülnöm egy széken, a kávém szürcsölgetve és emberek halnak meg miattam. A mai nap egy kivétel volt. Az idő kegyes volt hozzám. Ma. De mi lesz holnap, vagy azután? Mi lesz ha egyszer későn érek oda?!  A szerencse barátomként sétál mellettem, de vajon meddig? Mi kell ahhoz, hogy Ő is elpártoljon tőlem?

-          Katharine Dorothy Wilson. – szólt ki, az egyik rendőr az ajtón jelezve, hogy én következek a vallomás tétellel. A szobából ahová sétáltam Louis jött ki. Mindegyikünket egyesével hallgattak ki, mégis úgy érzem Mr. John az én vallomásom várta a legjobban mind közül. Tekintetem a velem szembe sétáló Louis-ra emeltem, aki haragos és egyben csalódott arckifejezéssel nézett vissza rám. Lépéseim a bizonytalanból határozottá váltak. Belépve becsukták utánam az ajtót. Egy asztal és 2 szék volt a szobában. Leülve az egyik székre, Mr. John velem szembe foglalt helyet.

-          Ki maga? – kérdezte sejtelmes és egyben kíváncsi hangon.

-          Egy lány, aki mindig rosszkor van rossz helyen. Ha ismerne tudná, hogy általában ilyen szerencsétlen esetekbe botlok, mint a mai.

-          Ne akarja elhitetni velem, hogy mindez puszta véletlen. Majdnem meghaltak. – hajolt közelebb nyomatékosítva bennem a tényeket.

-          Szerencsém volt. – arcom mindvégig rezzenéstelen maradt.

-          A szerencse ide már kevés. – ráncolta össze homlokát.

-          Százados. – dőltem hátra a székben. – Engem a szerencse tart életben. – torkom megköszörülve folytattam. – De ha jól tudom azért hívott ide, hogy vallomást tegyek.  

-          Felesleges volna. Úgysem mond el semmit, ami előbbre vinné a nyomozást. – jelentette ki puszta egyszerűséggel. – A gépen 1 ember vesztette életét. A másodpilóta egy 42 éves férfi,  szerető családapa. Két kis gyereket hagyott maga után. Az egyikük 4 a másik 6 éves. Valamint egy gyászoló özvegyet. A másik pilóta még időben eltudta hagyni a repülőt. – mondta monoton hangon egyenesen a szemembe. – Még mindig nem óhajtja elmondani ki maga?  - én felállva a székből a kijárat felé vettem lépteimet.

-          Ha szereti a családját és az életét nem avatkozik bele olyasmibe, ami nem kéne. – kilépve éreztem, hogy már nem tudom sokáig tartani magam. Körülnézve csak Zayn ült a folyosón kezébe a telefonjával, mellette pedig egy nagydarab férfi őrködött. Bizonyára a testőre. Én már majdnem elhaladtam mellette mikor utánam szólt.

-          Észhez fog térni. Csak..idő kell neki. – állt fel a székről,kezeit pedig tehetetlenül maga mellé ejtette.

-          Az idő gyilkos, és kicsit sem kegyes, hogy mások eszére várjon. – mondtam szemébe, majd határozott és nagy léptekkel a parkolóban álló kocsim felé haladtam. Nagy lendülettel szálltam be a járműbe. Sírni akartam, sírna és nem foglalkozni senkivel és semmivel. De nem tudtam. A könnyek megalázkodva elbújtak szememben. Testem minden porcikáját átjárta az adrenalin, a félelem és a düh. Visszatekintve a rendőrség épületére Zayn az ajtóban állva figyelt engem. Elindítva az autót teljes erőmmel a gázra léptem. Nem érdekelt, hogy egy rendőrség épülete előtt száguldozok. Csak mentem, és az utat figyelve száguldottam.

Louis szemszöge: 

Idegesen mászkáltam fel alá a nappaliban Katy-t hívogatva, miközben a többiek próbálták feldolgozni a ma történteket. Hirtelen az ajtó csapkodására lettem figyelmes. Fejem a hang irányába kapva reméltem, hogy Katy az.

-          Nagy barom vagy ugye tudod?  - rontott be Zayn.

-          Miről beszélsz? – kérdeztem rá, hisz nem értettem kirohanásának okát.

-          Arról, hogy belegondoltál már miért is haragszol rá? Azért mert nem mondta el a teljes igazságot? Louis! Gondold csak végig. Valójában a te hülyeséged miatt kell hazudnia neked.

-          Az én hülyeségem miatt? Zayn, hazudott nekem. Mert nem bízik bennem.

-          Emlékszel mit mondott a legelején? Emlékezz csak vissza. Azt, hogy nem akar senkit közel engedni magához, mert nem akar bajba keverni, de te addig erősködtél még beadta a derekát. Önként mentél bele ebbe az agyrémbe, amitől már akkor is meg akart óvni. Önként vállaltad, hogy történjen bármi, te mellette leszel. Ha nem teszed meg akkor ezt a lépést, már rég egy szállodába üldögélnénk, vagy épp interjút adnánk valahol. Ezzel pedig nem arra akarok utalni, hogy hiba volt beleszeretned. Ő a legjobb dolog a világon ami veled történhetett. Belekeverted magad ebbe az őrült világba, amitől meg akar kímélni. Ezt pedig csak úgy tudja megtenni, hogy hazudik. Mert különben tényleg halott lennél. Amikor ezt az egészet vállaltad, azért tetted, hogy vele lehess mert szereted. Ez pedig azt is magával vonja, hogy megbízol benne annyira, hogy ráhagyod mit tegyen. Ráhagyod, hogy mit mondjon el és mit ne. Vállaltad a hazugságokat is, csak hogy szerethesd. Te keverted bele magad ebbe, és Ő próbál minél távolabb tartani tőle, ha már nem tud kihúzni ebből a világból. – döbbentem hallgattam szavait, melyek teljesen igazak voltak. Én akartam, hogy vele lehessek, és tudtam mivel jár.

-          Ezzel azt akarod mondani, ..te jó ég, hogy én.. – kezdtem volna bele mondatomba de Zayn közbe szólt.

-          Ezzel azt akarom mondani, hogy egy seggfej vagy. – én szemeim lesütve, telefonomra pillantottam.

-          Hol van most? – emeltem tekintetem barátomra. – Nem veszi fel a telefont.

-          Nem tudom. A elhajtott a rendőrség elől, és nagyon idegesnek tűnt. – kocsi kulcsom felkapva az ajtó felé rohantam. – Hé. – kiáltott utánam Zayn. – Ne szúrd el. – én bólintottam, majd becsapva magam után az ajtót, olyan gyorsan hajtottam el a ház elől amilyen gyorsan csak tudtam. Zayn-nek igaza van. Ő a legjobb dolog ami valaha is történhetett velem. Még ha nehéz is beletörődnöm abba, ami körülötte és így körülöttem is forog tudom megéri.  Mert nincs még egy olyan lány mint Ő.

Katharine szemszöge: 

Miután feszültség levezetésképp végig száguldottam London egyik legelhagyatottabb részén, haza felé vettem az irányt. Nem veszíthetem el a fejem. Nem hagyhatom, hogy a düh teljesen eluralkodjon rajtam. Józannak kell maradnom, és résen lennem. Minden pillanatban  tudnom kell mi folyik körülöttem, és, hogy mire készül a Fantom. A lehető legtisztességesebben akartam kikerülni ebből az egészből. Becsületes játékszabályokkal akartam megnyerni a Fantom elleni játszmát. De mivel ez a módszerem kudarcot vallott, maradt a B terv. Hogy mi az? Ha leakarod győzni az ellenséget nem elég, ha ugyan olyanná válsz mint Ő. Egy fokkal mindig rosszabbnak kell lenned nála. Egy lépéssel mindig előtte kell járnod. Nem elég, ha sejted a gondolatát. Tudnod is kell. Kavargó gondolataimból egy ismerős hang zökkentett ki. A telefonomé. Hagytam csörögni, hisz azt gondoltam Louis, mivel már órák óta hívogat. Ám mit sem törődve felvettem, remélve, hogy most valaki másnak jutottam az eszébe.

-          Hol a fenébe vagy? – szólt bele Dan. Visszagondolva, volt egy kis hiányérzetem. Mintha elfelejtettem volna valamit. Már tudom miért.

-          Nos, nem otthon.

-          Tényleg? Nem mondod? Erre én is rájöttem. Fél órát vártam az ajtód előtt, aztán haza jöttem. Mégis hol vagy?

-          A rendőrségről jövök. Ma felhívott a Fantom. Louis-ék gépén egy bomba volt. Felakarta robbantani Őket! De szerencsére időbe oda értem.  – hadartam el.

-          Remek. Szóval fenyegetéseket küld neked. Nem akartál volna szólni minderről?

-          Igazából nem. De ha már így alakult.. – közöltem nyugodt hangon.

-          Ha már így alakult? Mégis mit gondoltál? Kayt! Azonnal szólnod kellett volna. Miért titkoltad el? – emelte fel hangját.

-          Mi a franc baja van ma mindenkinek? – csattantam fel, és ejtettem kezeim tehetetlenül a kormányra. – Olyan nehéz megérteni, hogy csak megakarom védeni a szeretteim? Olyan nehéz felfogni, hogy jót akarok?!  Nem akarok hazudni, de ha egyszer muszáj!  Louis, ma majdnem meghalt. Ezt nem hagyhatom annyiban!

-          Ah. Szóval innen fúj a szél. – hangján éreztem a megvilágosodást. Kár, hogy én nem értettem mire fel mondta mindezt.

-          Nem tudom Dan. Nem vagyok meteorológus. Fogalmam sincs honnét fúj a szél, de őszintén szólva nem is nagyon érdekel, mert van fontosabb dolgom is annál, hogy ilyenekkel foglalkozzak. 

-          Nem úgy értettem. Hanem..hagyjuk. Holnapra nem terveztél semmit ugye?  Nem? Nagyszerű. Akkor bepótoljuk a mai találkozót. Reggel 8-ra ott vagyok érted, és ajánlom, hogy ne keljen a küszöbön ácsorognom megint fél órát.

-          Ez nem rajtam múlik. – mondtam, majd kinyomtam a telefont. Mire lettem, a készüléket pont haza is értem. Megállva a kapu előtt, a járda másik oldalán egy férfi véltem felfedezni ahogy kézen fogva sétál kisfiával. „A gépen 1 ember vesztette életét. A másodpilóta egy 42 éves férfi, szerető családapa. Két kis gyereket hagyott maga után. Az egyikük 4 a másik 6 éves. Valamint egy gyászoló özvegyet.”  Futott át gondolataimon mindaz, amit Mr. John mondott. A sokk amit a robbanás és a tény, hogy miattam halt meg valaki most jött ki rajtam. Ebben a pillanatban szembesültem velem mi is történt. A hideg futott végig minden porcikámon, könnyeim amik eddig nem tudtak utat törni most egymás után gördültek le arcomon. Reszketve siettem az ajtó fele. Zokogva rogytam a nappaliban lévő kanapéra. Tehetetlennek éreztem magam, és olyan érzés járta át mindenem amit senkinek nem kívánok. Félelem, és bűntudat. Ez a kettő pedig egyszerre maga, a pokol. Félelem, amiért a halál minden percben a nyakamba liheg, és bűntudat amiért ártatlanok bűnhődnek. A csendet mely a házban uralkodott, hirtelen felváltotta egy hangos ajtó csapódás. Alap esetben most felpattannék, és fegyverem elővéve várnám ki az, de most gyenge volt hozzá. Ha a Fantom, hát jöjjön csak. Nem érdekel ki az, és mit akar csak az, hogy ennek az egésznek vége legyen. Halk léptekkel sétált oda hozzám a házba bejövő személy. Ismerős illat, és kellemes érintés a karomon. Leülve mellém, nem szólt csak magához húzott. – Egy gyilkos vagyok. – zokogtam még mindig.

-          Nem. Te egy ugyan olyan áldozat vagy ebben az egészben mint mások. Te nem vagy gyilkos.

-          Vér tapad a kezemhez, úgy hogy még nem is láttam azt a férfit aki meghalt a gépen. Családja volt, gyerekei, akiket szeretett. – toltam el magamtól kicsit, hogy feltudjak nézni rá. Könnyes arcom megtörölve néztem szemébe, mely megbánást és aggodalmat tükrözött. – Azok a gyerekek ugyan úgy fognak felnőni mint én. Teljes család nélkül. Apa nélkül, akit megöltek, holott nem tett semmit. Én öltem meg, még ha nem is közvetlenül. Mert ha én nem vagyok, akkor ez az egész nincs, és Ő még él.

-          Véget fogunk vetni ennek az egésznek. Mi. Együtt.  

-          Mi? Louis. Ma majdnem meghaltál. – közöltem vele ezt az egyszerű ám kevésbé boldog tény.

-          Csak majdnem. -  vágta rá, halvány mosollyal.

-          Szeretném ha tudnál valamit. – fordultam komoly arccal felé.  – A Fantom olyasmit tett amire nem számítottam. Ez pedig azt jelenti, hogy le kell állítanom. Viszont ez békés módszerekkel nem fog menni. Mindent megfogok tenni, hogy eltűnjön az életünkből. Ha kell emberekre fogok lövöldözni, ha kell betörök a rendőrségre. Bármit megteszek, hogy holtan lássam.  Will-nek pedig nem szólhatsz erről semmit. Csak rólam tud. Fent kell tartanunk azt a látszatot, hogy ti még mindig csak úgy gondoltok rá mint a legjobban utált személyre aki a menedzseretek. Nem több. – Lou aprót bólintott.

-          Nagyon szeretlek ugye tudod? – arcára félelem ült a válaszra várva.

-          Tudom. Ahogy azt is, hogy egy bátor de nagyon nagy hülye vagy. Csak egy idióta sétál be önként a pokol kapuján.

-          Ha a poklot kell bejárnom azért, hogy ez az angyal az enyém legyen, akkor megéri tennem egy kört ott, nem gondolod?

-          Angyal? – emeltem tekintetem rá.

-          Angyal. - mosolyodott el aranyosan, így arcán megjelentek a kis gödröcskék.

-          Egy sötét angyal. Aki még a pokolban is megbukott. – vágtam rá.

-          Az alvilág angyala. De még akkor is az enyém. – szorított magához védelmezően. A Fantom aljas módszerekhez folyamodott, amibe majdnem belehalt az a személy akire sok éven át vágytam. Egy ember aki szívből szeret és nem csak felszínesen. Egy fiú aki bízik bennem és megért. Képes volt megmutatni, mi a szeretet, és megtanított újra szeretni. Holott azt hittem, ezt az érzést már soha többé nem fogom érezni. Ő egy kincs az életemben. És nem hagyom, hogy egy gyilkos bántsa Őt. Ha pedig ehhez olyanná kell válnom mint akivé sose akartam megteszem. Őrangyalként fogok rá vigyázni, mert szeretem. Egy koromfekete szárnyú bukott angyalként.